Money Honey Workers – a 2013-as Katalizátor-díj átadójáról

Stephan Dillemuth, Maximiliane Baumgartner, Mirja Reuter és Florian Gass Münchenből jöttek, ahol egyfajta bohém kutatásra alapozott csoportos alkotással foglalkoznak, így egyszerre bírálják, bontják le és szabadítják fel az akadémiai és a művészi közeg előírásait, konformizmusait. A velük készült interjú vége felé elháríthatatlan egyértelműséggel fogalmaznak: „Azon gondolkozom, hogy mi lenne, ha soha többé nem húznánk határt aktivisták és művészek közé. Mert annyira elegem van már ebből az állandó kategorizálási kényszerből.”


Még annyit mindenképpen meg szeretnék említeni ebből a beszélgetésből, ráadásul a díjátadóhoz is kapcsolódik a dolog, hogy a válaszokat nem saját nevükben adták, hanem mint x1, x2, x3, x4. Hasonlóan mutatkozott be a Trafó-esten a 20 forintos operett csapata: családnév helyett mókus szerepelt mindannyiuknál. A márkák, nevek, celebek fetisizálának, valamint az elvakult önféltés korszakában van abban kurázsi meg nagyvonalúság, hogy valaki nem ragasztja minden gondolatához és tettéhez a saját nevét. Nem a kollektívba olvasztott személyességet látom ebben az erős gesztusban, hanem az alkotás anonimitását, ellenállást a pénz-és-hírnév mágiának. Még csak nem is jótettekről van szó, hanem közös munkáról, anélkül, hogy bármit, akár képzettséget, akár anyagi helyzetet figyelembe vennénk.

A kategorizálás árnyékjelensége a kirekesztés: van ami/aki odatartozik, és van ami/aki nem. Egy olyan szociális helyzetben, amely korunkat jellemzi, valamiféle biztonságérzetet nyújt – azoknak persze, akik beletartoznak az évszázadok elnyomását tükröző vagy frissen kieszelt kategóriákba. Amikor egy művész az anonimitást vagy a közösségi munkát választja, nem él a rendelkezésére álló privilégiumokkal. Kevés ennél hatékonyabb módját ismerem annak, hogy ezek a társadalmi viszonyok változzanak.

Egy évvel korábban a Katalizátor-díjat a Société Réaliste készítette: a nemzeti zászlók (és az ellopott forradalmak) dekonstrukciójaként fekete alapon fehér kör:

societe realiste.jpg

 

Nem tudom, mennyire volt szándékos, de szép kapcsolat jött létre ezzel a zászlóval, ugyanis a díjátadó performanszának (rejtett) része volt, hogy Stephan felmászott a Trafó homlokzatára, és a közintézményeken kötelezően ott lobogó nemzetiszín zászlót egy fehér-fekete kockás anyaggal betakarta.

A pénz: kényes dolog egy társadalomkritikus projektben. Szükség van rá, persze, jobb bele se gondolni. Ha viszont mégis belegondolunk, a legdurvább kirekesztést, a legkategorikusabb uniformizációt, vagy, Alain Badiou fogalmával: a hamis univerzalitást látjuk meg benne. (Ha nem gondolunk bele, akkor jó, viszont akkor ugyanolyan gépies alattvalói attitűdöt produkálunk, mint amivel szemben valami egészen mást próbálunk megvalósítani.) A díjátadót előkészítő workshopon nyilván belegondoltak pénz és társadalomformáló művészi projektek feszült viszonyára. Azt csinálták meg ugyanis, amikor a Motor kategória győztesét hirdették ki, hogy a workshop résztvevői gépies mozgást produkálva mintegy pénzátadó géppé álltak össze, ment egyik alkatrésztől a másikig a sok drága 20.000 forintos, igazi húszezresek, időnként egy-egy lehullott a földre, nem számított, majd mielőtt az összeset átadták volna a Gallery8-eseknek, egyik performer jött a seprűvel meg a lapáttal, fölseperte a lehullott nagy címletű bankjegyeket, és odacsapta a többihez. Minden patetikus komolyságát elveszítette ezzel a pénzösszeg. Odalett a vágy titokzatos tárgya, maradt a hasznosítható eszköz és a fellélegzést okozó vicc.

A Művészet kategóriához – amelynek végső győztesét, A Hiányzó padtársat a helyszínen választották ki, és az is számított, hogy ott, helyben, hogyan és mit válaszolnak a projektek résztvevői a kérdésekre – egy nagy, közös örömünneplést csináltak, zene, tánc, konfettik, hívták a közönséget is, de alig néhányan bátorkodtak beszállni (bezzeg Berlinben mekkora buli lett volna), adott ponton azt láttam, hogy Stephan tüllszoknyája az egyik mókuson van már, közben meg szólt a techno-zouk-kuduro fúzió: 

money honey workers
we need your idealism,
your love, your pain
we need new politcs
that don’t create
that shame

Selyem Zsuzsa

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány