Prospect 80/1 – Joy and Disaster

Harmincegy évvel ezelőtt az európai kortárs képzőmvészeti élet akkor már ismert, azóta élő legendává nőtt szereplője és alakítója, Jan Hoet (1938), aki később többek között az 1992-es Documenta kurátora is volt, Prospect 80/1 címmel hat magyar művész, Erdély Miklós, Hajas Tibor, Halász András, Károlyi Zsigmond, Tót Endre és Vető János munkáiból rendezett nagy kiállítást a ghenti Museum voor Hedendaagse Kunstban (Kortárs Művészeti Múzeum). Az intézmény a mai Stedelijk Museum voor Actuele Kunst (Városi Kortárs Művészeti Múzeum), vagyis az egyik rangos európai kortárs művészeti kiállítóhely, a S.M.A.K. elődje volt, Hoet pedig mindkettő alapító igazgatója.


Kis Varsó: A változások játéka (2009), videó DVD-n, 5/5, 6’30 min/sec,
a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum tulajdona

A Prospect 80/1 anyagának válogatásakor láthatóan arra törekedett, hogy a kiállított munkák az akkori magyarországi művészet olyan irányait mutassák be, amik – amellett, hogy az itteni művészeti, társadalmi kontextusra reflektálnak – olyan avantgárd eszközrendszert használnak, ami a korszak nyugati világbeli művészetének bizonyos, otthonosan beszélt nyelveihez, irányaihoz világosan kapcsolható, azok mentén megközelíthető az ottani közönség számára.

Kicsit több, mint harminc évvel később Petrányi Zsolt, a Műcsarnok nem sokkal ezelőttig volt vezetője rendezett a S.M.A.K.-ban Joy and Disaster címmel kiállítást, egy minden tekintetben megváltozott helyzetben. A társadalmi, politikai, művészeti kontextus Hoet kiállítása óta végbement változását természetesen hosszan lehetne részletezni, de itt most inkább a változás volumene, és az ehhez kapcsolódó pozíció- és perspektívaváltás a lényeges: a pozícióé és a perspektíváé, amelyből az anyag megszólal. Ebből a szempontból a legbeszédesebb annak a ténynek a szimbolikája, hogy míg az akkori kiállítás egy a vasfüggönyön túli országból hozott üzeneteket, a március végétől június 5-ig tartó tárlat Magyarország EU elnöksége idején látható, vagyis egy megkülönböztetett pillanatban, amikor nemhogy az a kérdés, hogy hogyan lehet a falakon túl láthatóvá tenni egy mesterségesen elzárt világ nagyon is eleven folyamatait, hanem egy működő rendszer részeként, annak részbeni organikus alakítóiként éppenséggel eleve ránk irányul a figyelem.


Szabó Dezső: Time Bomb VIII/I (a+b), 2006, 120x180cm each, C print, ed5,
a Vintage Galéria jóvoltából, Budapest

Petrányi nyolc művésztől vitt munkákat: Kaszás Tamás, Tibor Zsolt, Benczúr Emese, a Kis Varsó, Kokesh Ádám, Szabó Dezső, Kupcsik Adrián és a SZAF (Mécs Miklós és Fisher Judit) műveit szisztematikusan a Hoet által válogatott anyag mellé helyezve rajzolja ki a kapcsolatokat az akkori és a mai állapotok között. A kiállításon járva folyamatosan az volt az érzésem, hogy milyen jó lenne ezt az anyagot ugyanebben a formában Magyarországon is együtt látni. Amellett, ugyanis, hogy a kiállított műveket szemlélve a társadalmi, történelmi változások jellege és minősége nagyon jól érzékelhető a művészi reflexió változása által, és ez vélhetően a külföldi közönségnek is „lejön”, a mi számunkra inkább az az érdekes – vagy legalább annyira érdekes, mint a világ állapotára adott művészi reflexiók követése és értelmezése és a nagy tematikus és attitűdbeli hasonlóságok kimutatása –, ahogy Petrányi az egymás mellé helyezéssel világosan rámutat a konceptuális kapcsolódásokra mondjuk Erdély ’79-80-as munkái és Kupcsik Adrián 2010-es festményei és rajzai között. A szinkróniából kiemelve, a kirajzolódnak a történeti vonalak mondjuk a Kis Varsó- SZAF-Tibor Zsolt és Vető-Hajas-Halász-Károlyi között. A kapcsolódások, a folyamatok, a történetiség megmutatásának legegyértelműbb, de egyben a legintimebb és nagyon szépen rétegzett momentuma kiállításban a Kis Varsó 2009-es videója, A Változások játéka, amelyen Károlyi 1971-es és mostani önmaga látható, amint ugyanazokról a nagy kérdésekről, a művészet és megismerés, történelem, tanulás problémáiról beszél. Ez a munka a művész egyidejű és történeti önreflexiójának dokumentációja, a Kis Varsó önreflexiója (Károlyi mesterük volt a Képzőművészeti Főiskolán), és egyben a kiállítás önreflexiója is.


Hajas Tibor: Tumo, 1979,
a S.M.A.K tulajdona

  • iparterves

    Érdekes kiállítás lehet ez.
    De jó lenne tudni, a leíráson és a becsszóra való hívésen kivűl, hogy milyen kapcsolatok állíthatók fel a harminc évvel ezelőtti művek/művészek és a maiak között.

    Tót Endre kivel lép kapcsolatba ezen a tárlaton? Károlyi Zsigmond személye – három évtizede a művészetfilozófiába “szerelmes” kisfiú a mai egyetemi tanárral tart folytonosságot? – elégséges ahhoz, hogy a kapcsolat megteremtődjék?
    A Szaf kivel állítható párhuzamba?

    Kérdezem, nem állítok.

    Az írás sem más, mint állítások sora, beharangozó, de nem értékelő.

    Az EU tagság már nem előny, az érdeklődés, amelyről a cikk beszámolandó vagyon, már úgy másfél évtizede megszűnt irántunk: elvesztettük himporunkat, lázadó kommunista mivoltunkat.

    Ma ugyanolyan helyzetben vagyunk, mint a többiek: startvonalunk azonosnak látszik, de azért hátrébb van a művészeti világban is.

    Amikor 1980-ban Károlyi angolul írt le valamit, akkor a holland néző elégedetten vette tudomásul, hogy lám, a barbár vidékeken is vannak még olyanok, akik képesek egy-két hibátlan mondat leírására.

    Ma észre sem veszik, természetes. Sőt: kötelező. Lingua franca az angol, amely nélkül nem lehet boldogulni.

    A művészeink pedig inkább külföldön boldogulnának az angoljukkal és termékeikkel, itthon legfeljebb néha el-eladnak valamit a múzeumoknak, amelyek megtisztelve érezhetik magukat.

    Akkor régen a művész helyzete is más volt. Éppen Károlyi tudna mesélni olyan németországi tárlatokról, amelyekre a Maurer-Gáyor házáspár szervezésében jutottak ki és amelyek a magyar avantgárd nagy seregszemléi lettek.

    Ma az, hogy avantgárd – egy szó, amely valami örökre letüntet jelez, valami lázas társadalmat megváltoztatni akaró művészi magatartást, amihez nincsen közük a mostaniaknak.

    A kritika és az együttérzés vagy beleérzés nem azonos a változtatás iránti igénnyel. Az avantgárd a kivülállása ellenére is abban volt érdekelt, hogy olyan poziciókban kerüljön, amelyek lehetővé tehették egy csöppnyi változás megvalósítását.

    Ugye, mondanom sem kell, ma ilyen irányú mozgás a képzőművészetben itthon nem lelhető fel. A köldöknéző intézménykritikainak nevezett attitűd köszönőviszonyban sincsen az avantgárd hozzáállással.

    Ha elmagyarázná KozmaZs, hogyan kell a szövevényes kapcsolatokat, felrajzolna valamit ebből a rengetegből ( az utalásokon túl ), szép és erőteljes munka lenne.

  • kishawa

    Karolyi Zsigmond Havas Balint mestere volt. Galik Andrase Maurer Dora.

  • iparterves

    @kishawa:

    Köszi, de – ennyi?

  • kozmazs

    kishawa: köszönöm, elnézést.

    iparterves: elnézést a lassan érkező válaszért
    de a lényegről –
    igen, én is azt gondolom, hogy a figyelem első periódusa 15 éve elmúlt (annak akkor és ott volt a helye, és a mi hibánk, hogy nem éltünk vele eléggé), csak annyiban vélek érzékelni – lehet, hogy tévesen vagy illúziót kergetve – időleges változást (ha nem is 15 perc, de 3 perc potenciális hírnevet), amennyiben az EU elnökség ideje alatt hivatalosan is Brüsszel, Párizs és más városok kulturális eseményeinek a körébe kerülnek a kiállítások, koncertek stb. adott helyeken terjesztett programjába. Az EU-elnökséget tehát nem politikai/történelmi pillanatnak, hanem reprezentációs, láthatóságnövelő, PR-marketing lehetőségnek látom ebből a szempontból(pl. a nemrég bezárt, Bozar-beli Benczúr-Bukta-Drozdik-Gerhes-Forgács-Kicsiny-Szilágy-Várnai kiállítás vagy az Irokéz Gyűjtemény a Párizsi Magyar Intézetben, aminek a városbeli kommunikációja eléggé erős).

    És valóban nagyon is csak látszólagos az azonos esélyekkel való indulás lehetősége, és erős a centrum-periféria viszonylat összes, az indulóhelyzetet meghatározó negatívuma – ebben is teljesen egyet értek. Ami viszont mindezek ellenére egy kis – talán túlzott – reményre ad okot, az két dolog:

    az egyik, hogy úgy látom, hogy ha nem az egzotikum és a történelmileg/politikailag kiemelkedő pillanat (rendszerváltás) miatt térül felénk figyelem, az azért lehet jó – ha tudnánk élni a pillanatokkal – mert így primér érdeklődés határozhatja meg a szemlélésüket. Nem a körülményekhez, hanem a dolgokhoz magukhoz képest értékelik a műveket és a művészeket.

    A másik folyamat, ami talán reményt keltő, hogy egyre szaporodnak a jelenlétünk és a folyamatokba kapcsolódásunk jelei: Fogarasi 2007, Csörgő Nam June Paik-díja és az előtte és azóta való Nam June-jelölések, a Corpora in Si(ght)e Velencében és sok helyen a világban, vagy Somlai-Fisher és a KIBU Velencében, Csörgő Luxemburgban és Hamburgban, magyar kurátorok a Manifestán, a Documentán, a SMAK-ban stb. Gerhes, Hajas, Németh Hajnal a DZ-gyűjteményben. Ezen kívül az sem elhanyagolható, hogy a kereskedelmi oldalon egy csomó galéria jelen van nagy külföldi vásárokon, és – úgy tűnik, sikerrel. Ez csak néhány példa, de van még.

    A sokfelől hallatszó mantrával szemben tehát, miszerint valami baj van az itteni műv(ész)ekkel, illetve a ránk önmagától nem eléggé figyelő nagyvilággal, a kérdés szerintem az, hogy sikerül-e a fentiekből végre önbizalmat meríteni, és megfelelően élni a reprezentáció és a láthatóság elszórtan adódó lehetőségeivel, és rendszeressé alakítani ezeket. A miénkhez döntően hasonló helyzetből induló országok (lengyelek, szlovének, csehek, románok) megtették.

    Ezt most gyorsan posztolom, mert nagyon hosszúra nyúlik, aztán folytatom.

  • kozmazs

    Iparterves:
    azzal vitatkoznék, hogy a mai művészetből hiányzik a társadalom megváltoztatásának igénye. Sugár János művészi programjában például meghatározó a művészi felelősség kérdése és a változtatás szándéka.
    Horváth Tibor kritikája – úgy tűnik – szintén nem önmagáért való, és nem is pusztán az intézményrendszerről/-nek szól, mint ahogy a SZAF-é sem.

  • iparterves

    @kozmazs: Köszönöm válaszát.

    Amit reményt keltőnek ír le, az az.
    Kérdés – feltehetőleg csak az enyém -, hogy ezek az események, elismerések, kiállítások mennyiben “tőkésíthetőek”?

    Milyen esély van egy hallatlanul gyors mozgásban levő területen és azon belül a piaci szférában arra, hogy az egyszeri megbecsüléseket érvényesíteni és értékesíteni lehessen?

    A Velencei Biennálék múlnak és jönnek, a jövő év NJP-díjasa más lesz, Hamburgban rengeteg új kiállítás nyílik.

    Az jó, ha úgy van – nem tudom, s ami rosszabb: ellenőrizni sem vagyok képes -, hogy a művészek és alkotásaik minősége beszél már magáért és nem a politikai pillanat emeli fel őket. De tényleg így van ez?

    A nemzetközi művészeti piacon mi lényegében a futottak még kategóriában vagyunk, minden elismerés ellenére is. Hogy mennyire nem csapódnak le nálunk a nemzetközi sikerek, arra jó példa Ősz Gábor, akinek egy korai munkája – igaz, festmény – nem talált gazdára a Képcsarnok egy közelmúltbeli árverésen. ( Gondolkoztam a megvásárlásán, de lemondtam róla. Hátha bekerülhet akár egy múzeumba is. )

    Ha nálunk ennyire nincs jele a változásnak, akkor külországokban a nagyon helyi megnyilvánulásokon kivűl mivel jelezhetjük folyamatos jelenlétünket? Az önbizalom ne elég, pénz, rendszeresség, magas művészi és marketing színvonal kell.

    Szóba hozta a szlovéneket. Van nálunk olyasvalaki, aki a Laibach-Irwin csoporttal azonos súlyúnak gondolható?

    A lengyeleket nem sorolnám ide, mert képzőművészetük annyival jelentősebb és ismertebb világszerte, hogy szerénytelenség lenne egy napon említeni a miénkkel. S ez nem kisebbrendűségi érzés, hanem tény.

    Amíg a mi textileseink, akik Abakanowicz-csal együtt mutatták meg magukat Lausanne-ban, jószerivel eltűntek a világ színe elől, addig Abakanowicz egy ikonná vált.

    Várom a folytatást.

  • iparterves

    @kozmazs:

    Ha, tegyük fel, el is fogadom, hogy a társadalom megváltoztatásának igénye is munkálna Sugár akciójában, akkor is fel kellene tennem a kérdést: milyen eszközökkel dolgozik, milyen érdekek mentén működik, milyen célt tűzött maga elé a fellépésével és kinek szólt az akciója?

    Elutasításom a társadalmat megváltoztatni akaró akcióval szemben onnan ered, hogy ez nem a társadalom alapvető konfliktusainak – régi szóval élve – megérzékítését látom benne, hanem annak a (re)disztributivitásnak a kicsinyes kérdésessé tételét, amely a Művész számára hátrányos körülményekre utal.

    Azért sem látom be, hogy Sugár munkája társadalomkritikus lenne – annak egy szűkebb értelmében, mert egyébként minden megnyilatkozásunk, ha értékelő, egyben /társadalom/kritikus is -, mert azonnal élt az akciója által látszólagosan kérdésessé tett, de általa töretlen lelkesedéssel (el)fogadott (re)disztibutív rendszer minden előnyével.

    A kritikai attitűd súlyos megkérdőjelezése az, ha a kritikám által érintett szerkezet rám eső előnyeit kihasználom, de közben úgy teszek, mintha az a kritikám érintette területen kívül esne.

    Ez cinikus és a core fan-eken túli táborba tartozókat elgondolkoztató és erős távolságtartásra késztető, kettős magatartás.

    Minden műnek megvan a maga értelmezési kerete, s Sugár az akciójának az eladásokkal és a pénzek bezsebelésével ( nem a vételárat irigylem, nehogy ez a vád érje a ház elejét ) olyan keretet teremtett, amelyben akciójának társadlomkritikusi élét azonnal kicsorbította.

    Marcelle munkásságának értékelését nem tartom feladatomnak, de azt hiszem, jó kedélyűen és sokkal tisztességesebben dolgozik.

    Mócsingról pedig még kevesebbet mondhatok. Bár gazdagon elismerték díjakkal, de ő legalább a díjazottságával szemben alakított ki egy kedvesen és értelmesen elutasító magatartást, amely még mindig sokkal jobb, ha szabad ezt mondani: társadalomkritikusabb, mint Sugáré.

  • kishawa

    Jav.: Galik Andras is Karolyi Zsigmondod tartja mesterenek.

  • iparterves

    @kishawa:

    A mester (ön)vallomása abba a sorba illeszkedhet, amelyet a Major és Szentjóby-interjúk és átiratok képviselnek.

    Ez kétségkívül kapocs, de olyan, amely már elengedte az “anyagot”.

  • iparterves

    @kozmazs: Sajnálom, hogy nem írt folytatást.

  • iparterves

    Azt hiszem, Wilhelmshavenben volt egy nagyon fontos és jelentős avantgárd kiállítás, s szintén Maurer organizációjában.

    Ha valakinek van katalógusa, a hetvenes-nyolcvanas évek magyar művészetéről sokat mondó lenne annak megmutatása.

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány