Miért eladhatatlan?


Pesti Eladhatatlan, kiállítás enteriőr. Fotó: Salam Hadad

El-Hassan Róza nemzetközileg is elismert magyar képzőművész, akinek gyűjteményes kiállítását (nemzetközi szakszóval un. mid-carrier show-ját) nemrégiben láthattuk a Műcsarnokban, munkáit számos magyar és nemzetközi magán és közintézmény gyűjteményeiben megtalálhatjuk. Talán ezért is meglepő, hogy legújabb képzőművészeti projektjének a Pesti Eladhatatlan címet adta. Különösen érdekes, hogy e kiállítás alkalmával egy kalandos szakmai élettel rendelkező szakemberrel kollaborált. Noha nem vagyok bejáratos a Falk Miksa utca műgyűjtő berkeibe, de az illetőt történetesen ismerem. E különös együttműködés lehetséges kontextusát így rögtön megértettem: Don Péter számomra leginkább a polgári humanista egyben kozmopolita kultúra sziporkázó intellektualitását testesíti meg. Az általa képviselt világkép abban az értelemben nem mainstream, amennyiben manapság az ún. “általános” műveltség, a “bildung” nem mainstream, és abban az értelemben jellegzetesen “pesti”, ahogy ezt képviseli, megéli a baráti köre, az élettere révén.

El-Hassan: Don Péter egy éve keresett meg engem. Éppen "kalandos szakmai életnek” leírt nyitottsága adta meg a szabadságot arra, hogy egy kiállítás keretén belül integráljuk a gyűjteménye egy részét képező, a hagyományos lakáskultúrához kapcsolódó emléktárgyakat, giccsfestményeket, textíliákat és az eladhatatlan kortárs művészeket. Bár vásároltak már gyűjtők tőlem műveket, a "Pesti Eladhatatlan" többek között azt a problémát kontextualizálja, hogy a gyűjtök konzervatív ízlése miatt, nehezen kerülnek konceptuális indíttatású művek magángyűjteményekbe.

Minden konferencián panaszkodunk az avantgárd sanyarú helyzetéről, az ún. "második nyilvánosságáról". A Második nyilvánosság egy könyv címe, amely a huszadik századi magyar művészetről szól. Abból a tényből indul ki, hogy a szocializmus alatt volt egy első, hivatalos nyilvánosság és volt egy második, nem hivatalos alkotás és információáramlás, amelyben az avantgárd művészet működött. Úgy tűnik, hogy nem sok tekintetben változott a helyzet. Míg az avantgárd, azaz konceptuális és kritikus gondolati indíttatású művek, művészek és művészetírók továbbra is egy szerény, szektaszerű második nyilvánosságban léteznek, aközben az egykori „első nyilvánosságot“ elözönlötte a festészeti kommersz. A középgenerációs művészek, akik kiállítanak, ezért vállalták a részvételt az Eladhatatlanon.


Értelmezések,fotósorozat. Terv és ötlet: El-Hassan Róza. Objekt:Bodó Sándor. Fotó: Salam Haddad

Elsősorban képzőművész vagy és nem kurátor, nem csupán Don Péter gyűjteményét, hanem meghívott művészek munkáit és a saját műtárgyaidat is bemutattad az Olaf Palme házban. Milyen esztétikai viszonyt alakítottál ki Don Péter gyűjteményében található munkákkal?

El-Hassan: Nagyon sok tárgyat nagyon megszerettem, így például a Picasso-másolat subát: egy színes kis subát, ügyetlen fakeretben, melyen Picasso motívumokat ismerhetünk fel. A kézimunkák, tájképek, a multikultúrát idéző magyar történelmi nippek, kegytárgyak, emléktárgyak nagyon mély és megrázó családi történeteket mesélnek. Ennek ellenére nem az a fontos, hogy engem megérintett-e egy-egy tárgy. Itt az a fontos, hogy a művek és tárgyak egymással párbeszédbe lépnek.


Pesti Eladhatatlan, kiállítás enteriőr. Fotó: Salam Hadad

Don Péter egy érdeklődő művészettörténésznek azt ajánlotta, hogy mielőtt bármit írna a kiállításról,  nézzen meg háromszáz magyar lakást. Gyűjteményéből részben olyan tárgyakat válogatott, amelyek a művészet és a használati tárgy közötti státuszt élvezik, vagy a  huszadik századi kortörténet szempontjából fontosak. Amit a kiállításon láthatunk az ebben az értelemben nem más tehát, mint a "magyar lakószobák falának szövete". Ebbe a “szövetbe” kerültek bele a kortárs munkák.

A kortárs művészet területéről az intermediális, vagy nehezen értelmezhető munkák kapcsán szokás az eladhatatlanságot felemlegetni Magyarországon. A nemzetközi kortárs művészeti ízlésben járatlan, ám műgyűjtésbe már invesztáló réteget akartátok elbizonytalanítani ezzel a kiállítással? Vagy sokkal inkább az ízlések kavalkádjának az ünnepét rendeztétek meg?

El-Hassan: A gyűjtő és a befektető nem egy és ugyan az a jelenség. Azokat, akik befektetésként gyűjtenek, valóban örömmel bizonytalanítom el.  Akik viszont azért szeretik egy-egy rajzomat vagy objektemet, mert megérintette őket, azokat szerintem nem lehet elbizonytalanítani. Ők  nem viszonteladás szándékával gyűjtenek, vagy gyűjtenének, ha lenne rá lehetőségük. Véleményem szerint a korban és ízlésben egymástól távol álló tárgyak és képek a kiállításon egy kiegyensúlyozott és visszafogott enterieurt alkotnak, semmiképpen sem kavalkádba lépünk, hanem egy kontemplatív térbe. A képek akasztása egyszerű.

Az eladhatatlanság jelenségét illetően két dolog motivált. Egyrészt, az arab identitásom, másrészt általában, az emberi kiszolgáltatottság kérdése. Már én is nagyon unom saját fóbiáimat, de tény, hogy az identitásommal foglalkozó művek, melyeket 2001. szeptember 11-e után készítettem és az arabokat, muszlimokat érő negatív és igazságtalan ítéletekkel foglalkoznak, illetve azok a művek, melyek az emberi kiszolgáltatottságról, így a pesti hajléktanokról szólnak – nem kerültek be se magyar, se nemzetközi gyűjteményekbe. Példa erre a kiállításon is látható fekete Hágár szobor. Ugyanakkor, a korábbi "feszített tárgyak" című sorozatom kanonizálódott és ma már biztos befektetést jelent. Meg vagyok győződve, hogy az a közvetlenség, amivel a 2001 után készült munkák világunkról beszélnek szükségszerű váltás volt egy adott pillanatban.


El-Hassan Róza: Hagar Coca-Colát iszik, 2004. Fotó: Salam Hadad

Magyarországon az átmeneti társadalom, a poszt-kommunista kontextus okán megkésettség van a művészet befogadásában, ez nyilván a műtárgypiacot is befolyásolja. Ugyanakkor nyugat Európában a piac minden eddigi méreteket meghaladó térnyeréséről beszélhetünk, minden eladható. A művészet és a művészek kiszolgáltatottsága mára már visszafordíthatatlanná vált. Művészként egy ilyen kiállítás kapcsán kikerülhetetlen kérdések ezek. Szerinted hogyan lehet kritikusan viszonyulni ahhoz a rendszerhez, ami ha nem is feltétlen tart el, de valamennyiünket meghatároz? Mindez mennyiben érzékelhető a kiállításon, a kiállított tárgyak szemlélése során?

Bodó Sándor: "Ötös Lottó" montázs, koncepruális mű, 2000, fotó: Salam Haddad

El-Hassan: Nagyon fontos a kiállított munkák elemzése, annak a kérdésnek a feltevése, hogy melyik kortárs munka miért került be a kiállításba. Például a kisméretű, perifériális szalonfestészetet képviselő műtárgyak között egy olyan konceptuális mű lóg, amely témájával a szerencse és a véletlen szerepére reflektál (Bodó Sándor: "Ötös Lottó"). Mindeközben abba a valóban poszt-kommunista diskurzusba is beleilleszkedik, amely a lottózásról szól, mely sokaknak évtizedekig az egyetlen reményt jelentette, hogy életük megváltozzon. Hasonlóképp Horváth Tibor Nefertiti kulcstartója, mely egy üvegből készült ujjnyi méretű kulcstartónak szánt műtárgy. Ez az eredetiség, és a provincialitás gondolatával játszik, mivel egyszerre egy másik kortárs műalkotás, a Kis Varsó nevű művészpáros által a 2003-as Velencei Biennáléra készített Nefertiti Teste című bronzszobor “olcsó másolata”, ebben az értelemben “szuvenír”. Szira Henrietta 2007-ben Rrose Sélavy néven sakkversenyre nevez be és nyer egy hatodik kerületi sakkbajnokságon. A Wércsoport tagjai, saját magukról készítenek másolatot, egy-egy életnagyságú bábút ültetnek a hajléktalanok közé. A  "Pesti Eladhatatlannal" valójában valami nagyon pesti dolgot szerettem volna létrehozni, ami az itteni életünkhöz szervesen kapcsolódik.

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány