Az elmúlt években a köztéri művészet témája hazánkban is egyre több helyen bukkant fel újságban, tévében, szakmai és nem szakmai publikációkban. Az egyik oldalon a fogalom popularizálódását figyelhettük meg, a másikon pedig – leginkább szakmai fórumokon – az egyre erősebb kapaszkodást a magas művészet fogódzóiba. Ez a kettősség és a belőle következő, néhol görcsös hozzáállás leginkább ütemet vesztett, egy brosúrával lemaradt vidékünkre jellemző. Míg ugyanis más tájain a világnak a klasszikus köztéri emlékműszobrászattól jól leolvasható utak vezettek a public arthoz, addig nálunk ez az útvonal nem csupán girbegurba volt, de sokszor még ma is visszatér a kezdőponthoz, néha annál is mélyebbre. Így aztán nem lepődhetünk meg azon sem, ha a köztéri művészet nemcsak zászlóra íródik, de divatos hívószóvá, sőt jelszóvá válik. Így történt ez például a pécsi 2010-es Európa Kulturális Fővárosa projekt keretében meghirdetett köztéralakító pályázatok esetében is, ahol a jó szándékú építészek és tájkertészek gyakran szinte kötelességszerűen biggyesztették oda terveik alá-mellé a public art kifejezést.
Durham, USA, public art a körforgalomban, Christa Wessel blogja
A blog felfejtése ebben az esetben olyan, mintha egy novellát olvasnánk. A szoknyák és volt pasik rendszerezéséből kirajzolódik Christa élettörténete és jelleme, mellékszálként pedig egy gyilkossági per is megjelenik, ahol az áldozat a naplóíró egyik ismerőse volt, csakúgy, mint aztán az esküdtszék egyik tagja. Egyszóval bárhonnan indulunk, az érdekes durhami kisvárosi (250.000 lakos) nyilvánosságba csöppenünk. A nyilvánossághoz pedig egyértelműen hozzátartozik a kertvárosi köztér is, amelynek elmaradhatatlan eleme: a körforgalom. Christa Wessel házától nem messze 2005-ben új, közlekedésbiztonságilag némileg vitatható méretű körforgalmat építettek, amelyet az egyik nap (éjjel) egy ismeretlen szerző (vagy társaság) egyszerűen kisajátított a köz és a köztéri művészet számára. A nap mint nap arra járó Christa pedig 2005. október 19-től 2007. február 7-ig itt jegyezte fel a körforgalom díszítésének alakulását. A blog, amely feltétlenül alulról fölfelé olvasandó, pontosan rögzíti a változásokat, megpróbál értelmezésekkel is szolgálni, de nem igazán kérdez rá az alkotó(k) kilétére. Christa Wessel jól sikerült közelképeken tárgyalja a cserélődő alkotások finomságait, miközben esztétikai ítéletet is formál; finom iróniával jegyzi föl, ahogy a szomszédos utcák egyikében egy idő után szintén felüti fejét a körforgalom-díszítés. A szövegekből kiolvasható, hogy a környékbeliek között akad néhány konzervatívabb néző, aki nem biztos, hogy örül a közösségi művészet efféle burjánzásának, de megtudjuk azt is, hogyan reagál a helyi politika a társadalomkritikát sem mindig nélkülöző alkotásokra. A kommenteket is végigolvasva pedig a tágabb környék szimpátiájára és titkos örömére bukkanunk.
Egy igencsak más világ képe bontakozik ki előttünk, amit csak filmekből ismerhetünk: ilyen helyen lakott Michael J. Fox is, a Vissza a jövőbe jelenében. Itthoni szemmel szinte elképzelhetetlen ekkora nyugalom, amely megengedhetővé tenné a „körforgalmi vandálok” (traffic circle vandals) ilyen jellegű működését, és a köztéri művészet közösségformáló erejének efféle kibontakozását. Itthoni tapasztalatokkal szinte elképzelhetetlen persze ilyen blog is, amely teljesen természetesnek tekinti, hogy saját környékünk valamiért (köztéri alkotásokért) szerethető, és másoknak megmutatható. Tiszta Amerika ez az egész, és igazából csak azért érdemes megnézni és beleolvasni, hogy mint a mesében, elképzelhessük: lehetnek más (kerekebb) világok is.
