Never-Part – palesztin művészek az EU fővárosában

Jumana Abboud, 1996-2003 #1.

Ősszel Palesztina a téma Brüsszelben: szeptembertől december végéig a belgiumi francia közösség Masarat Palestine címmel művészeti és kulturális hónapokat rendez a Les Halles de Schaerbeek vezetésével és több más kulturális központ, köztük a Palais des Beaux-Arts részvételével.


Négy hónapon át a belga (és EU) fővárosban és környékén minden művészeti ágban, a zenétől a táncon, színházon és filmen át az irodalomig és természetesen a képzőművészetig városszerte kitűnően kommunikált bemutatók, rendezvények vannak/lesznek, és mindezeket konferenciák és beszélgetések egészítik ki.
A kezdeményezés volumenére jellemző, hogy a kulturális intézmények mellett belga oldalról a vallon közösség külügyminisztériuma, palesztin részről az országot az EU-ban, Belgiumban és Luxemburgban a legmagasab szinten képviselő állandó küldött, Leila Shahid támogatja.

Ayreen Anastas, I met you met she met he met we met they met, 2008.

A cél teljesen világos, nagyon egyértelműen meg is fogalmazzák: ha a politika folyamatosan kudarcot vall, a kultúrának talán sikerül valamilyen módon változást katalizálnia palesztin földön. Ehhez persze a legfontosabb, hogy a világ ne a mostani módon lássa Palesztinát. Az országhoz, a palesztinekhez kapcsolódó asszociációk a háború képeire redukálódtak – ami persze részben érthető, hiszen a terület, illetve az ott élők létét döntően ez az helyzet határozza meg. Ugyanakkor a nyomorúság és szenvedés képei sokkolnak bár, s sokakat nyilván részvétre, együttérzésre, adományokra, állásfoglalásra késztetnek, de legalább ennyire távolítanak is a problémától. Attól, hogy itt nem egyszerűen elszánt harcosokról és egy konfliktuszónában kialakult háborús helyzetről, fegyverekről, vérről, szenvedésről és áldozatokról van szó. Nem egy film egytulajdonságú, de hatásosan megrajzolt karaktereit látjuk – bár a média által közvetített képek ezt sugallják – hanem egy népről, amelyikről mindezek miatt nagyon keveset tudunk.

Palesztin áldozat, palesztin szabadságharc, palesztin-izraeli konfliktus, palesztin terrorista – a palesztin mint melléknév az európai, illetve a nyugati világbeli diskurzusban a hírekből áradó szókapcsolatok dominanciája és kondícionáló hatása miatt elvesztette asszociációs mezejének a kultúrára, sőt, az élet szinte minden más természetes velejárójára vonatkozó részét. Ez pedig akadálya a tényleges  diskurzusnak, akadálya a megoldásnak is. Nem letagadni vagy kissebbíteni kell a konfliktus jelentőségét és kevésbé átérezni a palesztin nép szenvedéseit, de semmihez sem elég, ha csak ez látszik.

A brüsszeli kulturális idény szervezői éppen arra tesznek kísérletet, hogy a palesztin identitás teljessége számára teremtsenek teret a megmutatkozásra. A nem redukált, nem pusztán a konfliktus mentén való meghatározottság számára (a konfliktus mentén való identitásdefiníciót persze jobbára a világ tulajdonítja palesztinoknak), illetve arra, hogy ez a teljes önmeghatározás, vagy annak kísérlete a világ felé is megnyilvánuljon, és áttörje, szétfeszítse a sztereotípiákat.

Ennek a kísérletnek az egyik fázisa a Palais des Beaux-Arts-ban múlt pénteken nyílt, Never-Part című kiállítás. Tizenöt, a világ különböző pontjain élő, különböző korú palesztin művész, köztük Mona Hatoum és Emily Jacir hoztak el ide olyan tárgyakat, amiktől soha nem tudtak megválni – innen a kiállítás címe. Személyes történelem, tárgyak, műtárgyak a kiállítótérben, direkt megmutatkozás, individuális, szubjektív, kitárulkozó, ugyanakkor cseppet sem érzelgős. Nem annyira a darabok egyedi művészi és/vagy dokumentatív értéke, hanem a projekt egésze, a közös megmutatkozás, a személyes létek, emlékek és életvonalak egybeterelése adja a Never-Part minőségét. Azt, hogy tökéletesen létrejön az a fajta megmutatkozás, amit az egész programsorozat teret kíván adni. Látjuk, milyen elképesztően finom vonalakkal rajzolt képben reprezentálódik a közösség – a sorsok, személyes és közösségi történelem minden vonatkozásával együtt – ha a reprezentációt saját maga alakítja. Az öndefiníció, az önreprezentáció, s a megfelelő kommunikáció a megszólítás, a láttatás pedig talán segíthet – ha már annyi minden más csődöt mondott.

A megnyitón többszázan voltak, a vallon régió külügyminisztere, a kulturális vezetők, Leila Shahid, és valaki, akit Shahid körülbelül úgy konferált be, hogy „és ahogy itt körülnézek, van itt ma valaki, akinek nem feltétlenül kellene itt lennie, nem is hívtuk meg, de talán annak örülök ma a legjobban, hogy eljött. “ A Knesset egykori alelnökasszonyáról beszélt.
 

  • tommygun

    “A cél teljesen világos, nagyon egyértelműen meg is fogalmazzák: ha a politika folyamatosan kudarcot vall, a kultúrának talán sikerül valamilyen módon változást katalizálnia palesztin földön.”

    A nagy lófaxt. A vallon politikusok így próbálnak még pár szavazatot kinyalni a francia nyelvű brüsszeli arabok seggéből.

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány