(elle@centrepompidou, 2009. május 27 – 2010. május 24, Párizs)
Hogy mit jelent nőnek lenni, azt az előző század folyamán sokan sokféleképpen fogalmazták meg versben, prózában, naplóban, esszében, tanulmányban, képen, filmen, stb.
Niki de Saint Phalle: Keresztre feszítés, 1965 körül
festett műanyag tárgyakkal, 236x147x61,5
Pompidou központ AM- 1975-86
A feminista mozgalmak abból a tapasztalatból indultak ki, hogy a felvilágosodás egyetemes ember fogalma valójában egy partikuláris férfi (fehér, európai, keresztény) tapasztalat általánosítása volt. A XX. században a partikuláris férfitapasztalattal egyenértékű saját identitás keresése a női gondolkodás történetét és a művészeti kifejezést egyaránt befolyásolta. A feminizmus sokáig szükségképpen militáns és önmagát valamivel szemben megfogalmazó volt, ám a kezdeti – alapvető polgárjogi célok – elvi kivívása után maga a mozgalom is plurálissá vált.
Én mai (fehér, nyugati, női) szemmel, bevallom, némi idegenkedéssel szemlélem a militáns nézőpontot továbbra is fenntartó feminista állásfoglalásokat, melyek a női egyenjogúság kivívásáért folytatott küzdelemben gyakran elvétik a nemek finom és egyben rendkívül bonyolult egymásrautaltságából eredeztethető arányokat, amelyek a másságokon túli eredendő azonosságokról a testiség és az eltérő szocializáció nevében megfeledkeznek, és amelyek nem vesznek tudomást a mozgalom és a társadalmi változások következtében elért eredményekről.
Hogy mit jelent nőnek lenni, saját autentikus tapasztalatomból kiindulva is csak homályosan tudom, saját nőként való szocializációm nyomait magamon viselve is csak bizonyos perspektívából látom, saját eddigi életszakaszaim nőiségem okán rám osztott szerepeit kipróbálva (kislány, nagylány, húg, barátnő, szerető, anya, feleség, stb.) is csak részlegesen tudom.
Hogy mit jelent nőnek lenni a Pompidou Központban, összegyűjtött nemzetközi női kiállítás rendezői szerint, az engem (kortárs nyugati nőt) némiképp meglepett. Ezt a kiállítást nézve ugyanis – mondjuk férfi szemmel (nem könnyű így látni) – lehet, hogy nem is szeretnék (kortárs nyugati) nő lenni. Pedig – szégyenkezve bevallom – szeretek. És nemcsak azért szeretek, mert szavazati jogom vagy szólásszabadságom van (nyilván ez is fontos, ha nem lenne, rossz lenne), hanem többek között azért szeretek ebben a kontextusban nőnek lenni, mert – tautológiával szólva – lehetőségem van arra, hogy a körülöttem lévő világot ebből a bizonyos, partikuláris és személyes (női) nézőpontból szabadon tapasztaljam meg.
S hogy miként tapasztalják meg nőiségüket a kiállításon szereplő női művészek, illetve, hogy mit emeltek ki a kiállítást rendező kurátorok, nos ez sok szempontból elgondolkodtató. A számos művet felsorakoztató kiállítás központi problematikája a női testhez, a saját szexualitáshoz való viszony. A műveket nézve olyan érzése támad az embernek, mintha a női szexualitás valami különálló entitás lenne, mellyel a huszadik-huszonegyedik században élő nő nem tudna mit kezdeni. Vagy mintha a bataille-i értelemben vett paroxizmus iránti vágy, mely a testiségen keresztül metafizikai tapasztalatokhoz juttatta a férfit, most a nőt is magával ragadta volna.
A női test „kitettsége” (a külső hatásoknak, az erőszaknak, a férfiak tekintetének) elismerem, sok kontextusban még mindig aktuális téma. Az azonban elgondolkodtató, hogy a kiszolgáltatottságtól való félelem olyannyira közös témája az itt kiállított nőművészeknek, hogy az szinte teljesen elfedi azokat a valóban csak a nők számára hozzáférhető, a test és a lélek transzformációjával járó többé-kevésbé univerzális tapasztalatokat (nővé válás, terhesség, szülés, anyaság, öregedés, stb.), melyek az úgynevezett nőiség gerincét mindig is alkották.
Ha elfogadjuk a kurátorok által összeállított képet, a helyzet némiképp elszomorítónak tűnik. Úgy tűnik, mintha a női test, és az általa képviselt nőiség – ebben a nyugati kontextusban – még mindig komoly veszélyeknek lenne kitéve. Úgy tűnik, mintha a feminista diskurzus nem árnyalódott volna az idők során, mintha megrekedt volna a kezdeti célkitűzéseknél.
A veszélyre olyan emblematikus művek hívják fel a figyelmet, mint Niki de Saint Phalle Keresztre feszítés című festett műanyag szobra 1965-ből, mely a nagytestű, nemi szervét mutató, virággal díszített, hajcsavarós női testet a keresztre feszítés végsőkig kiszolgáltatott pozíciójába helyezi, vagy Orlan egyik korai műve 1977-ből (A művész teste, Az automata avagy majdnem no2), mely a testprotézissel felszerelt női testet egy kávé automatához hasonlítja, melybe pénzt kell bedobni ahhoz, hogy a művész csókját és/vagy testét megkaphassa a vásárló. (A cím kétértelmű, a „baiser” szó egyaránt jelent csókot és közösülést).
Orlan: A művész teste (Az automata, avagy majdnem no2)
foto, 157×110 cm
Pompidou központ | EC2009-1-CC11
A veszélytől való félelmet Maria Abramovic A test felszabadítása című performanszában szavakkal is megfogalmazza „Nyugati civilizációnkban annyira tele vagyunk félelmekkel, szemben a keleti kultúrákkal, hogy még nem dolgoztunk ki technikákat, melyekkel fizikai határainkat áthelyezhetnénk”.
Maria Abramovic: A test felszabadítása, 1976
fekete-fehér video
Pompidou központ AM 1991-57
Némiképp kilóg az erőszakot középpontba állító művek sorából Pipilotti Rist ezúttal padlóra vetített, A csillagos ég alatt című videó installációja 2007-ből, melynek harmóniát sugalló meditációs zenéje és derűsen esztétizáló képei megnyugtató módon mutatják természet és kultúra, férfi és nő összetartozását. Vagy hasonlóképpen kilóg a sorból Marie-Ange Guilleminot Az én babáim című videója 1993-ból, melyben a tésztanyújtás aktusa finom, sajátosan női erotikát rejt magába.
Külön fejezet a kiállításon a női design és a női építészet, de itt sem lehetett látni – és ez igaz a festészet szekcióban kiállított művekről is – hogy mitől mások és sajátosak a nők által készített bútorok, épülettervek és festmények, miért nem lehetne a szerzőjük férfi?
A nagy nemzetközi kiállításokról ismert nevek (Sophie Calle, Cindy Sherman, Louise Bourgeois, Shirin Neshat, Anette Messager, Charlotte Moorman, Barbara Kruger, Mariko Mori, Ana Mendieta, stb.) ismert művei mellett a nagyközönség számára kevésbé ismert szerzők (Ghazel, Marie-Ange Guilleminot, Sanja Ivekovic, stb.) művei is helyet kaptak a kiállításon, ahol a 900 női művész munkáit állították ki, melyek mindegyike a Modern Művészeti Múzeum tulajdonát képezi.
A jól ismert művek közül talán Sophie Calle munkáit érdemes még kiemelni, többek között azért, mert témája, a hiányzó szerelem keresése, némiképp kilóg az erőszakot tematizáló művek sorából. Calle hangja véleményem szerint azért is aktuális és figyelemre méltó, mert miközben a férfira mint a hiányzó Másikra néz, nem a férfitól való félelem, hanem a férfi hiányától való félelem jelöli ki a női nézőpontot.
A kevésbé ismert szerzők munkái közül azok érdemelnek figyelmet, melyek aktuális kérdéseket fogalmaznak meg. Ilyen például az arab származású Ghazel videója, mely a női szerepek próbálgatásáról szól egy olyan társadalmi kontextusban, ahol még valóban van tétje a nők felszabadításáért folyó feminista mozgalmaknak.
Mindent összevetve, a párizsi kiállítás annak ellenére, hogy központi problematikája viszonylag egyoldalú, mégis arra hívja fel a figyelmet, hogy a nagyközönség által sokszor a feminista mozgalmak célkitűzéseinek propagandájaként azonosított női művészet önmagában is többértelmű, különböző női művészeteket takar. Kezdve ezt rögtön a női (és egyáltalán, akármilyen) művészet kapcsán megkerülhetetlen kérdéssel, a test megmutatásának, reprezentációjának kérdésével. A feminista indíttatású művészetben ábrázolt női test ugyanis alapvetően politikai, társadalmi test, amely a (férfiak által társadalmiasított) kizsákmányolás nyomairól tanúskodik. Ezzel szemben a kiállítás megmutatta, hogy a test nem csupán társadalmi értelemben gondolható el, hanem olykor a metafizikai és antropológiai tapasztalat kitágításának a médiuma is lehet.
