Aby Warburg: Mnemosyne-atlasz, 1924-29. “A golfozónő”
Egy titokzatos hamburgi művészettörténész bebizonyítja, hogy a reneszánsz művészete nem csak a múzeumokon és az akadémikus művészettörténeten keresztül láttatható. A magát hol képtörténésznek, hol meg egyenesen szellem- és lélektörténésznek (egészen pontosan “Psychohistoriker”-nek) valló Aby Warburg meglepően új értelmet adott a művészettörténeti kutatás kapcsán a nyomozati és bűnüldözési metaforáknak.
Az OSA (Open Society Archive) budapesti Centrális Galériájában látható a bécsi Albertina Mnemosyne-atlasz kiállítása. Első blikkre ez egy kifejezetten hagyományos fotókiállítás, amely mindenekelőtt a reneszánsz képzőművészetét mutatja be. Ha alaposabban megszemléljük a hellenisztikus reliefekről és a quattrocento festményekről készített fényképeket, még akkor is ott tartunk, hogy itt bizony a klasszikus antikvitás reneszánsz feltámasztásának dokumentumai láthatók. Egy idő után azonban a hol költői, hol meg kifejezetten humoros képkommentárok némi gyanakvásra adhatnak okot. És azon is elgondolkodhat a naiv és áhítatos néző, hogy a megszokott mitológiai és ikonográfiai leírásokon túl miért kerülnek elő újra és újra a lélek különféle szenvedélyei. Dürer melankóliája, Médeia őrülete, Laokoon élethalálharca és a betlehemi gyermekgyilkosság olyan figurákat idéz meg, akik valamiféleképpen a testi és a lelki agresszió mélységei felé vezetik a tekintetet. Ebben a perspektívában az egyes tablók a különféle helyekről (könyvekből, múzeumokból és templomokból) összegyűjtött fotókkal a nyomozati munka során használt táblákra engednek asszociálni, amelyek segítségével a rendőrök és az ügynökök rekonstruálni próbálnak egy több szálon futó, sokszereplős ügyet. Warburgot azonban nem is annyira a tettes kiléte foglalkoztatta, hanem az elkövető motivációi. Vajon mit érzett, mit akart felszínre hozni, mit akart kifejezni a művész a hol eksztatikus, hol pedig melankolikus gesztusok és mozdulatok megidézésével. Tényleg csak a megrendelő igényeinek kielégítése lebegett a művész szemei előtt, vagy Botticelli fagyos erotikája és Raffaelo szenvtelen kegyetlensége mögött olyan démoni erők rejlenek, amelyek az emberi kultúra hajnala óta meghatározzák az egyén lelkületét és tetteit.
A félreértéseket elkerülendő itt persze nem az X-akták, vagy a hírhedt Da Vinci-kód blaszfém pikareszk-regényének előzménye látható, de tagadhatatlan, hogy Warburg szinte mániákus megszállottsággal dolgozott élete utolsó éveiben (1924-től 1929-es haláláig) az emlékezés görög istennőjéről elnevezett atlaszán. És az sem elhanyagolható tény, hogy az általa feldolgozott ügyekben komoly személyes érintettsége volt. Naplójának egyik sokat idézett helyén így vallott erről: “Néha úgy tűnik számomra, mintha a képekből kíséreltem volna meg diagnosztizálni a Nyugat skizofréniáját egyfajta önéletrajzi reflextől hajtva: az egyik oldalon az eksztatikus (mániákus) nimfával, a másikon meg a bánatos (depresszív) folyamistennel.” Warburg számára a nimfa egyfajta femme fatale-lá vált, akinek eksztázisa teljesen lenyűgözte az időnként meglehetősen melankolikus magánnyomozót. Warburg a szenvedély egyik alaptoposzát fedezte fel Dionüszosz hisztérikus menádjaiban, a rómaiak Viktóriájában (a győzelem istennője) és a reneszánsz bájos nimfáiban. Sőt Krisztus keresztje alatt is rábukkant az önmagából teljesen kivetkőzött menádra, és Juditban és Saloméban is meglátta a szenvtelenül, már-már bájosan gyilkoló nimfát. Igen lakonikusan, de nagyon jó humorral megáldva egyszerűen csak “fejvadásznők”-nek hívta a biblikus hősnőket, akik prominens személyiségek fejét (Holofernész, illetve Keresztelő Szent János) vették el, illetve követelték maguknak. Warburg humora és megkapó modernitása egészen odáig terjedt, hogy az 1920-as évek egyik közismert, német golfozónőjének fotójához az alábbi megjegyzést fűzte: “a fejvadásznő katarzisa a golfozónő alakjában”.
A golfozó nő mellett még egy hajózási társaság reklámplakátjának figuráiban is felfedezte az antikvitás utóéletét, a csábító és bájosan vonzó nimfa alakját. Modernitása azonban ennél jóval tragikusabb dimenziókra is kiterjedt, démoni erők aktivitását észlelte a politika, a diplomácia és a tömegkommunikáció világméretű folyamatai mögött is. Ha ránézünk a New York felett lebegő Zeppelinre vagy a japán golfozók és a harakiri tradicionális “társaságára”, akkor talán könnyebb lesz elképzelnünk, hogy a reneszánsz és az antikvitás – enciklopédikus tudással rendelkező – német filológusa miért is lett az újabb kultúratudományok egyik kultikus figurája.
Aby Warburg: Mnemosyne atlasza
Centrális Galéria, 2008. április 4- május 4.
Budapest, Arany János u. 32.
Nyitva tartás: K-V 10-18
“Tényleg csak a megrendelő igényeinek kielégítése lebegett a művész szemei előtt, vagy Botticelli fagyos erotikája és Raffaelo szenvtelen kegyetlensége mögött olyan démoni erők rejlenek, amelyek az emberi kultúra hajnala óta meghatározzák az egyén lelkületét és tetteit……..
könnyebb lesz elképzelnünk, hogy a reneszánsz és az antikvitás – enciklopédikus tudással rendelkező – német filológusa miért is lett az újabb kultúratudományok egyik kultikus figurája.”
A szerző által megfogalmazott írás, vagy ajánló, több a figyelem felkeltésénél.
A lényeg meglátása, a művek mögöttes üzeneteinek megfejtése,valóban mint egy éles sikoly a figyelem centralizálására, itt a XXI.század Pszico-históriájáról szólnak a képek és az ajánló minden szava, akár egy “röpirat” ami ébresztőre hív!