A mostanság Koppenhágába látogatók számára a 69-es szám még mindig kikerülhetetlenül szembe ötlő visszatérő vizuális elem. A vörös-fekete színű számjegy hol plakátokon, hol festékszóróval a közterek falain a tavaly tavasszal felszámolt híres foglalt ház, az Ungdomshuset szomorú végjátékára hívja fel a figyelmet. A Dán Építészeti Központban most látható Instant urbanizmus (Instant Urbanism) című kiállítás noha nem foglal állást a kulturális háborúban, ha töredékesen is, de mindenképp elmeséli a házfoglalás mozgalmak ideológiai hátterét. Talán nem is merő véletlen egybeesés, hogy az elmúlt hetekben olyan sokszor szóba került Guy Debord társadalomkritikája, úgy tűnik nagyon is aktuális téma: az Instant urbanizmus kiindulópontja sem más, mint a szituacionisták által meghirdetett új urbanizmus elképzelés, vagyis a területrendezés elgondolások radikális tagadása.
P-pladsen er vores København 2007 Bureau Detour Foto: Bureau Detour
Utazó projektről van szó, a svájci Építészeti Múzeum koncepciója, nem véletlen tehát, hogy a zwingliánus alapelvek ellen fellázadó 80-as évekbeli zürichi zavargásokról szóló filmet is megtaláljuk a bemutatott, többségében videó dokumentumokból álló kiállításon. Nehéz eldönteni egy ilyen projekt kapcsán, örüljünk vagy sem a történeti feldolgozások láttán. Merthogy, az Instant Urbanizmus profi bemutató, kapásból az installálás megoldását említhetem első példaként. A kiállító térbe belógatott kisméretű dobozokban elhelyezett monitorokban rövid videókat nézhetünk. Minden egyes doboz oldal egy városi történetnek felel meg, pontosabban egy művészeti projektnek, mely az elmúlt 10-15 évből válogatva mutat be a szituacionizmus szellemiségéhez köthető kortárs művészek városi társadalomkritikus – vagy legalábbis azzal próbálkozó – közösségi munkáit, ún. városi beavatkozásokat (intervenciókat). A dobozok elrendezése, természetesen nem véletlenszerű, tematikus egységekké alakítja a bemutatott városi projekteket. Mellettük, szintén felülről belógatva boxzsákszerű ballonokon történeti idézetek olvashatóak, melyek a következő teremben ballon helyett már légies, monumentális, áttetsző függönyökön folytatódva töltik be a teret. Itt már csupán két művészeti projekt kap helyet, az oldalfalakon kúszónövényszerűen futó finom ceruzarajzok és szövegek a plafonig terjednek. A gyakorlott szem rögtön belövi, igen a projekt nagyon svájci, a kifinomult, de egyúttal elidegenített tálalás ismerősen köszön vissza.
A kiállításhoz korrekt dokumentáció is társul, inkább magazinszerű formátum semmint vaskos katalógus, de gazdag háttéranyaggal, és sok-sok nagyméretű reprodukcióval. A kiállított művészek igazán megelégedettek lehetnek, van terük bőven a kiállításon szereplő videók vagy fotók kontextusának bővebb ismertetéséhez. A kiállítás marketing is jól működik, honlapon fotók, sajtónak külön kis csomag, ahogy ez jobb helyeken elvárható. Hát igen, a társadalmi mozgalmak történeti feldolgozása megkezdődött, no de mit is csináljunk vele? Utcáról betévedt nézőként talán egyszerűbb a dolgunk, amennyiben még nem ismerjük jól az elmesélt történetet: megismerhetjük. Amelynek ugye, ez esetben a köztér fogalom radikális újraértelmezése, vagyis a terek városlakók általi újrahasznosítása lenne a nagyon rövid lényege. A köztulajdon használatakor nem pusztán a méltányos részvétel, de életünk spontaneitása és játékossága a tét. És ezen a ponton köszön vissza a 69-es szám, mely nem csupán egy ház volt, hanem annál sokkal több, megvalósított társadalmi alternatíva.
Az iraki háború kezdetekor egy svájci magánmúzeum, mely mellesleg a világ vezető múzeumainak egyike, a Foundation Beyeler lobbijában Picasso Guernica-ja, s mellette öles betűkkel egy iraki háború ellenes szöveg volt látható. Az időszaki kiállításra már nem is emlékszem, feltehetően nem sok köze volt a felirathoz. Hogy a kérdéses állásfoglalás egész pontosan milyen motivációval is született meg, nem tudom, Svájcra nem igazán jellemző, ezért emlékszem élénken. Mindenesetre ott volt, és ez a lényeg. A képzőművészet bemutató helyeinek politikai neutralitása önkényesen kialakított és ezért a szakmai körökben napjainkra már megkérdőjelezett adottság. És természetesen az elmélet nem feltétlen követi a gyakorlatot, és az ezen való keseregés nem igazán visz előre. Az Instant urbanizmus kiállítás kapcsán sem tartom ezt igazán fontos vesszőparipának (ti. a kiállításon nem találni egyértelmű utalást a nemrégiben lerombolt foglalt házra, és maga a tény, hogy utazó projektről van szó nem kizáró ok). Ami sokkal lényegbevágóbb az az érzelmek és a tudás jóval problematikusabb viszonya. Fontosabb kérdés az, hogy a tájékozott és jól értesült kiállítás rendezők mit csinálnak a felhalmozott tudásukkal, hogyan mutatják be? Nyilván itt előtör belőlem a feminista, ti. a kettő az egy dolog, az értelem és az érzelem egyaránt fontos és nélkülözhetetlen a megismerésben. De mintha az érzelmek eltűntek volna az általam látogatott nyugati kiállítóhelyekről, még az olyan aktivista helyről is mint a szintén svájci Shedhalle. A bemutatás nem azonos magával a műalkotással. Bármennyire is felkavaró értelmezést kínálhat az utóbbi, a kiállítótér már egy másik értelmezési rendszer. Mit csinálnak a kurátorok az érzelmeikkel? – merthogy hogy nekik is van ilyesmi, azt azért feltételezem.
Konzervatív időket élünk, de ez nem volt mindig így. Gyorsan két név: Harald Szeemann és Marcia Tucker. Mind kettő kiállítás csináló, vagyis kurátor. Az előbbi a bazeli Kunsthalle-t hagyta ott, hogy független legyen, az utóbbit (ha jól tudom) elbocsátották, a Whitney Museum of Arts-ból, és ekkor alapította meg a New York-i New Museum-ot. Nyilván ahogy a hatvanas-hetvenes évek felforgató, társadalomkritikus művészeti koncepciói, úgy kurátori szerepmintái sem korszerűek ma már, mivel nem képesek kritikájuk gyakorlati megvalósítására. A New Museum sem a régi. Lezárult egy fejezet. De akkor, hogyan tovább? A tudatos vagy tudattalan öncenzúra a problémára adott érthető és „józan“ válasz. De van esetleg valami izgalmasabb megoldás? A kiállítóterek utópisztikus mámora után e jelenségkör történelmi/elméleti feldolgozása, vagy leginkább instrumentalizációja következett, de a gyász az valahogy elmaradt. Reményről szólni pedig egyelőre nagyon nem tűnik kanonizálhatónak. Egyelőre, mert a valódi kérdés csupán a hogyan lehet.
