Magyarországon a második világháború végéig hivatalosan működött a cenzúra. Volt nevesített cenzor, lehetett tudni, hogy kinek az ízlésterrorja érvényesül éppen. A bolsevik hatalomátvétel után a rendszerváltásig hivatalosan nem létezett a cenzúra, a valóságban minden korábbinál erősebb volt. Cenzúráztak a Párt illetékesei, és fiókáik, a lapok, kiadók, a rádió és televízió szerkesztői is. Kialakult az öncenzúra: az írók, művészek önként csonkították meg, tették érvénytelenné műveiket, mielőtt bemutatták volna őket a diktatúra illetékeseinek.
A rendszerváltozás után hivatalosan megszűnt a hivatalosan korábban nem létező cenzúra. A felszabadult lakosság vállalta magára a cenzor szerepét. Ahogy korábban a rendszer, a diktatúra átöltözése után az egyének nem tűrik az ellenvéleményeket, a másképpen gondolkodást. A legtöbb ember, ha hatalomhoz jut a tápláléklánc legalján tengődő tartalomszolgáltatók felett – kurátor, szerkesztő, műsorrendező lesz -, a világ legtermészetesebb dolgaként csonkít, ír át, hamisít meg műveket, interjúkat anélkül, hogy a szerző, vagy interjúalany hozzájárulását kérné, vagy értesítené az illetőt. Így az írásoknak, műveknek legalább két alkotója lesz. Az egyik nyilvános, aki elviszi a balhét, akin a közönség számon kérheti művének minőségét, hitelességét, és egy titkos, aki nem adja nevét az átalakításhoz, csak a pénzt veszi fel. Ezt „kreatív cenzúrának” hívja a tudomány. Ha a sértett levélben tiltakozik a szavai meghamisítása ellen, a hamisító nem válaszol levelére. Magyarországon bevett szokás, hogy csak akkor válaszol a minihatalom a levélírónak, ha akar valamit tőle.
A televízióban általánossá vált rutin, hogy az interjúalanynak a műsorvezetők nem adnak időt az értelmes válaszra. A kérdező nagyságrendekkel többet beszél, mint amennyit a kérdezettnek engedélyez. Velem is – noha alaposan elsajátítottam Amerikában a „sound bite”, a 2-3 tőmondatban megfogalmazott közlés művészetét – sokszor előfordult ilyesmi. A nyomtatott és elektronikus sajtóban ugyanezt tapasztaltam. Tekintélyes lapok, portálok szerkesztői írták át, húzták meg írásaimat, s az átírásról, meghúzásról csak akkor értesültem, amikor nyomtatásban, vagy a Neten olvashattam az értelmetlenné varázsolt munkáimat. Gyakran megtörtént, hogy az általam jóváhagyott interjúszövegeket is átírták, megcsonkították, tudván, hogy Magyarországon évekig húzódhatnak, és sokba kerülnek a sajtóperek. Ha a felperes meg is nyeri a pert (erre kicsi a valószínűség, hiszen az alperesnek módjában áll a legjobb ügyvédeket alkalmazni, míg egy írónak, művésznek jellemzően nem – és a magyar bírók is ritkán tartják komolynak az ilyen eseteket) a bíróságok általában csak arra kötelezik a bűnösnek talált kiadványok szerkesztőit, hogy helyesbítést közöljenek, ami, jóval a cenzúra megtörténte után, a kiadványok szövegtengerében eldugva már semmit sem ér.
Rádióinterjúim során gyakran előfordul, hogy amikor a beszaráson szocializálódott, vagy pártkatona kérdező-szerkesztő érzi, hogy olyat fogok mondani, ami az adott politikai konstellációban nem ildomos, megnyom egy gombot és beadja a zenét. A zene vált az audiócenzúra legfontosabb eszközévé, mert a minicenzorok tudják, hogy az agyatlanított hallgatók szívesebben hallgatnak gondolkodásra nem késztető zenét, mint a lelki tespedtségüket megzavaró, maradék agysejtjeiket működésre késztető szöveget. A televízióban a zenével aláfestett képek töltik be ugyanezt a szerepet. Amikor az interjúalany ingoványos talajra téved, a láthatatlan rendező utasítására a kamera elkezd bóklászni a stúdióban, művészieskedve mutatja a reflektorokat, állványokat, a szerkesztő fülét, aztán gagyi „zenés összeállítás” következik.
A cenzúrázásnak számos oka lehet. Az első az irigység, a cenzor kisebbségi komplexusa: tudja, hogy akármit vesz be, szív el, akármennyit gyötri az agyát, soha sem fog olyan minőséget kiizzadni, mint a neki kiszolgáltatott tartalomszolgáltató, ezért igyekszik annak szellemi termékét tönkretenni. A másik ok, amely a cenzorokat működésre készteti a politikától való függőségük. Köztudott, hogy a törvények felett lebegő politika az élet minden szintjét áthatotta az országban. Sikeres vállalkozó, állandó állással rendelkező értelmiségi csak az éppen hatalmon lévő párt kegyeltje lehet valaki, vagy ha a párt ártalmatlannak minősíti. Ezért aztán a pozícióba került senki mindent megtesz azért, hogy a megélhetését biztosító politikai entitás vélt, vagy valós érdekeit szolgálja. A cenzúra harmadik formája a kereskedelmi okokból történő hamisítás, tiltás. A cenzor munkaadója a minél nagyobb volumenű eladásra törekszik. Győzikét könnyebb eladni, mint egy releváns gondolatot. A médiában, a kereskedelmiben és az ugyancsak a kereskedelemnek, politikának, rossz ízlésnek kiszolgáltatott, úgynevezett „közszolgálatiban” egyaránt a silányság, a lebutított szellemi termékek tömeggyártása folyik.
A cenzúra létezésének tagadását, a tiltás, megcsonkítás, hamisítás szabályainak eltitkolását „metacenzúrának” nevezzük. A metacenzor nem is jelzi az eltávolított, meghamisított részeket, és ha kérdezik, nem válaszol, vagy csak mosolyog: „Tudja azt maga nagyon jól”. Sellők, mélységesen tudatlan lazák, fontoskodó, gondterhelt idősebb véleményformálók csattogtatják ollóikat, egereiket, nyomogatják gombjaikat ezekben a pillanatokban is a kurátori, szerkesztői, rendezői trónokon szerte az országban, gondoskodva arról, hogy még gyorsabban, még mélyebbre zuhanjon az eleve nagyon alacsony szintről letaszított szellemi, etikai színvonal.
Vonatkozó régebbi cikkünk: Fundamentalisták és új-baloldaliak Lengyelországban.
