A 11. ARC kiállítás nyertes képéről

Zsűritagként számomra az első pillanatban egyértelmű volt, hogy az Emlékmű című képnek első díjasnak kell lennie. Hogy másoknak mennyire nem egyértelmű ez a döntés, arra nem csak a hetekig húzódó kiválasztási folyamat, de a kép utóélete is folyton emlékeztet. Miután a sokadik ismeretlen és ismerős fejezte ki finomabban/durvábban afölött érzett értetlenségét, hogy ez a kép hogyan is nyerhetett, talán nem lesz haszontalan elmondani azt, hogy miért volt szükségszerű, hogy ez a pályamű nyerjen, és hogy miért gondolom azt, hogy az első díj nem csupán az üzenet, hanem az üzenet formai megfogalmazásának elismerése is. Az itt következőkben megpróbálom rekonstruálni azt a folyamatot, ami elvezetett a nyertes kép kiválasztásáig.

Nagygyörgy Zoltán: A tatárszentgyörgyi gyilkosság gyermekáldozatának emlékére – 11. ARC 1. díj

 

A felhozatal

A most 11. alkalommal megrendezett ARC mindig is rettenetesen eklektikus anyagból kellett kiválogassa azt a néhány tucat pályaművet, ami végül kiállításra került. A pályázók között profi reklámügynökségi emberek, lelkes képzőművészek, műkedvelők, outsiderek egyaránt megtalálhatók. A beküldött pályaművek között ugyanúgy található technikailag értelmezhetetlen kacat, összecsapott, elkapkodott, félkész izé és hetekig érlelt műremek. A vannak, akik félreértik a feladatot, vannak, akik tűhegyesen ráéreznek a kiírásra, megint mások a pályázatot egy újabb alkalomnak tekintik, hogy itt is megfuttassanak egy máshova készített munkát. Vannak, akik hűvös távolságtartás pozíciójából eresztenek el egy frappáns poént, másokat feszít valami, amit nem mondhatnak el senkinek, ezért elmondják hát mindenkinek, megint más dadog, danászik, hülyeségeket beszél. A fentiek bármilyen kombinációban előfordulhatnak, és jellemzően minden kombináció elő is kerül. És ez így van jól. Az ARC igazi, velejéig demokratikus intézmény, ahol mindenki egyenlő eséllyel pályázik, és mindenki biztos lehet benne, hogy a beküldött munka minősége lesz az egyetlen mérce, ami alapján megmérettetik. (Remélem.)

A helyszín

A köztereken felállított emlékművek mindig, mindenkor az adott teret ellenőrző hatalom ön-reprezentációjának legfontosabb eszközei, s mint ilyenek – történelmi kataklizmák villanásnyi időszakain kívül – érinthetetlenek. Magyarországon utoljára a rendszerváltást követő pár évben volt lehetőség szobrokban, utcanevekben megtestesülő emlékműveket a közterületről eltávolítani. Új emlékművet, ha lehet, még ennél is problémásabb állítani. A magyar társadalom változásának folyamata tökéletesen rekonstruálható és megérthető a budapesti közterületen felállított emlékművek története felől, kezdve az elhagyatott munkásmozgalmi panteonnal, és az INCONNU kopjafás akciójával, folytatva a városban szétszórt 56-os emlékművek történetével (a széna térrel, a 301-es parcellával, a Felvonulási téren felállított kvázi hazugsággal, a Makovecz féle illegálisan kitett tabáni emlékművel, és a Corvin mozi kukák árnyékában szomorkodó pesti srácával) egészen a nem felépíthető, de elbonthatatlan budai Turul szoborig, a Szovjet emlékmű kordonjáig, a berlini fal Tabánban kiállított két elemének hijack-jéig.

56-os emlékmű a corvin mozi mellett. Fotó: Szemerey Samu

Ezek az emlékművek ráadásul folyamatosan mozgásban vannak. Ha egy diktatúrában az emlékművek a hatalom reprezentációjának eszközei, úgy egy demokráciában – gondolnám- a társadalom sokféle csoportja által közösként elfogadott történelmi pillanatokra és azok konszenzuális értelmezésére emlékeztetnek. A mai magyar emlékművek azonban nélkülözik ezt a konszenzualitást, ehelyett a diktatúra után elszabaduló, tagadásra, kisajátításra és re-appropriációra épülő identitáspolitikák legfontosabb küzdőterévé lettek. Emlékműveink jelentős része nem hozzánk tartozik, hanem a köztünk élő Másik idegenségére emlékeztetnek, s mint ilyenek, elcsúfításukon, letakarásukon vagy éppen semmibe vételükön keresztül szabadon felhasználhatók saját identitásunk megjelenítésére.

A semminek sem emlékműve Időkerék és a Regnum Mariánum templom-Sztálin szobor- Május 1.-i tribün- Regnum Marianum emlékmű, az 56-os emlékmű és az eltűntetett Lenin szobor négyszögében évről évre felbukkanó ARC kiállítás talán az utolsó olyan fórum, mely lehetőséget ad arra, hogy új üzenetek bekerülhessenek a budapesti emlékművek szövetébe, ráadásul úgy, hogy azok nem a politikai akarat, hanem egy mélységesen meritokratikus és demokratikus elvek mentén működő folyamat eredményeképpen kerülnek oda. Ha csak egy hónapra is, de ebben a végtelenül terhelt városi térben mindenki előtt nyitva áll a lehetőség, hogy emlékművet állíthasson annak, amit fontosnak gondol. Ez egy olyan lehetőség, és olyan felelősség, amit zsűritagként csak most ismertem fel, és melynek súlyával – úgy látom – a pályázók is mostanában kezdenek megismerkedni.
 

A kérdés és a válasz

Az elmúlt pár évben a kiállítás szervezői elkezdtek konkrét kérdéseket feltenni a potenciális pályázóknak. A kérdések is, a kapott válaszok is a Zeitgeist-re próbálnak rátapintani, és ez a tény az, ami sikeresen tolta el az ARC projektet a (sokszor öncélú) kreativitás ünnepe felől a személyes és társadalmi felelősségvállalás, ehhez képest korántsem olyan könnyed feladata felé. Amíg a tét az volt, hogy ki a legszellemesebb, addig a vizuális bon mot-ok szórakoztató kollekciói álltak össze, s az ARC az önfeledt kikapcsolódás terepe lehetett. Amikor arra kell válaszolni, hogy ki vagy, és mi a viszonyod ahhoz, ami nap mint nap körbevesz, ott a felelősségérzet nélküli poénkodásnak ugyan marad némi tere, de a felelősséget hárító vagy elviccelő pályaművek bizony sápadtan fénylenek azok mellett az alkotások mellett, amik megpróbálnak őszintén válaszolni a nekik szegezett kérdésre. Az őszinteség persze nem új jelenség, de az, hogy a személyes történetek hitelessége mellett a tágabb társadalmi kontextusban is felmerül e hitelesség, bizony még ma is zavarba hozza a legtöbb pályázót.

A tatárszentgyörgyi gyerekgyilkosság áldozatára emlékező pályamű azért lett első díjas, mert felismerte és vállalta ezt a felelősséget. Azért nem lehetett más, csak első díjas, mert –mint később, a jelige mögött álló embert Naggyörgy Zoltánt megismerve kiderült- kívülállóként volt bátorsága és ereje személyes ügyként kezelni egy rasszista gyilkosságot. Nem a téma kapott első díjat tehát, hanem az az ember, aki a munkáján keresztül megkérdőjelezhetetlenül egyértelművé tette, hogy ezt a témát személyes ügyként kezeli.

Az óriásplakát, mint grafikai műfaj

Grafikus/képzőművész ismerősök felől érkezett olyan visszajelzés, hogy az első díjas pályamű grafikai megvalósítása miatt nem kaphatna első díjat. Ez a vélemény egyébként a zsűri némely reklámos/grafikus tagjai részéről is megfogalmazódott. Tényleg, miért elfogadható egy néhány óra alatt MS Paint-tel és egérrel rajzolt valami egy technikailag egyébként nagyon erős mezőnyben?

Nincs olyan tudatosan megfogalmazott üzenet, ahol a megfogalmazás módja elválasztható lenne a tartalomtól. Ezért nincs értelme a megfogalmazás technikai kidolgozottságát önértékként kezelni. Soha nem az a kérdés, hogy egy kép technikailag mennyire „tökéletes”. Az a kérdés, hogy az alkalmazott technika és az üzenet összhangban vannak-e. A díjazott plakát nem akar más minőséget nyújtani, mint amilyenre egy számítógéppel az általános iskolában ismerkedő kisiskolás képes lenne. A primitív eszközökkel elkészített egyszerű képi világ nem esztétizál, nem szépít, nem játszik. Egyes szám első személyben beszél, egy a világgal most ismerkedő gyerek nevében, egy világgal most ismerkedő gyerek eszközeivel, vizuális nyelvével, szókincsével beszél.

Ez a nyelv valóban nagyon távol van attól a kifinomult és ismerős vizuális nyelvtől, ami minden médiafogyasztót minden pillanatban megszólít, és ami nyelv nem csak közvetít, de az esztétikai elvárásainkat is folyamatosan formálja. A kép ereje épp ebben a távolságban rejlik, és abban, ahogy ez a távolság úgy van jelen, hogy nem férkőzik a befogadó és a kép közé. Nem követel magának extra figyelmet, pont annyira van jelen, hogy láthatóvá tegye magát az üzenetet.

Szeretném azt hinni, hogy a gyilkosságokba torkolló etnikai erőszak hónapjaiban Magyarország önző és kíméletlen gyerekből felnőtté érett. Szeretném azt hinni, hogy az idén 11 éves ARC játékos és önfeledt, ártatlan gyerekkora is véget ért.
 

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány