fotó: Éder Vera, forrás: www.opera.hu
Tegnapelőtt mi magyarok minden eddiginél több áramot fogyasztottunk, elsősorban a karácsonyi díszkivilágításnak köszönhetően – adta hírül több újság. Utcáinkat, fáinkat ellepik a kis díszégők, újraformázzák a megszokott szürkeséget. Része ez a terv szerinti spektákulumnak, évek alatt lassan hozzászoktunk, már alig vesszük észre, legfeljebb az éjszaka a fák köré csavarodó szerelőmunkások tűnnek föl – mint akrobaták. Így van ez általában a spektákulumokkal. Egy ötvenhatos óriásfotó-kiállítás október 23-án ma már ugyanúgy nem éri el az ingerküszöbünket, mint az Erzsébet-híd átöltöztetése. A Duna és a Parlament átburkolása éveken át a többek között Tilla nevével fémjelzett Supergroup privilégiuma volt. Érdekes módon mindig annyira rácsodálkoztunk nagyszabású ötleteikre, hogy szokás szerint csak hetekkel később vettük észre, mennyire zavaros gondolatok rejlenek mögöttük. Első volt a nagy hajó az Erzsébet-hídon. Az idevonatkozó Soros-pályázatot még Comintern Supergroupként nyerték meg, de ezzel a névvel 2002-ben, abban a kiélezett helyzetben, valószínűleg választásokat lehetett volna veszteni, így maradt az alkotók nevéből a Supergroup. „Egy hajóban evezünk“ volt a projekt címe, ahol az evezők párhuzamosak voltak a parttal, így ha belegondoltunk, a híd mint hajó be volt szorulva, azaz nem mozdult. Aztán volt egy másik alkalom, amikor európai kompatibilitásunkat egy szovjet katonai pontonhíd jelképezte – nem túl szívderítő, de legalább megvolt rajta a retúr lehetősége. Aztán tényleg beléptünk, akkor pedig egy vízipólós (a valóságban távolugró) fiú taposta ki magát az Erzsébet-híd pillérei közé, hogy jó erővel megküldje labdáját a szemközti oldalon integető törékeny szépség feje vagy melle irányába. Ezekhez tehát hozzászoktunk, de lehet, hogy érnek majd minket nagyszabású (burkolt) meglepetések – hiszen például nemsokára épül a Kormányzati Negyed, ott is lesz majd felület meg népünnep.
Amihez viszont nem vagyunk hozzászokva: egy alapvetően konzervatív intézmény, Budapest egyik legkonzervatívabb épületével gondol egy merészet, és sötétvörös kárpittal bevonja az oszlopait. Ez történt most az Operaházzal, a Kovalik Balázs által rendezett Richard Strauss-féle Elektra előadása ürügyén. Vannak szép párhuzamok és előképek: elsőre a Hősök tere 1919. május 1-i díszlete ugrik be, az egyik legmonumentálisabb köztéri műalkotás, amit a főváros valaha látott, aztán ott van még a Vörösmarty-szobor régi csomagolása is, amire Beke László egyszer tréfásan mint Christo lehetséges előképére hivatkozott. Ez az efemer operaházi dísz, egyrészt egy ügyes ötlettel kifordítja, megnyitja a ház belsejét – hiszen hová máshova való egy ilyen nemes, sötétvörös anyag –, másrészt meg persze beburkolja és átrajzolja. A darab témájára is utaló vörös szín mostanában hergelésre, provokációra kiválóan alkalmas, ez is remek vizuális elem. A csomagolás szépen kivitelezett, figyelemkeltő, de nem romboló, mert a mögötte lévő, kitakart homlokzat számunkra régi vizuális közhely. Remélem, nem sütik el sokszor az ötletet, hadd maradjon emlékezetes.
A csomagolással átellenben egy klasszikus hirdetőoszlopon ott az előadás plakátja is. Ritka mostanában, a corporate design önkényuralmának korában, hogy egy mezei plakát vizuális világa különbözzön a fő arculati elemtől, az épület díszítésétől. Szerencsére ez most így van. (A nem egyformaság itt számomra erénnyé válik, mert – bár megértem működési mechanizmusuk ellenállhatatlan vonzerejét – igazából elegem van már a kulturális brandekből.) Az Elektra kis plakátja kevéssé magasztos, sokkal inkább tragikus, kegyetlen benyomást kelt. A maga nemében ez is remek darab: hatásvadász, ahogy az itt kell. Szabad létezése igazából azért lehetséges, mert alig figyel már rá valaki. A régi normál plakát kísérleti tereppé is vált, ahol a reklám öntörvénye mögül néha előbújhat a vizuális invenció.
Az, hogy ma már egyes magyar óriásplakátokon is felbukkan ez a bizonyos első pillantásra érdek nélkülinek tűnő vizuális ötlet, illetve hogy egyáltalán tudunk kritikusan viszonyulni az óriásplakátok világához, nem utolsósorban egy másik spektákulum-rendezőnek, az ARC-nak is köszönhető. A kitalálók és szervezők – élükön Bakos Gáborral – az utóbbi évtizedben sokszor átértékelték a pályázat és kiállítás céljait, lehetőségeit, feladatait, és többször is ügyesen kormányozták tovább a projektet. Most, miután a provokatív témák sem annyira provokatívak már, és más műfajokra nem sikerült igazán átvinni a lelkesedést, egy kicsit úgy tűnik, megszokottá vált az ARC is. Lehet, hogy a Pont:itt:most méltatlanul rövid életű köztéri művészeti projektjét mégiscsak újra elő kéne venni – és mondjuk épületekkel kombinálni.