Női művészet női szemmel

(elle@centrepompidou, 2009. május 27 – 2010. május 24, Párizs)

Hogy mit jelent nőnek lenni, azt az előző század folyamán sokan sokféleképpen fogalmazták meg versben, prózában, naplóban, esszében, tanulmányban, képen, filmen, stb.


Niki de Saint Phalle: Keresztre feszítés, 1965 körül
festett műanyag tárgyakkal, 236x147x61,5
Pompidou központ AM- 1975-86

A feminista mozgalmak abból a tapasztalatból indultak ki, hogy a felvilágosodás egyetemes ember fogalma valójában egy partikuláris férfi (fehér, európai, keresztény) tapasztalat általánosítása volt. A XX. században a partikuláris férfitapasztalattal egyenértékű saját identitás keresése a női gondolkodás történetét és a művészeti kifejezést egyaránt befolyásolta. A feminizmus sokáig szükségképpen militáns és önmagát valamivel szemben megfogalmazó volt, ám a kezdeti – alapvető polgárjogi célok – elvi kivívása után maga a mozgalom is plurálissá vált.

Én mai (fehér, nyugati, női) szemmel, bevallom, némi idegenkedéssel szemlélem a militáns nézőpontot továbbra is fenntartó feminista állásfoglalásokat, melyek a női egyenjogúság kivívásáért folytatott küzdelemben gyakran elvétik a nemek finom és egyben rendkívül bonyolult egymásrautaltságából eredeztethető arányokat,  amelyek a másságokon túli eredendő azonosságokról a testiség és az eltérő szocializáció nevében megfeledkeznek, és amelyek nem vesznek tudomást a mozgalom és a társadalmi változások következtében elért eredményekről.

Hogy mit jelent nőnek lenni, saját autentikus tapasztalatomból kiindulva is csak homályosan tudom, saját nőként való szocializációm nyomait magamon viselve is csak bizonyos perspektívából látom, saját eddigi életszakaszaim nőiségem okán rám osztott szerepeit kipróbálva (kislány, nagylány, húg, barátnő, szerető, anya, feleség, stb.) is csak részlegesen tudom.

Hogy mit jelent nőnek lenni a  Pompidou Központban,  összegyűjtött nemzetközi női kiállítás rendezői szerint, az engem  (kortárs nyugati nőt) némiképp meglepett. Ezt a kiállítást nézve ugyanis – mondjuk férfi szemmel (nem könnyű így látni) – lehet, hogy nem is szeretnék (kortárs nyugati)  nő lenni. Pedig – szégyenkezve bevallom – szeretek. És nemcsak azért szeretek, mert szavazati jogom vagy szólásszabadságom van (nyilván ez is fontos, ha nem lenne, rossz lenne), hanem többek között azért szeretek ebben a kontextusban nőnek lenni, mert – tautológiával szólva – lehetőségem van arra, hogy a körülöttem lévő világot ebből a bizonyos, partikuláris és személyes (női) nézőpontból szabadon tapasztaljam meg.

S hogy miként tapasztalják meg nőiségüket a kiállításon szereplő női művészek, illetve, hogy mit emeltek ki a kiállítást rendező kurátorok, nos ez sok szempontból elgondolkodtató. A számos művet felsorakoztató kiállítás központi problematikája a női testhez, a saját szexualitáshoz való viszony. A műveket nézve olyan érzése támad az embernek, mintha a női szexualitás valami különálló entitás lenne, mellyel a huszadik-huszonegyedik században élő nő nem tudna mit kezdeni. Vagy mintha a bataille-i értelemben vett paroxizmus iránti vágy, mely a testiségen keresztül metafizikai tapasztalatokhoz juttatta a férfit, most a nőt is magával ragadta volna.

A női test „kitettsége” (a külső hatásoknak, az erőszaknak, a férfiak tekintetének) elismerem, sok kontextusban még mindig aktuális téma. Az azonban elgondolkodtató, hogy a kiszolgáltatottságtól való félelem olyannyira közös témája az itt kiállított nőművészeknek, hogy az szinte teljesen elfedi azokat a valóban csak a nők számára hozzáférhető, a test és a lélek transzformációjával járó többé-kevésbé univerzális tapasztalatokat (nővé válás, terhesség, szülés, anyaság, öregedés, stb.), melyek az úgynevezett nőiség gerincét mindig is alkották.

Ha elfogadjuk a kurátorok által összeállított képet, a helyzet némiképp elszomorítónak tűnik. Úgy tűnik, mintha a női test, és az általa képviselt nőiség – ebben a nyugati kontextusban – még mindig komoly veszélyeknek lenne kitéve. Úgy tűnik, mintha a feminista diskurzus nem árnyalódott volna az idők során, mintha megrekedt volna a kezdeti célkitűzéseknél.

A veszélyre olyan emblematikus művek hívják fel a figyelmet, mint Niki de Saint Phalle Keresztre feszítés című festett műanyag szobra 1965-ből, mely a nagytestű, nemi szervét mutató, virággal díszített, hajcsavarós női testet a keresztre feszítés végsőkig kiszolgáltatott pozíciójába helyezi, vagy Orlan egyik korai műve 1977-ből (A művész teste, Az automata avagy majdnem no2), mely a testprotézissel felszerelt női testet egy kávé automatához hasonlítja, melybe pénzt kell bedobni ahhoz, hogy a művész csókját és/vagy testét megkaphassa a vásárló. (A cím kétértelmű, a „baiser” szó egyaránt jelent csókot és közösülést).


Orlan: A művész teste (Az automata, avagy majdnem no2)
foto, 157×110 cm
Pompidou központ | EC2009-1-CC11

A veszélytől való félelmet Maria Abramovic A test felszabadítása című performanszában szavakkal is megfogalmazza „Nyugati civilizációnkban annyira tele vagyunk félelmekkel, szemben a keleti kultúrákkal, hogy még nem dolgoztunk ki technikákat, melyekkel fizikai határainkat áthelyezhetnénk”.


Maria Abramovic: A test felszabadítása, 1976
fekete-fehér video
Pompidou központ AM 1991-57

Némiképp kilóg az erőszakot középpontba állító művek sorából Pipilotti Rist ezúttal padlóra vetített, A csillagos ég alatt című videó installációja 2007-ből, melynek harmóniát sugalló meditációs zenéje és derűsen esztétizáló képei megnyugtató módon mutatják természet és kultúra, férfi és nő összetartozását. Vagy hasonlóképpen kilóg a sorból Marie-Ange Guilleminot Az én babáim című videója 1993-ból, melyben a tésztanyújtás aktusa finom, sajátosan női erotikát rejt magába.

Külön fejezet a kiállításon a női design és a női építészet,  de itt sem lehetett látni – és ez igaz a festészet szekcióban kiállított művekről is – hogy mitől mások és sajátosak a nők által készített bútorok, épülettervek és festmények, miért nem lehetne a szerzőjük férfi?

A nagy nemzetközi kiállításokról ismert nevek (Sophie Calle, Cindy Sherman, Louise Bourgeois, Shirin Neshat, Anette Messager, Charlotte Moorman, Barbara Kruger, Mariko Mori, Ana Mendieta, stb.) ismert művei mellett a nagyközönség számára kevésbé ismert szerzők (Ghazel, Marie-Ange Guilleminot, Sanja Ivekovic, stb.) művei is helyet kaptak a kiállításon, ahol a 900 női művész munkáit állították ki, melyek mindegyike a Modern Művészeti Múzeum tulajdonát képezi.

A jól ismert művek közül talán Sophie Calle munkáit érdemes még kiemelni, többek között azért, mert témája, a hiányzó szerelem keresése, némiképp kilóg az erőszakot tematizáló művek sorából. Calle hangja véleményem szerint azért is aktuális és figyelemre méltó, mert miközben a férfira mint a hiányzó Másikra néz, nem a férfitól való félelem, hanem a férfi hiányától való félelem jelöli ki a női nézőpontot.

A kevésbé ismert szerzők munkái közül azok érdemelnek figyelmet, melyek aktuális kérdéseket fogalmaznak meg. Ilyen például az arab származású Ghazel videója, mely a női szerepek próbálgatásáról szól egy olyan társadalmi kontextusban, ahol még valóban van tétje a nők felszabadításáért folyó feminista mozgalmaknak.

Mindent összevetve, a párizsi kiállítás annak ellenére, hogy központi problematikája viszonylag egyoldalú, mégis arra hívja fel a figyelmet, hogy a nagyközönség által sokszor a feminista mozgalmak célkitűzéseinek propagandájaként azonosított női művészet önmagában is többértelmű, különböző női művészeteket takar. Kezdve ezt rögtön a női (és egyáltalán, akármilyen) művészet kapcsán megkerülhetetlen kérdéssel, a test megmutatásának, reprezentációjának kérdésével. A feminista indíttatású művészetben ábrázolt női test ugyanis alapvetően politikai, társadalmi test, amely a (férfiak által társadalmiasított) kizsákmányolás nyomairól tanúskodik. Ezzel szemben a kiállítás megmutatta, hogy a test nem csupán társadalmi értelemben gondolható el, hanem olykor a metafizikai és antropológiai tapasztalat kitágításának a médiuma is lehet.

  • iparterves

    Én is tiltakozom amiatt, hogy a világ múzeumaiban a meztelen testek 98 %-a női, míg a kiállító művészeknek mindössze 2 %-a az.

    Micsoda tisztességtelenség! Követelem, hogy a Rembrandt/Rubens-kortárs női festőket haladéktalanul állítsák ki!

  • timár.kati

    @iparterves: Hát, ebben most nem értünk egyet. Az én véleményem szerint tök jó, hogy a múzeumok tele vannak meztelen nőket ábrázoló képekkel, mert így legalább a heteroszexuális férfiaknak is van miért a múzeumba menniük, nem?

    Abban viszont egyetértünk, hogy jó lenne, ha Rembrandt és Rubens női kortársait is kiállítanák — hol is vannak ők?

  • iparterves

    @timár.kati:
    Vagy a kiállítást nem látta vagy nem ismeri a a gerilla-nők művét.
    Vagy ismeri és látta is, de akkor eltűnt a gender-érdekeltség?

    A R-R kortársakról én nem nagyon tudok ( ezért is követeltem őket veszettül – cinikus válaszként a gerillák szövegére ).

  • timár.kati

    @iparterves: A kiállítást, természetesen, nem láttam. A GG-t, természetesen, ismerem és felismertem.

    A gender-érdekeltség megvan, itt van a retikülömben, közvetlenül az irónia-tartó mellett :-)))))

    Artemisia Gentileschi pl. R + R kortársa volt.

    De miért cinikus?

  • 62.2.22.

    Házas Nikolettának !!

    . . .Orlan egyik korai műve 1977-ből (A művész teste, Az automata avagy majdnem no2), mely a testprotézissel felszerelt női testet egy kávé automatához hasonlítja, melybe pénzt kell bedobni ahhoz, hogy a művész csókját és/vagy testét megkaphassa a vásárló. (A cím kétértelmű, a „baiser” szó egyaránt jelent csókot és közösülést).”

    H Ü L Y E S É G !!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

    “Le baiser de l’artiste” ebben az esetben kizárólag a csókra vonatkozik ! ! ! !
    A cím egyáltalán nem kétértelmű.

    Most pontosan itt vagyunk:
    “Le progrés de l’illusion”.
    Ez volt a címe annak a kiállításnak amit az Iparterv csoport
    munkáiból rendezett a L’Institut Hongrois Párizsban, és ez a címe annak a katalógusnak ami ezzel együtt megjelent.

    Vajon mit akar mondani ez a cím ?
    Egy biztos: franciául semmit.
    Ez a cím egyszerűen nem jelent semmit franciául.
    Forditva: L’illusion du progrés, az igen.
    (azt hisszük hogy valami halad, változik de az csak illúzió)

    De “Le progrés de l’illusion” semmit nem jelent franciául.

  • iparterves

    @timár.kati: Az információt köszönöm.
    A gender-készlet ezek szerint megvan, ez jó.
    Cinikus- a férfiakkal szemben. Vagy nem?

  • iparterves

    @timár.kati: Azt remélem vette, hogy Szabolcsi a maga születési dátumával mint nicknévvel írt most.

  • timár.kati

    @iparterves: Ja, most már értem. Ön a második részről beszélt, én az elsőre értettem — bocs! Igen, az, de én ezt értékelem :-))) Azzal a kiegészítéssel, hogy nem a férfiakkal szemben cinikus, hanem a sztereotípiákkal.

    És igen, látom, Szabolcsi appropriálta a születési dátumomat, de mit tegyek? Ön mit tenne a helyemben?

  • timár.kati

    technikai hiba megint….

  • iparterves

    @timár.kati: Ugyanazt, amit maga. Röhögök egy jót a trollon!

  • száztíz

    @timár.kati:

    Ne csinálj semmit.
    Egy nápolyi dal reményében, küldtem neked egy üzenetet.
    A dátumodat használva.
    Azzal megtoldva, hogy nagyon sajnálom ami történt.
    És hogy a hiba nem mindig a másik készülékében van.
    Mondom ezt magamnak is, természetesen.

    Ipartervesnek most írhatnék egy olyat amit életében nem felejtene el.
    Mindenesetre ez szöveg egy olyan konzervdobozról szólna
    amibe ugyan beletették a heringeket de egyáltalán
    nem találták ki azt a konzervnyitót amivel ki lehet nyitni ! !
    Ezt értse szó szerint.

  • iparterves

    @száztíz: Írja meg! ne ígérgesse, írja már!

  • timár.kati

    @száztíz: De könyörgöm, mi történt?

    A nápolyi dal még a dátumért nem jár, mert azt, mint írtam, bárki könnyen megtalálhatja. A pontos időpont alatt az órát és a percet értettem….

  • száztíz

    @timár.kati:

    Hát nem nyűgözött le bennünket a háború ?
    Hát nem kápráztattak el bennünket a fegyverek két hónapja ?
    Hát nem dagasztottuk a lövészárkok sarát ?
    Hogy aztán az árvák, talpig feketében, lenyomhassák a
    segélyirodák fényes kilincseit ? 🙂

    Hát nem ez történt ?

    De igen, az első váltotatban, csakis a dátumért, már járt a nápolyi dal. (Amit már el is énekeltem, egyébként.)

  • timár.kati

    @száztíz: Ok, a nápolyi dalért félig megkövetlek, de csak félig, mert az én készülékem szerint a szövegkörnyezetből egyértelmű volt, hogy a dátum nagy kutatást nem igényel, és az “időpont” megnevezés ebben az esetben nem a dátumra, hanem az órára és a percre vonatkozott.

    Látom, a két hónappal ezelőtti tengeri metafora után (ami nem nélkülözött némi harcias felhangot) most áttértél a háborúra.

  • timár.kati

    @iparterves: Örülök, hogy elkezdte ezt a cikket kommentelni, mert így most alkalmam volt el is olvasni — szép dolog is a szex, meg az erotika, ok, persze. De a szöveg ezen kívül még egyszer jól jöhet egy magyar nyelvű szemináriumon, ahol azt lehetne vele illusztrálni, hogy hogyan lehet (egyébként sikertelenül) megkísérelni az írónak a témájával szembeni ambivalenciáját az ellentétek nivellálásának segítségével elfedni.

  • iparterves

    @timár.kati: Ha konfúz az írónő, milyen lehet, amikor egy férfi ( “az ellenkező nem” ) írja meg a recenziót, súlyosabb esetben a kritikát?

  • timár.kati

    @iparterves: Bocs, hogy csak most írok erre, de kicsit gondolkoznom kellett a válaszon.

    A kérdése tetszik, több szempontból is. Amikor elolvastam a cikket az itt elindult beszélgetés hatására, akkor az jutott az eszembe, hogy vajon mi az oka annak, hogy férfiak nem írnak recenziót, ill. kritikát az ún. “nőművészeti” kiállításokról (vagy ha írnak is, ezek hozzám soha se jutnak el).
    Szóval szerintem nagyon érdekes a felvetése és én kíváncsian is várnám ezt a bizonyos recenziót (de nem jön).

    Nem tudom, hogy ezzel most megdöbbentem, vagy egyáltalán nem, de a “konfúz” írói/recenzensi állapot tapasztalataim szerint nem gender-specifikus. Ebben az írásban viszont épp a saját beszélői pozíció (fehér, középosztálybeli, stb. nő)túlhangsúlyozása válik “árulkodóvá”, illetve kerül véleményem szerint ellentmondásba azzal, hogy a női létet/identitást mégiscsak redukálja a szexualitásra. Én biztos vagyok abban, hogy egy férfi is bőven “képes” lehet arra, hogy az identitás kérdését ennél komplexebb módon lássa…

    Mit gondol?

  • iparterves

    @timár.kati:
    Bizony mondom, nem gondolok semmit. A gender-problematika számomra egy “teremtett” valami, amelynek nem a megértése, hanem az átélése és ezáltal való belsővé tétele okoz problémát.
    Meglehet, kőbunkó vagyok, de nehezen tudom a határaimon belülre engedni a dolgot.

    Azért sem, mert a “társadalmi nemem” nem tiszta képlet. A mai nőké és férfiaké sem lehet az. Ha pedig a gender-kérdés a nőiség társadalmi megfeleltethetőségére kérdez – pontosabban: annak feltárására irányul, remélem jól fogalmaztam -, akkor ez legkésőbb a baby-boom generáció életvitelével megszűnhetett önálló felvetésként létezni, mert a szerepek keveredtek.

    Ha a gender-kérdés a nők önmagukra ébredésének kérdéskörére kérdez, arra reflektál és azt alakítja, akkor az már túl is mutat önnön határain, s nem értelmezési keret a művészeti alkotások megértéséhez, hanem szimpla, de nagyon durva politika.

    Én pedig apolitikus ember vagyok ( Th. Mann-nak köszönettel ).

    Viszont ma reggel hallottam a bombasztikus hírt ( 1 milliárdra biztosítottak a kiállítás anyagát! ), hogy Munkácsi-fotók mutat be a Ludwig.

    Azon túlmenően, hogy Szabolcsi elmondja majd, mennyire hamis kép is alakult ki Munkácsiról és mennyire nem értjük mi itten, ebben a porfészekben a fotót, erőszakot teszek magamon és megnézem a kiállítást.

    Haladok a korral ( bár nem sütök Váncza sütőporral ).

  • timár.kati

    @iparterves: Ezen a szép, napfényes, szeptemberi délelőttön sajnos két, különböző módon “rossz” hírt is meg kell önnel osztanom.

    Az egyik ez a Munkácsi-téma. Nagyon kérem, ne vegye rossz néven tőlem a kérdést, mert valóban elcsodálkoztam, amikor olvastam az üzenetét, hogy a Munkácsit meg akarja nézni még azon az áron is, hogy “erőszakot tesz” magán, viszont a Sekula nem érdekli és nála nem volt hajalandó az “erőszakra”. Az talán inadekvát és visszatetsző lenne, ha kifejteném, hogy én mit is gondolok Munkácsiról és a kiállításról (talán majd Szabolcsi leírja “helyettem” is, amit a Caparól szóló fejtegetése alapján sejthető), de hogy a Sekula maga a fotó egyik legkritikusabb képviselője, az tény. Engem pedig megdöbbent, hogy egy ilyen kritikus alaknak, mint önt, nem jön be egy másik, hozzá bizonyos szempontból hasonlóan kritikus alaknak a tevékenysége.

    A másik, hogy amit a genderről ír — és ez az igazán rossz hírem –, az teljesen pontos (!), leszámítva egy momentumot, mégpedig “a nők önmagukra ébredésének” kérdését. Ez ugyanis az én meglátásom szerint inkább egy “feminista” dolog — és ebből a szempontból mégiscsak van egy kronológia, tehát előbb volt a feminizmus és utána jött a gender. Illetve a feminizmus több formában is jelentkezett, aminek egyik erős vonulata az az aktivizmus, amitől önt és még sok más embert is kirázza a hideg (joggal vagy jogtalanul). A gender ehhez képest sokkal “visszafogottabb”, mert inkább egy kritikai diszciplína, semmit egy aktivista politika (bár itt is találunk politikai, azaz hatalmi felvetéseket és megközelítéseket).
    De az — bármennyire is rosszul fogja önt érinteni, amit mondok –, hogy a genderben ott a “keveredés”, a “nem tiszta képlet”, stb, az a gender-téma legkorszerűbb felfogásáról árulkodik. Ami azért szép teljesítmény egy magát “kőbunkónak” titulálótól… :-))))

    Ne haragudjon, de a Th. Mannhoz magyarázatra van szükségem, mert ez nincs meg nekem….

  • iparterves

    @timár.kati:

    Ez nem rossz hír. Az egyik már bezárt – sok volt a vita, én pedig lassan ébredtem -, a másik nemsokára nyit. S “nagy klasszikus”.
    Gondoltam: valahol csak el kell kezdeni.

    A kőbunkóság arra vonatkozott és vonatkozik, hogy szemhatárom ( “horizontom” ) már lezárt, így bizonyos dolgok, esetek, művek, körülmények, összefüggések, relációk és amit csak akar…már nem tudnak eljutni hozzám. Vagy nem úgy jutnak el, ahogyan talán kellene (?)

    Például így, az, amit a gender és a feminizmus kapcsolatáról ír, nálam akként fordítódik le, hogy a nagyszájú, erőszakos női mozgalom kifinomult, humán tudományokba beáramló és sokkal védhetőbb formája lett a gender studies. Ez nem lehet már félredobni amiatt, hogy “női ökörködés”, ezt komolyan kell venni, mert a fiziológia különbségeken túl a társadalmi szerepvállalás és felfogásbeli különbségek hangsúlyozása a fontos benne. A befogás szempontja is emiatt releváns (?) – a nők másképpen olvasnak, néznek, másképpen látják az eseményeket.

    Ez mind rendben, de gondolja, hogy a romantikus angol irodalom gender szemléletű befogadástörténete – idézet egy kutatási irányból – az ma gazdagíthatja a tudásunkat? Vagy elég árnyaltabbá tenni?

    Mindegy, nekem ez a szempont valahogy nem szempont. Vagy nem fontos szempont. Sorry.

    TH. Mann-tól csak a címet oroztam e részben: Egy apolitikus embere elmélkedései a kötete címe.

  • timár.kati

    @iparterves: Éljen a kezdet! Végül is tényleg mindegy, hogy mivel és hogy, de ha elkezdődik, akkor az jó! Szóval, ez lehet épp a Munkácsival a Ludwigban.

    Számomra, úgy tűnik, most már csak a tagadás marad. Egyszerűen nem hiszem el, hogy az ön horizontja lezárt lenne, akárhogy is próbál erről meggyőzni. Ebben biztos, hogy nem fogunk egyetértésre jutni. Azt meg egyáltalán nem tudom, hogy hogyan “kellene” a dolgoknak eljutniuk önhöz, hogy vajon van-e egy “normatív” (1000-szer is elnézést ezért a szóért!) eljutási módja dolgoknak, ahogy mindenkihez el kéne kerülniük….

    Azt persze el tudom fogadni, hogy önnek a gender-szempont nem érdekes, és talán én sem arról szeretném meggyőzni, hogy most egyszerre váljon önnek fontossá, mert ez a fajta célkitűzés tőlem nagyon távol áll. Talán mindössze azért mondom, amit írok, mert az a benyomásom (!), hogy a gendernek pont nem az az aspektusa, illetve felfogása jutott el önhöz, amit ön is figyelemre és megfontolásra érdemesnek tartana. Közben meg a részletekben nagyon is árnyalja a dolgokat — ez itt egy kisebbfajta ellentmondásnak tűnik.
    (Ha már itt tartunk, akkor a Woolf mellé ajánlanék még egy olvasmány, ami most épp arról jutott eszembe, amit ön az előbb írt. Ez pedig Jonathan Culler Dekonstrukció c. könyvének egyik fejezet, melynek “Nőként olvasni” a címe. Nekem Culler is nagy kedvencem, különösen a stílusa és az érvelése miatt áll hozzám nagyon közel.)

  • iparterves

    @timár.kati:
    Vannak azért messzebbre szóló, jobban hallható gender-ellenes vélemények is itthon.
    A pécsi, készülő botrányról már olvasott?

  • timár.kati

    @iparterves: Most arra gondol, hogy az ön “gender-ellenes” véleményéhez képest? Ami valójában annyira nem is az? :-)))

    Vicces, hogy ezt a pécsi dolgot említi, mert véletlenül ma benéztem a kiállításra. Javasoltam is nekik, hogy írjanak a püspöknek egy köszönő levelet, mert olyan PR-t csinált nekik, hogy még a nagy, országos kereskedelmi csatornák is lementek forgatni (akik egyébként a nagy országos átlagnak megfelelően le se tojják a kortárs művészeteket)! Annyi időm nem volt, hogy a kiállítást rendesen meg tudjam nézni, de a felszínes benyomásom nem túl pozitív… Ha a gender arról “szólna”, amit a kiállításon lehet látni, akkor azt én sem kedvelem túlságosan…

  • timár.kati

    @iparterves: És ön mit gondol a a “botrányról”?

  • iparterves

    @timár.kati: Elkeserítőnek tartom. Az egyháznak semmi köze ezekhez a világi dolgokhoz.

  • timár.kati

    @iparterves: Az biztos, hogy nem ez az első alkalom, hogy az egyház olyan dolgokba szól bele, amihez semmi köze, és amihez pedig köze lenne, arról mélyen hallgat.
    Az azért viszont érdekes, hogy azt sem veszik észre, hogy ezekkel a reakcióikkal épp az ellenkezőjét érik el, mint ami a céljuk lenne — épp hogy több ember szerez tudomást a dologról és még azok is elmennek a kiállításra, akik azt se tudják, hogy egyáltalán van ilyen. Ez is csak azt mutatja, hogy nem a mában élnek, annak a működéséről fogalmuk sincs….

  • iparterves

    @timár.kati:
    De nem erről van szó. Beleszólnak, akarnak és újra engedik.
    S sokan akarják is, hogy megmondják nekik, mi a jó és a rossz.
    A ma működéséről nekem sincsen fogalmam, így velük vagyok egy kategóriban ( mégha nem is akarok ).

  • timár.kati

    @iparterves: Ön, még ha akarna és mindent megtenne ezért, akkor se tudna soha velük semmilyen szempontból se egy kategóriába kerülni, ez teljesen lehetetlen és nyilvánvaló. Az én tapasztalatom szerint önnek kétségtelenül több fogalma van a ma működéséről, mint a legtöbb embernek.

    A jó és a rossz — ez azért teológiai szempontból sem érdektelen kérdés, de azt nem tudom, hogy a kurrens teológiai felfogás szerint lehetséges-e egyáltalán a jó a rossz nélkül? Mi történne, ha a rossz megsemmisülne vagy eltűnne (mármint teológiai értelemben)?

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány