Zsűritagként számomra az első pillanatban egyértelmű volt, hogy az Emlékmű című képnek első díjasnak kell lennie. Hogy másoknak mennyire nem egyértelmű ez a döntés, arra nem csak a hetekig húzódó kiválasztási folyamat, de a kép utóélete is folyton emlékeztet. Miután a sokadik ismeretlen és ismerős fejezte ki finomabban/durvábban afölött érzett értetlenségét, hogy ez a kép hogyan is nyerhetett, talán nem lesz haszontalan elmondani azt, hogy miért volt szükségszerű, hogy ez a pályamű nyerjen, és hogy miért gondolom azt, hogy az első díj nem csupán az üzenet, hanem az üzenet formai megfogalmazásának elismerése is. Az itt következőkben megpróbálom rekonstruálni azt a folyamatot, ami elvezetett a nyertes kép kiválasztásáig.
Nagygyörgy Zoltán: A tatárszentgyörgyi gyilkosság gyermekáldozatának emlékére – 11. ARC 1. díj
A felhozatal
A most 11. alkalommal megrendezett ARC mindig is rettenetesen eklektikus anyagból kellett kiválogassa azt a néhány tucat pályaművet, ami végül kiállításra került. A pályázók között profi reklámügynökségi emberek, lelkes képzőművészek, műkedvelők, outsiderek egyaránt megtalálhatók. A beküldött pályaművek között ugyanúgy található technikailag értelmezhetetlen kacat, összecsapott, elkapkodott, félkész izé és hetekig érlelt műremek. A vannak, akik félreértik a feladatot, vannak, akik tűhegyesen ráéreznek a kiírásra, megint mások a pályázatot egy újabb alkalomnak tekintik, hogy itt is megfuttassanak egy máshova készített munkát. Vannak, akik hűvös távolságtartás pozíciójából eresztenek el egy frappáns poént, másokat feszít valami, amit nem mondhatnak el senkinek, ezért elmondják hát mindenkinek, megint más dadog, danászik, hülyeségeket beszél. A fentiek bármilyen kombinációban előfordulhatnak, és jellemzően minden kombináció elő is kerül. És ez így van jól. Az ARC igazi, velejéig demokratikus intézmény, ahol mindenki egyenlő eséllyel pályázik, és mindenki biztos lehet benne, hogy a beküldött munka minősége lesz az egyetlen mérce, ami alapján megmérettetik. (Remélem.)
A helyszín
A köztereken felállított emlékművek mindig, mindenkor az adott teret ellenőrző hatalom ön-reprezentációjának legfontosabb eszközei, s mint ilyenek – történelmi kataklizmák villanásnyi időszakain kívül – érinthetetlenek. Magyarországon utoljára a rendszerváltást követő pár évben volt lehetőség szobrokban, utcanevekben megtestesülő emlékműveket a közterületről eltávolítani. Új emlékművet, ha lehet, még ennél is problémásabb állítani. A magyar társadalom változásának folyamata tökéletesen rekonstruálható és megérthető a budapesti közterületen felállított emlékművek története felől, kezdve az elhagyatott munkásmozgalmi panteonnal, és az INCONNU kopjafás akciójával, folytatva a városban szétszórt 56-os emlékművek történetével (a széna térrel, a 301-es parcellával, a Felvonulási téren felállított kvázi hazugsággal, a Makovecz féle illegálisan kitett tabáni emlékművel, és a Corvin mozi kukák árnyékában szomorkodó pesti srácával) egészen a nem felépíthető, de elbonthatatlan budai Turul szoborig, a Szovjet emlékmű kordonjáig, a berlini fal Tabánban kiállított két elemének hijack-jéig.
56-os emlékmű a corvin mozi mellett. Fotó: Szemerey Samu
Ezek az emlékművek ráadásul folyamatosan mozgásban vannak. Ha egy diktatúrában az emlékművek a hatalom reprezentációjának eszközei, úgy egy demokráciában – gondolnám- a társadalom sokféle csoportja által közösként elfogadott történelmi pillanatokra és azok konszenzuális értelmezésére emlékeztetnek. A mai magyar emlékművek azonban nélkülözik ezt a konszenzualitást, ehelyett a diktatúra után elszabaduló, tagadásra, kisajátításra és re-appropriációra épülő identitáspolitikák legfontosabb küzdőterévé lettek. Emlékműveink jelentős része nem hozzánk tartozik, hanem a köztünk élő Másik idegenségére emlékeztetnek, s mint ilyenek, elcsúfításukon, letakarásukon vagy éppen semmibe vételükön keresztül szabadon felhasználhatók saját identitásunk megjelenítésére.
A semminek sem emlékműve Időkerék és a Regnum Mariánum templom-Sztálin szobor- Május 1.-i tribün- Regnum Marianum emlékmű, az 56-os emlékmű és az eltűntetett Lenin szobor négyszögében évről évre felbukkanó ARC kiállítás talán az utolsó olyan fórum, mely lehetőséget ad arra, hogy új üzenetek bekerülhessenek a budapesti emlékművek szövetébe, ráadásul úgy, hogy azok nem a politikai akarat, hanem egy mélységesen meritokratikus és demokratikus elvek mentén működő folyamat eredményeképpen kerülnek oda. Ha csak egy hónapra is, de ebben a végtelenül terhelt városi térben mindenki előtt nyitva áll a lehetőség, hogy emlékművet állíthasson annak, amit fontosnak gondol. Ez egy olyan lehetőség, és olyan felelősség, amit zsűritagként csak most ismertem fel, és melynek súlyával – úgy látom – a pályázók is mostanában kezdenek megismerkedni.
A kérdés és a válasz
Az elmúlt pár évben a kiállítás szervezői elkezdtek konkrét kérdéseket feltenni a potenciális pályázóknak. A kérdések is, a kapott válaszok is a Zeitgeist-re próbálnak rátapintani, és ez a tény az, ami sikeresen tolta el az ARC projektet a (sokszor öncélú) kreativitás ünnepe felől a személyes és társadalmi felelősségvállalás, ehhez képest korántsem olyan könnyed feladata felé. Amíg a tét az volt, hogy ki a legszellemesebb, addig a vizuális bon mot-ok szórakoztató kollekciói álltak össze, s az ARC az önfeledt kikapcsolódás terepe lehetett. Amikor arra kell válaszolni, hogy ki vagy, és mi a viszonyod ahhoz, ami nap mint nap körbevesz, ott a felelősségérzet nélküli poénkodásnak ugyan marad némi tere, de a felelősséget hárító vagy elviccelő pályaművek bizony sápadtan fénylenek azok mellett az alkotások mellett, amik megpróbálnak őszintén válaszolni a nekik szegezett kérdésre. Az őszinteség persze nem új jelenség, de az, hogy a személyes történetek hitelessége mellett a tágabb társadalmi kontextusban is felmerül e hitelesség, bizony még ma is zavarba hozza a legtöbb pályázót.
A tatárszentgyörgyi gyerekgyilkosság áldozatára emlékező pályamű azért lett első díjas, mert felismerte és vállalta ezt a felelősséget. Azért nem lehetett más, csak első díjas, mert –mint később, a jelige mögött álló embert Naggyörgy Zoltánt megismerve kiderült- kívülállóként volt bátorsága és ereje személyes ügyként kezelni egy rasszista gyilkosságot. Nem a téma kapott első díjat tehát, hanem az az ember, aki a munkáján keresztül megkérdőjelezhetetlenül egyértelművé tette, hogy ezt a témát személyes ügyként kezeli.
Az óriásplakát, mint grafikai műfaj
Grafikus/képzőművész ismerősök felől érkezett olyan visszajelzés, hogy az első díjas pályamű grafikai megvalósítása miatt nem kaphatna első díjat. Ez a vélemény egyébként a zsűri némely reklámos/grafikus tagjai részéről is megfogalmazódott. Tényleg, miért elfogadható egy néhány óra alatt MS Paint-tel és egérrel rajzolt valami egy technikailag egyébként nagyon erős mezőnyben?
Nincs olyan tudatosan megfogalmazott üzenet, ahol a megfogalmazás módja elválasztható lenne a tartalomtól. Ezért nincs értelme a megfogalmazás technikai kidolgozottságát önértékként kezelni. Soha nem az a kérdés, hogy egy kép technikailag mennyire „tökéletes”. Az a kérdés, hogy az alkalmazott technika és az üzenet összhangban vannak-e. A díjazott plakát nem akar más minőséget nyújtani, mint amilyenre egy számítógéppel az általános iskolában ismerkedő kisiskolás képes lenne. A primitív eszközökkel elkészített egyszerű képi világ nem esztétizál, nem szépít, nem játszik. Egyes szám első személyben beszél, egy a világgal most ismerkedő gyerek nevében, egy világgal most ismerkedő gyerek eszközeivel, vizuális nyelvével, szókincsével beszél.
Ez a nyelv valóban nagyon távol van attól a kifinomult és ismerős vizuális nyelvtől, ami minden médiafogyasztót minden pillanatban megszólít, és ami nyelv nem csak közvetít, de az esztétikai elvárásainkat is folyamatosan formálja. A kép ereje épp ebben a távolságban rejlik, és abban, ahogy ez a távolság úgy van jelen, hogy nem férkőzik a befogadó és a kép közé. Nem követel magának extra figyelmet, pont annyira van jelen, hogy láthatóvá tegye magát az üzenetet.
Szeretném azt hinni, hogy a gyilkosságokba torkolló etnikai erőszak hónapjaiban Magyarország önző és kíméletlen gyerekből felnőtté érett. Szeretném azt hinni, hogy az idén 11 éves ARC játékos és önfeledt, ártatlan gyerekkora is véget ért.
Kedves Bodó Balázs!
Nagy harcot kellett vívnia azért, ha jól értem, hogy a választottja díjazott legyen.
Érthető.
Néhány kétségemet az indoklással kapcsolatban hadd osszam meg Önnel, ha már úgyis elég értetlenkedést kapott.
A legelső a köztéri alkotásokkal kapcsolatos: szoborbontás mindig is volt, nem egyszerűen azokra a pillanatokra jellemző, amikor változás áll be a társadalom életében. Voltak erőszakosabb fajtái és gyengédebbek. A köztér fogalmát is kiterjesztőleg kell értelmeznünk, így pl. A Savoy Bár amerikanizált tulajdonosának akciója, amely Lakner László munkáját tüntette el örökre, bele kell hogy essen az Ön által használt fogalom körébe.
Említhetném még Szenes Zsuzsa nagyszerű textilját is, amely a Szovjet Kultúra Háza – Magy Magyarok Háza – étterméből tűnt el, s számtalan hasonló, nem politikai jellegű megnyilvánulás szabta át a közterek-középületek tereit.
Az elmúlt húsz évben éppenséggel nem egyszerűen a hatalom éppen esedékes birtokosainak önreprezentációja jelentette a köztérre a veszedelmet önmagában, hanem a képzőművész szakmai önkritikai gyengélkedése is. A megrendelő és a megbízott, sajnos, ismét tökéletesen egymásra talált. Mindkettőjük műve ( szégyene? ), az, amit láthatunk.
A másik: a plakát, mégha óriás is, nem köztéri emlékmű. Köztéri alkotás ugyan, de nem emlékmű. Sem funkciója, sem kivitelezési módja nem felel meg az emlékmű kritériumainak.
Az ARC sem emlékműveket mutat be, hanem egy adott témában készült grafikai alkotásokat, amelyeket köztéri méretre nagyítanak fel. Itt a gondolat és a kivitelezés módja/mérete nem szükségszerűen korrespondál egymással.
A díjnyertes alkotásnál, szerintem, tévesen értékelte az MS Paint-es megjelenítést. Menthetetlenül urbanizált, gépekkel ellátott emberként vélvén úgy, hogy a tatárszentgyörgyi gyerek ( alteregója ) ilyen formában rajzolná meg élményét, beszélné/festené ki magából.
Azt hiszem, tévedésben van. Talán papírral és ceruzával, a kézi rajz hitelességével írta volna fel az egyszerű üzenetet, de számítógéppel, nyomtatóval, esetleg az internet segítségével elküldve azt – nem.
Nagyra értékelem, hogy a mű megkérdőjelezhető hitelessége ellenére is a társadalmi-politikai üzenetet védte és tette meg értékelése alapjául.
Tisztelt Bodó Balázs!
Javaslom, hogy először is dőljön hátra, lehetőleg egy kényelmes fotelben. Ne vegye Önt körül semmi és senki, ami bármilyen módon is befolyásolná az alkotások elmélyült (!) elemzésében. Javaslom továbbá, hogy ezt minden alkotással kapcsolatban, elfogultság nélkül tegye. Csodákat fog látni!
A lényeg:
Ez az alkotás egyfelől jó, mert talán vizuális művészeti termékként rátapint egy kegyetlenül aktuális civilizációs kátyúra – uszkve naplózva azt -, s talán ismét ad egy jó nagy tockost a szemlélő tarkójára.
Másrészt arcpirítóan közhelyes, és műkönnyesen patetizál. Konkrétan egy alkotónak nem „kunszt” egy ilyen súlyú problémához nyúlnia – úgy gondolom – hiszen tudatában van annak, hogy kötelességből és „böcsületből” biztosan rábólint majd a többség. Hisz’ ki merne ellenkezni egy ilyen kaliberű ténnyel…
A legjobb szó ide a kisstílűség!
Talán a végére annyit, hogy bár itt élek én is, bizony a fent említett események emlékével, de nem kizárólag azok sötét árnyékában.
M.G.
Igen, a tematika egyértelműen a legégetőbb – ezért tartom szerencsétlennek egy súlyosan traumatikus ügy “elkedvesítésének” díjazását, hiszen éppen a gyilkos düh sötétségét és az annak kitettek ugyanolyan sötét félelmét tagadja el azáltal, hogy egy bárki által – egy nem brutálisan traumatizált gyermek által – rajzolt hagvételű képpel helyettesíti a valódi tartalmat. (Attól valódi egy trauma, hogy nem lehet róla, sem frisseségében, sem később ilyen felhőtlenül beszélni, ha már belülről beszélünk.)
Hamis koncept mű, ahol a vizualitást csak a felirat akarja értelmezni.
PaksiE
@Kader: Az üzenettel is gond van? Vagy csak a kivitel hatálytalanítja?
Így nincs üzenet.
Ha már itt tartunk, akkor nekem az “üzenet” időzítésével is nagyon sok bajom van….
@Kader: Üzenet van, de – ez a véleményem – az eszköz nem jó. De: elfogadom, ha véleménye szerint már üzenet sincsen.
@timár.kati: Mikor kellett volna erről szólni?
@iparterves: Lehet, hogy én emlékszem rosszul, de a gyilkosságok idejéről olyan túl sok és túl hangos tiltakozásról, művészeti akcióról, társadalmi felzúdulásról, stb. nincs emlékem…
Egyébként szerintem van üzenet, csak az nem biztos, hogy az üzenet “text”-je és “subtext”-je egybevág, ami nyilván a “text” kommunikációjának hatékonyságát gyengíti, de adott esetben a “subtext” hatékonyságáért növelheti… Talán Kader/PaksiE is ebben az értelemben gondolta, hogy “nincs üzenet”. Mert egyébként mindig van, a kérdés nem ez, hanem hogy mi a cél.
@timár.kati: Lehet, hogy én értem félre a művészet esetleges célját, funkcióját, de nem gondolnám, hogy a művész(et)től azonnali reakciókat kell várni.
A politikai megnyilvánulásoknak, mármint a direkt politikaiaknak, nincsen olyan keletje és helye, mint – mondjuk – a vietnámi háború idején ( s nem elsősorban a hazai, szervezett tiltakozásokra gondolok, amelyek sokkal kevésbé voltak motiváltak, mint az amerikaiak ).
A szöveg vagy kép mögötti jelentés kérdése viszont igencsak elgondolkodtató. Mi itt a “subtext”? Rohadék gyilkosok? Szerencsétlen áldozatok? Szemét ország? Mind együtt?
Ha ezt nézem, akkor az (ál)naiv megcsináltságnak mégis van üzenete. Éppen azáltal, hogy mímeli a gyermeki, esetlen MS Paint-ezést ( ne zárjuk ki, hogy Mac-en készítette ), mond véleményt.
@iparterves: Azt írja: “Éppen azáltal, hogy mímeli a gyermeki, esetlen MS Paint-ezést ( ne zárjuk ki, hogy Mac-en készítette ), mond véleményt.” — kínos, de nem értem, hogy hogyan?
Én nem hiszem, hogy ön félreérti a művész(et) célját és funkcióját, de valószínűleg azt nem érti idetartozónak, amit én viszont igen. Szerintem reagálni kell. Illetve ezen a “megcsináltsági” szinten, ahogy ez a plakát “ki van gondolva”, lehetett volna már akkor is. Ehhez ennyi idő nem kellett.
Persze, tudom, hogy nem a direkt megnyilávnulások idejét és helyét éljük, de ennek így számomra egy “üzenete” (vagy a magamfajta finnyásabbaknak: “jelentése”) van — csináljunk egy szentimentális plakátot, úgyse lesz “mersze” senkinek se kritizálni, mert akkor a magyar hagyományok szerinti értelmezésben “már” a témát, illetve az “alkotót” bírálja, azt meg ugye nem illik. Ezzel nő a pályázó nyerési hatékonysága, az üzenet meg egy szentimentális valamivé válik közben (mert ahol kutya van vagy gyerek, az már csakis nyerő pozíció). Nekem, sajnos, itt ez a “subtext”….
@timár.kati: Nem vagyok ennyire rosszhiszemű az alkotóval szemben. Azt merem gondolni, hogy a gyilkosság, a társadalmi veszély “megfogta”.
Hogyan lehet közelíteni egy ilyen témához? Irónikusan semmiképen. vagy ha igen, legyen Heartfield az ember. Nem tudom.
Ő választott egyet – szerintem technikailag inadekvát módon, de ha ragaszkodunk ahhoz, hogy ez a megjelenítés, a számítógépes minimal-rajz elfogadható, akkor a forma egyben a vélemény hordozója is -, s az az egy a naivitás és a rafinált szókimondás sajátos ötvözete.
Szentimentálisnak nem nevezném, inkább csöppet megindítónak.
Kritizálni lehet, kérdés az: milyen alapállásból.
Úgy nyilván nem, hogy ” ezt érdemeltétek, mi a fenét akartok itt”. A PC, mondja, nem engedi a kritikát. De igen, szabad PC módon is kritizálni. A témát is.
Nem vagyok zsüror, nem tudok ilyen szempontból véleményt mondani a hatékonyságról.
Aki hallott a történtekről, az az (ál)naiv (gyerek)rajzból egy dologra következtethetett: ez volt, ahol éltünk, de nem lehetett tovább, ölnek bennünket és a társadalom nem vigyáz ránk.
Ne biztos, hogy ezt is akarta (volna) a létrehozója mondani, de nekem ez az ún. mögöttes mondanivalója ( jelentése ).
( Egyre “avultabb” fogalmakkal dolgozunk, de ezek használatában legalább jelentős gyakorlatom van. )
Ezt az eseményt Zador Tamas két panoramaja mélységében és méltosagaban érinti.
Elöször bemutatva: Fika 2009.
zador.org/photography/panorama-1-2
@szazegy: Igen, ez nagyon jó! Köszi, hogy emlékeztettél rá! Illetve ott van még a Schikowski-féle szobor is, ha már itt tartunk. Szerintem jó, ha ezeket most itt összeírjuk, hogy legyen nyoma/nyomuk!
@iparterves: Hát, igen, már többször kiderült, hogy én vagyok itt az igazán rosszhiszemű… (ami nálam csak azt jelenti, hogy nem hiszem el névértéken azt a “látványt”, amit elém tesznek). De nem baj, ezt vállallom (akárhány l-lel is kell írni).
Én az iróniát most ebből nem hiányolom, mert ez már olyan szinten tragikus, ahol ironikus csak az áldozat lehetne, ha úgy tartaná kedve, másnak szerintem ebben az esetben ez a pozíció nem adott. És ha lenne itt egy Heartfield, akkor annak sokan örülnénk (bár ez a Zádor-féle fotó már ott van, csak magányosan).
Csak egyet tudok érteni, hogy szabad mindent kritizálni, én csak azt állítottam, hogy a magyar hagyománya ennek nincs meg és roppant könnyen félremagyarázható. De annak örülök, hogy ön leírta az saját értelmezését, mert az méltó az eredeti esemény mélységéhez.
Az “avult” fogalmak csak azok számára tűnnek avultnak, akik a “korszerűség” félreértett hajszájában félnek meglátni a fától az erdőt….
@timár.kati:
“Vállalom”- szerintem ez a helyes alak.
Amúgy pedig: nem azt mondtam, hogy rosszhiszemű, én annyit mondtam, hogy én nem vagyok annyira rosszhiszemű az alkotóval szemben.
Magánál ez subtext ( mögöttes tartalom, sorok közötti olvasás – nálam ezek a magyar fogalmak jönnek elő erre a szóra ) jelentése az, hgy maga a rosszhiszemű.
Ez még szoros olvasással sem igaz.
Heatrfield-re ( jesszus, az az ember fotóval dolgozott! ) tényleg szükség lenne.
A “mindent kritizálni” attitűdnek van hagyománya ( lásd: Galilei Kör ), de folytatása nem alakult ki.
A kritikát is lehet kritizálni, s a kritikust is ( ennek viszont hatalmas és kiterjed hagyománya van nálunk ).
Ami a legeleglényeget illeti: kétségbe vagyok esve, hogy ez az ország ide jutott, ilyen emberek vannak közöttünk. Egyre többen. És képesek és akarnak is ölni.
@szazegy: Megnéztem a honlapot. Szerintem ezek a fotók nem ugyanazt a gondolatot sugallják ( mert megint régies vagyok! ), mint a díjnyertes alkotás.
A fotós által hangsúlyozottan dokumentumnak tekintett két kép állapotfelvétel, nem magyarázat.
A kis egymondatos ennél töbebt mond és nem csak az elképzelt írójáról, hanem a társadalomról is, ahol élünk.
A sorok között olvasva ( subtext ) nekem péládul a bondorodó füst is sokat mond: a Roma holokauszt és a roma-gyilkosságok szellemi és fizikai összetartozását is jelenti.
Nem tudom, mennyire volt tudatos, akaratlagos, és mennyire a befogadóra bízott az “üzenet”, de nekem ez is “átjön”.
Fenntartásaimat mindezek ellenére fenntartom, a díjazást továbbra is fontosnak gondolom.
töbebt=többet
@iparterves:
A fotok valoban nem azt a gondolatot sugalljak mint a
“dijnyertes alkotas”.
(Fogalmam sincs mi ez a dij.)
Valojaban nem tudom milyen is az a tarsadalom ami felismeri/nem ismeri fel magat ezen a rajzon.
Amikor elöször lattam ezeket a képeket (a computeremen)
és “felfogtam” a méreteiket is mar tudtam hogy volt egy ciganygyilkossag ahol meghalt egy gyerek is.
De csakis ennyit.
Ezekutan küldtem egy emailt a Zadornak hogy megveszem a képeit.
Aztan lattam öket késöbb és megvettem mégegyszer mert
féltem hogy elhagyom az elsöt a villamoson.
Szeretek fizetni azért amit érdekesnek talalok.
Most vettem 200 liter formalint. De nem talalok egy olyan akvarium-szerü targyat amibe egy felnött ember mellé még
egy kutya is belefér.
Most szakadatlanul erre gondolok.
De ha nincs mas csinaltatnom kell egyet.
Tudja mit ? Ezek a fotok nem “sugallnak”.
@szazegy: ezt azért nem kellett volna….
@iparterves: “Régen”, az iskolában, mindig 5-ös voltam helyesírásból, de egy ideje észrevettem, hogy hanyatlok, meg persze azóta a helyesírás hivatalos szabályai is többször változtak…
Köszönöm, hogy nem tart rosszhiszeműnek, de nekem ez abból jött, hogy én befejeztem a maga mondatát — “nem annyira” —– “mint én”. Egyébként nem vagyok egy nagy híve az idegen szavak nyakló nélküli használatának, csak a subtext azért kedves a szívemnek, mert szinte vizualizálja a “második” szöveg térbeli helyzetét (akár csak az udnerstatement), közben meg olyan jó kis rövid szó. De persze igaza van, van rá magyar kifejezés is, majd idővel rászokom, ígérem.
Bár szégyen, de a Galilei-körről nagyon keveset tudok, amit a kritikával kapcsolatban ír, azt maximálisan osztom. Akárcsak a megrendültségét.
@szazegy: A magam részéről az Önnel való kommunikációt ezennel tisztelettel berekesztettem.
@iparterves:
Hat megfeledkezett arrol hogy a bosszu az egy olyan étel
amit hidegen eszik az ember ? :D:D:D
Kedves Mindenki,
nagy érdeklődéssel olvasom a vitát, és remélem, hogy nem maradt abba. Reagálni is fogok sok mindenre, ami itt elhangzott, amit lezajlottak a hétvégén azok a programok, amik most távol tartottak az aktív részvételtől.
http://www.warsystems.hu/hu/category/nyilvanossag/
Egy újabb adalék a listába — Kaszás Tamás Szélessávú faliújság című művének egyik kis képe, egy lino-metszet is épp azt ábrázolja, amint Róbert kifut Robikával a karján a házból, amire előzőleg egy sisakos alak égő molotov-koktélt dobott.
@timár.kati: BARAKONYI SZABOLCS: SZEMBESÍTÉS
( Műcsarnok)
@iparterves: Kedves Iparterves,
néhány gyors megjegyzés az első hozzászólására: nem keverném össze a magántulajdonosok által megsemmisített műalkotásokat a politikai okokból megsemmisített köztéri emlékművekkel. AZ előbbi egyszerű érzéketlenség (butaság), a másik eleve a politikai mezőbe szánt megnyilvánulás.
Nem tudom hogy Ön milyen emlékmű fogalommal dolgozik, én elfogadom Marosi tanár úr definícióját: “A latin monumentum és modern nyelvi származékai, a német Denkmal, az angol memorial magyar megfelelője; a nyelvújítás kori szóösszetétel az emlékeztető, figyelmeztető jel (építmény vagy szobor) szándékos állítását hangsúlyozza. A mesterséges jelleg, az “állítás” gesztusa (pl. egy fekvő helyzetéből kimozdított kőtömb menhirként való felállítása, a határjelként alkalmazott mezopotámiai kudurru, sírra helyezett sztélé, odaszúrt kopja) éppúgy az emberi jelenlétet (esetleg a területfoglalást) idézi, mint a sarkvidékre vagy hegyoromra tűzött zászló vagy hic fuit grafitti. A sírépítmény, történelmi események helyszínét jelző obeliszk, oltárkő vagy emlékszobor mind ezekre az ősi alapfunkciókra vezethető vissza.” A nyertes kép nem csak a szerzője által adott címében emlékmű, de azzá teszi a kiállító ebbéli szándéka is.
És végül: Lehet, hogy tévedek, ha azt gondolom, egy gyerektől (számít, h tatárszentgyörgyi cigány?) ma már nem csak papírral és ceruzával alkotott képre számítok, de lehet, hogy nem. Elég gyereket (és felnőttet) láttam, akit a technikai idegenség alkotásra inspirált akkor, amikor a papír már nem.
@májgombócz: Kedves májgombócz, és timár.kati!
Lehet, hogy rosszul értettem valamit, ez esetben elnézést. De a hozzászólásaikból azt vettem ki, hogy mindketten elképzelhetőnek tartják, hogy a témaválasztást kifejezetten a nyerési esélyek növelése motiválhatta, (amúgy sem kunszt egy ilyen témát feldolgozni), de mindegy is mi a téma feldolgozásának színvonala, a zsűri tetszőleges szart haptákban állva fog úgyis díjazni. Ez a feltevésük egyszerre sértő a zsűrire és az alkotóra. Az alkotót aljas opportunistának, a zsűrit szervilis hülyéknek tételező interpretáció számomra felfoghatatlan világlátást tükröz.
Nem is kívánok reflektálni rá ezen túl. Nyugtassanak meg, hogy félreolvastam valamit.
@szazegy: nem láttam a képet eredetiben és a monitoron csak nehezen jönnek elő a részletek. ha előjönnek, akkor viszont nagyon erősek. köszönöm, nem ismertem ezt a két alkotást.
@BodóBalázs:
Tisztelt Bodó Balázs!
Marosi akadémikus emlékmű-fogalma nem foglalja magában a köztéri reklámfelületen megjelenő vizuális ábrázolást. Ez éppen annyira kiterjesztő értelmezése a dolognak, mintha valaki Joyce Ulysses-ét realista regényként aposztrofálná.
Az, hogy egy alkotó éppen miként minősíti a saját alkotását, a legkevésbé lehet kiindulópont a mű megítéléséhez. Ha maga kategorizálja a művet, akkor – tapasztalataim szerint – egyszerűen menekülni kell: a megtévesztés szándékosságát éppúgy tételezni kell, mint azt, hogy a művész olyan irányba akarja befolyásolni hivatásos és hozzá kevésbé értő befogadóját, amelyet maga – részben a műtöl is függetlenül – jónak tartana.
Emiatt nem tudom elfogadni az emlékművi besorolását e grafikai jelnek. Mert ez nem “figyelmeztető jel” és nem “állított” a marosi-i értelemben.
Ami viszont a műrombolást illeti, én nem tennék különbséget az egyes szférák között. A köz képviselői által elrendelt rombolások ugyanúgy magukon viselik az esztétikai érzéketlenség nyomait ( legfeljebb politikai csomagba burkolják, úgy jobban eladható ), mint az ún. magánszféráé.
Vagy Ön szerint a Bajkál étterem átalakulása ős-magyar vendégfogadóvá pusztán esztétika gesztus?
Végül: nem tudom, van-e gyereke és ha igen, jár-e iskolába. Tegyük fel, hogy van. Látnia kell, hogy milyen különbségek mutatkoznak a gyerekek között a családi-társadalmi háttér miatt.
Nagyfokú optimizmusának (?) tudhatom azt be, hogy a mélynyomorban élő gyerek kezében high-tech eszközt vizionál. Nincsen hozzáférése szegénynek!
Ettől válik részben hamissá az érvelése és a munka maga is ( ahogy azt igyekeztem a magam kezdetleges módján kifejteni ).
A zsűrizésről én nem ejtettem még szót, de azt már sokszor láttuk, hogy – mint írja – “a zsűri tetszőleges szart haptákban állva fog úgyis díjazni”. Meglehet, most nem ez történt, de nem vonjon le jóhiszemű és elkötelezettnek látszó álláspontjából általános érvényű tanulságot, ha szabad kérnem.
@BodóBalázs: Kár, hogy ezzel a kedvesnek és produktívnak éppen nem mondható retorikai fogással csinálsz úgy, mintha vitatkoznál velem (és májgombócz-cal), valójában viszont épp az ellenkezőjét teszed annak, amit mondasz és a vitának a lehetőségét is elzárod. De ha elolvastad volna azt, amit írtam (illetve amit májgombócz írt), valamint ha nem a sértődött autoritás pozíciójából tetted volna, akkor talán lenne is miről beszélnünk. Az, hogy Marosi akadémikus vélt vagy valós autoritása mögé bújsz egy olyan idézettel, ami mindezeken túl még roppant problematikus is, inkább azt sugallja, hogy nincs.
@iparterves: Kedves iparterves! A Marosi féle műemlék definícióban számomra az emlékeztető, figyelmeztető jel állításának szándékos gesztusa a fontos. Az, hogy az ARC felületek efemer felületek ebből a szempontból lehet, hogy fontosak, de erről köztünk még nem esett szó.
Szerintem tévedés egy óriásplakát-méretű, grafikai alkotásoknak helyt adó felületet köztéri reklámfelületnek gondolni csak azért, mert a köztéri reklámok is ilyen felületeken jelennek meg. Az ARC plakátjai nem reklámoznak, nem kapcsolódnak megjelenítésükhöz kereskedelmi megfontolások, egyetlen példányban készülnek, és még sorolhatnám.
Egy műalkotás esetében az alkotó intencióit lehet ugyan nem kiindulópontként kezelni, de nem lehet figyelmen kívül hagyni. Gondolom Ön sem menekül el minden alkotás elől, aminek pl. címe van, mondván, hogy azt megtévesztés és a befolyásolás szándékával adta az alkotó. A számomra legizgalmasabb művek azok, ahol az alkotói intenció és a befogadói értelmezés konfliktusos, ezért szeretem a szóban forgó képet is.
Ami a számítógép használatot illeti. Szerintem ez mellékvágány, de a Tatárszentgyörgyi Általános és Alapfokú Művészeti Iskola nyilvánosan hozzáférhető adatai alapján komoly program van a halmozottan hátrányos helyzetű tanulók számítógép és Internet használatának támogatására.
http://www.tatarszentgyorgy.hu/index.php?module=institutes&page=1&perpage=20&order=seq&cending=asc&action=institutes&imid=315&ismid=816
@timár.kati: Kevdes timár. kati!
Elolvastam az amit májgombócz és Ön írt. ezeket olvastam:
“Konkrétan egy alkotónak nem „kunszt” egy ilyen súlyú problémához nyúlnia – úgy gondolom – hiszen tudatában van annak, hogy kötelességből és „böcsületből” biztosan rábólint majd a többség. Hisz’ ki merne ellenkezni egy ilyen kaliberű ténnyel…
A legjobb szó ide a kisstílűség!” mg
“Persze, tudom, hogy nem a direkt megnyilávnulások idejét és helyét éljük, de ennek így számomra egy “üzenete” (vagy a magamfajta finnyásabbaknak: “jelentése”) van — csináljunk egy szentimentális plakátot, úgyse lesz “mersze” senkinek se kritizálni, mert akkor a magyar hagyományok szerinti értelmezésben “már” a témát, illetve az “alkotót” bírálja, azt meg ugye nem illik. Ezzel nő a pályázó nyerési hatékonysága, az üzenet meg egy szentimentális valamivé válik közben (mert ahol kutya van vagy gyerek, az már csakis nyerő pozíció). Nekem, sajnos, itt ez a “subtext”…. ” tk
Ezekkel a gondolatokkal kapcsolatban kérdeztem meg Öntől, hogy milyen okot adtam, adtunk arra, hogy kétségbe vonja zsűri és az alkotó tisztességét, szellemi, etikai integritását. Sajnálom, hogy erre azóta sem válaszolt, ehelyett megsértődött, és belekeverte a műemlék definíciójáról valaki mással folytatott beszélgetést, aminek egyébként az általam Önhöz intézett kérdéshez az égadta világon semmiféle köze nincs. Megtisztelne, ha válaszolna az eredeti kérdésre, ami ugye az volt, hogy vajon félreértettem-e a fent írottakat, és ha igen, hol, mit olvastam rosszul.
@BodóBalázs:
Tisztelt Bodó Balázs!
Egy definicióból kiemelni egy részt és azt állítani a középpontba, nos, úgy hiszem, az nem helyes eljárás.
Azt írja, hogy “az emlékeztető, figyelmeztető jel állításának szándékos gesztusa” a fontos. Ha ezt a szándékot veszem figyelembe, akkor a közúti jelzőlámpáknál erősebb és figyelmeztetőbb emlékeztető jelek nincsenek is.
Ezért állítottam azt – s továbbra is így gondolom -, hogy a kiterjesztés partalanná tételt jelent.
A reklámgrafika és az Arc kapcsolatának leírásánál Ön erős távolságot tart a kommerciális kultúra és az Arc szerepe között, holott nincsen ekkora távolság. Eszközeiben, szemléletében nagyon is közel állnak egymáshoz. A köztéri óriásplakát forma is – mégha ironizálni akarnának vele, de eddigi tapasztalataim szerint nem ezt teszik – erre utal.
Azon elképedtem, hogy az egy példányos létezést ( ha ténylegesen csak egyetlen “levonat” készül a művekből ) olyan ismérvként szerepelteti, amely a különbségtételben fontos lehet.
Az emlékművek sem egyetlen példányban készülnek, számtalan másolatuk lehetséges és van is. A köztéri kommerciális grafika is megjelenhet egyetlen példányban, ha mindenképpen ilyen módon kíván hatni ( pl. óriás-hirdetések egyes “renoválás” alá került házakon ).
A művész intencióit, ebben igaza van, nem lehet figyelmen kívűl hagyni. Ha ismerjük őket. Felvilágosítaná itt a közösséget, hogy a díjnyertes mű alkotója megosztotta-e a zsűrivel kifejezett szándékát vagy Önök “kiolvasták” a grafikából azt, amit az alkotó szándékának tételeztek? mert, abban, ugye, egyetérthetünk, hogy ez nem mindegy.
Lehet, hogy rosszul olvastam az Ön beszámolóját, de a “kivülálló” alkotó tényleges, önvallomásban vagy a tervhez mellékelt szöveges leírásában megfogalmazott szándékairól nem tett említést.
Az interpretációja – ha ezek a szövegek hiányoznak – éppúgy feltételezéseken alapulnak, mint az enyém, amely a ténylegesen a mű alkotásakor nem létezett művészi szándékról – annak teljes terjedelméről és kiterjedéséről, amely tartalmazta volna az emlékműszerűséget is – nem kíván utólagosan tudomást venni, s csak a befogadóval való kapcsolatában megjelenő mondanivalóját (!-már megint régies vagyok ) veszi figyelembe.
A nem létező és/vagy nem megfogalmazott művészi szándékokra való hivatkozás – ha ilyenek nincsenek – nem hiteles.
Azt hiszem, nem az intenció, hanem a megvalósult mű és a befogadás a fontos. Hogy konfliktusos? Hát milyen más legyen? Ön ismer nem ellentmondásos befogadást? Már ha nem a “harcostársi” elemzésekre gondol?
@BodóBalázs: Engem ez a vitának álcázott nem-is-tudom-micsoda elszomorít és untat. Most tényleg arra a szintre megyünk le, hogy egy nyilvános blogon ki kinek mit kommentelt és arra ki hogyan válaszolt? Mert ha már itt tartunk, akkor azt megjegyezném, hogy én nem emlékszem (de biztos az én memóriámmal van baj), hogy neked addresszáltam volna ennél a posztnál akár egyetlen kommentet is. Kizárólag a posztodban megfogalmazott dolgok kapcsán fogalmaztam meg kételyeimet, de ezeket nem neked címeztem. De mivel szerintem egy blog nyilvános terében a kommunikáció túlzott protokolljának túl nagy jelentősége nincs, ezért én nem szeretnék ezen a szinten leragadni, ugyanakkor jó lenne, ha neked se ez lenne a legütősebb érved arra, hogy a Marosi-idézetet megvédd.
Amit iparterves ír a szerzői szándékról, azzal én maximálisan egyeetértek, kiegészítve pár dologgal. Az egyik, hogy a szerzői szándék ilyen jellegű problematikussága vonatkozik egy zsűri szándékaira is (és egyébként minden szándékra, de ez itt mos túlzottan filozófikus irányba terelné a sokak átlal annyira kedvelt személyeskedő megközelítést). Én épp arra próbáltam meg rávilágítani (hogy nem teljesen hibásan, azt bizonyítja, hogy volt, aki megértette, mit is akartam mondani), hogy a jó magyar hagyományban a vélt vagy feltételezett szándékot megszokott azonosítani a személlyel, illetve a művel és ebből a szempontból a zsűri csak a papírformát hozta. Az én kritikai felfogásom és hozzáállásom azonban ezt nagyon is problematikusnak tartja mind elméleti, mind pedig “praktikus” szempontból. Tehát mindössze azt állítottam, hogy a zsűri szándékától függetlenül belesétált egy erkölcsi csapdába és most a kognitív disszonancia alapján ezt igazolni próbálja. Lelke rajta. De engem nem kell, hogy ez meghasson.
(Ebben az értelemben a szerzői szándék nem csak azok miatt problémás, amiket iparterves jogosan említ, hanem épp a kognitív disszonancia miatt is, ami igaz a “szerzők”-re is. Ha ez nem így lenne, és a szándék egy az egyben megjelenne a műben, még akkor is kétséges lenne, hogy minden “befogadó” ugyanúgy olvassa majd, ahogy azt a szerző elképzelte és szerette volna, valamint hogy ez az idők folyamán nem változhat és alakulhat, akár a szerző, akár a befogadó részéről, mert egyikük sem statikus, hanem valamiféle dinamika részei. De jól tudjuk, hogy a kommunikációt sokkal inkább a “zavaró tényezők” sokasága határozza meg, mintsem a zavarmentes, “tiszta” üzenetküldés és -fogadás, ami a “valóság”-ban lehetetlen, lásd Jakobson. És akkor még a valóság, illetve annak “leképezésének” problematikájáról nem is beszéltünk.)
a szerzői intencióból a zsűrizés folyamán annyit ismertünk, ami a mű címe volt: Emlékmű a tatárszentgyörgyi gyerekgyilkosság emlékére.
A döntés után az alkotóval készült interjú olvasható az arcmagazin.hu/arclap oldalon, bemásolom teljes terjedelmében, mert nehéz idelinkelni (az archívumban kell keresni)
Hol élsz Te? Minek képzeled magad?
Interjú Nagygyörgy Zoltánnal, “A tatárszentgyörgyi gyermekgyilkosság emlékére” című nyertes plakát alkotójával
ARC: Hol élsz te? – volt idei pályázati felvetésünk. A valóságnak gyakorlatilag bármely, személy szerint számodra fontos szegmensét választhattad volna. Te mégis olyan témát dolgoztál fel, amely kitekint mikrokörnyezetedből. Ezzel szemben a megfogalmazás nagyon is személyesre sikeredett. Miért ezt a kifejezési formát választottad?
NZ: A választás egy hirtelen ötleten alapul. Nem volt kifejezetten tudatos. A bennem élő gyerek, a bennem élő felnőtt, a jövőbeli apa, a jelenleg Magyarországon élő ember, az üzenni vágyó alkotó, és még sok személyiségi jegyszedő alakították ki ezt a formát. Az biztos, hogy a körülttem élő gyerekek nagy hatással voltak rám. Egy gyermek üzenete tisztaságából fakadóan mindig őszinte marad.
ARC: “Személyiségi jegyszedő”!? Mit értesz ez alatt?
NZ: A személyiségi jegyszedő az a csávó, aki ott áll a bejáratnál, mikor be akarsz menni a saját filmedre, és megkérdezi, hogy van e jegyed a “Bátorság” vagy a “Magabiztos vagyok”, vagy a “Te önző állat”, vagy a “Foglalkozom eleget a gyerekeimmel?” című előadásokra.
ARC: 2009. február 23-án Tatárszentgyörgyön vadászpuskával meggyilkolták Csorba Róbertet és ötéves kisfiát, miközben Molotov-koktéllal felgyújtott házukból menekültek. A nyomozás szerint 4 ember követte el azt a sorozatgyilkosságot, amelynek a tatárszentgyörgyi eset volt egyik állomása. A kegyetlen gyilkosságok egyeten célja a félelemkeltés volt. A nyomozás lezárásával, és a megfelelő büntetések kiszabásával pontot lehet tenni az ügy végére? Kérdésem arra irányul, hogy mi a társadalom többi tagjának felelőssége az ügyben?
NZ: A mi felelősségünk a gondolkodás. Persze, mindannyian nem gondolkodhatunk egyféleképpen, de vajon mi vezet oda, hogy valaki fegyvert fog, és egy társadalmi problémát gyilkosságokkal akar megoldani? Azt hiszem, hogy ez súlyos egyéni, érzelmi sérülés következménye, és nem racionális döntésből fakad. Sokszor a társadalom, mint egység is elszenved ilyen sérüléseket, de azért jó lenne felülkerekedni rajtuk. Kár, hogy egyelőre csak szociálpszichológusok vannak, és nincsenek szociálpszichoterapeuták, akik foglalkoznának egy nép egyesült lelkével. Így kénytelenek vagyunk önmagunk személyes szintjén rendet rakni, mert csak erre van lehetőségünk. Azt látom, hogy ez nagyon nehezen megy.
ARC: A rasszizmus felerősödése egész Európát érinti. Magyarország azonban a nemzetiségi kisebbségek ellen elkövetett attrocitások gátlástalan brutalitását tekintve kiugrik az átlagból. Miben látod ennek okát?
NZ: Szeretném azt hinni, hogy ebben nem vagyunk az élvonalban. Nem igazán látok egyértelmű okot. Viszont jobb lenne, ha teret kapnának olyan esetek is a nyilvánosság előtt, amikben egy többség-kisebbség feladat pozitívan oldódik meg. Erre egyébként sokkal több példa van az életben, mint amiről a sajtóból tudunk. Ezek ismeretében talán nálunk is jobban működnének az erőszakmentes alternatívák.
ARC: Véleményed szerint mi lehet a leghatásosabb módja annak, hogy a többségi társadalom felemelje hangját az ehhez hasonló bűncselekmények ellen, és kiálljon a kisebbségek, azon belül is a legnagyobb támadásoknak kitett roma kisebbség mellett?
NZ: Nem egy kisebbség mellett kéne kiállni, hanem egy gondolkodásmód mellett. Magunkénak kéne tudni néhány egyszerű alapelvet, és tovább adni azokat. Az egyik legfontosabb, hogy végre ne külső tulajdonságok alapján ítéljünk, hanem inkább a tetteket vegyük számba. Ezután jöhet az, hogy lemondunk az általánosítás leegyszerűsítő kényelméről. Ez rendkívül fontos lenne. Aztán felfogjuk az élet értékét, az erőszak értelmetlenségét, a sokszínűség szépségét. Ezek a lépések, és az ezekből következőek elvezethetnek oda, hogy ne kapjon teret a brutalitás senkivel szemben sem. Kicsit utópisztikus, de így létrejöhetne egy olyan többség, akinek bárki lehet része, aki részévé akar válni. Persze ez egy olyan folyamat, amihez türelemre, segítségre, nagyon sok áldozatra, és még egy kis türelemre van szükség. Ja, meg türelemre is.
ARC: Miért gondolod, hogy az ARC kiállítás megfelelő médiuma a tiédhez hasonló üzenetek közvetítésének?
NZ: Az ARC egy szociálisan érzékeny kiállító területet biztosít, amire igen nagy figyelem irányul. Ezzel együtt mégsem olyan szociális panaszkönyvként működik, amibe csak akkor írunk, amikor együtt kell jajjdulnunk. Így a plakátok sokszínűsége kontrasztokat ad, amiknek segítségével egy-egy üzenet kiemelhető, és önmagában értékelhető. Nem mosódik be egy egységes homályba. Hát ezért.:)
ARC: Mivel foglalkozol, amikor nem az ARC kiállításra készítesz pályaművet?
NZ: Gépészmérnökként forgatok alkatrészmodelleket a virtuális terében, és egyben tervezem is őket. Amikor meg nem, akkor dolgokat találok ki, egyelőre a barátaim szórakoztatására.
ARC: Mi az a legfontosabb tíz fogalom, amellyel önmagad, hovatartozásod a világban leírnád?
NZ: Ember, gondolat, árnyalat, kérdés, hit, mérnök, magyar, ironman, humor, mélység.
ARC: Most már elárulhatjuk, hogy te lettél a 11. ARC első helyezettje. Mik az első gondolataid a győzelemmel kapcsolatban?
NZ: Meg vagyok lepve…Az utóbbi időben kezdtem csak felfogni annak a jelentőségét, amit valójában pár óra leforgása alatt találtam ki, és valósítottam meg. Ebben persze benne van minden, amit eddig megéltem. A családom, a környezetem, a ferencvárosi gyermekkorom, az igazság, az igazságtalanság, a roma, és nem roma barátaim, a küzdelmeim azzal a gondolattal, hogy néha én is kisebbség vagyok, időnként meg jelentős többség. Nem számítottam rá. És most kicsit félek is, hogy mi lesz a további útja annak az egyszerű alapgondolatnak, hogy ártatlan gyermekéletet kioltani bármilyen indokkal, elfogadhatatlan. Illetve, hogy egy tőről fakadunk, legyünk romák, vagy nem romák. Összességében emberek vagyunk, akik mind voltunk gyerekek. Mi felnőhettünk…
És örülök. 🙂
És még egy dolog. Szeretném megköszönni a családnak, hogy hozzájárult a plakát kiállításához, illetve az ARC-nak, hogy ez megvalósulhasson. Köszönöm.
Tisztelt Bodó Balázs,
nem értem h. miért kell körömszakadtáig védeni azt az érvet, hogy itt egy emlékműről van szó, és ezzel igyekezni nobilitálni az óriásplakát műfaját. Az, hogy ez egy egy példányos munka nem fog változtatni azon, hogy a befogadók óriásplakátként – az óriásplakát befogadási konvencióinak megfelelően – tekintsenek rá. És ha így közelítünk a kérdéshez, akkor még az sem olyan nagy baj, hogy kicsit hatásvadász. Nem hiszem, hogy egy komoly probléma elszemtimentalizálásával (vagy másképpen: egy társadalmi okokra visszavezethető tragédia elbanalizálásával) lenne dolgunk. A munka épp annyira intellektuális (és emocionalitás), mint amennyi intellektualitást (és emocionalitást) a műfaj megtűr.
Ez nem egy múzeumba készült hanem az utcára. És az utcán jórészt mások járnak mint a múzeumban.
Szerintem ebben a kontextusban jó döntés volt ez a morális alapokon nyugvó döntés. És a nyertes plakát sem “akármilyen szar”, hanem “tök okés”. Ezért nem értem miért kell még a szerzői intencióval és a tatárszentgyörgyi roma gyerekek számítástechnikai ismereteivel érvelni…
Én azt is elfogadnám, ha ezt mondaná: a zsűri egyszerűen társadalompolitikai, stratégiai okokból döntöt így, egy munka mellett, mely tökéletesen megfelel a stratégiai célnak: egy mindenki számára érthető és korrekt módon megfogalmazott, fontos üzenetet közvetít (és ráadásul nem is rossz).
Szerintem ez az MS Paintes kivitelezés mellesleg épp hogy nem növeli az autenticitást, hanem létrehozza a távolságot az “autentikus” gyermekrajz és annak reprezentációja (az óriásplakát, amelyik egy gyerek haláláról szól) között. A MS Paintes forma épp amellett érv, hogy ez itt nem (!) az áldozat rajza. Ezért jó. Mert ez a technikai understatement épp a munka nem transzparens voltát hangsúlyozza.
(Elnézést, sok érvet ismételtem amit fennebb már iparterves is megpendített.)
Minél többet gondolkodom ezen a képen annál jobb!
1. Mert nagyon egyszerű. A szöveg egy szimpla válasz a kiírásban feltett kérdésre: Te hol élsz? „ez az a ház ahol éltem” ~ Tatárszentgyörgyön, ahol rasszista inditékból ölnek gyerekeket.
2. Mert az egyes szám első személyben megfogalmazott válasz azt tematizálja, hogy ki az a „te” akinek a kérdés szól. Bár hivatalosan a „te” bárki lehet, azzal, hogy egy váratlan „én” poziciójából érkezik a válasz (roma gyerekek gondolom ritkán küldenek be pályaműveket) hirtelen feltűnik, h. a „te” általában egy fehér, 20 és 35 közötti, felsőfokú végzettségű férfi. Általában ez az a szubjektum aki beszél.
3. Ugyanakkor a számítógépes kivitelezés megakadályozza h. az egyes szám első személy az áldozat poziciójának kisajátításává váljon. Mert az MS Paint egyszerűen nem az a médium amit egy roma gyerek művészeti termelésével asszociálunk.
Mindent egybevetve ez a 3 pont oda vezet, hogy ez a munka nem national-geographic-stílusú „szafari”. És itt a „szafarinál” belinkelem ezt a filmet: http://www.youtube.com/watch?v=04QyOPRkeHA
Csak mert ez szerintem egy nagyon jó kommentár az esztetizálás problémájához. És mert sejtem, h. ebből baj lesz, mégegyszer: a film címe Szafari (!!!). Az utolsó, nagyon fontos (!!!) képsor lényege a youtubon alig kivehető.
@Bobby Watson: Irígyellek, hogy így tudod ezt a képet nézni. Annál is inkább, mert amit elméleti szempontból bevonsz az értelemzésedbe, azzal maximálisan egyetértek, de számomra épp ez hozza létre a problémás olvasatot.
Megnéztem a youtube-filmet, de megpróbálom nem a szokásos formámat hozni és várom, hogy mit mondasz, milyen szempontból tartod ezt egy jó kommentárnak. És mi is pontosan az utolsó képsor? (A figyelmem addigra marhára lelanyhult… )
@Bobby Watson: Irígyellek, hogy így tudod ezt a képet nézni. Annál is inkább, mert amit elméleti szempontból bevonsz az értelemzésedbe, azzal maximálisan egyetértek, de számomra épp ez hozza létre a problémás olvasatot.
Megnéztem a youtube-filmet, de megpróbálom nem a szokásos formámat hozni és várom, hogy mit mondasz, milyen szempontból tartod ezt egy jó kommentárnak. És mi is pontosan az utolsó képsor? (A figyelmem addigra marhára lelanyhult… )
De mi a te bajod a nyertes képpel?
És hol van az a pont ahol a te szempontodból bukik ez a kép?
Minél analtikusabban válaszolsz annál boldogabbá teszel :).
Ami a youtubon nem látszik (eredetileg vetítővásznon láttam ezt a filmet), az az h. az utolsó kép (fiú a bölényeken/bikákon/teheneken?) az első a filmben ami csak „normálisan“ színes és nem afféle fekete-fehér-színesre-retusált mint az előző képek. Ezzel a gesztussal (+ a cím + az egész etnográfus-esztétika + az agyonesztetizált zene + olyan egyértelmű „esztétizáló“ eljárások mint az ismétlés és a képek ritmizálása a visszafelé forgatás által etc., a mindenféle Ruisdael-es tájképekről és a courbet-i munkaábrázolásokról nem is beszélve) az egész film úgymond új perspektivába helyeződik. Az utolsó kép, amely nem csak hogy nincs a színezéssel manipulálva mint az előzőek de meg is áll, egy pillanatra ki is merevedik, az első ami úgymond a „valóságot“ reprezentálja ebben a filmben. Ami előtte volt az mind esztétikai szafari volt: a néző a biztonságos moziszékéből nézi a „vadakat“, az idealizált „idegent“, a „romlatlant“. Na és így látni ezeket az embereket („vadak“ etc.), na az szafari. Tessék csak kiszállni az terepjáróból! Na és ezt a felszólítást baromi nehéz jól, túlzott moralizálás és túlzott avantgárd-manifesztum hangvétel nélkül megfogalmazni. Szerintem ennek a filmnek sikerült. Én így értem ezt a filmet.
Gondoltam, hogy itt félreértések lesznek, mert ebben a youtubos változatban tényleg könnyen megeshet, hogy csak az esztétizálás jön le, az esztetizálás kritikája nélkül – és ez utóbbi szerintem a lényeg. A cím, hogy „szafari“ szerintem baromi jó!
Várom a kritikát, amiből tőkét kovácsolhatok!
@Bobby Watson:
Ez a film mindenekelőtt rólunk szól, vagy inkább arról hogy
“ki beszél”, arról “aki beszél”.
Ha a szándék más lett volna akkor = Erna Lendvai-Dircksen.
És a utca másik oldalán Koudelka áll zsebretett kézzel. 🙂
@Partos:
“Ez a film mindenekelőtt rólunk szól, vagy inkább arról hogy
“ki beszél”, arról “aki beszél”.”
Ja. Vlmi ilyesmire gondolok én is: hogy mi hogyan juttatunk szóhoz valakit/”másokat”.
“Ha a szándék más lett volna akkor = Erna Lendvai-Dircksen.”
Megint ja.
“És a utca másik oldalán Koudelka áll zsebretett kézzel. :)”
?????????
Koudelka-műveltség hiányában.
@Bobby Watson: Rossz hírem van — a tőkekovácsolás a mai napon valószínűleg elmarad, sajnos vagy szerencsére…. 🙂 leglábbis a szafari kérdésében. Mondjuk a youtube-os változatnak nagy deficitje az utolsó kép hiánya, ami retrospektíve kontextualizálná az előtte levő 9 perc 26 másodpercet, mert anélkül a film valóban roppant problémás, épp a te általad is leírt okokból. Ezzel egyetértek teljesen.
Az vicces, hogy nekem Erna L-D nincs meg, neked Koudelka… Partos-nak meg mind a kettő megvan, de én akkor se értem, hogy mit akar ezzel mondani…
De visszatérve az eredeti, a kiinduló képhez, az óriásplakáthoz. Nem tudom, hogy ebben a kérdésben sikerül-e hozzájárulnom a tőkéd kovácsolásához, de igyekszem a tőlem telhető leganalitikusabb lenni.
Szóval, engem első körben a gyerekrajz imitálása zavart. Ha ábrázolásban (hangsúlyosan itt és nem az életben) gyereket vagy kutyát látok, akkor már automatikusan “alert” üzemmódba váltok és épp az érzelmi csapda miatt. Akkor megkérdezem, hogy mi a jelentése ennek az imitációnak, milyen célt szolgál adott esetben, hogy az áldozat pozíciójából beszél. Számomra ugyanis ez egy megkérdőjelezhetetlen pozíciót jelent, mert ugye az áldozatnak mindig igaza van, elvégre meghalt, ennél rosszabb már nem lehet neki. Ami persze teljesen így is van, ezzel nincs önmagában probléma, szerintem is mindig az áldozat oldalára kell álni, ez erkölcsi kötelesség az én felfogásom szerint. Viszont ezzel a gesztussal egyben abszolutizáljuk is az áldozatot és “a jó” pozíciójába delegáljuk, ami megnehezíti, vagy sok esetben egyenesen lehetetlenné teszi bármilyen árnyaltabb kép vagy kritika megfogalmazását. A plakát tehát semmi pluszt nem tesz hozzá ahhoz, a már eleve meglévő gyászhoz és megrendültséghez, amit az ember akkor érez, ha erre az esetre gondol. Meg sem próbál hozzájárulni ahhoz, hogy ennél az érzelmi azonosulásnál egy szinttel magasabbra jussunk az ügyhöz való viszonyunkban — és gyanítom, hogy amúgy is csak azok lesznek megértőek és beleérzőek, akik a plakát nélkül is azok.
Ráadásul a beszélő, a halott gyerek kvázi a síron túlról szól hozzánk, mert múlt időben beszél, tehát ez még fokozza az érzelmi ráhatást egy kivetítés formájában, amit én roppant manipulatívnak, ugyanakkor — és paradox módon — nagyon zavarosnak is tartok. Ha narratológiai szempontból nézzük, akkor a gyerek itt egy fokalizáló, tehát tulajdonképpen a beszélő megkettőzése és ennek a ténynek a fikciós “elleplezése” is — engem ez is zavar.
Talán azért is, mert a cigányokkal kapcsolatban olyan mennyiségű maszatolást látok, hogy úgy érzem, ez a plakát is valahol, a jó szándékok ellenére is, ezt erősíti, bármennyire is “tisztának” tűnik. De ez a tisztasága nem “strukturális”, hanem a gyermeki naivitás által projektált.
Ez így eléggé analitikus volt? :-)))
Gyönyörű analitikus volt!!! 🙂
Ez nekem formai élvezet, az analitikus válasz! 🙂
Kösz, máris profitáltam!
Lesz válasz-válasz is, analitikus, csak az 10x lassabban megy :).
@timár.kati: szoval az előző komment szól neked, ezt feedes cuccot mindig elfelejtem.
@Bobby Watson: Szuper, kivárom a választ, de egyben kérlek, akkor arra is válaszolj, hogy ezt miért okozott neked akkor élvezetet és miért “formait” (azaz, hogy mit jelent ebben az esetben a “formai élvezet”)? Illetve, hogy ez miért analitikus? — most így utólag nem vagyok biztos abba, hogy értem, milyen értelemben használod itt ezt a szót?
Nekem az analitikus válasz olyan mint egy ország, ahová nem kell vízum. Persze van egy csomó vízum-köteles ország ahová szívesen elmennék. (És ehhez a két mondatomhoz kell vízum :).)
Vizummentesen: Ha tisztázzunk miről beszélünk (aprólékos elemzéssel = analitikusan) akkor sokkal egyszerűbb válaszolni. Meg látom szépen az érvek struktúráját! Hm!!! Egyszerűen örülök, hogy akkor most megspóroltunk néhány félreértés-tisztázási kört! Nem kell elmenni a konzulárusra… Mehetünk direkt Dél-Franciaországba! Vagy gyászosabb vidékekre…
@timár.kati:
„A plakát tehát semmi pluszt nem tesz hozzá ahhoz, a már eleve meglévő gyászhoz és megrendültséghez, amit az ember akkor érez, ha erre az esetre gondol.”
Szerintem ennek a képnek a publikálása plakátként igen is hozzátesz valamit a meglévőhöz – ha nem is a személyes érzelmek szintjén. Ez a plussz pedig a „láthatóság” (a „visibility”-re gondolok) biztosításában áll [@ Bodó Balázs: de ettől a plakát még nem lesz emlékmű]. Ráadásul nem is hülyeség az üzenet, aminek láthatóságot biztosít. De azt hiszem te és én más üzenetet veszünk. Lásd lennebb…
„Ráadásul a beszélő, a halott gyerek kvázi a síron túlról szól hozzánk, mert múlt időben beszél, tehát ez még fokozza az érzelmi ráhatást egy kivetítés formájában, amit én roppant manipulatívnak, ugyanakkor — és paradox módon — nagyon zavarosnak is tartok.”
Szerintem amit te zavarosnak és paradoxnak tartasz ugyanaz, mint ahol én a reprezentáció nem-transzparens voltára való utalást látom meg. Általában ez a nem-transzparencia (=„opacity”= átlátszatlanság?) is valami zavar, zavarosság vagy paradoxon révén jön létre. Az, hogy a gyerek a síron túlról szól hozzánk szerintem annak a leleplezése, hogy itt nem az áldozat beszél, hanem az elbeszélő. És ez a leleplezés szerintem szerves része a munkának. Szerinted pedig csak műhiba a szentimentális üzenetben. Nem?
„Ha narratológiai szempontból nézzük, akkor a gyerek itt egy fokalizáló, tehát tulajdonképpen a beszélő megkettőzése és ennek a ténynek a fikciós “elleplezése” is — engem ez is zavar.”
Hajaj, ez a fokalizáó… Nekem is eszembejutott ez a szó, amikor a „te” (a „te hol élsz?”-ből) pozicióján gondolkodtam. De aztán arra jutottam, hogy jobb ha hagyom, mert bár keményen próbálkoztam, sosem sikerült teljes mélységében felfognom h. ez alatt mit ért Mieke Bal. Szóval az vlmi olyasmi mint a szereplők mögött meghúzódó ideológia, elképzelés arról, h. én milyen ideológiákat mozgósítok a szereplők olvasásakor?
Az idézett mondattal azt akarod mondani, hogy az elbeszélő úgy tesz mintha a halott gyerek beszélne, és azt szeretné, hogy mi ne vegyük észre, h. nem a halott gyerek beszél, hanem az elbeszélő hangja?
Ha ezt akartad mondani, akkor én ezt másképp látom: Szerintem itt nincs szó elleplezésről. Az első pillanattól fogva világos, hogy itt nem annak a reflektálatlan fikciójával van dolgunk h. az áldozat beszél. Azt a legjobban valamilyen jól bevett, dokumentarista-kód (pl.ul fotó) tudta volna megvalósítani. De itt ezzel szemben a rajz nagyon is személyes kódjának digitalizált, elszemélytelenített formájával van dolgunk. Ráadásul egy digitális rajzott egyszerűen az érintett társadalmi helyzetének okán sem szokás a tatárszentgyörgyi gyilkosság áldozatával asszociálni (a munka szempontjából teljesen lényegtelen, hogy az áldozat tudott-e számítógépen rajzolni vagy sem; én itt a befogadó társadalmi sémáiról, elképzeléseiről beszélek). A digitális-technika az egyik olyan elem a munkában ami tudtunkra adja, hogy ez itt nem az áldozat hangja, hanem az elbeszélőjé (aki elbeszéli az áldozat hangját). És így az elbeszélő fokalizál (?), nem az áldozat. És az elbeszélő szerintem ezt nem próbálja meg eltitkolni (akkor még fokalizál, ha nem titkol? Vagy akkor már mást csinál? :).
Onnan tudjuk, hogy itt nem az áldozat beszél, hogy nagyon keveset mond („ez a ház ahol éltem”) és mindezt nagyon redukált eszközökkel (gyerekrajz-kód + rossz technika) közli. Ez a redukció pedig felér egy Verfremdungseffekt-el (~ elidegenítéshatással???) – úgy értem egy elemmel, ami megtöri a fikciót és egy második, reflexív síkot ad hozzá.
PS Kis helyesbítés: a youtubon ott van az a kép amiről beszélek, csak egyszerűen alig lehet látni a váltást a manipuláltból a nem manipulált képekbe, olyan rossz a minőség.
@Bobby Watson: Köszönöm a kimerítő választ és az analitikus érveket. Azért ez nem volt 10x lassúbb 🙂
Láthatóság — ok, elfogadom, szerintem is nagyon fontos és szeretném hinni, hogy van jelentősége és értelme.
Az viszont nagyon érdekes, hogy ugyanazt a dolgot (zavarosság / transzparencia hiánya) mennyire másképp látjuk. Ez jó! És ebben igazad van — talán olyan, mint Mme Bovary, azaz, hogy az is Flaubert, mert ki is lenne más?
Szerintem a fokalizáló egy elég egyszerű dolog (örülök, hogy te is gondoltál rá), akár Mieke Balnál is — példa: Ha azt írom, mint regényíró, hogy “a vidám nő bement a szobába és meglátta a sápadt férfit”, akkor a “sápadt” a nő, mitn fokalizáló benyomása, de amit persze végső soron ugyanúgy az író teremt, mint azt, hogy “vidám”. (Most remélem, nem valami nagy evidenciával traktállak itten.) A mi esetünkben a fokalizáló a gyerek, aki viszont végső soron csak azt tudja elmondani, amit vele az “író” elmondat. Ez szerintem még nem feltétlenül a háttérben meghúzódó ideológiát leplezi le. Ebből a szempontból viszont neked van igazad.
Az tetszik, ahogy a “leleplezést” leleplezed — bár én azért ezt az egyes szám első személyű közlést annyira szubjektívnak tartom, hogy mégsem tudom teljesen elfogadni, amit írsz.
De miért van akkor mégis és még mindig bennem egy rossz érzés a képpel kapcsolatban?
@timár.kati: @Bobby Watson:
Hát, én ennél sokkal kevésbé okos és elméletileg megalapozott elgondolást tudok csak közzétenni.
Az elidegenítési effektus említésével egyet kell érteni, azzal a csipetnyi fenntartással, hogy minden mű, a tárgyszerűségével, önmagában a választott “témájától” elidegenedik.
Itt a technika, a számítógépes esetlenkedés az, amely elsődlegesen az azonosulásra késztetést, de az elidegenítés is hordozza.
A grafika szerves része a szöveg, éppen ezért sem textológusnak, sem narratológusnak nem kell lennünk, hogy ennek a mondatnak a jelentéstartományait feltérképezzük. ( Nem azt mondom, hogy az ilyen irányú megközelítés helytelen, de nem biztos, hogy célravezető. )
Ugyanis abból indulok ki, hogy nem feltétlenül az áldozat földi inkarnációjaként működő grafikus az, aki kérdez, hanem a grafikus a túlélők egyikének a “bőrébe” bújva, naívan és ráeszméltetően kérdezi, amit kérdez.
Az “itt laktam” pedig nem azt jelenti szükségképpen, hogy “elköltözött” ( a másvilágra ) a kérdező, hanem olyan mértékben a múlttá vált a környezet – amelyet egyszer s mindenkorra megváltoztatott a kíméletlen gyilkosság -, hogy az, amiben élt, a számára már múlt.
Ha ahhoz ragaszkodnánk, hogy a túlvilágról kérdez a grafikusban testet öltött áldozat,a akkor valami spirituális jelentéstartalmat tulajdonítanánk a műnek, s az egyáltalán nincsen benne.
Metafizikus szorongása lehet az embernek, hogy ez megtörtént és nem érti: miért? De valamiféle misztikus dimenziót feltételezni? No, nem.
Éppen azzal kólint jól fejbe a grafika, hogy az “akkor”-t és a “most”-ot, amely az “akkor” édenkerti állapotának változását a házra és a tágabb környezetre egyaránt értelmezi, élő, az eseményeket megérteni akaró, de még nem tudó, feldolgozni képtelen személy ( s vele minden hasonló érzésű ember )nagyon is érzéki jelenlétével és kérdésével exponálja.
Timár Katinak azért van rossz érzése a képpel kapcsolatban, mert az értelmező énje és a megérzésekre hagyatkozó, az eseményt a maga teljességében felfogó énje vitázik egymással. S úgy tekint a műre, mint olyanra, amely valamiképpen a holywoodi sémák alapján játszik a nézőjével ( erre utal a “halottnak mindig igaza van- szövege ).
@timar.kati: Kösz a választ!
@iparterves: Örülök, h. ön is írt!
Igen, én is értem/el tudom fogadni timar.kati bizalmatlanságát. Ezért még hozzáfűzném, hogy ez, így tényleg csak óriásplakátként és a kiírás ismeretében („Te hol élsz?”) működik. Az óriásplakát műfajban én tolerálok egy kis hollywood-gyanússágot. Nem Hollywoodot, csak a gyanúját! A hollywoodi sémák teljes átvétele lenne a national-geographic-stílus. (Próbaképpen felütöttem a National Geographic weboldalát és felfordult a gyomrom… :))
Mellesleg ez a „hollywood-séma” szóösszetétel nagyon jól passzol a mi kis elméleti tájképünkbe: a hollywood-filmet szokták – ha jól emlékszem narratológusék is – felhozni példának arra a mediális-áttetszőségre-törekvésre amit talán timar.kati lát és ami zavarja. Nem?
(Ok, a hollywood-film sem egy homogén massza… de ez már más téma.)
@Bobby Watson: Hát éppen ez az! A holywoodi film nem massza. A narratólogusok példáit nem ismerem, de Truffaut nemzedéke éppen a holywoodi filmekből indult ki, s az a Holywood nem azonos “ezzel” a Holywooddal.
S ami még rosszabb: az az európai film ( irodalom ) sem létezik úgy.
Timár Kati értelmiségi félelme a szentimentalizmustól “ősrégi” eredetű. Én, bevallom, egyre szentimentálisabb vagyok és minden kritikai attitűdöm ellenére kifejezetten meghatódom akkor, amikor “megoldódik” valami egy “társadalmi drámában”.
Másképpen fogalmazva: attól, hogy a holywoodi ideál megfertőzte a világ művészetét és szórakoztatóiparát, még nem kell és nem is szabad elvetni azt, aminek megszólítására (vélhetően ) a művészet törekszik: az érzelmeket.
Elsődlegesen ugyanis – s ez vonatkozik a most tárgyunkul szolgáló grafikára is – az érzékeinkre hat ( bármekkora ideológiai tudással vagyunk felvértezve és bármennyire kiismerjük magunkat – én nem a kortársi művészetelméletekben ).
Amit az érzékeinkkel nem tudunk befogadni, azt nem is fogjuk tudni megszeretni, mégha eszünkkel meg is tudjuk magyarázni, miért jó vagy rossz.
Most épen ennél a fázisnál tartunk, miközben a grafika – akármennyire is félresikerültnek gondoljuk bizonyos értelemben – megszólított mindannyiunkat.
@iparterves: Elnézést a kis kimaradásért, amit most azért fontos megjegyeznem, mert teljesen meg vagyok hatva (igen, szentimentálisan) attól az értelemzési kísérlettől, amit ír. Nekem ez sok mindenre rávilágít és érdekes, hogy ön ezt hogyan látja. Köszönöm!
Két megjegzésem lenne csak. Az egyik, hogy a túvilágról szóló hangot nem a magam szempontjából írtam, mert bennem ilyen misztikumra nincs nagy hajlam. A másik a szentimentalizmus. Érdekes, hogy ezt a kettőt (az értelmet/értelmezét és az érzelmet/érzelmességet) ilyen szembenáló vagy kizáró módozatoknak látja az esetemben. Fura… Talán nekem inkább az a “bajom” az érzelmi azonosulással ennek a plakátak az esetében, hogy pont a roma-gyilkosságok esetében ebből van és volt épp elég, de más nem is volt. Épp Brecht írja a szentimentalizmus kapcsán, hogy az nem gátolhat minket a cselekvésben. Itt pedig úgy tűnik, épp ez történt társadalmi szinten. És ezért is szép, hogy idejön az elidegenítési effektus!
Egyébként mikor és min hatódott meg utoljára?
elegem van az ócska blogmotorból
@Bobby Watson: @iparterves: szeretnék hosszabban és tartalmasabban írni, de az ócska blogmotor és az idétlen billentyűzet miatt ez most egy gyötrelem. Úgyhogy csak azt kérdezem, hogy itt a varrat-elméletre gondolsz?
Nem, sokkal egyszerűbbre, Bordwellre gondoltam. De utána kell nézzek, hogy ott volt-e ez vagy sem… De majd csak holnap!
Addigis: a blogmotor ellen egy egyszerű stratégia (bocs a nyilvánvaló tanácsot): wordben írni és copy/pastelni.
@timár.kati: Jó, hogy meghatódott.
Egyébként félreértett egy kissé: semmiféle “kizárásról” nincsen szó. Azt gondoltam – de ezek szerint nem jól írtam meg -, hogy Önben van egy belső gát(lás), amely a téma ( elnyomottság, nyomor, halál ) mint “túlhasznált” ( bocsánat, de más kifejezést nem találtam ) dolog miatt azonnal jelentkezett.
Ezért értekezett arról, hogy “csináljunk egy szentimentális plakátot, úgyse lesz “mersze” senkinek se kritizálni, mert akkor a magyar hagyományok szerinti értelmezésben “már” a témát, illetve az “alkotót” bírálja, azt meg ugye nem illik.”
De lehet, szabad és kell. Empátiával és szakértelemmel.
Ide aztán jól jön Brecht is, akinek szereplői, ha és amikor kell, kilépnek a darab addigi keretéből és közvetlen szavakkal elmondják nekünk, nézőknek – ha kell szentimentálisan -, mit is akar az író ( vagy a szereplő, a téma ) mondani. Mi a mondanivaló.
Maga a mondanivaló – “rohadt ország, szemét gyilkosság, rohadt élet” stb “- felől indítva zárja el a szentimentalizmus jelzőjének odaillesztésével a lehetséges kritika útjait.
Legutóbb, ha érdekli, Philip Roth Portnoy-kór ( nem jó a cím fordítása, Portnoy’s Complaint, ha már akarták volna alliterálva ültethették volna át: Portnoy panasza – mint Tiborcé, de itt egy pszichoanalitikushoz elmenő ember szóáradatáról van szó ) önelemzésének hullámai “ringattak el”.
@Bobby Watson: Én most sajnos nem tudok a Bordwellnek utána nézni (ezhányszó?), de kíváncsi vagyok a pontosításra. Ha les időd, akkor írj, kérlek ebbe az ügyben.
Köszi a tanácsot, nem ciki, már én is gondoltam rá, de ezen a netbookon az is gyötrelemes lenne. De talán nem akkora baj, ha pár napig rövidebbeket írok, mindenki legnagyobb megkönnyebbülésére 😉
@iparterves: Amit a túlhasználtsággal kapcsolatos gátlásról ír, azt elég pontosnak tartom, jó.
Azt is írja: ‘Maga a mondanivaló – “rohadt ország, szemét gyilkosság, rohadt élet” stb “- felől indítva zárja el a szentimentalizmus jelzőjének odaillesztésével a lehetséges kritika útjait.’ Jól értem, hogy ön azt írja, hogy én zárom el a kritika útját azzal, hogy szentimentálisnak nevezem a plakátot? Ha így látja, az nagyon elszomrítana, mert én épp azt szeretném, ha mégoly cselély is, de kritikai distanciával közelítsünk a plakáthoz és épp ezt hiáyoltam a Bodó Balázs-féle posztból. (Ahol egyébként maga a zsűri sem így jelenik meg, amit én szintén problémásnak tartok.)
Igen, igaza van, a Portnoy-kór címének fodításával — ez már egy ilyen magyar, “fordítási átok”… Most szívesen megkérém, hogy fejtse ki ezt jobban, ha akarja (és tudja 😉 )…. mármint meghatódásának okát.
@timár.kati:
Bocs, sok lett…
Sajnos nem olyan érdekes mint amilyen hosszú…
I.
A másik poszton történt malőr után kicsit elment a kedvem a „bordwellezéstől“.
Egy régebbi metafórára visszatérve: szerintem a szusievésedet látók szempontjából mindegy, h. miért eszel szusit, mert a szusi trendi és kész. És bizonyos raszterben csak két kategória van: a szusievők és a nem-szusievők. Sajnálom, h. ilyen egyszerű ez a raszter.
@timár.kati:
II.
De mindegy is mert:
Sehol nem találom amire gondoltam…
Valószínű egy elhamarkodott asszociációs lánc volt: kb. úgy épülhetett fel, hogy:
narráció => transzparencia
narráció => classical Hollywood cinema.
Az utóbbi kettő egymásravonatkoztatása megtalálható a “Bordwell/Thompson: Film Art – An Introduction”-ban. Ott kétfajta filmes “formal system” van a
– “narrative”, ennek példája a klasszikus Hollywood-film (az 1997es kiadásban, 108 o.),
– és van a “nonnarative”, amire Riefenstahl Olympia-ja, a Mechanikus Balett stb. a példa.
Ès aztán összekombináltam:
1. Ha a narráció mindig transzparenciára törekszik (bobbywatsoni tézis, gőzöm sincs honnan…).
2. És a klasszikus Hollywood film mindig narratív (bordwelli tézis).
3. Akkor a klasszikus Hollywood film transzparens (bobbywatsoni következtetés).
@timár.kati:
III.
De elhamarkodott és megalapozatlan ez a “kombináció”.
Mert ahogy fennebb iparterves írja: “Az elidegenítési effektus említésével egyet kell érteni, azzal a csipetnyi fenntartással, hogy minden mű, a tárgyszerűségével, önmagában a választott “témájától” elidegenedik.”
Úgyhogy soha sincs 100% transzparencia.
És fordítva: soha sincs 100% nem-transzparencia (a szusisok kedvéért: opacitás).
És ez a két állítás egybevág az én kombinációm gyengéjével: nincs-narráció és nem-narráció… A Hollywood film sem 100% narrativ.
Ès eleve hülyeség a narrative/nonnarative kategóriák elkülönítése. Ezt Mieke Bal-nál olvastam (A leírás mint naráció, in: Thomka B. (szerk.): Narratívák 2: Történet és fikció, 1998.) Meg erre nem olyan nehéz rájönni…
Még egy utolsó akadémiai kör:
A fokalizátor/ideológia asszociációmat valószínű innen merítettem: Mieke Bal/Norman Bryson: Semiotics and Art History, The Art Bulletin, Vol. 73, No. 3 (Jun. 1991), 174-208 o.,202-206. De ez neked tutti nem új… Ill. ez sem… Én viszont most korrektül lábjegyzeteltem.
Itt a tranzitblogon már kétszer is tettenért (Bodó Balázsnál fennebb és Böcskei Balázsnál a Bolz-recenzió-kommentek között) idézési kultúra ellenében meg kell jegyezzem: De attól, hogy ezeket a dolgokat nem én találtam ki, hanem „komoly szakemberek“, ugyanúgy lehetnek hülyeségek. Ez itt csak forrás-adalék (ami teljesen ellentmond a “netiquet”-nek) és nem autoritásra-való-hivatkozás.
@Bobby Watson: Figyussz, szupereket írtál — de most rohannom kell, ne haragudj! Ha este internethez tudokjutni, írok, ha nem, akkor majd holnap este legkésőbb.
@Bobby Watson: szusi-téma — mi van akkor, ha sokan úgy látják, hogy én szusit eszem, de valójában teljes érzéki csalódás áldozatai és nem azt eszem, csak egy sima rántott halat rizzsel?
@Bobby Watson: a bobywatson-i tézist a filmes narráció transzparenciára való törekvéséről én el tudom fogadni, mert szerintem is fontos aspektus itt az, hogy ez a fajta narráció erősen követi a konvenionális kódokat, nem is tehet tul. képpen mást. Lehet, hogy nem 100%-ban transzparens, de mindenesetre erre törekszik, különben üzletileg befuccsolna.
Mieke Ballal a narráció fikcionalitását illetően egyet tudok érteni, illetve örülök, hogy idehoztad a Bal/Brysont :-))) bár be kell vallanom, így most nem tudom kapásból felidézni, hogy mit mondanak a fokalizálásról — én itt inkább Balnak a Narratológia c. könyvében leírtakra gondoltam. (Te honnan ismered a Bal/Brysont? :-)))))
Ha erről (az ideológia és a fokalizáó kapcsolatáról) tovább szeretnénk beszélgetni, akkor egyrészt meg kell pontosan néznem ezt a szöveget, másrészt meg gondolkodnom kell egy kicsit a dolgon.
Ami az idézési technikákat érinti, szerintem elég jól meg lehet különböztetni a kettőt — amikor valaki csak a autoritás mögé bújva ésvagy lustaságból nem saját maga mondja el a mondandóját, vagy amikor valaki azért említ egy forrást, hogy egyértelműsítse, miről is beszél. Biztosíthatlak afelől, hogy 100 km-ről is látszik, hogy te ez az utóbbi csoportba (ez a csoport elég rémesen hangzik, bocs!) tartozol és én személy szerint örülök hogy konkrétan is megemlítetted ezeket a referenciákat.
@timár.kati:
Bal/Brysonról:
Fennebb csak kérdés formájában hivatkoztam a Bal/Brysonra (“Szóval az [a fokalizáló] vlmi olyasmi mint a szereplők mögött meghúzódó ideológia, elképzelés arról, h. én milyen ideológiákat mozgósítok a szereplők olvasásakor?”) és – mint már írtam – a fokalizáló elméletét sosem tudtam rendesen megemészteni: mert nem értem h. miért fontos, hogy a f i g u r á k(= szereplők, “actor”) mögött van az elbeszélő aki mozgósít… mert úgyis az egészet az elbeszélő mozgósítja… és nekem szinte mindegy h. a figurákon keresztül mozgósítódik vlmi vagy az erkélyen játszadozó lombárnyékokon, vagy a szoba berendezésén stb. keresztül.
Vagy ez a fokalizáló csak egy bizonyos történetileg meghatározható regénytípusra alkalmazható jól? Vagy csak egy nagyon differenciált kategória ami a figurákról szól? Most belenéztem Bal/Brysonba és ott van vlmi “többszólamúság” érv…
Mindezt persze magamtól is kérdezem…
De ez most nagyon nagyon messzire visz és nagyon sok dolognak kellene utánanézzek… Tehát a Bal/Brysonra csak kérdés formájában hivatkoztam, és azt sem tudom, hogy azzal egyetértek-e amit ők írnak. (Bocs, most nem foglalom össze mert az megint vagy egy órámba telne…) H. a szövegek (képek) mögött vannak ideológiák az biztos, de ezeknek a fokalizáló egy kitűntetett helye lenne…? És egy másik alapvető kérdés amire nem tudom a választ: működik-e a fokalizáló-elmélete képekre?
Mindehhez most többnapos lektűrökbe kellene kezdjek… És mivel az agyam teljesen egysávos ez számomra jelen pillanatban egyenlő lenne az önfelszámolással ill. a teljes Bobby Watsonná alakulással a testi valómból. De sajnos van egy testem melyet fenn kell tartanom… Pedig szívesen diskurálnék még erről…
Egyszerűen nem értek eléggé a dologhoz.
De ha te újraolvasod azt a hat oldalt akkor én is újraolvashatom (de csak egy héten belül 🙂 )…
Csak attól tartok, h. annyi nekem nem lesz elég ahhoz, h. választ találjak a kérdéseimre…
A Bal/Bryson szemináriumi anyag volt. Valahol máshol.
@Bobby Watson: Én se értek ehhez “a dologhoz”, úgyhogy így ellehetünk ezzel. De nekem persze könnyű a helyzetem, mert nekem csak timár.katinak kell maradnom — végre látom értelmét, hogy a saját nevemen regisztráltam :-)))
De én szívesen újraolvasnám és megbeszélném veled, szóval szerintem maradjuk ebben. Szólj, ha megvagy vele :-)))
@iparterves: Ha már a meghatódottságról beszéltünk, ma történt velem egy nagyon érdekes dolog. Eljutottam a Prado-ba, ahol megnéztem (életemben először) Velazquez Las Meninas című festményét és rettenetesen meghatódtam a képen. Sose gondoltam volna, hogy ez megtörténhet velem, de sokkal jobban felkavart, mint a legtöbb kortárs művészeti munka, amit az ezt megelőző 3 napban volt szerencsém látni….
@ timár.kati
:))))
Elhiszünk neked mindent, ne is fáraszd magad az olvasással! 🙂
Persze nem árt ha kicsit polírozod a stílusod…
Mondjuk legalább eddig a szintig:
“A költői szó alapító aktusának megnyitása (ezzel önreferenciális struktúrájának cezúrája is) a szót mint tulajdonnevet létesíti, amennyiben referencialitásához való viszonya kontingens színezetet kap – alapvetően azonban ezen referenciális moraj ellenőrizhetetlenségének következtében.”
🙂
Ennél alább nem adhatod!
@iparterves:
Iparterves akar ön is belépni az olvasókörbe? (Nem ironizálok!)
Ha kell küldhetek pdf-et…
Ha ön tényleg az akinek egyszer itt vallotta magát akkor az interneten találok email címet is…
Örülnék mert hárman mégis könnyebb… és tudvalevő h. én nagy lump vagyok :).
Vagy nem kér a narratológiából?
@Bobby Watson: Ördögöd van — épp a stílusomat polírozom, mert a sok könyv közül, amit párhuzamosan olvasok, az egyik épp Henry James The Portrait of a Lady c. stíl.gyakja :-)))
Az idézet honnan van? A Mieke Bal A leírás mint narrációból? Teccik…
Figyussz, most akkor ugye a Bal/Bryson: Semiotics and Art History-ról beszélünk, ugye? Annak is a fokalizálóval foglalkozó részéről?
@Bobby Watson: @iparterves: igen! a 3, az már egy kör kezdete! 🙂 Meg ha utálja is a narratológiát (illetve a szemiotikát), akkor is biztos érdekes és fontos lenne hallani, hogy miért. Vagy nem?
@Bobby Watson: Ha neked ez megvan pdf-ben, akkor nekem kérlek, küldd át. És ezt úgy tudod megtenni, hogy az adatlapomon a megfelelő fülre kattintasz…
@timár.kati:
Igen, arról beszélünk… Bal/Bryson:Semiotics and Art History, 202-206.
Na neeee…
Komolyan tetszik???? :)))
Bal-nak van stílusa! Ugyértem jó stílusa van!
Az idézet innen van:
http://www.alfoldfolyoirat.hu/node/29
@timár.kati:
Igen, arról beszélünk, pdf megy, holnap.
Az idézethez:
Na neeeeee… 🙂
Komolyan tetszik????
Bal-nak van stílusa! Úgyértem jó stílusa van!
Innen származik:
http://www.alfoldfolyoirat.hu/node/29
(o.k. végre engem is a kicselezett a nem-küldős majd duplán-küldős software)
@timár.kati:
Kis magyarázat:
A mondatot ironikusan idéztem, nem a tartalma, hanem a stílusa miatt.
(Az irónia azokra vonatkozott akik így írnak…)
Ez a stílus arra példa, hogy hogyan lehet az autoritást stilárisan megalapozni.
Szerintem ez a mondat egy szociolingvisztikai sokk. 🙂
@timár.kati: Ez örömteli.
De: kinek az interpretációs kisérleteit mormolta magában? Foucault-ét vagy másét?
Nem disznólkodni akarok, érdekelne, egy képzett művészettörténész sokat látott szeme és sokat olvasott agya mennyire “tiszta” akkor, amikor meghatódik és hogyan korrigál rögtön utána ( ha ezt teszi )?
Egyébként megnyugtatom, hogy engem a Bécsben látható Rembrandt-önarcképek érintettek meg úgy, hogy átértékeltem magamban egy kissé az ismereteimet és értékeimet. ( Majd jó mosolyogtam magamban Ackermann holland festőn, aki jópofa önarcképeket fest magáról, de olyan mélységeket nem tud elérni, mint rég halott honfitársa.)
@Bobby Watson: Én el akartam olvasni az Alföldből idézett cikket, gyűrtem magam rajta, de aztán feladtam. Nem az én intelligencia-szintemen van ez, annál sokkal magasabb. Nem tudom megmászni ezt a tudáshegyet.
Ezért köszönöm, ebből az olvasási körből kimaradnék, inkább mást olvasgatok, s megmaradok a kortárs amerikai művészettörténet-tudomány által meg nem érintettként.
@Bobby Watson: Kedves Bobby! Azt írtam, hogy “teccik” nekem az idézet, amivel épp azt akartam jelezni, hogy problémásnak tartom (különben azt írtam volna, hogy “tetszik”) :-))))))
Egyébként szerintem az idézet olyan, mintha angolból fordították volna — rosszul! Ezt még akkor gondoltam, mikor nem tudtam, hogy honnan van. Most, hogy megnéztem a linket, látom, hogy miért volt ez az érzésem…. És a többiben egyetértünk! 🙂
Ha megvan neked a Bal/Bryson pdf-ben, akkor küldd már át, kérlek, mert nekem csak fénymásolatban van meg, és most jól jönne elektronikusan 🙂
@iparterves: A “házi feladat” nem ennek, az Alföldben megjelent cikknek az olvasása és megtárgyalása, hanem a Bal/Bryson-é. Az se érdekli? Nincs kedve az “ellenpólus” képviseletében beszállni és porrá zúzni a mi érveinket? Bobby nevében nem nyilatkozom, de velem könnyű dolga lenne 🙂 Vagy éppen a kihívás könnyűsége nem inspirálja?
@iparterves: Látja, nem korrigáltam, mert ha azt tettem volna, akkor nem írom itt le ezt a sztorit.
Egyébként nyilván nem tudok úgy tenni, mintha a személyes találkozás előtt sose láttam volna a képet, és sose olvastam volna róla semmit, ez lehetetlenség és “képtelenség” is lenne. A meghatódás és az “ismeretek” együtt működnek. És épp ez volt a szép benne, hogy egymást erősítették.
Ahogy Sugár János mondaná, nem tudom rázni a tabulát — tehát nem tudok semmilyen műhöz “tisztán” közelíteni (mint ahogy a világ többi dolgához se tudok úgy viszonyulni, mint egy csecsemő). De szerintem nem is ez a cél. Szerintem az a fontos, hogy az “ismeretek” (azaz a tudás) és az érzések együtt dolgozzanak, különben tényleg csak a lecke felmondása,vagy mormolása marad, az meg nekem amúgy sem lenne elég….
@timár.kati: Küldjék!
De ha olyan a nyelvezete, mint az Alföldben megjelent írásé – tőlem ne várjanak semmit!
Más, off topik: mit szól(nak) Csákány István Breuer Marcel “emlékművéhez”? Én ledermedtem!
@iparterves: Szerintem nem olyan a nyelvezete, de nekem ezt nagyon nehéz megítélni. Kíváncsi vagyok, hogy ön hogy látja majd…
Off topik: Hát, igen. Ez egy olyan téma, amiben nem hiszem, hogy egyet tudunk érteni… Sajnálom…
Nekem bejön ez az elképzelés. Az nem világos, hogy most akkor a “szoba” hol lenne és mi lenne benne, de én most amúgy sem ezt tartom a központi kérdésnek. Én megint hátrább lépnék eggyel vagy kettővel és két másikat kérdeznék (amellet, hogy harmadiknak azt is kérdezem, hogy ön pontosan hogyan fogalmazná meg “dermedtségének” okát, ami feltehetőleg nagyfokú ellenérzésből ered). Az első kérdésem, hogy tényleg miért érzi úgy bárki is, hogy Breuernek emlékművet “kell” Pécsen/tt csinálni. A másik, hogy hogy tűnhetett el 26 millió a pályázat lebonyolítására, hogy már nem maradt semmi magának az emlékműnek a megvalósítására.
@timár.kati:
“Nekem bejön ez az elképzelés.” Milyen elképzelés?
Én a tiltott árú lezárt útját látom. A betonutánfutóban nem látható betonművészt.
És így is túl sokat mondtam róla.
@iparterves: Igen, szerintem épp erről “szól” a terv és szerintem ez elég pontosan le is írja a Breuer körüli helyzetet, azaz a magyar recepcióját.
De annyit talán csak elárul nekem, hogy ön jó ötletnek tartja egyáltalán egy Breuer-emlékmű létrehozását? Mi lenne a célja egy ilyen emlékműnek?
@timár.kati: A mű nem Breuer recepciójáról szól. Vagy nem erről kellene.
Arról irodalmi vitákat kell(ene) folytatni.
Az emlékmű ( lásd BB. Marosi akadémikustól idézett meghatározása ) nem ilyen jellegű munka lenne.
Én nem látom sem ennek a műnek értelmét, sem a mű állításának célját, azon túlmenően, hogy van egy pécsi születésű világhíresség.
Ha “dekonstruálni” akarja BM-et CSI, akkor a szétbontás után ( amelyhez elérkezett volt ), egy új formában “össze is kellene” raknia.
BM nem értelmezhető csak egy tiltott rakományként, mivel közvetve már annyira beépült a mindennapokba bútoraival és szellemiségével, hogy ez a munka így egy hazugság.
@iparterves: Azzal egyet tudok érteni, hogy a műnek nem biztos, hogy Breuer recpciójáról “kellene” szólnia, de szerintem az adott körülmények között ettől nehéz eltekinteni. Nekem úgy tűnik, hogy ez a kérdés megkerülhetetlen ebben az esetben.
Abban sem értek most önnel egyet, hogy Breuer recepciójáról irodalmi vitákat kellene folytatni. Az én véleményem az, hogy egy ilyen vitát egy vizuális mű is generálhat, illetve ebben a vitában részt vehet. Én nem látom ezeket a határokat annyira átléphetetlennek.
A Marosi-féle definícióra való hivatkozásával most egy kicsit megzavart. A Bodó-féle vitában ön ezt egy nagyon szűk definíciónak látta (amellyel én maximálisan egyet tudok érteni), most meg ehhez szeretne visszatérni? Még ezt is el tudom fogadni, csak nem értem, miért?
Abban viszont igaza van, hogy BM a mindennapokba azért beépült — és ezzel lehetne és kellene valamit kezdeni. De talán az mégis kérdés, hogy hogyan épült be. Hogy köthető-e ez a beépülés az ő nevéhez és így az ő mai recepciójához? Szerintem csak nagyon kevéssé.
Az is jó kérdés, hogy a dekonstrukció (én nem teszem idézőjelbe) után hogyan lehetne új formában BM-t összerakni. De nekem sajnos, fogalmam sincs…
@iparterves: Az előbb elmeséltem egy barátomnak a Velazquez-es élményemet és eszembe jutott, hogy arra gondoltam, amikor a képet néztem, hogy ez a pali azért mindent tudott az életről… És ezt se Foucault, se mások nem írják. Talán épp ez a meghatódottságom oka….
@timár.kati: Az akadémikusi meghatározásra csak utaltam ( anélkül, hogy egyetértenék a “velejével” ). Az emlékmű “jelsége” azért vitathatatlan, mégha a vizuális kultúra vagy a képfordulat, az új kép vagy bármi más bejön is a képbe.
Bodó-val a vitám az volt, hogy ő – szerintem helytelenül – teljesen kiszélesítette a fogalmat, amely azért alkalmazható – például CSI munkájára.
Ha Breuer recepciója – milyen az nálunk? – megkerülhetetlen, akkor abban is nagyjából biztos, hogy a recepció összefoglalásaként előadható egy betontréler, amely leginkább az amerikai gagyi-realizmusra hajaz ( szándékoltan? ) a megformálásának “életszerűségében”?
A zöldenergiával mint valami újfajta röntgennel átvilágított betonkoporsó – amelyben a halottak óráján látható, amit magában foglal – jelképe lenne a művészeti progressziónak is?
Javasolhatnék magam is egy állagmegőrző, a csernobili külső betontömeg alakját felvevő sírboltot CSI munkája fölé annak bemutatására, hogy milyen recepciója volt a kétezres évek elején a magyar kortárs művészetnek? Mert az így lenne adekvát.
@timár.kati: Azt nem tudom, Velazquez mennyit tudhatott az emberekről, de feltételezem, hogy mást és máshogyan, mint mi. És ez, adott esetben, tényleg megrendítő lehet.
@iparterves: Ezt most nekem kellett volna mondanom (Velazquezről), és önnek kellet volna azt mondania, amit eredetileg én írtam. Most akkor mi lesz? Felcseréltük a pozíciókat? Hová vezet ez?
@iparterves: Az emlékmű-témában egy kicsit kezdem elveszteni a fonalat…
Épp ezért újra elolvastam, hogy mit írt BB és mit ön. Így most a következőket gondolom.
Az emlékmű szerintem több (és talán más is), mint a Marosi-féle meghatározás, de ebbe az óriásplakát nem feltétlenül tartozik bele. Viszont a Csákány-féle terv se, amennyiben valóban “nettóban” Breuer-nek akar emlékművet állítani. Ha a cél a Breuer nemlétező (vagy roppant töredékes és áttételes) pécsi recepciójának emlékművet állítani, akkor szerintem ezt megvalósítaná.
De ebben a gondolatmenetben, illetve a Marosi-féle értelemben Breuer-nek nem lehet Pécsen emlékművet állítani, mert kulturális értelemben Pécshez elég kevés köze van.
Az “amerikai gagyi-realizmus” milyen?
A “művészi progressziónak” szerintem nem a “zöldenergia” alkalmazása a a jelképe, hanem az, hogy a mű kritikailag, illetve önreflexíve kezeli a tárgyát.
Az ön emlékmű javaslata az eredeti, Csákány mű szellemét követi, ebből a szempontból ok. Viszont a kérdés az, hogy “kell”-e emlékművet csinálni egy emlékműből, különösen akkor, ha az még csak terv. Itt sajnos vissza kell térnem a két korábbi kérdésemre: arra, hogy kell-e valóban ez az emlékmű Pécsre, és arra, hogy hogy folyhatott el 26 millió a pályázásra. Mert a magyar viszonyok ismeretében nem túl sok esélyt látok arra, hogy kerül újabb 26 millió a megvalósításra és arra se, hogy nem lesz össznépi felzúdulás még a megvalósítás előtt.
@timár.kati:
Jó sok kérdést tett fel, igyekszem, de tudásom véges,s ennek az Alföld-cikk olvasás-kisérlete óta még jobban tudatában vagyok.
Tehát:
1. A gagyi realizmus számomra, aki csak áttételesen vélem ismerni Amerikát ( sohasem jártam ott és nem is vágyom oda ), a hirdetések anyanyelve, a reklám közbeszéd fővonala. Az fényesebb, kerekebb, tágasabb, elementárisabb és ..bb, ..bb a végtelenségig, mint az valóság.
2.Össznépi felzúdulás ma semmilyen ügyben sem várható. Teljes a szétzilálódás, s ezt ügyesen ki lehet használni. Én szégyellem magam a meghívásos (!) pályázat miatt, szégyellem a ( dr. Mélyi József vezette )zsűri döntése és eljárása ( a sokmilliós tétel náluk fel sem tűnt, csak a művészi minőség számít, a megvalósításra szánt összeg mindegy? ), teljes érzéketlensége és erkölcsi hullasága miatt magam.
Mielőtt kricsfalusi és/vagy akárki lefordítaná ezt a megjegyzésemet arra, hogy személykedek a névtelenség álarca mögül, szeretném kijelenteni, hogy a 26.000.000 Ft-os költség olyan arcpirító, hogy arra szó nincsen.
Erről a zsűrinek is tudnia kellett, s ha tudott, ha nem tette szóvá a kiírás ( nemzetközi hírű alkotóról ne öt kortárs magyar művész elképzeléseit, új fogalmi rendszerben: javaslatait lehessen megkapni, de számos másét is, külföldiekét is például, bár a “zárt” rendszer inkább fekszik nekünk, a haveri kapcsolatok erősebben érvényesülhetnek ) ellentmondásosságát, az emberi és szakmai alkalmatlanságukat mutatja.
3. Minden mű kritikailag kezeli a tárgyát, másképp nem is tudja. Még a Sztálin szobor is így készült, akaratlan. Már csak a mérete miatt is ilyen volt. Más kérdés, hogy milyen szövegtenger és ideológia lepte el.
Önreflexíve? Ez alatt mit ért? A művész a saját alkotásának megalkotását ( kricsfalusi számára: megalkotottságát ) teszi kérdésessé? Az emlékmű mint a szobrászati tradició vállalását kezeli irónikusan?
Az Ön számára ez a műből ( amelyet terv szinten ismerünk ) így kiderül, vagy támaszkodik CSI magyaráó szövegére? Ha az utóbbi, akkor itt kérem tisztelettel, hogy a megvalósuló mű mellé, legalább akkorra méretben mint a mű maga, szíveskedjenek kitenni CSI műleírását ( és a zsűri döntésének indoklását is ).
4. Vajon az-e a feladata egy köztéri plasztikának, hogy egy még befejezetlen, feldolgozatlan – bár a Ludwig dolgozott rajta – recepció egy adott pillanatában azt mondja el, hogy szerinte a recepció üres?
Breuer munkássága vajon azonos lenne az “üres” recepcióval?
Az én világomban, amely régi, elavult, elsöpörték már a feminista és poszt-feminista elméletalkotók, a gender ideológusai, még három nagy terület van: a mű, az alkotója és a befogadó. Ezek együtt “döntenek” arról, hogy milyen lehet a tényleges alkotás. (egyszerűsítettem, mint mindig, mert ilyen a szemléletem, az orosz formalisták, az orosz strukturalisták mívesen kimunkált eszmerendszerét – na, ezért nem vagyok való elméleti szakembernek! ).
5. Emlékművet bárhol lehet állítani és bárkinek. Kérdéses az, hogy van-e értelme. Kérdéses továbbá az a mi esetünkben, hgy így (!) van-e értelme?
6. Megtisztelt, hogy CSI művének továbbgondolását elfogadhatónak tartja. Szerintem a kivitelezés csak néhány év kérdése.
A ZSŰRI VÉLEMÉNYE
Breuer Pécsett / oda – vissza
nemzetközi művészeti pályázat
Breuer Marcell emlékére állítandó köztéri műalkotásra
A Dél-Dunántúli Építész Kamara – partneri együttműködésben Pécs Megyei Jogú Várossal, valamint a Pécs 2010 Európa Kulturális Főváros program és Fellbach városának támogatásával – 2010 májusában meghívásos pályázatot hirdetett egy Pécsett, az új Konferencia és Koncert Központ előtti térségben felállítandó, Breuer Marcell emlékére készülő köztéri műalkotás megvalósítására.
A pályázat kurátora, Mélyi József művészettörténész az alábbi alkotókat kérte fel részvételre: Csákány István, Gyenis Tibor, Andreas Fogarasi (Ausztria), Lakner Antal, Várnai Gyula és Georg Winter (Németország). A beadás határidejéig, 2010. augusztus 10-ig valamennyi pályázó hiánytalanul benyújtotta pályázatát.
A zsűri 2010. augusztus 11-én ült össze, hogy eldöntse, mely pályaművet javasolja megvalósításra.
A zsűri tagjai:
* Beatrice Soltys, Fellbach városának polgármestere, építész
* Fabényi Julia, művészettörténész, a Baranya Megyei Múzeumok Igazgatóságának vezetője
* Sugár János képzőművész
* Hőnich Richárd, a pécsi Konferencia és Koncert Központ felelős tervezői által kijelölt építész (szavazati- és vétójoggal)
* Szécsi Zsolt, Pécs főépítésze, a polgármester megbízásával (szavazati jog nélkül)
* Mélyi József művészettörténész (szavazategyenlőségnél szavazati joggal).
A zsűri a beérkezett pályázatok megtekintése után egyhangú döntéssel
………………………………..: „……………………………….”
alkotását javasolja megvalósításra. A zsűri indoklása szerint a terv nemcsak Breuer innovatív gondolkodásának, szellemiségének felel meg, de újszerű és eredeti módon közelíti meg magát az emlékmű fogalmát is. A zsűri javasolja, hogy a Dél-Dunántúli Építész Kamara képviselői és a pályázat kurátora kezdjenek megbeszéléseket a művésszel a megvalósításhoz szükséges részletesebb tervek kidolgozásáról.
A zsűri ezen felül Pécs Város Önkormányzatának figyelmébe ajánlja
………………………………..: „……………………………….”
pályamunkáját, mint más helyszínen felállítható magas színvonalú köztéri alkotást.
Pécs, 2010. augusztus 11.
Fabényi Julia Hőnich Richárd Mélyi József
Beatrice Soltys Sugár János Szécsi Zsolt
(http://www.ek2010.hu/index.php?id=847)
Érdekelne a puristának igazán nem nevezhető Sugár János szíves szakvéleménye is a műről és a költségekről. Tisztességesnek tatja-e a 26.000.000 Ft-ot, annak elköltési módját.
Érdekelne dr. Mélyi véleménye, állásfoglalása is, hogy – tekintettel arra, hogy közpénzeket költött el kurátorként, így kötelezettsége is az, hogy az elköltés módjáról, a kifizetett összegekről számot adjon, s bízom abban, hogy ennek a kötelezettségének eleget is tesz itt! – mire ment el az a tömérdek pénz.
Érdekelne továbbá dr. Mélyi szíves tájékoztatása, hogy pl. Tony Cragg-et miért nem hívta meg a pályázatra? Vagy esetleg néhány osztrák vagy holland építészt? Rachel Whitereadet?
Mennyi ideje volt arra, hogy 2010 májusa előtt felkészüljön a feladatra?
Még egy szimpla kérdés: a közterületet Pécs Megyei Jogú Város bocsátja a leendő mű rendelkezésére?
Alvállalkozásba adta a szobor kiválasztásának jogát az Építész kamarának, amely továbbadta azt a kurátornak?
Hogyan működtek e jogviszonyban a jogok és kötelezettségek ( jelentések, pénzáramlások stb)?
Hogy okuljunk, azért merem mindezt kérdezni.
Ugyanis sokan beszéltek és sokat a művészeti intézményrendszer (disz)funkcionalitásáról. Itt a nagy alkalom, hogy két, e felületen is jegyzett személyiség, dr. Mélyi és Sugár professzor is elmondhassák legközvetlenebb élményeket, benyomásaikat és tapasztalataikat.
( Kutya rossz érzésem az, hogy nem fogják. )
“A Dél-Dunántúli Építész Kamara Pécs város művészeti teljesítményeinek erősítése érdekében „Victor Vasarely Nemzetközi Művészeti Pályázat a Köztéri Művészetért” elnevezéssel művészeti pályázati hirdetményt tesz közzé. A Pályázat célja, hogy új köztéri műalkotás szülessen Pécsen, és a lebonyolítás folyamata elősegítse a köztéri művészetek fejlődését a városban.
* A pályázat lebonyolítása nyílt megmérettetés során zajlik majd, melyen részt vehet bármely művész, nemzetiségétől és képzettségtől függetlenül. A Pályázati kiírás, Héctor Solari – a felkért kurátor – művészeti koncepciójának megfelelően készült. A Pályázat műfaji megkötést nem tartalmaz, pályázni lehet bármilyen műfajú alkotással. A tervezendő műalkotásnak összhangban kell lennie a kijelölt helyszín várostörténeti, urbanisztikai, és szocio-kulturális összefüggéseivel.
* A pályázati munkák helyszínéül a Kiíró két helyet jelöl meg, de a bírálóbizottság döntésének megfelelően csupán egy műalkotás valósul meg a Vasarely Pályázat keretében.
* A projekt megvalósításához kijelölt helyszínek Pécsett: 1. Király utca – Búza tér kereszteződés 2. Uránváros főtere
* A Vasarely Pályázat győztes munkája a “Victor Vasarely Nemzetközi Pályázat a Köztéri Művészetért győztese” címet kapja. A pályadíj tárgya a pécsi művészeti képzésben részt vevő diákok számára kiírt pályázat győztes alkotása lesz.
* A győztes pályamunka díjazásának összege bruttó 5.000 Euró (1.400.000,- Ft).
* A pályázat eredményeképpen a nyertes munka megvalósul.
* A megvalósításra jelenleg bruttó 40.000 Eurós (11.200.000,- Ft) keretösszeg áll rendelkezésre.
* A pályázat eredményeképpen kiválasztásra kerülő legjobb pályaműveket kiállítás és katalógus fogja bemutatni.
* A Pályázat 2010 évi lebonyolítására az Építészet és Kontextus címet viselő programsorozat keretében kerül sor.”
Itt tehát pontos számok vannak: díjazásra és kivitelezésre is formásan elkülönítették a pénzt.
A pályázat nyílt és nemzetközi.
A kérdés továbbra is az, hogy a Breuer pályázatra miért kellett kétszer annyi pénzt költeni,mint a Vasarely-re és miért nincsen elkülönítve a kivitelezéshez szükséges összeg?
Miért kellett külön egy kurátor a Breuer-hez ( és annak kiválasztása vajon pályázat útján történt vagy “kinevezték” dr. Mélyit ), amikor a Vasarely pályázatnál nyílt volt a mezőny a ” public art” pécsi fejlesztésére és egy zsűri döntött a beadott anyagok alapján?
Ez a Breuer-műemlék-ügy egyre inkább a társadalom kóros állapotáról szól, s egyre kevésbé magáról az alkotásról. A művészeti intézményrendszer és az (esetleges) összefonódások szép példájaként tudjuk elképzelni ( kis Móricz Rokonok-átiratként ) mindaddig, amíg ki nem derült, hogy mi miért volt.
Ehhez várom a résztvevők segítségét.
Pontosan azt kaptam, amit vártam. Semmit.
Ez a néma csend a művészeti intézményrendszer és benne minden ( a cinkosok, a hallgatók, az “úgysem lehet másként”-ben gondolkozok, a részesek és a haszonélvezők, a kivülállóságukban tetszelgők, tehát mindenki ! ) vészes romlottságát mutatja.
A rendszer, az osztogató-fosztogató, a kedvezményezetteket kiválasztó, az összefonódottságon mint alapelven működő nem változott, csak új embereket lökött a felszínre. Aki valaha Kokas, Nagy Gábor, néhai Dienes, Melocco, BVarga Imre vagy akár Kő Pál volt, az ma X.Y. ( még nem tudok igazán neveket adni, Csákány Istvánnak, ha jól tudom, ez az első hazai köztéri munkája .
)
Nem volt senki, aki a képembe vágta volna: Hülyeség, ezt nem lehetett másként. Vagy: mi a bajod ezzel, így szokták. Vagy: ez tényleg rohadt dolog volt.
Néma csönd.
Senki.
Ez rettenetes.
” …mert vétkesek közt, cinkos, aki néma,
Atyjafiáért számot ad a testvér: “
Igen, ez most egy mélységes spleen . . .
Hat szabad ennyire a köztéri szobrok keserü sorsat a
szivén viselnie ?
Ime egykis “sziv küldi. .” vigasztalasként:
http://www.youtube.com/watch?v=VQ2ELoI2vO8
——-
Ezt pedig azért mert itt 40 masodperc a
fotografiarol is szol. Es gyönyörüen ! ! !
Talalja ki hogy hol ! !
(1:21-nél kezdödik, ennyit elarulok)
http://www.youtube.com/watch?v=tu3EcAHdHlE
Ez ezerszer érdekesebb mint Marcel Breuer.
Egyébként is ki az a hülye aki kitalalta hogy
Marcel Breuer-nak szobrot kell allitani ? 😀
Erre majd a magyarsagkutatok egyszer azt mondjak:
“na, hogy teljességében megértsük ezt az esetet
egy psychiater segitségére is szükségünk van”. :DD
Es ne busuljon! 🙂
@hetvennyolc: Ez a probléma magával Szabolcsi: nem ért semmit.
Ja, ezt tudom hogy nem értek semmit.
De ha ezt olvasom:
“Néma csönd.
Senki.
Ez rettenetes.”
akkor rögtön Isaiah jut eszembe amint a sivatagban koszal.
Az emberek vétkeznek . .most mondja.
De ha nem vétkeznének akkor nem lenne kiüzetés.
Ha nem vétkeznének nem is tudna roluk. Az jobb ?
Igyis-ugyis a paradicsomba kerülnek.:D
Maga is.
Latja most én is vétkezem mert ilyen hülyeségeket irkalok maganak.
De ezt irja az maga iranyaban érzett szimpatiam szamlajara.
(most hirtelen nem tudom hogy is kell ezt mondani.)
Nincs magaban valami misztikus hajlam ?
Az igazsagossag vagya egy kicsit misztikussa formalja
az embert , nem ?
Mi az istennek kell M. Breuer szobor ?
Azért nem ö volt Victor Hugo. Pontosan ebböl kiindulva nem latja logikusnak hogy ellopjak a pénzt ?
Nem hiszem hogy Neutranak vagy Mendelsohnnak lenne
szobra valahol.
Meg se nézem, mert ha tévedek akkor ez a mondat
érvénytelen lesz.:)
Emlékszem amikor a Somogyi-ügy volt annak idején és
bejött a müterembe és ott adta a “megtépazott” müvészt.
Fel sem merült benne hogy milyen szar a szobor. 😀
@hetvennyolc: Ez nem Somogyi-ügy, ha nem venné észre.
Ez a művészeti intézményrendszer átláthatóságának, a közpénzek elköltésének és a tisztességtelen versenynek a kérdése.
A személyi összefonódások tartoznak még ehhez.
Nem tudása onnan is jól látszik, hgy még nem jött rá: engem nem elsősorban a szobor – általam meglehetősen kétségesnek tartott kvalitásai – érdekelnek, hanem az: ki, milyen pénzből, milyen feltételek mellet írt ki pályázatot és az, hová tűnt egy hónapos eljárás során 26.000.000 Ft.
De egyelőre teljes a kuss. S ez mindennél jellemzőbb.
“Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.”
Sunnyadás, lapulás, elbújás.
“Csak ne kelljen megszólalni, mert akármit modok, az csak rossz lehet.”
Micsoda társadalom ez a művészeké?
Szemét emberek halmaza?
@iparterves: “Csak ne kelljen megszólalni, mert akármit modok, az csak rossz lehet.” — ezt írja. Lehet ebben a történetben bármit mondani, ami nem “rossz”?
Ezzel együtt és ennek ellenére sajnálom, hogy nem kap/unk válaszokat…
@timár.kati:
Ez a történet nagyon rossz, és egyre rosszabbá válik a kitartó és konok hallgatással.
A pénzlenyúlás, az összefonódás és a tisztességtelenség olyan kirívó együttese, mondhatnám: együttállása ez a mai Magyarországon, ami vizsgálatot követel(ne).
Van azonban egy jelentékeny olvasata is a műnek, amelyet Csákány István hozott létre és amelyet az előre elkészített formanyomtatvány szerint egyhangúlag fogadott el a zsűri ( mert nyilván más variáció fel sem merülhetett ).
Mit látunk? Egy lezárt utánfutót. Egy mai vagont.
A vagonban, állítólag, ott van a “veszedelmes” és ismeretlen, mindenesetre tőlünk idegen művész és munkája ( annak “szellemisége”).
Szorosan le kell zárni a vagont, nehogy az idegen és kártékony szellemiség, a világpolgári, a kozmopolita ideálok megfertőzzék a mi szép pannon lankáinkon virágzó helyre magyar építészetet, Dévényi Sándor helyi erő nagyszabású munkásságát.
Kit zártak még vagonba a múlt században? A “borzasztó” szellemiségű Lenint ( még kimondani is a nevét! ), meg a zsidókat. Igen, Pécsről is.
Breuer Marcell szegény szintén zsidó volt, hát elment a fajgyűlölő Horthy-világból.
Ma, egy látszólag kortársi alkotásban, amely Ön számára a recepciót jeleníti meg, ennek a kozmopolita gondolat-ellenességnek, szakszerűbb szólva: antiszemitizmusnak adott a zsűri egyhangúlag nagyszabású helyet.
2010. Magyarország. Az ártatlant pedig nem adhatja senki!
“Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani.” Így?
A Breuer-“emlékművet” oda kellene tolni Illa Gábor vasútállomási munkája mellé, s rögtön kiadódna ez utóbbi lényegébe kétdimenziós megjelenésének “igazi”, harmadik – illetve: ideológiájában már: negyedik – dimenziója.
Együtt és együttesen mutatnák meg, mit is gondolnak a mai magyarok. Egy szentimentális, elcsöppenő kvázi pop artos műdarab ( ” az utolsó pillantás vethették szűkebb hazájukra ” – mondja Illa – ne röhögtess, mondom én, teljesen hülye vagy? ott álltak órákig a vagonban víz nélkül, mire “vethették a pillantásukat” ? )és az igazi, vérfagyasztó párja, amely megmutatja, hogy high-tech előadásban mi is történt (jól).
Tiszte szerencse, hogy Csákány művében a megvilágítást ( amely az égi fénnyel átvilágítja a megszűnt, semmibe ment, elfüstölt testeket ) nem a motor gázai adják, hanem a szépen, akkurátusan megtervezett napkollektorok.
A mindenkori műszaki csúcsteljesítmény! Óh, mily megható!
@iparterves: Elég megrázó (számomra) az az olvasat, amit ön itt felvezet, és az is, ahogy ezt a tervet összeköti egy már megvalósult “művel”. Ezzel mindenképpen az egyik legfontosabb összefüggésre világít rá.
Egyetlen egy (és egyáltalán nem kötekedő) kérdést viszont engedjen meg nekem. Mindazok mellett, amit leír, nem gondolja, hogy a Csákány-féle emlékművet lehetne épp úgy is értelmezni, hogy azt jelentíti meg, hogy Breuer (és társai) életművét (illetve az elpusztult áldozatokat) így látjuk? Nem egy szentimentális vágyképet jelenít meg, hanem épp azt, ami ma a helyzet, a mai “köz”-viszonyulást hozzájuk.
Ui: Nem mondom, hogy hetente járok Pécsre, de azért szerintem érdekes (és nem csak rám nézve), hogy nekem ez az Illa-féle “mű” még soha se tűnt fel. A mellékelt link tanúsága szerint persze az emlékművet valójában nem is a “zsidó mártíroknak” (!) állították, hanem sokkal inkább nekik: http://www.szoborlap.hu/11567_zsido_martirok_emlekmuve_pecs_illa_gabor_2010.html?f=photo&id=59476
@timár.kati:
Magának megrázó, másnak éppen “időszerű”.
A művészi érzéketlenség – vagy éppen fordítva: minden értelemben vett – időérzékenysége tökéletesen működik.
Érzéketlen, mert nem akarja észrevenni (” fiatal vagyok, mit tudhatok én arról, mi történt itt valaha, nem is érdekel, én már más világban élek és más problémák foglalkoztatnak, sok hülye meg még mindig a régi ügyeket kérné rajtam számom” – mondhatja ) miben is tenyerelt bele.
Érzékeny, mert pontosan tudatában van annak a hangulatnak, amely a multinacionalitás (tőke, gyökértelenség, nemzetellenesség ) értelmében felfogott fogalmát jeleníti meg határozottan, szándékosan és kikerülhetetlenül utalva arra, ahogyan azt eleink 60-70 évvel ezelőtt “megszűntették”.
A műveknek több olvasata van. Számomra a le- és bezártság, a kivűlről átvilágítás ( mint fertőtlenítés és megsemmísítésre előkészítés) olyan motívumok voltak, amelyek az el-nem-fogadott személy nálunk fő jellemvonásának tekintett származásával kapcsolatos “végső megoldás” kezelési módjára utaltak.
Az anyaghasználat, a beton, amely elnyeli a kiáltásokat, a lezártság, az eszköz önálló ítéletvégrehajtói szerepe, amely a
Sonderkommandók által kikisérletezett gépkocsiban a kipufogógázzal történő ölés technikájára hajaz, nos mindez együtt és külön-külön is ezt az extatikus értelmezést támogatta.
Amikor recepcióról kezdett a mester hablatyolni, akkor még jobban megerősítette ezt az interpretációt.
Új koreszmények vannak kibontakozóban és az érzékeny ifjú művész a szolgálatukba áll!
( Ezt, persze, jól meg kell fizetni, de még mindig nem tudjuk, mire ment el a 26.000.000 Ft.
Lehet, hogy internetes tiltakozást fogok szervezni e jellemzően náci szobor ellen. )
@timár.kati:
Bocsánat, udvariatlan voltam és nem válaszoltam.
Kérdésére a válaszom: nem.
Részletesebben: egyáltalán nem.
Indokolva: hazugság és önbecsapás lenne egy ilyen értelmezés.
@iparterves: Higgye el, ha ez egyáltalán lehetséges, akkor átérzem felháborodását és megrendültségét.
Ugyanakkor eszembe jut az Eisenman-féle berlini holokauszt-emlékmű, amely számomra nem bemutatja, vagy ábrázolja a holokausztot, hanem egy olyan (strukturális) helyzetet teremt az emlékművet felkereső számára, amelyben a kétségbeesés, az elhagyatottság, a pánik, a félelem, a kiszolgáltatottság keríthetik hatalmukba — feltehetősen hasonló érzések, melyeket maguk az áldozatok is érezhettek és átélhettek módszeres üldöztetésük és haláluk során. Számomra ez minden fényképnél és sok írásos műnél is felkavaróbb és mélyebb tapasztalatot ad.
Anélkül, hogy szándékomban állna önt akár “hazugságra” vagy “önbecsapásra” bírni, nem gondolja esetleg, hogy ez a terv is hasonló szándékkal jött létre?
@timár.kati:
A Breuer-emlékmű nem holokauszt emlékmű.
A Breuer-emlékmű Breuer Marcell életművével, személyével, Péccsel való kapcsolatával, a modernségben való helyzetével “foglalkozik”.
Összehasonlításukra semmi alap sincsen.
Amiről én próbáltam néhány – nem túl összefogott – szót ejteni, az mindösszesen az, hogy a Breuer-emlékmű leginkább egy, a nácik rémtetteit pozitív értelemben”megéneklő” alkotás.
Ennyiben “kor”-szerű nálunk.
Ennyiben “kor”-szerű a zsűri is, amely pont ezt a művet javasolta megvalósításra ( az elköltött 26.000.000 Ft után közadakozás formájában állítva ezt a hidegen utálatos és ellenszenves művet a maga nyílt ideológiai és történelmi üzenetével ).
Ha az igen tisztelt zsűri számára az által említett interpretációs kisérlet mint lehetséges értelmezés fel sem merült, akkor az vagy szándékos – és cinikus – kizárása egy teljesen egyértelmű utalásrendszernek, vagy annak beismerése, hogy a zsűri tagja a munkájukra teljesen alkalmatlanok.
Szabadon választható melyik a szimpatikus.
A 26.000.000 elköltésére és a pályázat kiírásának, lebonyolításának ezen módjára vonatkozó ismereteinket sem dr. Mélyi, sem Sugár professzor nem óhajtotta eddig szélesíteni.
Vajon miért? Erre tud valamiféle elfogadható választ?
@timár.kati:
Jaj, bocsánat, a saját hülyeségeim megint annyira elvittek, hogy nem válaszoltam a kérdésére.
Íme a válasz: nem. Csákány István önértelmező szövegét olvasva – már ha az az egyetlen, amelyhez hozzáférhetünk és rendelkezésünkre áll, s más, titkos, a nép számára hozzáférhetetlen nincsen – nyilvánvaló: semmiféle ilyes szándéka a Mesternek nem volt.
Hogy mi volt ténylegesen, az nem tőle fogjuk megtudni, arról a műve mindennél szebben és nyíltabban beszél.
” A program kurátora, Mélyi József elmondta: Breuer Marcellt Németországban designerként, az USA-ban építészként idehaza pedig leginkább sehogy sem ismerik. Ideje, hogy időtálló, méltó emléke legyen abban a városban, ahonnan elindult útjára – magyarázta Mélyi József. – Mára alaposan átalakult a köztéri művészet és az emlékmű fogalma. A projekt alkalmas lehet arra, hogy az építészet, a tárgyalkotás és a kortárs képzőművészet is megjelenhet. Ezért döntöttem úgy, hogy a projekt meghívásos lesz, az alkotók közül mindannyian kötődnek a fenti ágakhoz, és valamelyest magához Breuer Marcellhez is.
A meghívottak sorát Csákány István, Gyenis Tibor, Lakner Antal, Várnai Gyula, Georg Winter (Németország) és Andreas Fogarasi (Ausztria) alkotja. A pályázók maguk is megjelentek az eseményen, egyben szemügyre vehették a tervezési helyszínt is. A nyertes alkotás ugyanis a konferencia központ előtti téren kap helyet. A mű létrehozására 11 millió forint áll rendelkezésre, a pályázaton előnyben részesítik a nem hagyományos anyagok használatát, és designerek, építészek bevonását az alkotásba.”
(http://www.ek2010.hu/index.php?id=811)
Idézem dr. Mélyit:
“Mára alaposan átalakult a köztéri művészet és az emlékmű fogalma. A projekt alkalmas lehet arra, hogy az építészet, a tárgyalkotás és a kortárs képzőművészet is megjelenhet. Ezért döntöttem úgy, hogy a projekt meghívásos lesz, az alkotók közül mindannyian kötődnek a fenti ágakhoz, és valamelyest magához Breuer Marcellhez is.”
Hogy is tetszett mondani, kedves doktor úr?
Átalakult a köztéri művészet ( public art, akarta mondani a doktor úr, de a műveletlenebbek kedvéért nem tette ) és az emlékmű fogalma.
A dönt mozzanat itt jön, a hősleg vállalt kijelentés, amelynek okszerűségét a szöveg hangsúlyozza ugyan, de köznapi ember számára az összefüggés, sajnos, nem érthető.
“Ezért döntöttem (!!!!!) úgy…”- mondja a doktor úr. Ebben két fontos mozzanat van.
Az első: átalakult a köztéri emlékműszobrászat – ezért és csak ezért, más indíttatása nem lévén a doktor úrnak ( aki jól tájékozott a világ képzőművészetében, s ismeri Breuer munkásságát is ), döntött ( ez a második ) úgy, hogy meghívásos lesz a pályázat.
Mélyi doktor mélyen elkötelezett a demokratikusan alakítandó művészeti közélet mellett, ezt számos dolgozata is megmutatja. 2008 áprilisában – óh, sámán – a Mozgó Világban publikált kritikai dolgozata a pécsi pályázatokról és köztéri munkákról lesújtó véleményét adta a környezetével nem kommunikálható műalkotásoknak.
Most talált egy kommunikálót.
Persze, doktor Mélyi, amennyniben más hozott nehezen védhető egyszemélyi döntést, legény volt a gáton.
Mit is mondott Mélyi doktor a Kogart-állam szerződés kapcsán?
“A KOGART kuratóriumát nem az állam bízza meg, az, ami ott történik, nem az állam kompetenciája. “
Mit is mondhatunk most,a mikor Mélyi doktor egyedül vállalta ( őh, micsoda domborítás! egyedüül, szemben mindenkivel, az újért, a szépért, a münsteri és cobentry-i példa nyomában! ) a nagyszabású döntést?
Ami ott történt, az a mi kompetenciánk és nem az övé. Mi fogunk együtt élni az ő szobrával.
( folyt. köv. )
“A mű létrehozására 11 millió forint áll rendelkezésre.”- mondta dr. Mélyi ( dokumentálhatóan, mert a net nem felejt, s neki még a selejt sem selejt).
Vajh, kérdezhetnénk az elmúlt években megannyi zsűriben az átláthatóság bajnokaként megjelent egyszemélyi döntnököt, hol van ez a pénz?
Miért kell kalapozni helyette?
Hová tűnt még, mélyen tisztelt Főkurátor úr még 15.000.000 rénusi magyar forintok?
Lehet, hogy meg kell bíznom egy ügyvédet, aki a közösség jogait érvényesítendő kötelezi Önt, hogy tegye közzé a közpénzekkel való gazdálkodásról szóló dokumentumait?
Tekintse ezt a mostani szelid írást felszólításnak, dr. Mélyi József, s szíveskedjék itt beszámolni arról, mit tett(ek) a közpénzekkel.
Ha nem sikerül önmagát rávennie, hogy ennek a kötelezettségének ( teszik érteni? kötelezettség a közösség irányába teljesítendő beszámolásra ), akkor ügyvédem megteszi a szükséges lépéseket.
Megjegyezném: különösen izgalmasnak tűnik a dolog, mert a bíróság biztos kötelezni fogja dr. Mélyi Józsefet és a kiírókat, hogy adják ki a közpénzek felhasználásról szóló iratok, s rögtön ki fog derülni, mennyit fizettek saját maguknak, Nyuszinak, barátainak és üzletfeleinek.
Ne tétovázzon, doktor úr, elő a farbával!
És mit olvasék ippeg most az index.hu-n, na mit?
“Hüttl Tivadar, a TASZ képviselője elmondta, hogy álláspontjuk szerint a személyes adatok védelméről és közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992 évi LXIII. tv. 21.§ alapján kikényszeríthetők a közpénzen történő beruházás adatai.”
index.hu/belfold/budapest/2010/10/17/hetfon_kezdodik_a_hidpenz-per/
Most már én is tudom, mivel kell egy ügyvédet megbíznom.
@iparterves: A “hasonló szándékot” nem a terv/mű “apropójára” értettem — itt nyilván nem egy holokauszt-emlékmű megvalósítása volt az explicit és implicit cél. A magam szokásos, kissé zavaros és asszociatív módján mindössze azt a lehetőséget próbáltam meg felvetni, hogy ez a terv is egy hasonló, “strukturális” viszonyt létesít a látogató/néző és a témája (Breuer) között.
Mindezt azért is hangsúlyozom (kicst monomániásan, ez tény), mert én azért ketté választanám a terv “milyenségét” és a körülötte fennforgó, a transzparencia hiányára és a demokrácia félreértésére vonatkozó mélységes deficitet. Mert ez utóbbi még nem szükségszerűen vezetett az előbbihez, azaz ettől még egy ön számára is elfogadható, sőt egyenesen nagyszerű terv is születhetett volna. Mindezzel persze nem azt akarom állítani, hogy akár az előbbi, akár az utóbbi ne lenne bírálható, sőt. Csak talán azt, hogy a két bírálat olyan módon erősíti így most egymást, ami épp a terv megítélését “feleslegesen” terheli. Mert az nem a létrejöttének körülményei miatt lesz pocsék vagy nagyszerű. Mit gondol?
Sajnos, fogalmam sincs, hogy az ön által megszólítottak miért nem reagálnak, pedig biztos javítana a helyzeten, ha megtennék. Bár lehet, hogy ezen a ponton csak magyarázkodásnak hatna bármiféle magyarázat….
@iparterves: Bocsánat, mostanában nehezebben tudom követni a kommenteket. Azon túl, hogy álnév mögül elég könnyű felszólítgatni és ügyvédeket emlegetni, van egy alapvető tévedés. A pályázatot nem én írtam ki, hanem a Dél-Dunántúli Építész Kamara. Ők gyűjtötték össze különböző forrásokból a pénzt, ők is fizetik ki, ők kértek fel engem, és ők döntöttek úgy (az én javaslatomra), hogy meghívásos pályázat legyen. Ha ír nekik egy levelet (ha jól tudom, Ön is ügyvéd), nyilván tételesen felsorolják, mi mennyibe került. Amit én tudok: a művészek egyenként bruttó 300.000 Ft-ot kapnak, én pedig 410.000 Ft-ot, ez utóbbi tartalmazza a pályázati kiírás előkészítését, a művek zsűrizését, a kiállítás(ok) felépítését, katalógus szerkesztését, részben írását, valamint az útiköltséget, levelezést és telefont. A mű megvalósítására szánt összegre (11 millió Ft) tudomásom szerint egyelőre nagyrészt csak ígéretek vannak. A 26 milliós összeget pedig nem tudom, ki és milyen összefüggésben említette.
@Mélyi: Nem jól tudja, de azt sejt, amit akar, az a szíve joga.
Az álnév és valódi név problémája feltehetőleg azért lett immáron fontos Önnek, mert névvel és képpel ( Önt sem ismerem és Ön sem ismer engem, ebben biztos lehet ) könnyebb azonosítani a kérdezőt.
vegye úgy, hogy én senki vagyok. Az vagyok. Vegye úgy, hogy egy rosszindulatú kérdezősködő vagyok, s az vagyok. Kellemetlenkedő fráter. az vagyok.
Na és? Magának az én személyem a fontos, látni akarja az ábrázatomat?
Nem a problémát, mert az nincs!?
Van egy alapvető tévedése: Ön döntött úgy, dr. Mélyi, hogy meghívásos lesz a pályázat és a kiírás szerint az Ön szavazata lett volna a döntő szavazategyenlőség esetén.
Öntől kérdeztem a legnagyobb tisztelettel, hogy miért döntött így?
Erre választ, persze, nem adott. Vajh miért?
Tényleg: miért?
Kis gonoszkodás a végén: A 410.000 Ft-os díjától, amely annyi mindent tartalmazott, majdnem sírógörcsöt kaptam ( ez meg az én dolgom ).
@timár.kati:
A terv és elfogadásának/megvalósításának körülményei fontosak.
Nem győzöm hangsúlyozni, hogy dr. Mélyi – akit személyem annyira érdekel, és igyekezett már félresikerült módon ugyan, de adatokat is gyűjteni (“ha jól tudom, Ön is ügyvéd”) – döntése, amelyet itt és most nem vállal, vagyis, hogy meghívásos – Nyuszi barátai és üzletfelei számára kiírt – pályázattal teremti meg a lehetőséget, egyszemélyes kulturpolitikát folytatva mások ( a közösség ) pénzén, azok számára, akiket ő a public art és szűkebben: a magyar köztéri szobrászat megújítóinak szánt/gondolt.
Van ebben pozitív töltés is, ki vitatná. Én sem. De, és ez a legfontosabb de: itt egy olyan munkát vártak, amely újít és az építész-designer művészetét is “felidézi”.
Mélyi szerint olyanokat hívott meg, akik számára Breuer munkássága ismerős. Ez nehezen ellenőrizhető kritérium, de Mélyi tudta.
A pályázatnak – lásd: Jovánovics beszámolóját – nyilvánosnak és nemzetközinek kellett volna lennie. Miért akadályoztuk meg magunkat, miért akadályozta meg Mélyi – mert, ismétlem: ez az ő döntése volt, egyszemélyi döntése ! -, hogy nálunk végre egy olyan pályázat íródjék ki, amelyet Mélyi a maga írásaiban mindig is követelt.
Miért? Ez itt a kérdés, s nem az én fizimiskám.
Bécsben felháborodtak R. Whiteread dobozán, Berlinben évekig tartó vita dúlt arról, milyen legyen a holokauszt-emlékmű. Nálunk Mélyi döntése nyomán eldőlt, hogy milyen irányba fejlődik majd a magyar köztéri művészet.
A nagy paradoxon az, hogy Mélyi, aki demokratikus gondolkodásu embernek és művészettörténésznek láttatja magát, abban a pillanatban, ahogyan helyzetbe kerül, ugyanazon reflexeket fejleszti ki magában, mint az által kurátorként oly maró gúnnyal ábrázolt Amerigo Tot esetében az akkori magyar kulturpolitika.
Öregecske ember lévén, akinél még megtalálható néhány hetvenes évekbeli – sőt, horribile dictu: ötvenes évekbeli – Művészet, sőt egyéb “régi” szakirodalom is, megtaláltam az Képző- és Iparművészeti Lektorátus közleményeit az (akkor ) új köztéri művekről és a kiírt pályázatokról. Az utóbbiaknál általában egy-két embert hívtak meg, s már nagyjából eleve lehetett tudni, kire szól a kiírás.
Ez az idő tért vissza, a személyre szóló meghívással. Természetesen joga van a kíírónak ehhez is, de a kiíró – mint Mélyi azonnal, felelősségét hárítva kijelenti, az építészkamara volt, elfelejtvén, hogy az ő, Mélyi József kifejezett kérésére, javaslatára, iniciatívájára került sor a meghívásos pályázatra és ő maga volt az, aki másoktól semmiben sem korlátozva hívott meg művészeket – egy kulturális fővárosban, amely nem szeretne megragadni a provincialitásban, megtehette volna szépen és demokratikusan, hogy a világhírű szülötte emlékére készítendő alkotás létrehozására nemzetközi nyílt pályázatot ír ki.
Lehet, hogy nem volt elég pénz, nem tudom.
Igény nem volt! És ez Mélyi József ellenigénye – itt: igénytelensége – miatt nem volt.
Ennyit arról, még kevés tény ismeretében – a kulturpolitikai botrány még csak ennek utána jön majd, meg a helyi tiltakozások is – a művet meghatározó pályázatról.
Igaza van, ettől még születhetett volna egy nagyszerű terv is. Én sem alkalmas, sem képzett nem vagyok arra, hogy eldöntsem, mi való arra a helyre, amelyet majd a tulajdonos önkormányzat a győztes rendelkezésére bocsát.
Arra azonban alkalmasnak érzem magam, hogy egy műalkotás lehetséges értelmezési szintjei közül legalább egyet világosan lássak és fel tudjak idézni.
Meg kell mondanom, ez a szint nem az, amit a szerző állításaival próbál uralkodó értelmezésként elfogadtatni ( jó, régi taktika ez, s a legtöbb értelmező, magam is, igyekszik erre a szándékra építeni a saját észleleteit. Jelen esetben azonban az állítások igazságtartalma a nulla felé konvergál. )
Az Ön által említett strukturális viszont nem értem. Számomra ez a mű velejéig tisztességtelen és cinikus, elfogadása pedig ugyanilyen.
Ezt fentebb már megindokoltam. Nem kötelező velem egyetérteni, vitatkozni sem, de esetlegesen végiggondolni az érveit, azt igen.
Én is igyekszem – a magam szűk lehetőségein belül – megtenni az Ön javaslataival.
@Mélyi:
Felfrissitendő az emlékezetét és mrgszűntetendő a személyi felelőssége hárítást, újfent idézem a hivatalos honlapon megjelent szövegeket:
“Mára alaposan átalakult a köztéri művészet és az emlékmű fogalma. A projekt alkalmas lehet arra, hogy az építészet, a tárgyalkotás és a kortárs képzőművészet is megjelenhet. Ezért döntöttem úgy, hogy a projekt meghívásos lesz, az alkotók közül mindannyian kötődnek a fenti ágakhoz, és valamelyest magához Breuer Marcellhez is.”
“Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”
Legyen tisztességes!
Szeretnék néhány alapelvet leszögezni:
1. Senki sem érinthetetlen.
2. Nem a neve, a munkája és teljesítménye alapján kell bárkit megítélni.
3. Jó célt rossz eszközökkel elérni nem feltétlenül célszerű.
4. Mindenkit kritikai értékelés alá kell vetni.
5. A művészeti élet, benne a művészek és értelmezőik, bemutatóik, a társadalmi élet részei, nem vizsgálhatóak ennélfogva a társadalom szövetében elfoglalt – és elfoglalni akart ! – helyüktől, funkciójuktól, szerepeiktől és lehetőségeiktől függetlenül.
6. Az 5.-ből következik, hogy az átláthatóságot mint főprincípiumot a művészeti életben mozgó közpénzeknél is érvényesíteni kell.
7. Mindenki felelős a saját tetteiért.
@Mélyi:
“A Dél-Dunántúli Építész Kamara az Aix-en-Provence-i Vasarely Alapítvánnyal közösen a köztéri művészetek fejlesztését szolgáló nemzetközi művészeti Pályázatot hirdetett meg.”
Ez ugyanakkor született és nyilvános nemzetközi pályázat volt.
Megindokolná, hogy az ön döntését mi motiválta? Miért tartotta az egyedül lehetséges jónak azt, hogy az Ön által meghívandó művészek tegyenek az asztalra bármit is, mások pedig kizárassanak a lehetőségből?
Milyen művészetelméleti, gyakorlati, kulturpolitikai vagy más megfontolások vezették és mi volt a célja?
Legyen olyan jó és ismertesse e kis, túlnyomórészt művész és művészettel foglalkozó ( én kivétel vagyok ez alól )tagságú közösség előtt elgondolásait!
@iparterves: A végén kezdem. Sajnálom, hogy úgy látja és gondolja, hogy én nem gondolom végig az ön javaslatait (felvetéseit és szempontjait), mert biztosíthatom, hogy ennek épp az ellenkezője az igaz. Ha hozzászólásaim mégsem ezt tükröznék, az persze az én hibám. Ha ebben a témában némileg makacsul vitatkozom önnel, az inkább azért van, mert ebben az ügyben azért van 1-2 olyan szereplő, akiről sem cinizmust, sem pedig korlátoltságot nem tudok feltételezni. Egyébként pedig kérem, hogy higgye el, megértem az ön nézőpontját is és érvelését követezetesnek és logikusnak is látom. Roppant fontosnak tartom azt is, hogy ön ennyire ragaszkodik a transzparenciához, illetve hogy rávilágít bizonyos tényekre és összefüggésekre, melyeket a körülmények elhomályosítanak.
Én úgy látom, hogy itt egy másik jól bevált taktika is működik, hogy tereljük el a vita lényegét és próbáljuk meg a vita valódi tartalmához képest egy teljesen lényegtelen pontra irányítani. Ez pedig ebben az esetben az ön kilétének kérdése. Szerintem abból a szempontból, hogy jó lenne megtudni a pályázat körülményeinek részleteit a pénzek felhasználásával együtt, teljesen mellékes, hogy ki és milyen néven veti fel ezeket a kérdéseket. Nem a kérdező személyével kellene foglalkozni és a kérdéseket ilyen, kissé nemtelen retorikai fogásokkal diszkreditálni, hanem valódi válaszokat kellene itt adni — és ezeket természetesen Mélyinek üzenem….
@Mélyi:
Tisztelt Mélyi úr,
minden vádaskodás nélkül, egyszerűen mint a vita egyik olvasóját, akit lassan összezavarnak az egymásnak ellentmondó adatok, mostmár engem is érdekelne:
1. Mekkora is volt a pályázat költségvetése és hogyan oszlott meg?
2. Miért pont ezeket a művészeket hívták meg? Úgy értem, milyen kritériumok alapján választották ki őket?
Ennek a két kérdésnek a szabatos megválaszolásával sok félreértést el lehetne kerülni. Nem is telne olyan sok időbe. Ha kívánja megadhatom a nevemet is. Ezt egyelőre nem látom szükségesnek. Biztosíthatom róla, hogy semmilyen személyes érdekem nem fűződik ahhoz, hogy ezeket a kérdéseket feltettem.
Üdvözlettel
Bobby Watson
@Bobby Watson:
Tisztelt Bobby Watson!
1. A pályázat teljes költségvetéséről nincsenek pontos információim, de megkérem a Kamara képviselőit, hogy ezen a fórumon is tegyék nyilvánossá. Úgy tudom, hogy a Breuer-pályázat előkészítésére kb. 5 millió Ft állt rendelkezésre, ez tartalmazta a kiírás költségeit, a művészek díjait, a kurátor díját, a kiállítások (Csontváry Múzeum, majd valószínűleg FUGA) létrehozásának költségeit, utazást, szállást, zsűrizést, egy katalógus és egy brosúra költségét. A mű felállítására a szervezők 11 millió Ft-ot irányoztak elő, ennek teljes összege jelenleg, tudomásom szerint nem áll rendelkezésre, csupán ígéretek vannak rá.
2. A meghívásos pályázatot elsősorban azért javasoltam, mert az adott keretek között hatékonyabbnak gondoltam és gondolom, mint a nyílt pályázatot. Az adott kereteken nemcsak a pénzügyi korlátokat értem, hanem az EKF eddigi történetét, vagy a város köztéri szobrászatának közelmúltját. Az elmúlt évek köztéri pályázatainak tapasztalataiból kiindulva úgy gondoltam, hogy a művészek személyes megszólításával, díjazásával, egy koncentrált, szűkített merítéssel magasabb színvonalú alkotásokat nyerünk, mint egy általános kiírással. A meghívásos pályázatot egyébként ugyanolyan adekvát lebonyolítási lehetőségnek tartom, mint a nyílt pályázatot (a kettő keverékét már nem annyira). Egy olyan kiírásra tettem javaslatot, ami a kurátori munka természetét illetően félúton van a kiállítás és a pályázat között. A művészek kiválasztásánál szempont volt, hogy munkásságukban a köztér fontos szerepet töltsön be, valamint igyekeztem olyan művészeket választani, akikről tudtam, hogy Breuer személye és életműve fontos számukra. Szempont volt még, hogy egyes munkáikban az építészet, a képzőművészet és a design határterületeit vizsgálják. Célom volt az is, hogy ne egy újabb klasszikus köztéri emlékmű jöjjön létre; ennek garanciáját is láttam a kiválasztott alkotókban.
Üdvözlettel:
Mélyi
@timár.kati: Kedves Kati!
Engem kifejezetten taszít és irritál, ha valaki álnéven kéri számon az átláthatóságot. Meg az is, ha valaki (szintén álnéven) légből kapott számokra és információkra hivatkozva gyanúsít azzal, hogy zsebre raktam x millió forintot. Nemcsak taszít és irritál, de szeretném is tudni, ki az illető, és a frusztráción túl milyen pozícióból, milyen érdekből teszi, amit tesz. Mivel nagyon sokat ír, nem kell hozzá adatgyűjtés sem, elég ha összeveti az ember az itt megjelent kommentek némelyikét a nyomtatott sajtóban, névvel megjelent olvasói levelekkel, cikkekkel. Ebből az irritációból fakadt, az elismerem, valóban kevéssé elegáns retorikai fogás, bár azt nem hiszem, hogy ezzel a kérdéseket diszkreditáltam volna.
A hivatalos kiírás egyébként itt található, abban egy csomó információ már eleve benne van. http://www.ddek.hu/index.php?id=774
Üdv: Mélyi
@Mélyi: Köszi, hogy írtál, de sajnos, ebben nem értünk egyet.
Már megint abba a pozícióba kerültem ( = hoztam magam), hogy iparterves álláspontját magyarázom (ezúton is ismételten elnézést kérek tőle), de szerintem ő nem azt állította, vagy sugalmazta, hogy te jogosulatlanul zsebre tettél x millió forintot.
Szerintem a kérdés óhatatlanul is felmerül, hogy egy ilyen pályázat esetében (ami egy köztéri alkotás megvalósítására vonatkozik), hova is lett ennyi pénz. Mi indokolhatja azt a helyzetet, hogy a pályázat lezajlott, de a megvalsításhoz szükséges pénz nincs meg — még vagy már, ezt most éppen én nem látom világosan.
Az én véleményem szerint épp egy köztéri — és épp egy új felfogású, azaz kritikai köztéri — munkával szemben merülhet fel joggal a köz szempontjából való átláthatóság kérdése. Különben miben lenne ez a munka újszerű, ha nem abban, hogy a “köz” (public) fogalmát másképp (újszerűen és kritikailag) használja. Ennek a “köz”-nek része iparterves is (Bobby Watson és jómagam), valamit több száz és ezer ember, akiket mindegy, hogy hogy hívnak, nem a nevük az érdekes. A “köz”ügyekben való részvételi szándékuk (és elvben: joguk) miatt kérdezik, amit kérdeznek.
Az én információim egyébként elsődlegesen az index-cikkből származnak, valamit az ott megadott linkekből.
@timár.kati: A közügyekkel, az átláthatósággal és a kérdésekkel semmi baj nincs, szívesen válaszolok. Bodó Balázs tegnap éjfélkor írt egy mailt, azóta tudom, hogy itt napok óta erről folyik a szó.
A felállításhoz szükséges és előirányzott 11 millió Ft eddig csak ígéretek formájában létezett, a Kamara most mindent megtesz, hogy a partnerei ezeket az ígéreteket beváltsák. Tehát ezt az összeget senki nem költötte még el.
Az egy másik kérdés, hogy ezt a helyzetet mi indokolja (mármint hogy a megvalósításra szánt pénz csak ilyen formában létezik). A mai Magyarországon már azt is csodának tartom, hogy az ígéretek még megvannak.
Azért azt nem mondhatod, hogy ez a rész (valamint a ki tudja, honnan vett 26 millió Ft-os adat emlegetése) nem egy rosszhiszemű sugalmazás:
“a bíróság biztos kötelezni fogja dr. Mélyi Józsefet és a kiírókat, hogy adják ki a közpénzek felhasználásról szóló iratok, s rögtön ki fog derülni, mennyit fizettek saját maguknak, Nyuszinak, barátainak és üzletfeleinek.”
@Mélyi: @timár.kati:
Köszönettel vettem, hogy megint képviselte az ügyemet ( amely nem az enyém, de én voltam az, aki egy adott határig elvitte azt ).
Szomorú fáradtsággal veszem tudomásul, és egyben az infantilitás egyfajta megnyilvánulásának tartom, hogy nagyrabecsült hozzászólóink egy része ( kricsfalusi kiasszony és Mélyi dr. ) a kiszorítósdi ősi gyerekjátékát adja elő, és úgy válaszol az általam feltett kérdésekre, hogy nem nekem küldi a feleletet ( az olyan lealjasító lenne számára ! ), hanem másnak címzi ( de azért én is értsek belőle ).
A lényeget tekintve: Mélyi dr hazudik. Vagy itt hazudik, vagy a hivatalos honlapon közzétett nyilatkozatában hazudik.
De: hazudozik. Sajnálatos, de tény.
A hivatalos verzióban ő döntött ( nem javasolt, döntött ) a meghívásos pályázatról.
Az itteni finom, kimódolt előadása alapján ő szerény ibolyaként, visszahúzódó, a háttérben éppen hogy felbukkanó személyként ( a kurátori pozíció már csak ilyen ) mindössze javasolta a lehetséges megoldást.
És amilyen szerény maradt, öntudatos értelmiségiként egyből tudta azt is, kiket lehet és kell meghívni. Nyuszit és barátait, akiktől már – feltehetőleg – előzőleg megtudakolta, vagy ami jobb: már tudta róluk meghívásuk előtt, hogy BM életműve érinti őket.
Vajon milyen művekből vonta le ezt a következtetés? Gyenis Tibor térinstallációiból, Lakner Antal izlandi katonai felszereléseiből és otthoni fitnesz-cuccából, Csákány István “lak-berendezéseiből”? Van ezeknek bármi közük is BM-hez?
Én nem értek sem a művészethez, sem a művészetnek az ő történetéhez, laikusként kérdezem tehát: van? Én a magam tyúkeszével nem látok semmiféle affinitást ebben az irányban.
Dr. Mélyi alapos ismerettel rendelkezik a világ kortárs művészetéről, s ha akart volna, talán rábukkanhatott volna még egy-két érdemleges művészre, akinek a munkássága valamely kapcsolatban van BM-ével.
De nem. Miért nem?
A dr. Mélyi által idézett rész beírásaim egyikéből nem rosszindulatú, hanem tárgyszerű.
Amennyiben kötelezettségüknek eleget tesznek ( tennének ), akkor meg kellene mondani, hogy ki és mennyit kapott és miért.
Annak érdekében, hogy dr. Mélyi tudja, miről beszélünk, íme az idézett hely, amelynek alapján légből kapottnak nem az itteni számokat kellene tartania, hanem Földes index.hu-n megjelent írását kellene helyreigazíttatnia:
“Előfordulhat, hogy az eszmei harcnál hevesebb csatákat kell vívniuk a finanszírozásért. A projektben részt vevő Pécs2010 Menedzsment Központ 16 millió forintos támogatását, és a 10 milliós szponzori segítséget ugyanis felemésztette a Breuer-pályázat és az azzal párhuzamosan futó Vasarelly-pályázat lebonyolítása.”
( A Vasarely név le/elírása nem az én bűnöm. )
Mivel stiluskritikai eszközökkel igyekezett dr Mélyi azonosítani nem is tudom kivel ( ez, mint említettem, az ő dolga ), én egyszerűen olvasva a szöveget a következőket tudom mondani:
Volt egy 16 milliós támogatás és egy 10 milliós szponzori segítség. Ez összesen 26.000.000 Ft. Ezt – mnt az index.hu állította – felemésztette a pályázat.
Jól értsük meg: az index.hu állítását vittem át a hozzászólásomba és számon ezt a számot kértem.
Dr. Mélyi szerint minden művész 300.000 FT-os díjban részesült. Ezek szerint a győztes pályázat ugyanannyit ért, mint a résztvevőké?
Még egy utolsó megjegyzés a kedves, denunciáló szándékú szöveghez: semmiféle érintettségem nincsen az ügyben,nem vagyok ágense egyik vesztes művésznek sem, a nem meghívottakról nem is beszélve.
Számomra egyszerűen az eljárás és a misztifikálás az, ami problematikus. Meg az eredmény, amelyről abszolúte nem szakértői, hanem teljesen érdekletlen és alaptalan véleményemet leírtam már.
Még egy apró ellentmondásra legyen szabad felhívnom a figyelmet: eleddig 410.000 + hatszor 300.000 Ft volt az összeg, amiről dr. Mélyi tudott, de felmerült a Bobby Watsonnak írt válaszban egy 5.000.000 Ft-os keret is.
Nem vagyok egy matekzseni, de az 5.000.000 Ft bővebbnek tűnik, mint a 2.100.000 Ft.
Még egy érdekes dolog: dr. Mélyi azonosított valakivel, aki szerinte én vagyok.
Egyben az azonosított foglalkozását is megjelölte: ügyvéd.
Azt is leírja, hogy a velem azonosított személy sokat ír.
Kérdésem: ügyvédként jegyzi a velem azonosított személy az írásait? Ha igen, minden rendben.
Ha nem, akkor dr. Mélyinek egyik első dolga az volt, hogy valahonnan ( én is nagyon szeretném tudni honnan? ) információkat gyűjtött a velem azonosított személyről.
Milyen pozícióból?
Az én pozícióm – hogy számára is tisztázzam – az állampolgáré, vagy inkább? citoyené.
Remélem, ez dr. Mélyi számára is elfogadható.
“
„Victor Vasarely Nemzetközi Művészeti Pályázat a Köztéri Művészetért” Pécs városában
A Dél-Dunántúli Építész Kamara Pécs város művészeti teljesítményeinek erősítése érdekében „Victor Vasarely Nemzetközi Művészeti Pályázat a Köztéri Művészetért” elnevezéssel művészeti pályázati hirdetményt tesz közzé. A Pályázat célja, hogy új köztéri műalkotás szülessen Pécsen, és a lebonyolítás folyamata elősegítse a köztéri művészetek fejlődését a városban.
A pályázat lebonyolítása nyílt megmérettetés során zajlik majd, melyen részt vehet
bármely művész, nemzetiségétıl és képzettségtől függetlenül. A Pályázati kiírás,
Héctor Solari – a felkért kurátor – művészeti koncepciójának megfelelően készült. A
Pályázat műfaji megkötést nem tartalmaz, pályázni lehet bármilyen műfajú
alkotással. A tervezendő műalkotásnak összhangban kell lennie a kijelölt helyszín
várostörténeti, urbanisztikai, és szocio-kulturális összefüggéseivel.
A pályázati munkák helyszínéül a Kiíró két helyet jelöl meg, de a bírálóbizottság
döntésének megfelelően csupán egy műalkotás valósul meg a Vasarely Pályázat
keretében.
A projekt megvalósításához kijelölt helyszínek Pécsett:
1. Király utca – Búza tér kereszteződés
2. Uránváros főtere
A Vasarely Pályázat győztes munkája a „Victor Vasarely Nemzetközi Pályázat a
Köztéri Művészetért győztese” címet kapja. A pályadíj tárgya a pécsi művészeti
képzésben részt vevő diákok számára kiírt pályázat győztes alkotása lesz.
A győztes pályamunka díjazásának összege bruttó 5.000 Euró (1.400.000,- Ft).
A győztes pályázó a Vasarely Alapítvány felajánlásaként 2 hétig apartman szállás
lehetőséget kap Aix-en-Provence-ban.
A pályázat eredményeképpen a nyertes munka megvalósul.
A megvalósításra jelenleg bruttó 40.000 Eurós (11.200.000,- Ft) keretösszeg áll
rendelkezésre.”
Földes szerint a kétpályázat együttesen emésztette fel a 26.000.000 Ft-ot. A 11.600.000 Ft-os Vasarely-keretet, amelyhez hozzáadhatunk minimum 2.400.000 Ft szállás és egyéb költséget, így 14.000.000 Ft-ot számolhatunk, levonva marad még 12.000.000 FT. Ebből 5.000.000-ról tud dr. Mélyi.
Már mindössze 7.000.000 Ft marad kérdéses.
Kivéve, ha a Vasarely dínyertes mű megvalósítására “félretett” pénzt is elnyelték a pályázati költségek ( erre utal Földes írása ). Ekkor ugyanis 18.000.000 Ft marad fenn valahol.
De hol?
@Mélyi:
Köszönöm válaszát!
„megkérem a Kamara képviselőit, hogy ezen a fórumon is tegyék nyilvánossá [a pályázat teljes költségvetését].“
Ez egy professzionális megoldás lenne, ami szilárd alapot biztosítana a további vitának. Ha valahol elérhetőek nyilatkozatai a pályázatról, a költségvetésről, vagy a nyertes pályműről akkor szívesen veszem a további linkeket vagy egyéb hivatkozásokat. Ez önnek valószínűleg csak másolás/beillesztés, nekem viszont sokat kellene keresgélnem.
@iparterves:
Kedves iparterves,
Nem kérhetném meg rá, h. ha már úgyis utánanézett ennek a pályázatnak, akkor egy kommentben tegye közzé az összes kapcsolódó linket… A 26.000.000-sat is, mert sehol sem találom.
Szerintem ezzel nagy szolgálatott tenne a közjónak.
Ha a linkek fölé még egy-két kulcsszót is ír, az nagyon megkönnyítené a tájékozódást!
Valami ilyesmire gondoltam:
Hivatalos pályázati kiírás, Dél-Dunántúli Építész Kamara:
http://www.ddek.hu/index.php?id=774
A „Victor Vasarely Nemzetközi Művészeti Pályázat a Köztéri Művészetért” és a „Breuer Pécsett / oda-vissza” című pályázatokhoz fűződő kiállítás megynitójának hirdetése
http://www.ek2010.hu/index.php?id=854
Eredményhírdetés?
Sajtóviszhang?
Előre is köszönöm!
iparterves szemelye lenyegtelen, akit erdekel, kerdezze meg spenglert.
a kamara szabad kezet adott melyinek, igy mint kurator donthetett a meghivott muveszekrol(akik sajnos alkalmatlanok ilyen jellegu projekt veghezvitelere), ebben az esetben szive joga; a kamara hibazott (de mint kiiro donthet igy).
persze „elegansabb” lett volna, ha nyilt palyazat alapjan hirdetnek gyoztest, de sajnos, akkor sem lett volna jobb az eredmeny.
nem melyit kell kerdezni a penzrol, hanem a kamarat, illetve foldest, hogy honnan van az info, csak nala lehetet errol olvasni.
@be2: A kamara valakinek a megbizásából és felhatalmazásával kiírt egy pályázatot, amiben közpénzek is voltak. Erre azért kellet valamilyen felhatalmazással bírnia, mert egy közterületre szólt a kiírás és az elnyerni szándékozott megbízás. Ebben (részben legalábbis) közpénzeket is felhaszált, amivel el kelle számolnia.
Persze elképzelhető, hogy jogilag ez egy PPP (bár ha jól tudom, ezt a formát most szűntették be, vagy csak akarták?), de akkor még inkább felháborító a dolog.
@be2: Spenglert meg lehet kérdezni, de mivel nem ismer, nem találkoztunk soha, ezért nehezen tud érdemi információkat beszerezni rólam.
Abban egyetértünk, hogy a személyem lényegtelen. Az, nagyon is az.
Abban is egyetértünk, hogy “elegánsabb” lett volna a nyílt pályázat, amely Vasarely esetében sikerült.
Abban különbözik a véleményünk, hogy nem lett volna eredményesebb-e a nyílt verseny. Ha még legalább 20-30 érdeklődőt meg tudott volna mozgatni az ügy, akkor nagyobb eséllyel tudtak volna e merítésből kihalászni egy érdemleges emlékművet.
Abban sem azonos az álláspontunk, hogy Mélyit meg kell-e, illetve meg lehet-e kérdezni a pénzügyekről. E honlapon is kitűnő írások elemzik a kurátori munka lényegét, amelyhez hozzátartozik a pénz “felhajtása” és kezelése.
Mélyi tevékenysége nyomán most olyan demokratikus deficit keletkezett, amelynek nyomai még sokáig láthatóak lesznek a hazai képzőművészeti élet arculatán.
Amikor nyuszi és barátairól beszéltem – köszönet Karinthy Frigyes zseniális Micimackó ferdítésének -, akkor éppen arra utaltam – és Mélyi, jogosan, ezért is érezte magát frusztráltnak -, hogy az egyszemélyi döntés – amelyet végül Mélyi nem vállalt már itt – torzítja a normális versenyhelyzetet, s a kurátornak – kinek nagyon is megvannak a saját céljai ! – alárendelt kiírás és döntés ( Mélyi szavazata döntetlen esetén a döntő szavazat lett volna ! ) egyoldalú függőség kialakításához is vezet.
A “tailor-made” tipusú kiírás lehet hatásos és gyors, de közösségi pénzből nem tisztesség, nem átlátható és – bármennyire is felháborodik ezen Mélyi – nepotizmushoz vezet(het).
( Hadd ne soroljom fel itt, hogy Mélyi hány zsűriben szerepelt az elmúlt fél évtizedben, kezdve a Munkácsy-díj szakmai zsűrijében egészen a Ludwig Múzeum pályázati zsűrijéig.
Lehet, hogy merő véletlen, de az általa is fémjelzett zsűri kiválasztotta vezetés alatt jutott kurátori lehetőséghez Mélyi, s ez egy olyan külső, érdektelen, de érdeklődő szemlélő számára, amilyen én vagyok, legalábbis feltűnő. )
Tisztességtelennek tartom az eljárást, Mélyi érvei elfogadhatatlanok és nevetségesek.
Hány művészt nevezzek itt és most meg, akinek köze van a tárgyalkotáshoz, a köztérhez? Hány olyat, aki már hallott valamit a Bauhaus-ról és Breuerről?
A legvicesebb, hogy Mélyi előzőleg – talán mélyinterjúban ? – felmérte: ki, mennyit tud Breuerről, és miután megelégedve vette tudomásul az eredményt, kiküldte a meghívókat.
szerintem a kamara nem vkinek a megbizasabol palyaztatott, volt egy elkepzelesuk, es ehhez beszereztek az engedelyeket, palyaztak, illetve kertek penzt (akar szponzorit). mivel palyaztak, ezzel a penzzel el is kell szamolniuk, amit minden bizonnyal meg is tesznek. hol itt a problema?
@Bobby Watson:
A linkek, amiket írt, jók. Rajtuk minden megtalálható.
Ajánlanám még a csakanyistvan.hu honlapot, ahol egyetlen sajtóbeli visszhangként Földes cikke (index.hu/kultur/klassz/2010/10/10/miert_zartak_betonkontenerbe_breuer_marcelt_pecsen/) szerepel.
Még böngészgetek, hátha találok valamit. Amire rábukkantam, az Patartics honlapja, ahol egy hozzászóló – aki nem én voltam ! – számon kérte a BM-pályázat demokratizmusát.
@timár.kati:
A PPP konstrukció él, a Csákány-mű is az összekoldulandó magánpénzek felhasználásával készül el.
Ha a PPP alatt azt értjük, hogy közös kockázatot vállalva dolgozik együtt a köz- és a magánszféra, akkor ez a kiírás és a megvalósítás nem PPP.
A folyamatot – nem tudom mennyi és honnan származó közpénzből – a tényleges megbízó felhatalmazottjának megbízottja ( Pécs Megyei Jogú Város megbízta a kamarát, amely szabad kezete adott Mélyinek – végezte.
A tényleges megbízó lehetett a finanszirozó is. Ha így volt, akkor közpénzeket használt mindenki, s arról be kell számolnia a köz előtt is. Ez a kötelezettsége.
A lebonyolítás kérdőjelei és szakmai feddhetetlenségének kérdésessége, álláspontom szerint, sötét árnyékot vet magára a – nem ismétlem meg milyen – műre és a művész tevékenységére is.
Ilyenkor szokták azt kérni, hogy ismételjék meg új körülmények között, új emberekkel, demokratikus feltételek között, nyílt pályázaton az egészet, hogy egy szélesebb konszenzussal elfogadható mű kerüljön a város adta helyre.
Azt várom, hogy Mélyi maga tegyen javaslatot erre.
Csákány Istvánnak küldtem egy mélt, arra kérve, mondja el a véleményét, ha akarja, a pályázatról ezen a lapon.
nem tudom, hogy sértésnek veszi-e, hogy ismeretlenül és “névtelenül” zargattam, de bízom a fiatalok lezserségében, és abban, hogy van számunkra érdemi mondanivalója.
Én nagyon szeretném tudni.
@iparterves: Napról napra egyre többet ír, bemásoltam egy fájlba, a mai adagja majdnem 10ezer karakter volt.
Néhány megjegyzés. Egy beszélgetésben úgy fogalmaztam, hogy a meghívásos pályázatról én döntöttem. Ez valóban félreérthető lehet, pontosabb úgy, hogy a meghívásos forma mellett döntöttem, és ezt javasoltam a Kamarának, akik ezt elfogadták. (Ha akar, ebbe is beleköthet.)
Elsősorban pénzügyi okokból legfeljebb 5-6 művész meghívására volt lehetőség. Sokan szóba kerültek, sokakkal konzultáltam és igen, magukkal a művészekkel is beszélgettem Breuerről.
A 26 milliót tudtommal Földes írta rosszul, az az egész Építészet és kontextus rendezvénysorozatra vonatkozó támogatás (bár Ön ezt elsőre némi csúsztatással a Breuer-pályázaton és rajtam kérte számon).
A győztes pályázat további honorálása a megvalósításra szánt keretből történik.
Az 5 millió Ft-tal kapcsolatban olvassa el újra, amit írtam.
Ebben az esetben nem én kezelem és hajtom fel a pénzt.
Szerintem nemhogy a meghívásos pályázat, de még az sem okoz feltétlenül “demokratikus deficitet”, ha horribile dictu egyetlen művészt hívnak meg egy mű elkészítésére vagy ha a Biennálén résztvevő magyar művészt kijelölik.
Az elmúlt öt évben (illetve életemben) az alábbi művészeti zsűrikben szerepeltem:
Munkácsy-díj (2-szer)
ARC plakátpályázat (2-szer)
Velencei Biennále
Ludwig Múzeum igazgatói pályázat
Aviva-díj
MOME vizuális kommunikáció diploma
Aranyrajzszög pályázat
Ha valamit véletlenül kihagytam, jelezze.
Az Ön kiléte tényleg nem olyan fontos, a neten néhány kattintással sok minden elérhető.
@iparterves: Napról napra egyre többet ír, bemásoltam egy fájlba, a mai adagja majdnem 10ezer karakter volt.
Néhány megjegyzés. Egy beszélgetésben úgy fogalmaztam, hogy a meghívásos pályázatról én döntöttem. Ez valóban félreérthető lehet, pontosabb úgy, hogy a meghívásos forma mellett döntöttem, és ezt javasoltam a Kamarának, akik ezt elfogadták. (Ha akar, ebbe is beleköthet.)
Elsősorban pénzügyi okokból legfeljebb 5-6 művész meghívására volt lehetőség. Sokan szóba kerültek, sokakkal konzultáltam és igen, magukkal a művészekkel is beszélgettem Breuerről.
A 26 milliót tudtommal Földes írta rosszul, az az egész Építészet és kontextus rendezvénysorozatra vonatkozó támogatás (bár Ön ezt elsőre a Breuer-pályázaton és rajtam kérte számon).
A győztes pályázat további honorálása a megvalósításra szánt keretből történik.
Az 5 millió Ft-tal kapcsolatban olvassa el újra, amit írtam.
Ebben az esetben nem én kezelem és hajtom fel a pénzt.
Szerintem nemhogy a meghívásos forma, de még az sem okoz feltétlenül „demokratikus deficitet”, ha horribile dictu egyetlen művészt hívnak meg egy mű elkészítésére vagy ha a Velencei Biennále kurátorát nem választják, hanem kijelölik.
Az elmúlt öt évben (életemben) az alábbi művészeti zsűrikben vettem részt:
Munkácsy-díj, ARC plakátpályázat (2-2 alkalommal)
Velencei Biennále, Aviva-díj, Ludwig Múzeum igazgatói pályázat, MOME vizuális kommunikáció diploma, Aranyrajzszög verseny (1-1 alkalommal)
Ha valamit véletlenül kihagytam, jelezze.
Az Ön kiléte tényleg nem olyan fontos, a neten pedig néhány kattintással sok minden elérhető.
Ezt egyszer elnyelte, aztán még egyszer elment. Így már majdnem annyit írtam, mint az iparterves.
@be2: Nincsen itt probléma, ha elszámolnak.
A probléma az, hogy a közpénz nem egyszerűen készpénz vagy átutalás formájában adható, hanem szolgáltatás útján vagy területként.
Ahová a pályázat szerint a művet el lehet helyezni, az közterület. Itt használati engedély kell? Nem hinném, hogy Pécs egy darabig átengedi a földterületet.
De jól lenne erről is tudni.
Amiként arról is, hogy kié lesz a mű legvégső soron? Valaki ugyanis tulajdonosa lesz az alkotásnak. Pécs vagy valamelyik cége?
A magánajándékok hova és kihez csatornázódnak be? Ki kezeli a pénzt?
Mindez már túlmutat a pályázaton, de azzal nagyon szoros összefüggésben van.
De legyen szabad néhány ténnyel még megismertetnem:
Az első: “Állíttassék a nevét és legjelentősebb tevékenységét feltüntető emlékoszlop vagy emléktábla.
Elsősorban javasolható hely a róla elnevezett közterületen vagy valamelyik új középülethez tartozóan.” – mondta ki a 123/2009.(10.14.) számú állásfoglalása Pécs Megyei Jogú Város Közgyűlése Kulturális Bizottságának.
Ugyanitt mondatik ki, hogy: “Az EKF Pécs2010 keretében a város partneri együttműködésben támogassa a róla elnevezett
területen egy ideiglenes művészi installáció, majd ezt követően egy végleges műalkotás felállítását.
A művészeti akciót a DDÉK által kezdeményezett „Építészet és Kontextus” programsorozat
keretében kiírásra kerülő nemzetközi pályázat alapján kell lebonyolítani.”
Ennek alapján kezdett dolgozni az EK projekt, amelynek az előzetes tervek szerint 2010. május első hetében kellett volna a pályázati hirdetményt közzétennie ( Ek ütemterv 17., letölthető az ek2010.hu honlapról ).
Ehhez képest a honlapról szintén letölthető Breuer kiírás 2010. V. 20. már kész tényként közli, hogy a kurátor, Mélyi József eldöntötte, hogy meghívásos lesz a pályázat és megjelölte azt is, kiket hívott meg.
Jó lenne arról tudni, mikor kérték fel Mélyit, mire kérték fel és hogyan alakult át a pályázat Mélyi one-man showjává.
Ugyanis a kiírásban a kurátori koncepció első mondata az, hogy: “A klasszikus emlékműszobrászat a nyugati világban legkésőbb a második világháborút
követ? években kiüresedett, elvesztette korábbi relevanciáját”.
Ne vitatkozzunk sem a fogalommeghatározással ( klasszikus emlékmű-szobrászat ), sem a periodizáció slapmperájával ( legkésőbb (!) a második vh-t követően ), se a területiség deklarálásával ( Nyugaton ).
A lényeg: üres tár van, itt a tabula rasa ideje, s “az emlékmű kivételes alkalmat és lehetőséget kínál a visszatekintésre és a műfaji újragondolásra.” Mármint az emlékmű toposza újrafogalmazására és a lejárt művészetre való reflektálásra ( ha jól értem, nem biztos, Mélyi szavait ).
Az egyszemélyes előadás folytatódik, amikor Mélyi negatíve meghatározza a készülő mű anyagát, szintén reflektálva a sok utálatos és fárasztó bronz-, márvány- és kőszoborra, mikor leszögezi németes pedantériával és igen távolságtartó gesztussal:
“A megvalósuló köztéri műalkotás anyaga nem lehet a klasszikus köztéri szobrászat
hagyományos anyaga (bronz, márvány vagy mészkő). Az alkotás anyaghasználatában tükröződnie kell Breuer innovatív beállítottságának.”
Szerény véleményem szerint a betont, ezt a Breuer által gyakran alkalmazott anyagot is ki kellett volna zárni az anyagok rövid sorából, hiszen olyan lejárt és elfeledett épület építéséhez is használták már, mint a Parthenon. Tűrhetetlen, nem?
A lényeg: Mélyi mint egyszemélyben döntő, mint mindenek fölött rendelkező olyan kurátor, akik a kiírásban előre eldöntötte, miféle mű jöhet számításba – pluralitás, óh ! -, meglelte a maga számára elfogadható Hatosfogatot.
Nyilvánvaló, hogy a kurátori koncepcióhoz nem illett egy demokratikus, nyílt pályázat, mert még valaki képes lett volna terrakottából vagy üvegből, ne adj Isten, aluminiumból odarittyenteni valamit, ami nem a kortárs művészet reflexiója az elmúlt korok ( hol van már az a neoavantgárd is ? ) művészetére.
Most tehát Mélyi egyszemélyi döntését kaptuk, ő volt, aki megváltoztatta az addigi felállást, ő szabott új feltételeket, ő volt a döntőbíró is ( szavazategyenlőség esetén az ő szavazat döntött volna, ezt is biztosította a maga számára ).
Olyan pozícióba került, amilyenbe régóta senki.
Ez a probléma. A nagy probléma, kedves be2. Így együtt, ha végiggondolja.
Azt már nem is akarom mndnai, hogy mi van akkor, ha az én ízlésem nem egyezik Mélyiével? S ha a többség ízlése eltér az övétől?
Másként fogalmazva: kell-e nekem az, hogy új ízlésterror- és diktatúra alatt éljem az életem? Éppen hogy csak kimentünk a szocreál világából, itt van nekünk a vérbeli egyszemélyes mindenttudó “kapreál”-ja? Ez az, amire vágytunk?
Lehet, hogy megharagszik Mélyi ( nagy ügy ), s Ön sem fog velem egyetérteni, de úgy hiszem: nem, nem arra vártunk ( vártam ), hogy központilag mondják meg nem, mi tessék.
Azt sem szeretném, ha egy ízlésvilág határozná meg azt, milyen vizuális környezetben éljek Pécsett.
Nem az új egyfejűre vágytam, hanem arra, amit e türelmetlen kurátor írásaiban és eddigi nyilvános megnyilatkozásaiban is elismert: a többközpontú, több ízlésre és több megközeléítésre épülő kortárs művészetre.
Szóval, ez a probléma. Amint hatalmat kap az ember a kezébe, igazi énje megmutatkozik. Íme.
@Mélyi: Munkanélküli ember vagyok, örömmel teszek eleget napi kötelezettségemnek.
Tessék számolni még egy kicsit.
Ha tények, hát ragaszkodjunk hozzájuk ( számolja, ez hány karakter volt? ).
Nem magánbeszélgetésben fogalmazott úgy, ahogy fogalmazott, hanem az ek2010.hu oldalon található szövegében. A kiírás pedig még egyértelműbbé tette a most már lazításra kerülő kijelentése telejs igazát.
A pénzügyi ok új szempont. Eddig sehol sem szerepelt, a Kiírásban sincs utalás ilyen jellegű korlátozásra.
Pedig ott mindent leírt, kedves Mélyi doktor.
A 26.000.000 Ft-ról Földes beszámolója alapján én is finomítottam álláspontomon ( ha észrevette volna ).
Viszont: nem vagyok Földes, hozott anyagból dolgozom. Ha vitája van Földessel, vele rendezze, én ebbe nem tudok beleszólni.
Örülök, hogy összesítette a zsűrizéseit. Én csak beírtam, hogy Mélyi zsűri a gugliba és rögtön felhozott egy c3-as pályázatot. Nem néztem tovább, munkanélküliként ugyan megtehetném, de minek.
Abban egyetértünk, hogy az én személyem nem érdekes. Azért jelentős visszalépés ( fejlődés ), hogy nem akar valakivel azonosítani, akivel, meglehet, vitája van.
Megnyugtathatom: nekem sem érdekes az Ön személye, s ha eddig személyesnek vette érdeklődésemet, nem annak szólt. Ön személyében egy olyan magatartást képvisel – s ennyiben mégis számít, hogy ki az a dr. Mélyi József -, amely számomra itt és most semmiképpen sem elfogadható.
Csinál valamit, jól dokumentálhatóan csinálja, de a következményeit nem vállalja. Mint írta, frusztrálja és irritálja a “felelősségre vonás” ( egy ismeretlentől ).
A köznek és a köz pénzén dolgozott, álláspontom szerint a köz ellenében, s emiatt állnia kell a csapásokat. Az enyémek még nem is voltak nemtelenek, legfeljebb picikét erősek és gúnyorosak.
Magatartása a demokratikus deficit készítőé és kiváltóé szinte paradigmatikus, amikor ezt írja:
“még az sem okoz feltétlenül „demokratikus deficitet”, ha horribile dictu egyetlen művészt hívnak meg egy mű elkészítésére vagy ha a Velencei Biennále kurátorát nem választják, hanem kijelölik.”
Miközben tudja, hogy ezek a példák igaztalanok, úgy argumentál, mint az, aki a más bűnével akarja kisebbíteni a sajátjának a súlyát. Ennél azért többet várnak Öntől.
( Remélem újraszámlál! )
Még néhány karakter dr. Mélyi, mielőtt elfelejtem.
Írja, hogy beszélgetett a művészekkel. Jó,
Mit tudtak Breuerről, hogy éppen ők kerültek kiválasztásra?
És mit nem tudtak a többiek?
És lehet-e egy kortársi plasztika, emlékmű, installáció vagy bármilyen két- vagy háromdimenziós tárgy attól nem kor-szerű, ha éppen mészkőből, bronzból vagy márványból van?
Na, csak érdeklődésből kérdem, meg tanulási vágyból!
@iparterves: Ön csúsztat. Következetesen és egyre tovább. Ráadásul a válaszaimat sem olvassa el rendesen. Csak két példa: “művészeti zsűriket”, írtam, ezért nincs benne a C3, és nem a “felelősségre vonás” irritál, hanem az, ha valaki álnéven követeli az átláthatóságot, illetve ha légből kapott információk alapján gyanúsítgat. Még egy harmadik: nyilván nem én határoztam el, hogy a zsűriben szavazategyenlőség esetén mi történjen, hanem a kiíró.
@Mélyi: Nem csúsztatok ( ami, ugye, hazudozást jelent ), a C3 pedig nem tudom, hogy művészetinek számít. Ön szerint nem?
A névtelenség a lényeg a maga számára vagy az, amit az Anonymus kérdez? Megint ide akar kilyukadni? Érdemes, ezen már túlhaladtunk egyszer.
Hogy maga mit határozott el, azt olvasom és látom. A “nyilván” nem az a szófordulat, amely engem annak az ellenkezőjéről meggyőzne.
De ha igen. Tessék mondani: miért vállalta így, ekkora felelősséggel? Hogy a maga választotta pályamű nyerjen?
Nem kell ezt szégyelleni, úgyis erősen nyilvánvaló, mennyire korlátozta a résztvevők számát és anyaghasználati lehetőségeit.
Ha esetleg hanyagolná személyemet és a témára koncentrálná ( bár, megértem az előbbi könnyebb, az utóbbi kényelmetlenebb ), érdemi válaszokat adna, ha már ringbe szállt, talán előrébb jutnánk.
@Mélyi: Na jó, találtam egyet, ne mondja, hogy nem kutattam rendesen ( milyen bibliográfus az ilyen, nem? ), s úgy híjják: Ezüst Ácsceruza, a beadási határidő október 15. volt, a kiíró a Honi Művészetért Alapítvány, s a legjobb, építészetet népszerűsítő írásműért adják oda.
Vagy ez sem művészeti és nem számít zsűrizésnek?
@iparterves: Megint nem olvasta rendesen. Az elmúlt öt évről írtam, ez meg még a jövő…
@iparterves: Egyéb, munkának csúfolt szabadidős tevékenységek miatt sajnos csak most tudok írni.
A PPP-t azért említettem, mert ez Magyarországon a kultúra privatizálásnak egyik leghatékonyabb módja (ami a kultúra vonatkozásában számomra a legkétesebb bók). Sokszor ugyanis közfunkciókat és közfeladatokat privatizál az állam vagy a helyi önkormányzat azért, mert nincs kedve, pénze ezeket elvégezni, illetve ezáltal a számonkérés alól könnyen kibújhat (arról már ne is beszéljünk, hogy ez a párt- és egyéb kasszákba való pénz-visszafolyatás legegyszerűbb módja is). arról már nem is beszélve, hogy a pályáztatás körülményei sem olyan szigorúak, mint a “köz” esetében. Lásd ennek legnyilvánvalóbb és legnagyobb szabású példáját, a MűPá-t. A PPP tehát az én olvasatomban a felelősség elmosásának és privatizálásának, azaz a számon-nem-kérhetőségnek a kiváló terepe.
Ha jól értem, ön is hasonlóan látja ez, így ebben (de valószínűleg nem csak ebben) tökéletesen egyetértünk.
be2-nek írom elsősorban, hogy a köztéren megvalósuló beruházások akkor is a közre kellene hogy tartozzanak, ha azokat magánpénzből finanszírozzák. Erre alkalmas kibúvó lehet magának a területnek is a privatizálása, lásd megint a Lágymányosi és a Petőfi hídak közötti területet.
Mélyinek írom elsősorban, hogy talán felesleges időpocsékolás az iparterves által leírt karaktereket számolni, mert ez érvnek sajnos nem állja meg a helyét az iparterves által felvetettekkel szemben, illetve válasznak is elég “gyengusz”. Koncentráljunk a lényegre, ha előbbre akarunk jutni. Ha nem, akkor a karakter-számlálás se segít, csak szócséplés marad. Én is azt hittem, hogy ezen már túlvagyunk…
@Mélyi: Téved, ez a jelen. A megbizatást már megkapta, s ezért merészeltem beszámítani. De eggyel több vagy kevesebb, szinte mindegy is.
Nem az a m i témánk, de a módszere a vita eljelentéktelenítésére ismerős, bár kevéssé elegáns és hasznos.
Maga tudja…
@timár.kati: A MüPa tényleg a legjobb példa. felépítése és üzemeltetése X milliárdba került, az állam pedig olyan 3X értéket fizet ( a pontos számításokat már elvégezték, a lényeg valahol ekörül van – kész ráfizetés ).
A PPP önmagában nem rossz vagy jó, ahogyan alkalmazzák vagy aminek a kijátszására felhasználják, az a problematikus része.
A köztér tényleg a köz területe, annak magáncélra történő bekebelezése tilos ( lenne ).
A dologhoz hozzátartozik, hogy magánterületen engedély nélkül állíthatok fel olyan szobrot, amilyet akarok.
Ami Mélyit illeti: számolgassa nyugodtan mennyit írok, ha ez neki fontos. A mennyiségi ismérvek elhagyása után egyszer úgyis eljut a minőséghez ( ha van ), és rájön, ha akar, miről is van szó.
Mert egyelőre nem akaródzik rájönnie, nem érti sem a saját szerepét ( pedig dehogynem ), sem a demokrácia-deficitet, sem a köz érdekében (?) végzett munka elszámoltathatóságát.
Az egész pályáztatás “curator-driven” ( jól használom a kifejezést? ) volt.
Számomra a legmegdöbbentőbb az anyaghasználat korlátozása és a művészek trenirozása volt, de lesznek még részletek, amelyek az egész eljárás szépségére rávilágítanak.
Mélyi megsértődött rám ( a világra ), hogy szóvá mertem tenni esetleges hibáit. Válasza nem a higgadt és tárgyilagos kifejtés, hanem a személyiség ( aki szerinte vagyok ) denunciálása (“nagyon sokat ír”, + maga is ügyvéd, ha jól tudom”, ” nem olvassa el, amit írok”..stb ).
Erre mondják más topikokban az általam nem igazán kedvelt szélsőjobboldali kommentelők, hogy szánalmas.
@iparterves: Ebben a PPP-dologban maximálisan egyetértünk, én még kiegészítném két momentummal. Az egyik, hogy “külföldön” a PPP tipikusan nem a kultúrában van jelen, hanem más jellegű beruházásokban, pl. börtön, kollégium, stb.
A másik — és ez lényegesen fontosabb –, hogy a MűPa és hasonszőrű társai esetében az is nagyon problematikus (ó, ez a kis eufémizmus!), hogy azáltal, hogy privatizálva van a tér, privát szempontok döntenek, melyek akár lehetnek esztétikaiak is. Bár a MűPa és a Nemzeti kis “műtárgy”-együttesen is azt bizonyítja, hogy minden relatív és a rossznál van még rosszabb is.
A szánalmas szót kisajátította volna a szélsőjobboldal?
@iparterves: Ebben a PPP-dologban maximálisan egyetértünk, én még kiegészítném két momentummal. Az egyik, hogy “külföldön” a PPP tipikusan nem a kultúrában van jelen, hanem más jellegű beruházásokban, pl. börtön, kollégium, stb.
A másik — és ez lényegesen fontosabb –, hogy a MűPa és hasonszőrű társai esetében az is nagyon problematikus (ó, ez a kis eufémizmus!), hogy azáltal, hogy privatizálva van a tér, privát szempontok döntenek, melyek akár lehetnek esztétikaiak is. Bár a MűPa és a Nemzeti kis “műtárgy”-együttesen is azt bizonyítja, hogy minden relatív és a rossznál van még rosszabb is.
A szánalmas szót kisajátította volna a szélsőjobboldal?
@timár.kati:
A “szánalmas” szó használata talán most tisztul egy kicsit a ráragadt mocsoktól.
A MüPa ügyében nem vagyok “illetékes elvtárs”, tapasztalataim az átlag látogatóéi. A koncertteremben a hídon való átkelés olyan építészeti megoldás, amelyhez nem feltétlenül ragaszkodnék.
A Nemzetiben még nem voltam. Nem vitt rá a lélek.
De ha végigtekint a Dunaparton, az mindent megmagyaráz. Demjánilag.
A PPP-nél megalázóbb az, amikor kéregetni kell. Vagy reklámfelületet adni.
Most láttam a Wall Street 2. ( A pénz sohasem alszik ) című filmet és benne egy olyan pillanatot, amelyet addig még nem nagyon fedeztem föl más filmben ( ami az én hibám ).
Éttermi jelenet, sör rendel az egyik szereplő ( azt hiszem Michael Douglas-Gordon Gekko ), a pincér kihozza a rendelt italt, amely egy közelin látható, a jól ismert holland sörmárka zöldje betölti a képteret.
Talán a pécsi “emlékművön” is el lehet helyezni valamelyik helyi kft vagy egy nemzetközi pénzügyi csoport jelképét, nevét, logoját – úgy kifizetik a cehet.
A köznek, mint az kiderült, kedve esetleg lenne valamihez, de pénze nincsen.
Kedves Hölgyek és Urak!
Létrehoztam egy honlapot, amelynek célja megteremteni a pécsi EKF valódi és egyben új típusú nyilvánosságát. Igaz ennek egyik velejárója, hogy a hozzászólók vállalják véleményüket, pontosabban nevüket, arcukat is. Figyelmükbe ajánlom, hogy a vita előre mutasson: http://www.afal.hu
@Patartics Zorán: Ezt a honlapot maga az EKF finanszírozza? És nem gondolja, hogy ez maga a “minsősített” utánlövés? A nyilvánosságot módszeresen kizárták az EKF szervezéséből; pár hónappal a program vége előtt ugyan mit is kellene ennek a “nyilvánosságnak” most nyilvánosan megbeszélni?
@iparterves: Akkor örömmel jelenthetem, hogy én már a módszeres tisztítás egyik fő kontribútora vagyok egy ideje és ugyanis a szélsőjobbhoz képest én épp szemben állok, de gyakran használom ezt a szót, mert “adják alám a lovat” :-))
Ha azt írja, hogy “A Nemzetiben még nem voltam. Nem vitt rá a lélek.”, akkor ez teljesen egybevág azzal, amire én céloztam. Dunapart, Demján — dettó.
A kéregetés attól válik megalázóvá, ahogy azok viselkednek, akiktől kérni “kell” (“kellene”). És a már megvalósult pécsi emlékművön (amire ön hívta fel a figyelmünket itt), épp ez látható — mármint a szponzorok neve.
A köznek pedig át kellene gondolnia és értékelnie a saját maga viszonyát az ún. “hatalomhoz”. Hogy mit is vár tőle, és mit is ad fel ezért cserébe. Lehet, hogy akkor másképp kezdene viszonyulni magához, azaz a közhöz és a hatalomhoz is?
Milyen volt a film egyébként (a H…ken reklámot leszámítva)?
ajjaj:,a fránya reklámok..
timár@
ipar@
maguk írják az “új bejegyzések”et mostanság a tranzit pont blog pont hura? mennyit kapnak? érte..
@hortib:
A transzparencia jegyében, Marcelle, pontos összeget közlök.
Az a pénzmennyiség, amelyet a tranzit.blog-tól kapok, kaptam és kapni fogok: nulla forint nulla fillér ( illetve annak megfelelő pénzmennyiség bármely valutában ).
A másik kérdése: nem, nem mi írjuk, mi bizonyos dolgokra reflektálunk.
Gondolom, Timár Kati írhatna, neki van erre licenciája, én nem, mert én nem értek a művészethez és csak rongálom azt.
Ha maga teszi ezt, akkor az lehet palimpszeszt vagy sajátos átértelmezése a múlt ( óh, a múlt!, az már nem is létezik ) művészetének.
Ha én, írásban, akkor destruktív elem vagyok, aki a Szent Művészet nagyságát megkérdőjelezem. Nem utolsósorban pedig a Szent Művészét és a még szentebb Művészettörténész/Kritikus/Kurátor alakját.
Minden viszonyítás kérdése.
És még ezért fizessenek is? Na látja.
@Patartics Zorán:
T. Patartics Úr! Az Ön honlapján, amelyet a Pécs2010 Menedzsmentközpont támogat honlap semmilyen ún. vita nem zajlik. Amint láttam, a tisztes unalom lengi körül.
Ön pedig, az ÁSZF alapján a flame-t, a trollt, de még a másfajta véleményt is tilthatja, törölheti.
Amíg nem lesz teljesen olyan a net, mint az Ön példaszerű weboldala, addig inkább olyan helyen írok, ahol nem vár rám ez a fajta cenzorkodás.
Üdvözlettel:
Iparterves
Ui. Más is így gondolkodik, lásd a Pécsi Újság egyik kommentjét:
“na, már vártam, hogy feltűnjön ez a falak közé szorult Patartics… Ahelyett, hogy a saját agyrémét tolná minden kommentnél, összegyűjthetné az ilyen típusú hozzászólásokat, “a komment-nép hangját”; több értelme lenne, mint itt az állandó freakelésének… amúgy is, ki nem sz@rja le afalat?”
Ez borzasztó, nem?
De Patartics sem adja meg magát, korábban ezt írta:
“Viszont én még mindig a saját nevemen népszerűsítem azt a nyilvánosságot, amelyen neked nincs bátorságod felvállalni a neved (itt sem), és felírni azt, amit gondolsz. Ezzel szemben azt várnád el, hogy a névtelen ócsárolásokat én tegyem ott közzé. A FAL pont azért jött létre, hogy legyen mód megtanulni az intelligens vélemény formálást. Erre az esélyt neked is biztosítom. Üdvözöllek!”
Éppen az a probléma, hogy én nem vagyok intelligens, Patartics Úr! Most mit tegyek?
@hortib: Én — iparterveshez hasonlóan — egyetlen árva forintot, eurót, dollárt, fontot, kunát, yent, zlotyit, stb. sem kapok azért, hogy a tranzit pont blog pont hu-ra írok. Bár — ahogy iparterves írja — nekem van erre “lincenciám” (mondjuk nem hiszem, hogy ennek kéne meghatároznia, hogy ki ír ide, de mindegy). Lehet, hogy te nem erre gondoltál, amikor írtál nekünk (ha nekünk írtál?), de ebben a reklám–EKF tengelyben most nyilván felmerül, hogy én a saját nevemet “reklámozom” ezzel. A névvel–nicknammel való kommentelés vitában már többször kifejtettem épp a tranzit pont blog pont hu-n, hogy mit gondolok, most ettől eltekintenék. A másik szempont pedig az lehet, hogy ha valaki elolvassa a kommentjeimet, akkor azért az én itteni tevékenységem inkább az “anti-reklám” kategóriájába lenne sorolható…
@hortib: Én — iparterveshez hasonlóan — egyetlen árva forintot, eurót, dollárt, fontot, kunát, yent, zlotyit, stb. sem kapok azért, hogy a tranzit pont blog pont hu-ra írok. Bár — ahogy iparterves írja — nekem van erre “lincenciám” (mondjuk nem hiszem, hogy ennek kéne meghatároznia, hogy ki ír ide, de mindegy). Lehet, hogy te nem erre gondoltál, amikor írtál nekünk (ha nekünk írtál?), de ebben a reklám–EKF tengelyben most nyilván felmerül, hogy én a saját nevemet “reklámozom” ezzel. A névvel–nicknammel való kommentelés vitában már többször kifejtettem épp a tranzit pont blog pont hu-n, hogy mit gondolok, most ettől eltekintenék. A másik szempont pedig az lehet, hogy ha valaki elolvassa a kommentjeimet, akkor azért az én itteni tevékenységem inkább az “anti-reklám” kategóriájába lenne sorolható…
Mint írtam, megkerestem Csákány Istvánt, hogy néhány szót mondjon ő is az ügyről és művéről.
Nem válaszolt, ahogyan mindeddig érdemben Mélyi sem.
Ezért ennyit írtam neki:
“.Hát, ha nem, akkor nem.
Azt hittem, Önnek is érdeke, hogy megtudjunk valamit.
De nem: marad hát a “splendid isolation”
S ez itt a gond: egymás között, úgy gondolják, minden társadalmi szerepvállalástól és kötődéstől függetlenül, elrendezték a dolgot, nem tartozik abból semmi a közre.
Ez az ő demokratikus álláspontjuk, demokratikus viselkedésük.
És ehhez tessék szíves Mindenki a pénzt adni!
Mihez is?
Amit Ők “demokratikusan” ( numerus clausus-t alkalmazni és a döntésről az előre megszövegezett kommunikén kívűl semmt sem mondva, belsőileg és barátilag ) döntöttek.
Ha engem kérdeznek, egy fillért sem adok e tervhez, annak megvalósulásra.
( Mélyi, számoljon! )
A fentihez még annyit: lehet, hogy fontos, a társadalom önismerete, kulturája fenntartása érdekében az, hogy támogassa a kortárs művészetet, s erre mindenkinek áldoznia kell, de engem az a fensőséges visszafogottság, a “megrendelővel” szembeni utálkozás, amely a megbízottat ( dr. Mélyi ) és kiválasztottját egyaránt jellemzi, s általuk, rajtuk keresztül az egész képzőművészeti világot ( Sugár prof. is elfelejtett megszólalni ! ) is, hogy engem arra ösztönzött, semmilyen módon nem támogassam a kortárs művészetet.
Nem elég, hogy állandóan a szószoros és átvitt értelmében a “pofámba köpnek”, még jó képet is vágják e mocsoksághoz?
Kedves barátaim, valahol utat tévesztettünk!
Egyszerűbben: nehogy már a nyuszi hordja a puskát!
Kedves Barátaim!
Tudom, hogy jó néhányan olvassák azt, ami itt, a tranzit.blog-on megjelenik.
Tudom, hogy sokan ingatják a fejüket, kelletlenül csücsörítenek, a fenébe kívánnak, de van itt valami, amire nem árt felfigyelni.
A demokrácia lenézése, a fittyet hányása a demokrácia szabályaira és a kivagyi kulturálatlanság eluralkodása.
Mélyi dr., Földes úr – akit a saját blogján szintén megszólítottam-, Sugár professzor, de a döntésben részt vállaló dr. Fabényi Júlia – pedig eljutott a hír hozzá -, illetve a kiíró képviselője, dr. Horváth sem óhajtott hozzászólni a pécsi Breuer-emlékmű témájához.
Megtörtént úgy, ahogy történt, fátylat rá. Majd lesz valahogy, minden megy tovább a maga útján.
Tényleg?
Ha igen, az nagy baj.
Nem akarom ismételni a Mélyi-show-val kapcsolatos erős fenntartásaimat, a kurátori kiírás művész(et)ellenes tételeit, de a szerény összegekkel kapcsolatosan még egy apró megjegyzésem lenne.
Mélyi dr is írja, az általa szerkesztett kiírás is tartalmazza, hogy minden induló kap(ott) bruttó 300.000 Ft-ot.
Nem sok pénz egyfelől, másfelől meg négy havi minimálbér.
Miért kapták? Mert indultak.
Miként zajlik ez a világ azon felén, ahol nem dr. Mélyi-Nyuszi a kiíró? A pályázók a maguk idejét, erejét, tehetségét és – jaj, istenem, el ne hagyjál ! – pénzét is rizikóztatják, hogy nyerjenek.
Eddig!
Nyuszi ezt nem engedi barátainak és üzletfeleinek. Ha valaki dolgozott, az kapjon érte (köz)pénzt.
Ezt vallják Szombathelyen is, ahol minden meghívott 500.000 Ft-ot kap.
Formálódik, formálódik az új világ!
Kedves Barátaim!
Senkit sem érdekel a pénzelosztás ezen új módja?
Eddig is kiszolgáltatottak voltatok egy másfajta zsűrinek, most is azok vagytok?
Az emberek változtak benne, az elvetlenség elvei nem.
Úgy érzitek nem változott semmi?
A túlélésre hajtotok vagy a befutásra?
Mit érdemes vállalnotok mindezért?
A művészet etikai kérdés is. Hogy álltok a saját magatok erkölcsével és a köz erkölcsével?
A kettő nem azonos, ugye?
De szólni valamiért vagy valami ellen? Az nem megy, csak négy-öt magyar összehajol…és dörmög magában kedvetlenül egy régi dalt.
A művészt a művei minősítik és emberi tartása, magatartása, kiállása.
Aki szar ember, hiába hoz létre remekműveket ( bár ez kizárt ), az emlékezetben akkor is szar emberként marad meg.
Érdemes tehát kussolni?
Elkeseredtem.
Nekikeseredtem.
Az ifjak, a világmegváltók ugyanúgy megvehetők, mint az általuk lenézett öregek?
Igen, de többe kerülnek.
Szavuk van? Nincsen.
Kuss? Igen.
Oka? Ilyenek? Ilyenek.
Szomorú vagyok.
Ezek a jövőnk.
Kikérem magamnak ezt a jövőt!
Amit még mondandó vagyok: úgy tűnik ez a hipertechnicizált, a posztmoderntől is elszakadó nemzedék nem termelt ki magából elegendő jóerkölcs-hormont.
Maradtak rohadtak. Volt kitől tanulniuk.
Azokat akik előideik, megtagadják, de követik. Édes, nem?
Azt hiszem, kezdhetjük számolni, az Joszip Tot kilétét konokul firtató ÉS-hez – ahol dr. Mélyi rendszeresen publikál – hasonlóan, hogy mikor tudjuk meg, mi volt a Mélyi döntésének célja, kik engedélyeztek ez és miért, ténylegesen mennyit költöttek a pályázatokra, miért tértek el a közgyűlés határozataitól.
Nevezzük a mai napot első napnak.
Az egyezések azért meggondolandóak.
Mélyi dr. egyszemélyben jelöl és dönt.
Külső ellenőrzés nincs.
Beszámolási kötelezettséggel nem tatozik senkinek.
Mintha mndaz, ami a nagypolitikában ocsmányság, már azelőtt, hogy megtörtént volna, e pécsi kis umbuldában megjelent.
A pökhendi hallgatás, a sunyi célozgatások ( ami a kérdező személyét illetik ), mind erre mutatnak.
Ja, második nap. ( Szerintem eljutunk mi is a tízezredikig, de nem én diszkreditálom magam a hallgatásommal. )
Azt sem tartanám nagy véteknek, ha Szemerey Samu is megszólalni, hiszen ő is részt vett az ügyben.
Szívesen venném felvilágosító szavait arról, szerinte mi is történt.
Mint már szinte mindenki tudja, a Kossuth Díj irodalmi Albizottság négy tagja lemondott.
Feltehetőleg a a képző-, fotó- és iparművészeti albizottság tagjai közül is le fognak mondani, illetve ki fogják őket cserélni.
Javasolnám itt, hogy dr. Mélyi József, aki a pécsi versenyt oly remekül levezényelte kurátorként, vegye át az albizottságot és nyerjen megbízást arra, hogy az általa jelöltek legyenek a Kossuth-díjasok.
Egyszerű, gyors, szakszerű és felettébb tisztességes megoldás lenne, s végre a ötven (hatvan, hetven ) felettiek helyett a megfelelő korban levők kaphatnának lehetőséget a díjszerzésre.
( Megjegyzés: Július Gyula már 55 lesz jövőre, de ő nem olyan ötvenes! )
@iparterves: Ha jól hallottam, akkor azért mondtak le, mert megkapták a kész listát (amit persze nélkülük raktak össze), hogy ki lesznek a díjazottak. Ez most akkor mit jelent?
@timár.kati: Semmi jót.
Ezért javasoltam dr. Mélyit, mert ő már bizonyított ( mint a ….).
@iparterves: Itt nem az épp a lényeg, hogy a díjazottak személyét még véletlenül se az dönti el, aki a hivatalos bizottságban szerepel, hanem egy láthatatlan (de tudható, vagy sejthető) csapatocska?
“Jó”-ra persze nem számítok. Ennyire még én sem vagyok naív…
@timár.kati:
A jó megítélése olyan kérdés, amelyben nem jutunk majd egyezségre.
Vegyük a közjó fogalmát!
Ki miképpen definiálja és tölti meg tartalommal? A jakobimusok másként, mint a bolsevikok, s azoktól eltér a nemzeti érdeket mint közjót megfogalmazó ( de tényleges tartalmat ahhoz nem adó ) politikai erők fogalma.
Aztán meg, meg tudjuk mi, a világba vetett egyszerű emberek azt ítélni, hogy mi a “jó”? Nem, ahhoz nekünk támaszok kellenek, s annak kimondása, mi a rossz.
Segítségnek meg mindig van helye, szerepe, létjogosultsága.
Segíteni az tud, aki biztos abban, amit ú gondol a jóról, az jó és igaz.
Lehet, hoigy az olyan egyszerű agyberendezésű egyének, mint én, azt fel sem tudják fogni, mennyire jó nekik az a jó, amit a jót meghatározók jónak mondanak – lásd: dr. Mélyi negatív meghatározása a XXI. sz. public artja anyaghasználatáról -, de a szűk, korlátolt gondolkodásunkkal, éretlen és pallérozatlan elménkkel el kell (?) fogadnunk azt, amit a pozicióban levők jónak mondanak.
Kritikusam os viszonyulhatunk az ő jó-fogalmukhoz, ha vállaljuk, hogy a nagy, összenmzeti, közmegegyezéses jóból kimaradunk.
Amilyen élhetetlenek vagyunk, még erre is képesek lennénk, de a gyerekekre gondolunk és rögtön örömtől sugárzó arccal adjuk át magunkat a népfelség alkotta közjó fogalmának.
A közjó aztán mindent besugároz, átvilágít és helyre rak. Aki a közjó nevében lép fel – mint dr. Mélyi, aki végre kirángatott bennünket hű harcostársaival a dekadens, lejárt közmű-szobrászat mocsarából ! -, az csak (köz)jó lehet.
Eljutottunk végül oda, hogy várjuk, megmondják végre nekünk, mi is az, amit szeretnünk kell, ami szép, ami jó, ami értékes, ami modern, ami korszerű.
Azért mertem javasolni dr. Mélyit, mert őbenne megvan az a szemérmetlen és gátlásokat nem ismerő közjó-kinyilvánítási szomj – és ennek megfelelően: a kritikai észrevételek elutasítására való hakélandóság, egy kritikust kritizáéni! – mit nem még! -, ami ideális képzőművészeti mogul-Mózessé teszi.
Dolfozik ő ezen, dolgozik, de mennyivel jobb, ha mi, akikért mindazt teszi, amit tesz, szó nélkül meghajolnánk nagysága előtt!
Na, ezért jó, hogy nem naiv!
@iparterves: Miért gondolja, hogy nem jutunk egyezségre a “jó” kérdésében? (persze ez attól is függ, hogy ki tartozik bele ebben az esetben az ön többes szám-első személyű használatába…)
Eléggé egyetértek azzal, amit ír. Úgyis, mint az ön által “élhetetlenek”-nek nevezett kis csapat egyik oszlopos tagja. Tetszik ez a szó, már régóta kerestem, és most itt van. Pontosan leírja a dolgokat.
Két megjegyzésem lenne csak. Az egyik, hogy nekem nem úgy tűnik, mintha a díjak valódi osztói közül bárkit is a közjó izgatna, még akár pro forma sem.
A másik, hogy számomra az “újszerű” (kritikai) köztéri művészet nem anyaghasználatában tér el a régitől, mégcsak nem is kizárólag tematikájában vagy megközelítési módjában, hanem épp abban, hogy magát a köztér (és így áttételesen: a közjó) fogalmát is újszerűen értelmezi. Ha ez nincs meg, akkor a többi elem (anyaghasználat, téma, megközelítés) csak merő dekoráció és ornamentika, ami épp a lényeget (a status quo fenntartását) fedi el.
@timár.kati:
Az új köztéri plasztika ügyében nincsen ellenvetésem. Szerintem sem anyaghasználat-függő a dolog.
Ezért volt kiáltóan ellenszenves a pécsi kiírás negatív listája.
A jó ügyében igyekeztem enyhén szatirikus hangon megszólalni, a közjó ügyét már rég veszni látom.
A kis egyéni “jók” szerepe értékelődött “közjóvá”.
Ha jól számolom, ma van a 7. nap. És nem lőn megvilágosodás sem. És nem adatott tudás az kivülállóknak.
Az ki bévül vagyon, az vagyon az tudásnak örök birtokában és nem vagyon néki kedve arra, hogy az nagy tudását az többiekkel megossza vala.
@iparterves: A szatírikus hangot azért levettem, de azért ön se ragaszkodna ennyire itt a zsűritől jövő információhoz, hogy ha egy kicsit se hinne a közjó fontosságában, illetve abban, hogy mindannyiunk feladata (lenne) ezért épp ezekben a helyzetekben tenni. Vagy rosszul látom?
Egyébként meg honnan jött ez a vallásos hangütés, amellyel “Iparterves the Elder” hozzászólását megtette?
@timár.kati:
A zsűri nem fontos, egy személy is, ha megfelelő, megoldhat mindent.
A közjó felismerése mindenki feladata lenne, ha a Mindenki erre képes. De nem az. Ezért a Mindenki nevében a képviselők – itt a kijelölt zsürorok – állnak helyt.
A vallásos hangütés? Inkább régi magyarosnak ( abból is a rosszul imitált formájúnak ) mondanám.
Nagyon erős ám egy vallásos textus, s olyan gyönyörű káromkodások/káromlások sem találhatók máshol, mint az ilyen régi magyar szövegekben.
@iparterves: A hiba ezek szerint nem az ön imitációjában, hanem az én — erősen limitált — referencia-készletemben van. De ön a kedves káromkodásokat mellőzte, pedig lehet, hogy itt most épp a helyükön lettek volna 🙂
A szatírikus hangvétel is ok, meg is oldott mindent a zsűri. De ön mégis számol…
@timár.kati: Számolok, mert olyan régimódi vagyok.
A káromkodásokat azért mellőzöm, mert régimódi vagyok.
@iparterves: Én meg — jobb híján — követem az ön számolását 😉
Azért mindannyiunk épülésére és örömére 1-2 régimódi káromkodást mégiscsak elejthetett volna, abban az áttételes és imitált stílusban, amiben az eredeti kommentjét tartotta…
Annyira foglalkoztatott dr. Mélyi und Co.Kg. pályázata, hogy – noha alapjában véve retteneresen lusta vagyok -, nem voltam rest és leutaztam az unalom kulturális fővárosába, ahol a novemberi kultura mindössze hat vagy hét program volt.
Megnéztem magamnak a még befejezetlen, de már a magyar építőipari “kultúra” számos jól felismerhető jegyét viselő tudásközpontot – aljában éppen gyógyszergyártók gyülekeztek – és a konferencia-központot.
Nem vagyok egy Martinkó József, de a hátamon felállt a szőr attól, ahogy Cságolyék úgy tettek, mintha osztrák vagy svájci építészek lennének. Nem sikereált, nem. Szörnyű, sikerületlen torzszülött le a konferencia-center. ( folyt. köv.)
A hely, ahová a remekművet, a XXI. sz. elejének public art-szellemét tervezték, gyönyörű és kifejező.
Előtte egy benzinkút és egy kisebb bevásárlócentrum, meg egy forgalmasabb út.
Mögötte, kissé távolabb a vasúti sínek, vele srégen szemközt az épülő Corso-üzletközpont.
Igazán jó hely ez egy ilyen indusztriális szobornak, amely semmiféle kapcsolatot nem kíván létesíteni vagy ápolni a környezetével, úgy lesz odapottyantva az égből, mint Bencsik egyik szobra az Elefántos-ház közelében a járda kellős közepére.
A hely szelleme ott fog világlani a szürke betont átvilágító fénnyel – amelyről már a magam interpretációját megírtam -, s a közeli rendőrséggel együtt őrzi majd a tudásközpontban szunnyadó könyvek álmait ( amíg őket is el nem égetik, ahogyan azt kell ).
A pécsi képzőművészeti életről még két, apró megjegyzésnyit:
Az első: a Nádor Hotel hűlt helyén levő galériában – amelyet nagyon sokan szponzorálnak, de rövid ottlétem alatt senki sem látogatott – érdekes és színvonalas munkákat lehetett látni ( koncepteket is! ).
A második: a Modern Képtár félig a Bóbur-ra emlékeztetni akaró átépítése miatt (? – csúszása miatt? ) az állandó gyűjtemény egyáltalán nem látható. A Sárkény József stratégiája szerint a francia és angol galeristák számára elfogadhatatlan Csontváryt a törökök – most ott van vendégségben az anyag – viszik majd Izraelben, s onnan – mondta a Dunántúli Naplóban megjelent interjúban az ősz hajú mágus – el fog jutni az USÁ-ba.
Nyilván közvetlen kapcsolat van a zsidók között ( lásd a mi szeretett Breuer-emlékművünket, amellyel szintén le lehet majd írni ez a kört ).
Amit tudnunk kell a világról, az most megtudtuk: Izraelben kell nagynak lenni, s megnyílik előttünk a világ.
Így kapcsolódik egybe az előítéletek sora, amely a csákány művész úr által megjelenített ősmáglyában fókuszálódik.
Jó hely ez a Pécs, az ember annyi mindent megtudhat ott!
Ma van a 13. nap, és nem tudjuk a művészeti Kaya Ibrahim és Joszip Tót neveit.
( Az előző kommentben van egy durva nyelvtani hiba, az Izraelben – kedves Spengler dokinéni nem vágott vissza! – helyesen Izraelbe.
Csákány pedig, nem “csákány”, mert ő nem nemecsek.
Szégyellem magam, hamari munka volt, s hibáktól hemzsegő. )
Mélyi dr. számára, aki láthatólag izzig-vérig újdemokrata, szeretném Bodó Balázs néhány gondolatát felidézni:
“A köztereken felállított emlékművek mindig, mindenkor az adott teret ellenőrző hatalom ön-reprezentációjának legfontosabb eszközei, s mint ilyenek – történelmi kataklizmák villanásnyi időszakain kívül – érinthetetlenek.”
“egy demokráciában – gondolnám- a társadalom sokféle csoportja által közösként elfogadott történelmi pillanatokra és azok konszenzuális értelmezésére emlékeztetnek. A mai magyar emlékművek azonban nélkülözik ezt a konszenzualitást, ehelyett a diktatúra után elszabaduló, tagadásra, kisajátításra és re-appropriációra épülő identitáspolitikák legfontosabb küzdőterévé lettek. “
A pécsi Breuer-torz(ó) pont ezen szabályok szerint látszik megvalósulni.
Köszönettel tartozom Bodó Balázsnak az értő és megvilágosító szavakért.
Földes András volt kedves és válaszolt kérdésemre, információja az alábbi: “azt hiszem a pecs2010tol, valoszinuleg ruzsa csabatol tudom, mar
nincsenek meg a jegyzeteim
udv
fa”
Most hagyjuk el a digitális korban a “nincsenek meg a jegyzeteim” kitétel verifikálhatóságának kérdését, de nézzük meg, Ruzsa Csaba, a Pécs 2010 ügyvezető igazgatója mondott-e ilyet, tudott-e valamit pontosan az elköltött összegekről.
Mivel nyilvánvalóan nem fog válaszolni, meg kell várni, amíg lezáródik a 2010-es év, és elkészülnek a nyilvános jelentések.
Időnk van.
Bizvást állíthatom, hgy Somlyódi Nóra szíves közléseit is vártam mindeddig – s ennek utána is – a pécsi eseményekről. Ha valaki, akkor ő igazán informált.
Micsoda nagy tisztesség lenne, ha megszólalna.
Megszólal?
Kedves Nóra, nincsen semmilyen mondanivalója? Kiírta magából a könyvében?
Van itt nekünk ez a témánk: a pécsi Breuer-antiemlékmű.
Érdekes, hogy mindenki mennyire csendes, nagyon csendes.
Annűl beszédesebbek Csákány István sorai,amelyekkel meg akarja magyarázni ( indokolni, eideologizálni? – a megfelelő szó mindenki számára kiválasztható ), miért éppen olyan lett a munkája, amilyen.
Legelsősorban is a magyar nyelv kerékbe törettetése, megcsúfolása, amit, de még inkább ahogy Csákány az értékező szépprózájában ír.
ehetséges, hogy kitűnő művész, eredeti és gazdagon burjánzó gondolatok szökkennek elő a fejéből, de siralmas a szövege.
Sokan megint az fogják gondolni, piszok és aljas módon kötözködök, nem a leírt anyagot kell nézni, hanem Csákány művét ( amely összesen egy-két számítógépes ötletrajz ! ), de azoknak, akik ezt gondolják azt tudom mondani: igazuk van. Piszok és aljas vagyok, mint mindig, de és ugynakkor: a pályázati anyag legnagyobb terjedelmében szöveg volt, indoklás, credo ( quia ansudum ) és művészettörténeti alapvetés is.
A szöveget pedig grammatikai szempontból is meg kell ítélnünk ( ha már a zsűri nem tette ).
Ha szabad, idéznék: “Marcel
Breuer leginkább vakfolt, és azok a híres magyarok közé tartozik, melyek nem
Magyarországon, nem Magyarországról, nemzeti hátszél nélkül vagy akár ellenére
váltak nemzetközileg elismerté.”
Szégyen és gyalázat, nyelvtiprás. A nyel a gondolat kifejezője és hordozója. Édes anyanyelvünk áőolása és védelme legalább akkora feladat. ha nem nagyobb, mint egy anti-emlékmű létrehozása.
A fenti idézetben a személyekhez Csákány az újmagyar nyelv elsajátítása után nem az “akik” névmást rendelte, hanem a tárgyakhoz csatolandó “amelyek”-et. Nem volt tisztában az alannyal, állítmánnyal, tárggyal, jelzőkkel, határozókkal, névmásokkal.
Tisztátalan szövegében a vakfolt-metafora kifejezetten taszító és tökéletesen megalapozatlan. Vakfolt, amit szemünk felépítése miatt nem látunk.
Breuert nem látjuk? Épp a centenáriumán? Nem látta a Magyar Művészet Története sorozat vagy a Modern Építészeti Lexikon sem? Nem tudtak róla netán Gábor Eszter, aki a A Ciam magyar csoportja 1928-1938 címmel jelentetett meg kis kötetet az Akadémiai Kiadó-nál 1972-ben?
A Ciam kapcsolattartói magyar részről: Molnár Farkas , Fischer József , Major Máté , Forbáth Alfréd , Bakos István , Ligeti Pál , Révész Zoltán , Körner József , Kósa Zoltán , Preisich Gábor , Breuer Marcel (külföldről)
Ismeretlen volt Major Máté számára, aki könyvet is írt róla?
Ismeretlen volt a
Ismeretlen nagyság volt Breuer az építészszakma számára, amelynek hosszú ideig oszlopos, mi több: meghatározó tagja volt Major Máté és Preisisch Gábor?
Milyen alapon volt képes azt a tudatéanságot egy mondatba összesűríteni Csákány, amit leírt a dolgozatában? Vagy számára – és ez szép összhangban van azért dr. Mélyi irányadó elgondolásával – a múlt, mnt olyan – eldobandó?
Vagy egyszerűen saját műveletlensége kivetüléseként kell értelmeznünk a mondatait, amelyből az idézett végén az “elismerté” leírása a negyeik általánosban is sok-sok egyest “vonzott volna. A va- és ve ragok hasonulása szabályait éppannyira nem sikerült a mesternek elsajítítania, mint az egyszerű, de könnyen megszerezhető bibliográfiai adatokat sem tudta felkutatnia.
Maradt tehát a félművelt kijelentés, amelyre az éíptészekből és művészettörténészekből álló zsűri vevő volt.
Miért ?
( folyt. köv. – mert túl mérges lettem hirtelen )
*2010 11 25 csütörtök */*. */*Thursday*
*építészet **FUGA** architecture*
19.30 /A kortárs köztéri művészet kérdései a //*Breuer Pécsett / oda-vissza*// – Köztéri Művészeti Pályázat Breuer Marcell Emlékére /kapcsán
A beszélgetés résztvevői: *Mélyi* József, a pályázat kurátora és *Rényi* András
@timár.kati: Juj, de izgi. Én nem lehetek ott, mert lehet, hogy csúnyákat kérdeznék.
És az nem lenne illő, amikor a művtöri intézet vezetője kérdezi óraadóját.
Biztos lesz, aki beszámol az eseményről.
@iparterves: Akkor javaslom, hogy küldje el maga helyett az alteregóját vagy a szóvivőjét, aki egyben az eseményt is rögzíthetné mindannyiunk (akik nem lehetünk jelen) épülésére 🙂 Persze inkognitóban ön is megjelenhet, csak arra figyeljen oda, hogy ha a kérdéseknél be kell mutatakozni, akkor még véletlenül se az iparterves nevet mondja és ne tegye fel ön a saját kérdéseit 😉 Így az esemény amúgy is “színpadias” jellegét ön is meg tudná őrizni 🙂
@timár.kati:
Az esemény valóban szinpadiasnak igérkezik. Dr. Mélyi a megfelelő közegben elmondhatja, mily igaztalanul is vdoltatott ő, s semmi rossz szánék nem vezette, de a közösség élményforrásain akart ő javítani, s ezt a sok hátramozdító nem érti, mert azt gondolják, hogy az álala választott művészek nem reprezentatívak, s a választott mű sem az.
Ehhez megfelelő dobogót is ácsoltatott magának, s innen nyugodta, kartársi körből zavartalanul mondhatja el monopolisztikus véleményét.
@iparterves: Most — jó szokásomhoz híven — gonosz leszek. A színpadiasság azt is magába foglalja, hogy kellenek “drámai szereplők” (vagy hogy mondják ezt magyarul?) és egy konfliktus, amit meg is kéne jeleníteni valahogy. Szóval, lesz majd valaki, aki eljátsza az ördög ügyvédjét, de persze csak annyira, amennyire a drámai helyzet feltétlenül igényli. Tehát fel lesz néhány “rázós”nak látszó kérdés téve, csak a fokozott drámai hatás kedvéért, de a katarzis persze a végén úgyis elmarad… 🙂
@timár.kati:
Dramatis personae? Én?
Nem.
A “színpadon” nem lesz konfliktus, az kiiktatódott ( kiiktatták a rendezés körülméynei), a katarzis pedig semmiféleképpen nem szükséges.
Money talks.
Money never sleeps.
Network is the money.
@iparterves: Nem, persze, hogy nem ön. A csütörtökre tervezett színházi programról beszélek. A színház nem az élet, csak hasonlít rá (ezt nem nekem kell egyébként önnek mondanom, mert ön úgyis tudja, vagy lehet, hogy másképp gondolja?). El kell játszani egy konfliktust úgy, hogy a végén senki se haljon bele — igazából. Csak úgy nézzen ki. Tehát kell egy konfliktusnak látszó valami, amiről lehet beszélni és kellenek szereplők, akik a konliktusba került oldalakat/nézeteket képviselik. Ez alapján mondtam, hogy lesz majd ott egy dramatis personae (ez most egyes vagy többes szám, latinból sohase voltam jó), aki persze nem ön, aki ebben a színpadias formában majd képvisel néhány kritikai észrevételt (amelyek majd nagyon távolról akár emlékeztethetik is a hallgatóságot (!) az ön kérdéseire), de csak annyira, hogy magát az előadást ne tegye tönkre, hanem épp a szerepénél fogva, segítse a dramaturgiát a megnyugtató végkifejlethez érkezni.
The dog barks.
@timár.kati:
Na, akkor édelg!
Ki lesz vajh a Nagy Ellentmondó?
És minek is kellene ellentmondania?
Mimusok lépnek fel ottan?
Hol van itt egyáltalán a konfliktus?
A Nép, az istenadta Nép, aki számára a Szobor készül, és aki mint megrendelő helyett a Kurátor lépett fel ( több szerepben is ), nem lesz jelen.
Jelen lesznek az érdekeltek: művész, építész, Kurátor, művészettörténész-társ és néhány érdeklődő-rajongó. Leginkább huszonéves kislányok töltik majd meg a teret kis fotoapparátjaikkal.
Voltam már pár ilyen eseményen, vannak – esetlegesnek mondható – tapasztalataim.
Mélyi doktor azért tartozik némi magyarázattal itt, s a kedves közönségének elmondandó történet sem mentesíti azon “kötelezettsége” – ezen magam is jót röhögtem, mármint a szón, amit leírtam, annyira tartalmatlan, annyira nem érzik a résztvevők annak – alól, hogy pár jól szabott mondattal itt is válaszoljon.
@iparterves: Édelg folyt.
A szerep, ami még gazdát keres, nem a Nagy Ellentmondó, hanem csak az Ördög Ügyvédjének álcázott Kis Beszóló, aki majd finomított formában feltesz néhány, a pályázat körülményeire vontakozó laza kérdést (amelyek majd a felületes hallgatóságban azt az érzetet kelthetik, hogy itt az ön kérdései kerültek terítékre és most aztán tényleg számon is vannak kérve az elvek és a körülmények, a demokrácia és a közjó). Ezekre aztán megérkezik a válasz, annak rendjén és módján, mindenki megnyugodhat és szépen hazamehet. Ez lesz a konfliktusnak álcázott drámai helyzet. mert azt én ugyan nem ígértem, hogy jó és izgalmas, valódi (=mély és ez most itt nem subtext csak két szó szerencsétlen egybeesése) konfliktusokat és valódi katarzist ígérő előadás van születőben.
Adott esetben ezt a szerepet még a beszélgetőtárs is felvállalhatja, lehet, hogy így is lesz, ami azért is lenne dramaturgiailag szerencsés, mert nyilvánvaló és minimálisan is kettős autoritásával megfelelő hitelességet tudna a szerepbe vinni, és így az amúgy elég ingatag lábon álló drámai szöveget mindezzel megtámogatni.
A konfliktus pedig ott van, hogy ön feltette a kérdéseket (amelyek szerintem érdemiek és nagyon is fontosak, de persze ezt velem az édelgés mondatja), amelyekre nem érkezett érdemi válasz, ami vagy azt jelenti, hogy a kérdések irrelevánsak, vagy pedig hogy valami miatt nehéz rájuk válaszolni. Ha az előbbi, akkor pedig nem kéne a témában pódium-beszélgetést tartani….
@timár.kati: Édelg folyt.
El lehet határozni azt, hogy valaki beavatott az ördög Ügyvédjeként (ál)kérdéseket tesz fel, de hamar lelepleződik az ilyen.
Amint írja: megérkeznek a megnyugtató válaszok és mindenki mehet az útjára.
Az én kérdésem az, hogy kívánnak-e megnyugtató válaszokat és vannak-e kérdések.
Azt írja, Rényi – mint kellő autoritású ember – lehetne az Ördög Ügyvédje is. Lehetne, de – felteszem, elő-ítéletesen – nem lesz.
Drámai szöveg sem várható Mélyi doktortól, ő annál szikárabb személyiségnek látszik ( szövegei alapján ). Én azt saccolom, hogy egy jól felépített – és a “kérdésekkel” megtámogatott – monológjában alaposan és sok példával ( referenciával ) kifejti: az egyetlen jó megoldás az volt, hogy numerus clausust rendelt el.
Azt is a megfelelő művészettörténeti ismeretanyaggal megtámogatva elő fogja adni, hogy a public art a XXI. században semmiképpen sem szólhat arról, ami a múlt században volt ( noha éppen arról szól ez a “tisztelgő” szobor ), s az új mondanivalóhoz új eszközök és anyagok kellenek ( s megfordítva is ).
Tautológikus érvek sokaságát látom előre, s az “ellenség” teljes megsemmísítését.
Ami az “én” kérdéseimet illeti, azok nem az enyémek, illetve csak annyiban, hogy belőlem “buktak ki”.
Ha van egy normálisan gondolkozó ember, akik a rendelkezésére álló anyagokból igyekszik végigkövetni az eljárást, akkor annak számára e kérdések lehetetlen, hogy ne toluljanak a szájára ( tollára ).
Attól tartok, hogy itt éppen a “normalitás” fogalma kérdőjeleződik meg, s elmossák az olyan kategóriák, mint a “szakmabeliség”, a “kiíró érdeke”, az “újdonság” ( mintha soha-nem-volt lenne a szobor ) és a hasonlók.
Én maradok a normalitásnál.
@iparterves: én is csatlakozom az édelg folytatásához, de ezt úgyis tudjuk.
Nem álkérdéseket fognak feltenni, hanem csak épp annyira kritikusakat, ami majd azt az érzetet kelti, hogy itt valóban a lényegről van szó. Ez olyan (és ezt pont én mondom önnek?), mint amikor a színész eljátszik egy érzelmi állapotot. Ha jó színész, akkor elhiszem neki, hogy ő azt valóban átéli, még akkor is, ha mind a ketten tudatában vagyunk, hogy ez a legjobb esetben is csak “másodlagos” átélés, az átélés felidézése.
Amiket írtam, az kizárólag arra az előadásra vonatkozik, a kielégítő válaszok is csak abban a keretben tűnnek majd azokank. Nem az ön szempontjából természetesen. Én arról beszélek, hogy az autoritások és a színielőadások iránt fogékony, ám a kritikai hangra süket közönség számára lesz ez kielégítő. Azért is mennek majd el, hogy megerősítést nyerjenek a világ rendjéről, azaz, hogy ha egyszer az autoritások azt mondják, akkor a világ tényleg rendben van.
Higgye el, lesz majd drámai szöveg és drámai hatás, de az exteriorozálva lesz. Azaz, lesz majd egy harmadik “személy” (nem ön, természetesen, hanem mondjuk a pályázat kiírója, vagy az engedélyeket kiadó önkormányzat, vagy mit tudom én ki), akit a negatív szerepbe kell tenni (ennek nem tudom a szakszavát, de talán ezt hívják intrikusnak?).
Én szívesen eljátszanám a naívát (abban nagy gyakorlatom van).
Bár a “normalitás” mint szó nem tartozik a kedvenceim közé, de értem, hogy mire gondol és egyet is értek önnel. Csak arra kérem, hogy ne keseredjen el — ennek a szónak a definíciója már rég kikerült az ön vagy az én hatókörömből….
@timár.kati:
Jó szó a normalitás, mert nehéz a fogalom tartományát meghatározni, még nehezebb az abnormálistól, a nem normálistól elhatárolni.
A mai időkben amúgy sem tudja az ember mit is jelent normálisnak lenni, s nem az e a normális, aki nem az ( édelg itt kételkedő gúnyba csap át, pfuj ).
Ha jól értem, amit ír – a szó veszélyes fegyver és a kommunikációban az adó meg a vevő nem biztos, hogy ugyanarra gondol és ugyanazt érti egy adott szó, gondolat, fordulat, szöveg alatt ( ez volt a magam mentsége ) -, akkor arra gondol, hogy olyan nagyszabású képzőművészeti pörformanszban lesz a jelenlevőknek része, amelyben a hagyományos drámák/komédiák minden jól ismert karaktere megjelenik?
A hős megy előre az útján, a gonosz intrikus ( operai bariton ), az újításokat csak félig megértő, a maradi és értetlen tömeg súlya által lehúzott kiíró, zsűri vagy akárki ( én!?) gátolná az útján, de harcostársaival, a legmodernebb, legkorszerűbb művészekkel karöltve ( és a német művészettörténeti iskolák fogalmi rendszerével felfegyverkezve, ha kell az intrikus gyomrába döfve a hermeneutika stilettóját is ) minden nehézségen átverekszi magát a szép, sima hangú ( tenor ) kurátor, s az addig húzódozó, a helyzetet még át nem látó népség és katonaság elalél, vagy megtörik a rádobál érvek súlya és logikai kikezdhetetlensége alatt, míg a naiva ( ez nem lehet maga ) boldogan borul hősi tenorja kebelére?
Ne legyen rosszindulatú! Összecsapás lesz, érvek és ellenérvek feszülnek majd egymásnak, de a szakmai tisztességet és a másik integritását elismerve.
Hogy az eredmény ugyanaz lesz? Na és?
@iparterves: Az abnormálisról és a nem-normálisról az a történet jutott az eszembe, amikor felvételiztem az egyetemre és a szóbelin a francia irodalom tanár valahogy azt kezdte tőlem kérdezni, hogy mi a különbség az “amorális” és az “immorális” között (mindezt persze ékes francia nyelven). Én jól belebonyolódtam a dologba, annyira, hogy a legvégén, amikor azt kérdezték, hogy mondjak egy bármilyen költőt, akit olvastam, akkor Petőfin (!) kívül senki se jutott az eszembe, őt meg nem mertem mondani. (Nem tudom, ez most édelgés volt?)
Szóval, talán ez is illusztrálja, amit ír, hogy nehéz a nromalitást (is) meghatározni.
Igen, a dolgot úgy értettem, ahogy ön levette, azzal a kiegészítéssel, hogy persze nem biztos, hogy az összes drámai karakter fel fog vonulni a pörformanszban (itt, én tovább vinném a magyar helyesírást és azt írnám, hogy pörformensz), elég csak a dramaturgiai szempontból fontosabbaknak. Az ön által felvázolt drámát csak annyiban egészíteném ki, hogy ön szerintem nem az intrikus szerepében léphetne fel, hanem a kórusként, és igaza van, ebben a leosztásban én nyilvánvalóan nem lehetek a naíva, csak a naív.
És ha azt írom, hogy a többiben maximálisan egyetértek önnel, akkor azt nem édelgésből teszem.
@timár.kati:
Igen, édelgés volt, nosztalgiával vegyítve. MT32 az ilyet a kultúremberek nevében mélységesen elítéli ( ez utálatos édelg volt ).
Amit elképzelünk, vagy megtörténik vagy sem.
Ami bizonyos: Mélyi egy korlátozott és védett nyilvánosság keretein belül fejti ki álláspontját ( remélem mindarról, ami kérdéses ), de nem vállalja a teljes nyilvánosságot.
Miért? Nem tudom, még csak nem is sejtem.
@iparterves: Hát, igen, sejtettem. De közben azt is reméltem, hogy ön ráharap erre a témára és kicsit elédeleg még a normalitás és a moralitás kérdésein…
Remélem, hogy a fenntartó pénzéből valakinek futja majd arra, hogy beszámolót írjon az eseményről és még egy-két YouTube-os videó-részlettel is megspékelje ezt (no és felrakja ide). Akkor utólag össze tudnánk vetni a mi szcenárió(i)nkat az eseményen történtekkel.
@timár.kati: ( Édelg- önismereti kurzussal ) A téma nagysága meghaladja az én tudásomat ( tényleg, nem vagyok én filozófus csak egy….)
(édelg 2. – meggyőződéses egyetértéssel, hogy lássa mindenki: ez édelg! ) CSVM-ként én is a Reményhez fordulok, de félek csalfa lesz, és nem találunk majd olyan embert ( bár csalódnék! ), aki meglep bennünket egy szépen kivitelezett, vágatlan videóval.
Ha van olyan profi, érdekelt vagy érdeklődő, akár a tranzit.hu Erste Stiftung által szponzorált stábjában is, ne tartsa vissza magát, lepleződjék le végre az a sok édelg!
Ha szabad megszólítanom ismeretlenül is néhányukat: kedves Várnagy Tibbi, Mécs Miklós, hegyi Dóra, Bodó Balázs ( akinek bejegyzését csúnyán más irányba vittük – édelg! ), Artpool-osok, C3-asok és Fuga munkatársak, szíveskedjenek felvételt készíteni, hogy legalább e kis témában – amely oly messze van egy tízmilliárdos stadionétól – legyen némi demokrácia-élményünk. ( Ez nem édelgés, hanem könyörgés. )
Bocsánat: Hegyi Dóra ( elnézést, elnézést )
@iparterves: Ha édelegni szeretnék, akkor erre azt írnám, hogy attól, hogy nem fizolófus, csak egy …, attól még biztos vannak érdekes gondolatai a témában. Ha nem a moralitás, akkor a normalitás kérdésében. Vagy fordítva. De nem édelgek, ugyan, miért is tenném?
A demokrácia-élményre én is várok és vágyom, de lehet, hogy rossz helyen keresgélünk?
@timár.kati: ( édelgve, vontatottan és affektáltan )
Nem, nem keressük rossz helyen a demokrácia-élményünket, hiszen Mélyi megmondta, hogy nem antidemokratikus, ha egyetlen ember iniciálja az ügyet, s az sem az, ha meghívásos a pályázat.
Ha ebből indulunk ki, akkor megismerhettünk egy sajátos demokrácia-fogalmat, az egyszemélyi döntések demokráciáját, amelynek ideje van, nagyon ideje van.
Mélyi tehát éppen a saját idejében van ( s most ide Heidegger kivánkoznék, de nem lévén filozófus vagy filozófiatörténész, még kevésbé művészettörténész, csak a plebsz egy töredéknyi része, akinek nem lehetnek (!) értékes gondolatai ), majd Mélyi vagy Kricsfalusi kiegészít – ha mély tisztelettel tudásuk iránt szabad ezt kérnem ( édelg be! )
@iparterves: (központozva, tanácstalanul és természetesen édelegve)
Mondtam én önnek, hogy a fogalmak (lásd korábban a normalitás, most meg a demokrácia) definiálása már kikerült a mi hatáskörünkből és önálló életre kelt.
Én csak irígyelni tudok mindenkit, akit képes a saját idejében (és főleg helyén) lenni, jó neki. De azért sajnálom, hogy M és K miatt velem sem osztja meg a gondolatait, amelyek tudom, hogy vannak (különben nem lennenének ott a célzások)…
@timár.kati:
Itt semmilyen rejtett tudás vagy gondolat nem volt, ténylegesen nekik kell (!) maguk előtt igazolniuk az elitista, a közösséget lenéző magatartásukat és annak eredményét, hozadékát és következményeit.
Ezt némi Heidegger-idézettel/gondolattal megtehetik.
@iparterves: Akkor most nekifutok még egyszer — édelgés nélkül. Én (!) nem értem a Heidegger-utalást és ezt szerettem volna önből kihúzni, mert velem szemben nem fair, hogy M és K miatt lemaradok erről. De ha nem, hát nem…
@timár.kati:
Tudja, “benne áll” a saját idejében, a történelemben, a jelenlétben ( nagyjából ennyi, amire gondolok, a pontos kifejtést ne tőlem várja, én nem értem Heideggert ).
@iparterves: Látja, ön túloz — én, az anti-metafizikus, még annyira sem tudom, hogy miről beszél és még annyit sem tudok Heideggeről, mint ön. Ezért bátorkodtam kérni egy kis magyarázatot.
Volt valaki a Mélyi-Rényi találkozón? Beszámolót vagy videó készült, olvasható vagy látható valahol?
Úgy látszik, a Mélyi beszámoló mindenki (!) figyelmét elkerülte. Milyen sajnálatos, hogy már egy hónapja sem tudjuk, amit tudnunk kellene.
Nem állt szándékomban, de megnézem a Fuga kiállítását, ahol “Breuer Marcell emlékét megidéző köztéri alkotásra” lehet lelni.
Ezek szerint Csákány István művét nem állítják ki?
“Mögötte vasútvonal fut, a belvárostól a hatos főút forgalma választja el, közvetlenül előtte pedig benzinkút, autómosó, gyorsétterem meg egy Penny Market, amelyeket talán idővel elköltöztetnek majd innen, de az a hatvanas évekbeli, felújított kollégiumépület mindenképpen marad mellette, amely a kultúrfővárosi év másik nagyberuházásától, a Kodály zene- és konferenciaközponttól elválasztja. Aztán az itt-ott felbukkanó tüzépes anyagokból azt is látni, valamikor elfogyott a pénz, különben nem közepes minőségű járólapokat használtak volna, és a mennyezeten sem műanyagcsíkok mögé rejtették volna a lámpavezetékeket.”
Szakszerű leírás a hely jelenlegi állapotáról. (nol.hu/kult/20101203-a_kaptar_es_amibe_kerult#)
Ide tényleg egy vadiúj, a legtrendibb trendi public artos mű illik, conceived by dr. Mélyi, scuplted by Csákány.
Inda világútlevelem birtokában elnéztem Földes úr blogjára, ahol Németh Hajnal ( most, ugye, nem tévedek ? ) BMW-projektjéről elmélkedik.
Az egyik kommentelő, Little Joe nem írt semmit, de néhány linket elhelyezett, olyat, amelyek a már megvalósult car crash művekre mutatnak.
Kérdésem, amelyre választ biztosan kapok valakitől: ezekről nem kell tudnunk? John Cgamberlain – elég nagy név a szakmában – alkotásairól sem?
NH alkotása – ha némely rosszhiszemű, velem azonosan rosszat akaró, kukacoskodó, a művészet legvelejét nem értő, s mindenben az újdonságot kereső firkász a hasonlatosságokat, eredőket, áthallásokat megtalálná – cikis lesz?
Vagy bizzunk átütő erejében és abban is, hogy ma már nem szabad senkire sem emlékeznünk, emlékeztetnük, mindenki annyira egyedi, egyszeri és megkerülhetetlenül új?
@iparterves: Azt írja: “biztos választ kapok valakitől” — Most pár percre tételezzük fel, hogy vagyok “valaki” és megpróbálok válaszolni a kérdésére.
Szerintem tudhatunk ezekről a korábbi művekről (a roncsautókat felhasználó alkotásokról, ahova még idevenném Koronczi Endre Stúdió Galériás munkáját), de — és most durva leszek — csak a művészet (vagy bármilyen kommunikáció) lényegét nem értjük, ha azt gondoljuk, hogy minden roncsautó minden művész minden műalkotásában ugyanazt jelenti és emiatt csak az első számít, minden utána következő csak utánzás, ismétlés és ezért ciki.
Ennek a műnek az esetében ráadásul az autó csak egy elem, amihez még sok másik is társul. Ezek között van vizuális is, illetve egy hang-munka (!), ez az a bizonyos “opera”.
Szerintem nem “baj”, hogy ha a nézőnek eszébe jutnak a párhuzamok, mert épp a művek közötti különbségek “számbavétele” gazdagíthatja még az adott munka jelentését.
Erre ön….?
@timár.kati:
Erre én,mint előkelő idegen, aki elfogadja állítását a különböző tartalmakról, megkérdezném: ha a törött kocsit a törött kocsitól a kortárs opera választja el, akkor voltaképpen mi is a tartalma, üzenete, mondanivalója, jelentése NH művének?
Mert ha annyi, hogy az autózás veszélyes, az emberek autóval ( és anélkül is ) veszélyesek, de a kereskedelme szép dolog, mert az önveszélyünket hatványra emeli, akkor nem értem.
Ha a baleset “elemzése” lenne, akkor még kevésbé.
Akkor én azt is gondolom, hogy a szerzőség ( biza! ) kérdése is felmerülhet, mert NH neve alatt fut a mű, de a zene, az opera szerzője nem ő ( vagy igen? ).
Ha nem NH a zene szerzője, akkor az intertextualitás vagy a hypertextualitás területére érvén megkérdezhetjük NH műve a Crash?
Kénytelen vagyok saját pályáján támadni magát, mert az ún. mondanivaló vidékén a (bele)magyarázás kiterjesztése a végtelenig tágítható ( lásd: az M.B. idézte kontextus-problémát ).
És akkor Ön?
@iparterves: Akkor én erre azt mondanám, hogy a NH mű nem (!) a törött kocsiról, a konzumkultúrától, stb. “szól”, hanem mindenennek egy teljesen szubjektív vetületéről. Illetve épp fordítva van a dolog. Van egy téma, ami itt a személyes sors törékenysége, a véletlenek összejátszásának kimenetele, stb. és ezt NH ebben az esetben épp az autóbaleset témáján keresztül ragadja meg. Azért is, mert a baleset egy nagy dráma — ha végzetes, akkor azért, ha nem, akkor pedig a trauma feldolgozása miatt. A baleset szerintem (és úgy tűnik, NH szerint “is) emblematikus momentuma (bocs!) a véletlenek sorszerű összejátszásának, mert apró, kis, önmagukban egyáltalán nem jelentős események láncolatának “eredménye”, mindez megspékelve a másodpercek alatt zajló eseménysor egybeesésével. Egy balesetben számtalan olyan apró momentum van, amire lehetne azt mondani, hogy ha csak egy kicsit is másképp történt volna, vagy ha csak 1-2 másodperccel korábban/későbben történt volna, akkor már nem így alakultak volna az események. De ezen az alapon életünk minden másodpercét megkérdőjelezhetnénk, ami persze az őrülettel lenne egyenlő. (Ebből a szempontból talán nem véletlen, hogy ön is említi a Crash-t, amit én sose láttam, de ha jól tudom, épp arról szól, hogy egy ilyen esemény, mint egy baleset, hogyan változtatja meg visszavonhatatlanul emberek életét.)
Az, hogy mindez nem “belemagyarázás”, az “opera” szövege támasztja alá, ahol erről van szó.
Elnézést, hogy ez ilyen hosszú (és talán zavaros és unalmas) lett, csak próbáltam volna érzékeltetni a mű specifikus jelentését, hogy ez nem egy újabb “autós” mű, hanem az én olvasatomban egy újabb mű a véletlenről és a sorsról, ami jelen esetben egy autót is felhasznál. A mű ráadásul ebben az esetben végképp nem egyenlő a mű fotografikus reprodukciójával.
Azzal egyetértek, hogy a szerzőség kérdését fel lehet vetni. Ebben az értelemben szerintem a mű egy filmre hasonlít, ahol tudjuk, hogy ki a forgatókönyv író (vagy az eredeti sztori írója), ismerjük a zeneszerzőt, a színészeket, mégis a végén azt mondjuk, hogy XY filmje, ahol a rendező neve szerepel. Persze ebben az esetben ez lehetne másképp is, de ez most messzire vezetne.
Én nagyra értékelem a gesztust, hogy a saját fegyveremmel akar legyőzni engem — “ki fegyvert fog, fegyvert által vész el” (bár ezt a harci metaforát nem kedvelem). De nem értem, hogy pontosan mire gondol az inter- és hypertextualitás említésével itt a mű kapcsán? És most hirtelen arra sem emlékszem, hogy mi volt ez a M.B.-féle kontextus-probléma. Bocs!
Then iparterves said:
@timár.kati:
Iparterves ( and Simon ) says:
Bal szövegében olvashatni a végtelen kontextualizálódás kérdéséről ( ennyi az utalás ).
Azt is széjelném, hogy megérkeztünk újra és ismét ahhoz a ponthoz, amelynél a nyitott mű bennem ( magában ) megnyitott asszociációkban épül meg.
Megint szép magyarázatot írt, még el is fogadnám, ha a magyarázata nem azzal a veszéllyel “kecsegtetne”, hogy az kanonikusnak tekintendő, s az attól való bármilyen eltérés a hozzá-nem-értés stigmatizáló jelét sütné a “másként gondolkodóra”
Most észveszetten tiltakozik, de azért gondolja végig a személyes észrevételeinek hivatalossá való tételének folyamatára, amely éppen a zsűrizésben manifesztálódott, majd az egészét gondolja át a kivülálló szemével is, olyanéval, aki számára mást is jelenthet a mű.
A filmes hasonlata nem jó. A film kollektív műfaj, de mégis leginkább rendezőinek vagy szinészinek tartjuk, s sohasem a második kameramannt vagy a steadicam-es nevét jegyezzük meg.
Az NH mű sem csak NH műve. NH ezek szerint egy mű-átvevő központ, egy gondolkodási centrum, amelyhez áramlanak a különböző csatornákon az informácók?
A művész mint a társadalom titkos lelkiismerete vagy szemetes edénye?
Azt is széjelném, hogy érthetetlen, miért zárja ki a törött kocsi és a konzumkultúra összefüggésrendszereit, s miért helyezi a hangsúlyt a személyi drámára?
A véletlenek összjátéka lenne a baleset? Ennyi? Run Lola run? Minden elkerülhető?
Hol lenne a határa maga szerint a véletlennek és a szükségesnek? Véletlen, ha valaki gyorsabban megy az utcán és a piros lámpánál áthajt? Vagy narkózik, iszik és úgy vezet?
Egyszerűbben: ha alkalmatlan arra, hogy életét élje, de más életét kockáztassa?
Igaza van, ezek másodpercek, de bennük van egy egész élet – előtte. Erről az előttéről szólna a mű? Vagy csak az opera? Vagy egyik sem?
The next comment of TK starts with…
@iparterves: … an invisible smile, addressed to both iparterves and S.S.
Néha még magam is csodálkozom, hogy ilyen lassú a felfogásom (M.B.). Mentségem zéró, de köszönöm, hogy türelemmel viseli.
Igen, vannak ilyen pontok, amihez újra visszatérünk, de mivel mind a témánk, mind pedig a kettőnk megközelítési módjai (ill. az ezek között lévő különbségek) nagyon speciálisak, ez óhatatlan.
Abban maximálisan egyetértek, hogy bármi, amit a nevem alatt leírok, a kanonizálás irányába hat. Ez az itteni jelenlétem paradoxona. Ha álnéven írnék ide, akkor persze az elején nem lett volna ez a kanonizáló effektus, de szerintem mostanra már úgyis került volna, hogy ki vagyok, mert a referenciákból, amiket használok (meg bizonyos nyelvi és stiláris fordulatokból), erre könnyű lett volna rájönni. (Én úgy érzem, hogy ez az ideiglenes rejtőzködés utólag inkább visszatetsző lett volna, vagy nem? És visszamenőleg sem lehetett volna elkerülni a kanonizálást.) Erről azonban nem tehetek, mert ha mostantól egy betűt se írnék le, kiszállnél a művészetből, amit eddig csináltam, az akkor is ezzel a hatással bír. És ez nem miattam van így, hanem a kultúra “logikája” miatt.
Abban is igaza van, hogy a véleményem puszta megfogalmazása is járhat azzal a hatással, hogy más véleményeket ez stigmatizálHAT. Azt azonban talán elhiszi, ha azt mondom, hogy ez nem az én szándékom. Ha vitába is szállok, azt nem amiatt teszem, hogy “lenyomjam” a vitapartnert a kanonizáló “hatalmamnál” (muhaha) fogva, mert remélem, ön sem érzi úgy, hogy ez zajlik itt. Vitatkozunk, de elfogadom, hogy ön másképp látja a művet. A véleményemet talán épp azért próbálom kifejteni, hogy láthatóvá váljanak a szempontjaim — szerintem ebben a helyzetben ez a legtöbb és egyben a legkevesebb, amit tehetek. Ön mit gondol?
Most jegelném a NH szerzőségére vonatkozó kérdést, bár később visszatérhetünk rá, de maradnék inkább az értelmezésnél.
Nem szeretném kizárni a konzumkulturális összefüggést, mert persze, benne van, csak szerintem az itt nem olyan fontos. Azért helyezem a hangsúlyt a személyes drámára, mert szerintem a mű is arra helyezi, de persze lehetséges, hogy én látom rosszul, és én projektálom bele ezt a szubjektív elemet.
A Run Lola Run is jó példa, de nem hiszem, hogy a mű azt akarja “mondani”, hogy a baleset elkerülhető lenne. Igaza van, az nem tekinthető a legjobb indulattal se véletlennek, ha valaki átmegy a piroson, vagy iszik, narkózik és úgy vezet. Ez a felelősség kérdése. De szerintem az akkor is az élet felfoghatatlan “titkai” közé tartozik, hogy apró, sokszor tőlünk független események láncolata milyen történésekhez vezet, illetve hogy ezek a történések hogyan változtathatják meg az életünket (tehát egyben pre- és post- is). Számomra ez a mű ezt a “titkot” mutatja meg. Nem fejti meg, de tudatosítja bennünk, hogy bonyolult a dolog és nagyon sok elemét nem mi kontrolláljuk.
Szerintem az opera a mű szerves része, a mű számára íródott, azzal együtt létezik.
Iparterves discusses this with Simon and writes the following comment:
@timár.kati:
Egyetlen igéjére reagálnék, mégpedig az alábbi mondtabelire:
“Számomra ez a mű ezt a “titkot” mutatja meg.”
Valóban úgy gondolja, hogy ez a mű bármit is “mutat”?
Sejtet? Közelhoz? De: mutat?
Szerintem a mondatával egy meghatározott viszonylathoz köti, nagyon közvetlenül, NH (?) alkotását.
Úgy véli, továbbá. hogy azok a határátlépések, amelyek a medialitás és a zeneművészet irányban történtek ( akár ebben a műben is ) a képző-művészet kiterjesztett értelmében vett műalkotásnak tekinthetőek?
Ha igen, s ezt a választ várom, akkor jó lenne tudni, hogy álláspontja szerint ez a mű felfogható-e egy zenemű vizuális illusztrációjaként is?
TK argues that…
@iparterves: Mielőtt TK bármit is “argumentálna” (vagy mi a szöszt csinálna), még előtte megköszöni ipartervesnek, hogy milyen jókat kérdezett.
Jókat kérdezett, köszönöm!
Igen, szerintem “mutat”. És tudatosan használtam ezt a szót. “Sejtet” — nem. “Közelhoz” — talán.
Azt írja: “Szerintem a mondatával egy meghatározott viszonylathoz köti, nagyon közvetlenül, NH (?) alkotását.” — ez a mondat nagyon szép, de örülnék, ha kifejtené, hogy milyen viszonylatra gondol, mert nem értem. És akkor talán kiderül számomra az is, hogy miért tartja a “mutat”-ot problémás kifejezésnek ebben a kontextusban (ami szintén nagyon érdekelne).
Engem szórakoztat, hogy tudja, mit mondanék, és igaza is van, szerintem is igen. (Meg egyébként sem szívesen okoznék csalódást:-)) De szerintem a mű sem nem egy zenedarab vizuális illusztrációja, sem pedig egy vizuális mű megzenésítése. És ön szerint?
Iparterves felhúzza a szemöldökét és írni kezd…
@timár.kati:
Fogalmam sincsen.
Ha az Operában mutatnák be, mi lenne?
@iparterves: A felvetés nagyon jó, mert elgondolkodtató. De szerintem ebben a formában színpadi előadásnak azért elég statikus lenne (még egy Bob Wilson-rendezéshez képest is). A kiállításban a néző mozog és ebben szabad, de ha le kellene ülnie egy színházi széksorba, az már más kérdés lenne. De ebben önnek nagyobb tapasztalata van, ön mit gondol erről?
Közben még várom a “mutat”-tal kapcsolatos észrevételeit és fejtegetését.
@timár.kati:
A “mutat”-tal kapcsolatban nekem annyi az észrevételem, hogy az ige az “elénk tár” értelmű, és ez itt nem működik.
Nekem sincsen nagy tapasztalatom, legfeljebb nézőként láttam már ezt meg azt, s úgy gondolom, a roncs elhelyezése egy forgószinpadon, a videók párhuzamos megjelenítése kivetítőkkel a színpad különböző részein még jobbá is tehetnék a művet, kinyithatnák.
Ha ráadásul az opera szereplői is kilépnek a térbe, akkor nem maradna más, mint színpadi műnek nevezni az NH és??, ettől fogva inkább ?? alkotását.
Robert Wilson talált. Az ő rajzait műalkotásként értékelik.
Visszafelé: NH (???) zenéjét és “rendezését” pedig színikritikusok fogják elemezni?
@iparterves: Igen, én is ebben az értelemben vettem, de mégsem értem, hogy ön mire gondol, amikor azt mondja, hogy itt nem működik. Miért nem?
Én most magunkról, mint nézőkről beszélek, mert ebből a szempontból én is néző vagyok. Bár ön most kicsit átlépett és inszcenírozta (vagy hogy is van ez a szó?) a művet, Bob Wilson-os stílusban 🙂 Ez jó.
Nekem tetszik ez a felvetése, hogy NH művét színpadi darabbá változtatja annak minden konzekvenciájával. Jól el lehet ezen a témán elmélkedni, hogy akkor most “merre mennyi” és mitől képzőművészet valami és mitől válik színházzá. De — ahogy azt ma magyarul mondják — “a nap végén” (at the end of the day) ön szerint miért fontos ezeket a műfajokat rigorózusan szétválasztani? Amikor ma mindegyik dolgozik mindegyikkel. (Épp a napokban hallottam képzőművészektől, hogy a “Ledaráltak… ” című darab inkább olyan, mint egy videóklip-gyűjtemény és tele van képzőművészeti eszközökkel. Ez még az én csökött és csökevényes érdeklődésemet is felkeltette :-)))
@timár.kati:
A képzőművészek kicsit hülyék.
A színház vizuális műfaj, a Ledaráltak pedig jó, erős színház.
Ha a díszletekre gondoltak, azok is kapcsolatot tartanak a képzőművészettel ( ilyen a természetük).
A ledaráltakeltűntem gegjei azonban nem képzőművészetiek, s maga a darab sem az.
Viszont tényleg érdemes megnézni ( ha kap rá jegyet ).
Most, mikor már lement a nap, elmondhatom, hogy a képzőművészet, szegényke, nem fér el már saját bőrében. Nem bírta magát a sok tehetség kordában tartani, s elindultak a mozgó három dimenziósság irányába, meg az irodalmiasság felé.
Aztán, amikor megkérdezték tőlük, mi a különbség a képzőművész és az irodalmár között, azt mondták: semmi. Mi írók vagyunk, meg filozófusok. Mint képzőművészek vagyunk ezek, nem úgy, mint valami lehetetlen reneszánsz ember, aki az akkori tudományok közül sokhoz értett. Nem ám.
Mi képzőművészek vagyunk, tehát írók, színészek, filozófusok, szociológusok.
Amit csinálunk, az minden. Ránk azonban nem vonatkoznak a színház, a filozófia, a szociológia szabályai. Mi képzőművészek vagyunk és mindent mi csinálunk.
Ez a véleményem.
@iparterves: Hát, ha már a képzőművészek is látták a darabot, akkor jó esély van arra, hogy mindenki más is látta, aki számít, tehát lehet, hogy kapok rá jegyet 🙂 Majd beszámolok a látottakról (de csak arról).
Most, hogy a hold is feljött már, csak egyet tudok érteni a deskripciójával. Igen, a művészet határai egy idő után szűknek bizonyultak. De a konklúziója irónikusnak érzékelt hangvételére némi pimaszsággal azt válaszolnám — És ez miért baj? Miért baj, hogy ha (legalábbis a retorika szintjén) fittyet hányunk a szabályoknak? Kinek vagy minek ártunk ezzel? Szerintem mindig fontos a határok letapogatása (ahelyett, hogy adottnak és fixnek vennénk őket). Vagy nem?
De kérem, térjünk még vissza erre a “mutat”-ra, mert nagyon érdekelne, hogy mire gondolt pontosan, amikor elutasította.
@timár.kati:
Megkérdezné a képzőművészek, hogy látták-e a katowicei színház tegnapi vendégjátékát?
Megkérdezné őket arról, hogy mit szóltak a magyar színpadon nem látható minimalista játéktérhez ?
Na csak azért, mert kiváncsi lennék, hogyan értékelik.
A szabályokról: nem baj ha fittyet hányunk nekik, de akkor azt is el kell fogadni, hogy a fittyet hányásnak és fittyet hányunk.
Ennek az eredménye pedig az, hogy a műfajtalankodás helyett a zárt műegész iránti igény jelentkezik.
@iparterves: A pont most önnél van. Szép találat volt, el kell ismernem 🙂
De azért hogy egy kicsit épülhessünk, írna még erről az előadásról egy kicsit többet?
Azért a fittyet hányásra való fittyet hányás nem feltétlenül az erdeti kiindulópontra való visszaérkezést jelenti, hanem jelentheti az eredeti szabályoktól való még messzebre kerülést is, nem? A “műfajtalankodás” tényleg szellemes, elismerem, de azért nem perverzió?
Az viszont az, hogy még mindig remélem, hogy visszatérünk a “mutat”-tal kapcsolatos vitánkra…
@timár.kati:
A pont Spirót illeti, ugyanis az ő leleménye a műfajtalankodás (dia.pool.pim.hu/html/muvek/SPIRO/spiro00098a/spiro00145/spiro00145.html).
Ő kitől vette, nem tudom. nekem az ő “eredetije” maradt meg a fejemben, vizes területekkel egyre inkább telepöttyöződő agyamban.
A műfajtalankodás szükséglet és nem perverzió. Én is elismerem, hogy át kell lépni a határokat. De mi van akkor, ha már nincsenek határok?
Ahogy a gyereknevelésben is szükséges a gyerek számára a határok kijelölése, úgy gondolom szükségesnek azt, hogy a szétfolyó, határtalanná és formátlanná váló konglomerátumban, amit ma képző-művészetnek nevezünk, elkerülhetetlen az, hogy kijelöljük meddig is terjed ez a terület.
Az előadásról majd írok néhány szót, azzal az előremutató bevezetéssel, hogy az Yvonne-t olvasva sem szerettem, és Gombrowicz egyáltalán nem tudott közel kerülni hozzám.
A “mutat”-tal kapcsolatban mit kell még mondanom? A videos interjú mutat, az egész azonban nem mutat ( sem be-, sem fel ) olyasmit, amit maga az élet nagy drámájának érezhet. Megbök egy kicsit az együttes, a pszichedelikus világítás, de nekem ennyi és nem több.
Azért, mert én tudatlan és képzetlen néző vagyok, aki él azzal a jogával, hogy ne értse, mit is akarnának neki mondani ( ha tényleg akartak valamit mondani neki, ebben sem vagyok bizonyos ), s eléggé lusta is vagyok ahhoz, hogy elmélyedjek ( ha egyáltalán el kell mélyedni a felületességben, az interjúban és figyelmemet nem éppen a zene köti le ) a mű mondanivalójában ( ha van neki ).
Ahhoz pedig kifejezetten fafejű vagyok, hogy a szofisztikált kritikákat olvasva (át)értékeljem a véleményemet.
@iparterves: Igen, jó szó ez a “műfajtalankodás”, de a pont nem ennek szólt, hanem a katowicei színházas kérdéseinek. És a pont nem “jó pont”, hanem a csörtében a pont, amit az ön által vissza-visszatérően alkalmazott metafora szerint “vívunk” (?). Vagy félreértettem valamit?
És ha hiszi, ha nem, én is pont azt írtam, hogy a műfajtalankodás nem (!) perverzió, felkitáltó jelet kellett volna tennem a végére, vagy egy “ugye”-t, vagy egy hangfile-t mellékelni, amiben felolvasom az inkriminált mondatot. Azért is írtam a perverziót, mert a neologzimuson próbáltam meg a magam szerény eszközeivel még egyet csavarni (hogy kicsit lazítsak sivatagi szárazságú stílusomon), de látom, nem sok sikerrel.
Ha már felvetette a gyerek-nevelés kérdését, akkor azzal meg én értek egyet, hogy persze, szükség van a határokra a gyerekeknél (is), de a gyerekek ezt újra és újra úgyis feszegetik. Még a már ismerteket is.
Viszont abban nem vagyok biztos, hogy értem, miért lenne ez annyira előnyös a képzőművészet, ill. a művészetek területén. Mi “előny” származik abból, ha kijelöljük a határokat (még akkor is, ha csak ideiglenesen)? És előny alatt persze nem anyagi dolgokra gondolok…
Várom a részletes(ebb) beszámolót, de annyit most elárulok, hogy én darabot eleve nem szeretek olvasni, de ez lehet, hogy csak az én fantáziátlan készülékem miatt van így.
A “mutat”-tal kapcsolatban most teljes a félreértés. Én azt hittem, hogy ön magát ezt a szót/igét, ill. a használatát kifogásolta, nem pedig azt, hogy valóban mi ketten külön-külön mit gondolunk a műről, azaz hogyan értelmezzük.
Értékelem én az utolsó bekezdésének retorikáját, hogyne értékelném. Felületesen, meg elmélyedve is.
“collaborators: Sean Hunter Williams (sculptor), Hanna Szperalski (mezzo-soprano), Tobias Müller-Kopp (baritone), Franz Bühn (Kinderchor CANZONETTA Berlin), Li Xuxa Bolden (the angel’s voice), Volker Schaner – FufooFilm and Setalite Tonstudio Berlin (audio recording)”
A közreműködői lista NH művéhez.
Mit csinált NH? A koncepciót?
A koncepció lenne az ő műve? A csapatmunka pedig NH név – márka! és “felépítjük az NH brand-et” – alatt fut.
A művészet mint csapatjáték, s benne a képző-művész mint menedzser, mint edző és mint csatár együtt. A finanszírozó már nem, óh nem.
Nagy munka nagy pénz. De nagy ez a munka? Nagy a szellemi teljesítmény?
Mert az nem kétséges, hogy az előkészítő munka minősége is a szellemi teljesítménynek alárendelten működik.
De mi ebben a műben a szellemi teljesítmény, amely a maga szépségével, eredetiségével, formájával megüt?
Az igen-nem válaszos interjú a tönkretett kocsi mellett? Ez adná a véletlenszerűségből kibontakozó élethelyzeteket?
Nagyjából úgy, ahogy megkérdezik: van munkahelye? Igen vagy nem.Ez élethelyzet-elemzés?
S még tovább: ez egy ún. mediális munka. A médiaművészet, kérdezem ismét, nem értve a fogalom és a műfaj határait, meddig terjed? Ameddig művelője és interpretátorai hagyják és kiterjesztik?
A múzeumi kiállítás avatta művé NH koncepcióját? S a velencei megjelenés koronázza a művet?
És még tovább: van-e felelőssége a képző-művészettel ( szándékosan írom így, már sokadszorra, hogy a képző jelentése kidomborodjék! ) foglalkozó elméletíróknak és gyakorlati embereknek abban, hogy az, ami egy nem túl magas színvonalú koncept-munka lenne önmagában, az zenével feldúsítva ( ” a szöveg megzenésítve” ) reprezentatív műalkotásként állítódik elénk?
Biztos, hogy az én nagyon gyatra, összefüggések megragadására képtelen, a képző-művészetet nem feltétlenül a videoművészetre, társadalmi kutatásokra specializálódott valaminek látó agyammal-tudatommal van a probléma?
@iparterves: Csak a biztonság kedvéért (és a félreértések elkerülése végett) kérdezem, hogy ez a komment most nekem szól?
@timár.kati:
Maga tudom, hogy válaszol rá. tehát vegye úgy, hogy: igen.
Kiegészítem a fentieket még anynival: szükségszerű-e az, hogy a mediális művészet “feltalálja” az operát, amelyet kiegészít az erős vizualitás?
Még egy megjegyzés, hiszen az Arc győztesnél vagyunk: a kontextusát a győztes műnek talán változtatja az, hogy egy szép barna stafelájra van állítva a Nemzeti Szinház előcsarnokában?