Nyitott kultúrház

Mottó:

fotó: Szikra Renáta

A német közszolgálati tévé 3Sat csatornáján hétköznaponként, a „rendes” híradó után jelentkezik a Kulturzeit, a német nyelvű országok kulturális híradója. Beszámolnak a legfontosabb aktuális eseményekről, riportokat készítenek a világ kulturális életének kulcsszereplőivel. Mindez még nem emelné ki a műsort a világ más tájain készülő kultúrhíradók közül. Különös azonban az, hogy amikor véget ér a politikai híradó a maga sajátos rituáléival, gyakran előfordul, hogy a Kulturzeit azzal a hírrel kezdi, amellyel az előbbiek befejezték. Csak éppen nem a politika, hanem a kultúra szemszögéből világítja meg ugyanazt a kérdést. Ha letartóztatnak egy német fiút Törökországban, a török jogi kultúráról készítenek műsort, ha robbantanak Pakisztánban, Benazir Bhutto és a demokrácia a téma, ha változik az egészségügy szabályrendszere, az egészséges gyermek illúziójáról beszélnek. És persze emellett ott van Lucas Cranach, Norman Mailer vagy a spanyol cigányok történetét bemutató múzeum Granadában. Az ottani híradó nyitott kultúráról tanúskodik, amelyben nincs elválasztó vonal a politika, a gazdaság és a kultúra hírei között. Ha megnézzük a mi naponta jelentkező Kultúrházunk témáit, épp ez az éles elválasztás tűnik fel: a híradások túlnyomó többsége zárt kultúrát tételez.

Amennyiben ezen belül vizuális kultúránkra koncentrálunk, a Kultúrház hazánkban még mindig a legjobbak közé tartozik: ha az Arany Oroszlánnal nem felejtettek volna el foglalkozni, azt is mondhatnám, az utóbbi időben minden fontos kultúrhír nyomában ott voltak, ahol kellett. „Hasonlót társairól nem mondhatni” – szólhatnánk Fülep Lajossal. Ugyanis ha még jobban fókuszálunk, és a képzőművészeti kritikát nézzük, a napilapokban egészen siralmas állapotokra bukkanunk, de máshol sem jobbakra: az Indexben alpári hívószavakra, az ÉS-ben még mindig megnyitószövegekre, az Új Művészetben súlytalan leírásokra. Meg kell állapítanunk, hogy a vizuális kultúra és ezen belül a képzőművészet területén a rendszerváltás óta az új csatornák kiépítése elmaradt, vagy ha keletkeztek is csatornák, azok mára nagyrészt eldugultak. Vannak ellenpéldák is; az építészeknél megtörtént a váltás: a napilapokba szép lassan beszivárogtak a komoly kritikák – ne felejtsük el megemlíteni Bojár Iván nevét –, az interneten kialakultak a mérvadó site-ok, jönnek-mennek a blogok. Az irodalomról ehelyütt részletesebben ne is essen szó, mert ott a jelenlegi bivalyerős pozíciókat nem a szinte semmiből kellett megteremteni.

Ha a vizuális kultúra témájában nyílik egy új csatorna, akkor annak – mondjuk az építészet és az irodalom intézményi útjait követve – szükségszerűen egyszerre több irányba kell indulnia: meg kell tudnia szólítani a közönséget, amelytől ma fényévekre van, aktivizálnia kell a szakmát, ami talán mégsem olyan reménytelen, emellett folyamatosan viszonyulnia kell a politikához és a piachoz, amelyek ott könyökölnek ki helyet maguknak, ahol csak tudnak. Egyszerre tehát többféle űrt kell betöltenie és többféle határvonalat átlépnie. Erre alkalmas lehet a közszolgálati blog formája.

Egy nyitott intézményi forma ugyanis lehetővé teszi, hogy a közös dolgok – és azok múltja – alapszinten kibeszélődjenek. Például a kultúrházak témája. Egyrészt érdekes, másrészt megdöbbentő volt olvasni Vitányi Iván múlt heti ÉS-cikkét a kultúrházakról (A közművelődés védelmében) és ezen belül Andreas Fogarasi Biennálén bemutatott művéről. Amikor Vitányi azt írja, hogy „A beállítás tehát nagyon is tudatos, és csakis negatív következtetést lehet belőle levonni”, akkor be kell látnunk, hogy elbeszélünk egymás mellett. Be kell látnunk, hogy ha a kortárs képzőművészet – néha valóban kicsit lazán – történelmi szembenézésről és fókuszálásról beszél, akkor ott mások a történelmi múlt félreértelmezését látják. Ahol mi nemzetközi nyitást mondunk, ott pedig megint mások nemzetgyalázásra gondolnak.

A félreértések elkerülése végett érdemes új csatornákat nyitni, ahol kicsit szélesebbre nyílik a látószög. Ahol a potenciális vitapartnerek valóban megszólalnak – bármilyen csatornán jó lenne, ha többek között Timár Kati is elmondaná, mit gondol a díjról, annak lehetséges utóéletéről vagy Vitányi véleményéről. Meg jó lenne kicsit elszakadni a bezárkózó önáltatástól, a magyar vizuális kultúra nagyszerűségéről és reneszánszáról szóló hivatalos lózungoktól, és kinézni a fejünkből.