Kultusztörténet és politikai ikonológia

Kommentár a Pátosz menedzsment beszélgetés-sorozat hatodik alkalmához

Valószínű, hogy Horthy Miklós és James Joyce először csak 2014-ben, Nemes Csaba rajzán találkozott össze, habár az egyik jeles hazai Joyce-kutató, Takács Ferenc nem zárja ki annak lehetőségét, hogy valóban ismerték egymást.[1] Azt viszont valószínűtlennek tartja, hogy a Horthy-legendáriumhoz híven Joyce tanította volna angolra az Adria valamelyik kikötőjében (leginkább talán Pulában) az ifjú Horthy Miklós sorhajókapitányt. Mindenesetre a Joyce-anekdota a Horthy-kultusz részeként nyilvánvalóan a háborús bűnökkel is vádolt, bevallottan antiszemita államfő szellemének nyitottságát és modernségét kívánja megtámogatni az irodalmi avantgárd egyik legjelentősebb alakjának felidézésével. Nemes Csaba talán ezért is elevenítette fel az anekdotát olyan formában, ami első blikkre kedélyesnek tűnik, de valójában éppen ezen a kedélyességen ironizál, illetve ezt a mesebeli dimenziót kapcsolja össze az aktuális, 2010-es évekbeli magyar politikai és gazdasági valósággal, amelyben 1944 után újra markánsan előtérbe kerülhettek a nacionalista ideák. Horthy és Joyce ugyanis egy CBA-s tej és egy CBA-s konzerv társaságában üldögél egy érdekes, kávéházra, könyvesboltra és irodára is emlékeztető térben papírlapok társaságában. A CBA pedig az egyik legnagyobb, magyar tulajdonú áruházlánc Kelet-Európában, amely ráadásul a 2000-es évek óta intenzíven terjeszkedik a Balkán és Dalmácia irányába is. A Joyce-anekdotában így a CBA-logók egyfajta brechti elidegenítő effektként funkcionálnak, vagyis arra szolgálnak, hogy a néző ne csak jól szórakozzon, hanem ideológiai és politikai tekintetben is reflektáljon arra, amit lát.

Nemes Csaba: Horthy és Joyce, 2014, vegyes technika (szén, ceruza, színes ceruza), papír, 75×105 cm, Knoll Galéria, Budapest. A művész jóvoltából

A rajz párdarabján, a Horthy és Che Guevara találkozása Rijekában című kompozíción konkrétan is megjelenik egy CBA üzlet homlokzata, ami anakronisztikussága okán egyértelművé teszi a jelenet fikcionalitását. Horthy persze adriai haditengerészként nyilvánvalóan járt Rijekában, illetve Fiumében, sőt Che Guevara is megfordult ott, de csak 1959-ben, két évvel Horthy halála után, vagyis a sztori nyilvánvalóan nem stimmel. Már csak azért sem, mert az ifjú Che és az idős Horthy aztán végképp nem tudott volna egymással mit kezdeni, még akkor sem, ha egy alternatív valóságban Horthy jobban menedzseli a világháborút, és valamilyen csoda folytán kormányfő maradhat a tengelyhatalmak bukása után is. A CBA logó azonban egyúttal vissza is ránt az aktuális valóságba, a posztszocialista kapitalizmus világába, amelyben a régi ABC-k egy része a privatizáció során a korábbi vezetők kezébe került, akik immáron jó kapitalistaként is működtetni tudták az áruházláncot, amelynek saját logója és terméke a posztkommunista nosztalgiára is épített. Vagyis kiaknázta az új vadkapitalizmus veszteseinek érzéseit, akik visszavágytak az olcsó kenyér és az olcsó sör világába, amikor még munkanélküliség sem volt. A CBA saját termékeinek minimalista dizájnja ugyanis a régi ABC-k egyszerű hazai termékeit, kínálatát és arculatát is megidézi.[2]

Nemes Csaba: Horthy és Che Guevara találkozása Rijekában, 2014, szén, ceruza, papír, 50×65 cm, a művész tulajdona. Kép forrása: nemescsaba.com

A nosztalgia és a felejtés bonyolult dialektikája is inspirálhatta Nemes Tandráma, angolul Dialectical Theatre (dialektikus színház), németül Lehrstück című képét, ami Bertolt Brecht kifejezése a „szórakoztató”, polgári színházzal szakító, tanító és nevelő jellegű színdarabra. Nemes verziója viszont már egy posztkommunista tandrámának tűnik, hiszen egy foghíj telken, egy kapitalista célokat szolgáló leendő valami helyén láthatók a kommunista, de legalábbis szocialista múlt emlékei: három nagyméretű (két emelet magas) dolgozó bronznak tűnő alakja, akik elparentált héroszokként tekintenek ki ideiglenes depójukból. Előttük az utcán, a lepusztult házak között idős néni ballag, akiről vélelmezhető, hogy a szocializmus idején nevelkedett, de ma már tudomást sem vesz a múlt emlékeiről, illetve emlékezetéről. A saját dolgával törődik. A saját dolog, a saját élet, a saját érdek szem előtt tartása pedig a német társadalomtörténet szerint alapvetően meghatározta a diktatúrák szubjektumainak mentalitását.[3]

Nemes Csaba: Tandráma, 2015, olaj, vászon, 150×200 cm, magángyűjtemény, Magyarország. Kép forrása: nemescsaba.com

A Horthy-kultusz rendszerváltás utáni újjáélesztése pedig abba az irányba mutat, hogy a magyar politikai intelligencia sem változtatott alapvetően populista mentalitásán, és olyan vezetők, olyan vezérek után kutat, akiknek magyarsága legitimációs bázist jelenthet egy új, nacionalista – a kollaborációt az „uralkodó osztály” bűnének tekintő – politika számára.[4] A „magyar néplélek” mélyen gyökerező, jellegzetesen közép-európai populizmusának vakságát, illetve korlátoltságát illusztrálhatja a többféle Horthy-kultusz is a Magyar Gárdától a hétköznapi vendéglátásig ívelően. A vendéglátóipari kultusz egy gyönyörű darabjára bukkant rá Nemes is Szegeden a Tisza-parti Horthy-csónakházzal, amelyet a szocialista múlt egy emlékével, édesapja egyik fotójával állított párhuzamba, hogy életre keltse, illetve dialektikus képbe – a sétáló figurák toposza az erőltetett menetekre is asszociálni enged – foglalja a különböző emlékezetek konfliktusát (Belátható következmények, 2012).

Nemes Csaba: Belátható következmények, 2012, olaj, vászon, 200×200 cm, Centre Pompidou, Párizs. Fotó: Nemes Csaba. A művész jóvoltából

A Leopold Bloom díjas Apja neve: Nemes Csaba sorozatot az ifjabb Nemes Csaba 2009-ben kezdte el, amikor úgy érezte, hogy édesapja régi, hatvanas-hetvenes évekbeli fotóinak feldolgozásával reflektálhat nemcsak a múltra, de annak emlékezetére is, amely 2010 után ismét nagyot változott. Az új magyar alkotmány az 1944 és az 1990 közötti időszakot ugyanis gyakorlatilag kiírta a magyar államiság történetéből, amit gyönyörűen szimbolizál az amúgy rettenetesen ízléstelen szabadság-téri (Német megszállás áldozatai) emlékmű is, amely áldozatnak, nem pedig tettestársnak mutatja a magyar államiságot jelképező Gábriel arkangyalt. A történelem alternatív (és tényszerűen nehezen megalapozható) verziójának emlékműve ekként éppúgy a mesék, a magyar népmesék és legendák birodalmába tartozik, mint Horthy és Joyce története. Talán ezért sem puszta véletlen, hogy a Horthy és Joyce épp abban az évben keletkezett, amikor a magyar kormány a tiltakozások ellenére az éj leple alatt felállította az emlékművet, sőt annak programját maga a miniszterelnök védte meg a kritikusokkal szemben, akik szerint a magyar turul metaforikus értelemben legalább annyira részt vett több százezer magyar zsidó állampolgár deportálásában és elpusztításában, mint a német birodalmi sas. E tény elhallgatása, illetve szimbolikus átértelmezése azonban igen csak megnehezíti azt, hogy a valódi, kézzelfogható, és a történelmet ténylegesen formáló magyar szubjektumokról árnyalt és tudományosan értelmezhető képet kapjunk.

Leginkább talán a kollaboráció és a túlélés, az érvényesülés és a talpon maradás bonyolult dialektikájaként lenne célszerű újraértelmezni az „átkos”-nak tekintett, majd a magyar történelemből ki is írt Kádár-korszakot, amelyben Nemes Csaba is felnőtt, és amelyben tanúja volt annak, hogy édesapja miként építi, formálja a szocializmust. Nemes festményeinek hangvétele, vizuális kultúrája a múlt fotórealista megidézésétől az expresszionista színeket és formákat alkalmazó kritikai realista képeken át egészen a szürrealista víziókig ível, és ekként a személyes emlékezet spektrumát is felrajzolja. Egyúttal talán azt is felvillantja, hogy a szocialista civilizáció nem csupán a diktatúrát jelentette, hiszen idősebb Nemes Csaba tanárként, iskolaigazgatóként és a kultúrház vezetőjeként tevékenykedett egy kis alföldi faluban, Tuzséron. Vagyis ápolta a kultúrát a saját lehetőségeihez mérten, beszélte a szocialista civilizáció nyelvét, részt vett annak rendezvényein, eljátszotta a rá kiosztott szerepet, és vélhetően sikeresen adaptálódott is a számára elérhető kultúrához. A fényképekből, az egykori pátoszformulák lenyomataiból azonban nem derül ki egyértelműen az, hogy mit is gondolt minderről.

Nemes Csaba: Party (Apja neve: Nemes Csaba sorozat) 2010, olaj, vászon, 200×200 cm, magángyűjtemény, Németország. Kép forrása: nemescsaba.blogspot.com

Az idősebb Nemes Csaba ugyanis leginkább dokumentált, elkészítette az események hivatalos emlékezetét. Az ifjabb Nemes Csaba viszont dramatizál, az expresszionizmus és a szürrealizmus antirealista és antiracionalista pátoszával tölti fel, írja át az eredeti emlékeket, amelyeket viszont erőteljesen meghatározott a kor saját vizuális kultúrája, vagyis az a tényező, hogy mit is lehetett (illetve mit is volt szabad) elmondani és ábrázolni abban az időben.[5] Ebben az ikonológiai perspektívában Nemes Csaba mintha Warburg, Brecht és Didi-Huberman értelmében akarná dramatizálni, újrajátszani, újra mozgásba hozni a tudás és a létezés egykori alakzatait.[6] Vagyis a Tandráma és az egész Apja neve: Nemes Csaba sorozat is mintha arra törekedne, hogy az elkopott és szürkére fakult ikonokat és emlékeket új élettel töltse meg. Mert ekkor a pesti foghíj telek Vera Muhinát idéző heroikus figuráiban talán nem csak komikussá és giccsessé silányult alakokat látunk majd, hanem átérezzünk a kommunizmus és a szocializmus óriási léptékű építésének modern pátoszát is. És idősebb Nemes Csaba sem pusztán egy jól működő funkcionáriusnak tűnik majd, hanem a szocialista kultúra megélésének és formálásának dilemmáit is átérezhetjük általa, ami a korlátozott jóléttel és büszke magyar sorssal kecsegtető, de múltját továbbra is élénken kereső új magyar populizmus ontológiájának megértéséhez is hozzásegíthet, ami a háborús vereségek és a rossz politikai döntések emlékét a kurultáj cirkuszával és Horthy kultuszával írja át.

A beszélgetés hanganyaga:

[1] Takács Ferenc: A nyelvtanár és a sorhajóhadnagy. Magyar Narancs (2011) https://magyarnarancs.hu/egotripp/a_nyelvtanar_es_a_sorhajohadnagy-76891 (Utolsó letöltés: 2019. 11. 21.)

[2] V.ö.: Nemes Csaba: ABC – CBA. (2006) http://exindex.hu/index.php?l=hu&page=3&id=353 (Utolsó letöltés: 2019. 11. 21.)

[3] Alf Lüdtke: Eigen-Sinn. Fabrikalltag, Arbeitererfahrungen und Politik vom Kaiserreich bis in den Faschismus. Ergebnisse Verlag, Hamburg, 1993. A magyar recepcióhoz lásd Majtényi György: „Uraltak” vagy „önfejűek”? Diktatúrák mindennapjai a német társadalomtörténet-írásban. Korall, 2001/5-6. 242-252.

[4] V.ö.: Turbucz Dávid: A jobboldali radikálisok Horthy-képe a rendszerváltozás után. (2014) http://real.mtak.hu/18257/1/Turbucz_A%20jobboldali%20radik%C3%A1lisok%20Horthy-k%C3%A9pe%20a%20rendszerv%C3%A1ltoz%C3%A1s%20ut%C3%A1n.pdf (Utolsó letöltés: 2019. 11. 21.)

[5] A „szabad” és a „lehet” Foucault és Deleuze nyelv- és elmefilozófiai nézőpontjából erőteljes kognitív korlátokat is jelentett, hiszen a nyelv és a társadalom nemcsak erőteljesen szabályozta, hanem egyúttal formálta is szubjektumai gondolkodásmódját. V.ö.: Gilles Deleuze: Foucault. Minuit, Paris, 1986. Foucault és Deleuze elképzeléseiből kiindulva Stephen Kotkin fogalmazta meg e tekintetben a „Speaking Bolshevik” tézist, ami nem diktatúraként, hanem egy sajátos nyelvvel és kultúrával bíró civilizációként értelmezte a kommunizmust. V.ö.: Stephen Kotkin: Magnetic Mountain. Stalinism as Civilization. University of California Press, Berkeley, 1995.

[6] Georges Didi-Huberman: Quand les images prennent position. L’Œil de l’histoire 1. Minuit, Paris, 2009.

Bús magyar sors

Kommentár a Pátosz menedzsment beszélgetés-sorozat első alkalmához

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány