Stephan Dillemuth, Maximiliane Baumgartner, Mirja Reuter és Florian Gass Münchenből jöttek, ahol egyfajta bohém kutatásra alapozott csoportos alkotással foglalkoznak, így egyszerre bírálják, bontják le és szabadítják fel az akadémiai és a művészi közeg előírásait, konformizmusait. A velük készült interjú vége felé elháríthatatlan egyértelműséggel fogalmaznak: „Azon gondolkozom, hogy mi lenne, ha soha többé nem húznánk határt aktivisták és művészek közé. Mert annyira elegem van már ebből az állandó kategorizálási kényszerből.”
A kategorizálás árnyékjelensége a kirekesztés: van ami/aki odatartozik, és van ami/aki nem. Egy olyan szociális helyzetben, amely korunkat jellemzi, valamiféle biztonságérzetet nyújt – azoknak persze, akik beletartoznak az évszázadok elnyomását tükröző vagy frissen kieszelt kategóriákba. Amikor egy művész az anonimitást vagy a közösségi munkát választja, nem él a rendelkezésére álló privilégiumokkal. Kevés ennél hatékonyabb módját ismerem annak, hogy ezek a társadalmi viszonyok változzanak.
Egy évvel korábban a Katalizátor-díjat a Société Réaliste készítette: a nemzeti zászlók (és az ellopott forradalmak) dekonstrukciójaként fekete alapon fehér kör:
Nem tudom, mennyire volt szándékos, de szép kapcsolat jött létre ezzel a zászlóval, ugyanis a díjátadó performanszának (rejtett) része volt, hogy Stephan felmászott a Trafó homlokzatára, és a közintézményeken kötelezően ott lobogó nemzetiszín zászlót egy fehér-fekete kockás anyaggal betakarta.
A pénz: kényes dolog egy társadalomkritikus projektben. Szükség van rá, persze, jobb bele se gondolni. Ha viszont mégis belegondolunk, a legdurvább kirekesztést, a legkategorikusabb uniformizációt, vagy, Alain Badiou fogalmával: a hamis univerzalitást látjuk meg benne. (Ha nem gondolunk bele, akkor jó, viszont akkor ugyanolyan gépies alattvalói attitűdöt produkálunk, mint amivel szemben valami egészen mást próbálunk megvalósítani.) A díjátadót előkészítő workshopon nyilván belegondoltak pénz és társadalomformáló művészi projektek feszült viszonyára. Azt csinálták meg ugyanis, amikor a Motor kategória győztesét hirdették ki, hogy a workshop résztvevői gépies mozgást produkálva mintegy pénzátadó géppé álltak össze, ment egyik alkatrésztől a másikig a sok drága 20.000 forintos, igazi húszezresek, időnként egy-egy lehullott a földre, nem számított, majd mielőtt az összeset átadták volna a Gallery8-eseknek, egyik performer jött a seprűvel meg a lapáttal, fölseperte a lehullott nagy címletű bankjegyeket, és odacsapta a többihez. Minden patetikus komolyságát elveszítette ezzel a pénzösszeg. Odalett a vágy titokzatos tárgya, maradt a hasznosítható eszköz és a fellélegzést okozó vicc.
A Művészet kategóriához – amelynek végső győztesét, A Hiányzó padtársat a helyszínen választották ki, és az is számított, hogy ott, helyben, hogyan és mit válaszolnak a projektek résztvevői a kérdésekre – egy nagy, közös örömünneplést csináltak, zene, tánc, konfettik, hívták a közönséget is, de alig néhányan bátorkodtak beszállni (bezzeg Berlinben mekkora buli lett volna), adott ponton azt láttam, hogy Stephan tüllszoknyája az egyik mókuson van már, közben meg szólt a techno-zouk-kuduro fúzió:
money honey workers
we need your idealism,
your love, your pain
we need new politcs
that don’t create
that shame
Selyem Zsuzsa