Aby Warburg: Mnemosyne-atlasz, 1924-29. “A golfozónő”
Egy titokzatos hamburgi művészettörténész bebizonyítja, hogy a reneszánsz művészete nem csak a múzeumokon és az akadémikus művészettörténeten keresztül láttatható. A magát hol képtörténésznek, hol meg egyenesen szellem- és lélektörténésznek (egészen pontosan “Psychohistoriker”-nek) valló Aby Warburg meglepően új értelmet adott a művészettörténeti kutatás kapcsán a nyomozati és bűnüldözési metaforáknak.
Az OSA (Open Society Archive) budapesti Centrális Galériájában látható a bécsi Albertina Mnemosyne-atlasz kiállítása. Első blikkre ez egy kifejezetten hagyományos fotókiállítás, amely mindenekelőtt a reneszánsz képzőművészetét mutatja be. Ha alaposabban megszemléljük a hellenisztikus reliefekről és a quattrocento festményekről készített fényképeket, még akkor is ott tartunk, hogy itt bizony a klasszikus antikvitás reneszánsz feltámasztásának dokumentumai láthatók. Egy idő után azonban a hol költői, hol meg kifejezetten humoros képkommentárok némi gyanakvásra adhatnak okot. És azon is elgondolkodhat a naiv és áhítatos néző, hogy a megszokott mitológiai és ikonográfiai leírásokon túl miért kerülnek elő újra és újra a lélek különféle szenvedélyei. Dürer melankóliája, Médeia őrülete, Laokoon élethalálharca és a betlehemi gyermekgyilkosság olyan figurákat idéz meg, akik valamiféleképpen a testi és a lelki agresszió mélységei felé vezetik a tekintetet. Ebben a perspektívában az egyes tablók a különféle helyekről (könyvekből, múzeumokból és templomokból) összegyűjtött fotókkal a nyomozati munka során használt táblákra engednek asszociálni, amelyek segítségével a rendőrök és az ügynökök rekonstruálni próbálnak egy több szálon futó, sokszereplős ügyet. Warburgot azonban nem is annyira a tettes kiléte foglalkoztatta, hanem az elkövető motivációi. Vajon mit érzett, mit akart felszínre hozni, mit akart kifejezni a művész a hol eksztatikus, hol pedig melankolikus gesztusok és mozdulatok megidézésével. Tényleg csak a megrendelő igényeinek kielégítése lebegett a művész szemei előtt, vagy Botticelli fagyos erotikája és Raffaelo szenvtelen kegyetlensége mögött olyan démoni erők rejlenek, amelyek az emberi kultúra hajnala óta meghatározzák az egyén lelkületét és tetteit.
A félreértéseket elkerülendő itt persze nem az X-akták, vagy a hírhedt Da Vinci-kód blaszfém pikareszk-regényének előzménye látható, de tagadhatatlan, hogy Warburg szinte mániákus megszállottsággal dolgozott élete utolsó éveiben (1924-től 1929-es haláláig) az emlékezés görög istennőjéről elnevezett atlaszán. És az sem elhanyagolható tény, hogy az általa feldolgozott ügyekben komoly személyes érintettsége volt. Naplójának egyik sokat idézett helyén így vallott erről: “Néha úgy tűnik számomra, mintha a képekből kíséreltem volna meg diagnosztizálni a Nyugat skizofréniáját egyfajta önéletrajzi reflextől hajtva: az egyik oldalon az eksztatikus (mániákus) nimfával, a másikon meg a bánatos (depresszív) folyamistennel.” Warburg számára a nimfa egyfajta femme fatale-lá vált, akinek eksztázisa teljesen lenyűgözte az időnként meglehetősen melankolikus magánnyomozót. Warburg a szenvedély egyik alaptoposzát fedezte fel Dionüszosz hisztérikus menádjaiban, a rómaiak Viktóriájában (a győzelem istennője) és a reneszánsz bájos nimfáiban. Sőt Krisztus keresztje alatt is rábukkant az önmagából teljesen kivetkőzött menádra, és Juditban és Saloméban is meglátta a szenvtelenül, már-már bájosan gyilkoló nimfát. Igen lakonikusan, de nagyon jó humorral megáldva egyszerűen csak “fejvadásznők”-nek hívta a biblikus hősnőket, akik prominens személyiségek fejét (Holofernész, illetve Keresztelő Szent János) vették el, illetve követelték maguknak. Warburg humora és megkapó modernitása egészen odáig terjedt, hogy az 1920-as évek egyik közismert, német golfozónőjének fotójához az alábbi megjegyzést fűzte: “a fejvadásznő katarzisa a golfozónő alakjában”.
A golfozó nő mellett még egy hajózási társaság reklámplakátjának figuráiban is felfedezte az antikvitás utóéletét, a csábító és bájosan vonzó nimfa alakját. Modernitása azonban ennél jóval tragikusabb dimenziókra is kiterjedt, démoni erők aktivitását észlelte a politika, a diplomácia és a tömegkommunikáció világméretű folyamatai mögött is. Ha ránézünk a New York felett lebegő Zeppelinre vagy a japán golfozók és a harakiri tradicionális “társaságára”, akkor talán könnyebb lesz elképzelnünk, hogy a reneszánsz és az antikvitás – enciklopédikus tudással rendelkező – német filológusa miért is lett az újabb kultúratudományok egyik kultikus figurája.
Aby Warburg: Mnemosyne atlasza
Centrális Galéria, 2008. április 4- május 4.
Budapest, Arany János u. 32.
Nyitva tartás: K-V 10-18
