A főváros két legnagyobb kortárs kiállítóhelyén egyidőben futó két kiállítás között polemikus kapcsolódási pontokra találtam. A Műcsarnokbeli Try again. Fail again. Fail better: Modernizmus haladóknak a múltra reflektál (még akkor is, ha egyesek szerint a modernitásnak sose lett vége, s a posztmodern annak csak egyenes meghosszabbítása), Agnes Denes restrospektívje a Ludwigban pedig a jövőbe, a harmadik évezred felé kacsint.
Francis Alÿs: Amikor a hit hegyeket mozgat, videóinstalláció
A Műcsarnok tágas-üres információs halljában Terence Gower gigantikus tapétamunkája pasztellszínű polgári idillt idéz – amíg egész közel nem érünk. Akkor a távolról ismerős tapétaminta egy lakótelep végtelenül ismétlődő axonometrikus rajzába fordul át, s ez a kijózanító metamorfózis egyben meg is adja a kiállítás alaphangját és –gondolatát. A bemutatott művek viszonya a modernizmushoz kettős: miközben tisztában vannak a „projekt” mára alaposan feltárt tévedéseivel és téveszméivel, lenyűgözi őket a nagyratörő víziók tagadhatatlan szépsége és heroizmusa – egyáltalán, a nagyot-álmodás valamikori lehetősége. A legtöbb mű e víziók nagyszerűségét ütközteti gyakran hátborzongató végkifejletükkel.
Az épített környezet különösen nagy teret kapott – nem véletlenül: a modernista építészet nemcsak hatékonyan fejezte ki, de meg is valósította az adott időszak és világkép fő törekvéseit. A világban kényszeresen cikázó művész, Armin Linke szenvtelen fotóin megjelenő építmények és tájalakítások egyszerre lélegzetelállító konstrukciók és életidegen látképek, ha nem látleletek.
Armin Linke:Éttermi látkép, Kairó, Egyiptom
Számos közép-európai művész beválogatásával a kurátor játékba hozta a térség saját nagyszabású 45 éves tervét is. A szocializmus a modernitás egy alternatív útja volt, de benne élni nem volt feltétlenül felemelő élmény – de hát ugyanez elmondható a kapitalizmusról is; viszont mindaddig, amíg a neoliberális piacgazdaság nem lett a létező világok legeslegjobbikává, legalább a vasfüggönyön túliak úgy képzelhették, hogy lesz még kolbászból a kerítés. Mostanra viszont „a jövő itt van, és sose lesz vége” – hacsak nem a jelenlegi pénzügyi válság következtében. Ania Molska, Zbynek Baladrán vagy David Maljkovic munkái egyszerre kritikusan és nosztalgikusan szemlélik a le- és feltűnő társadalmi fikciókat.
David Maljkovic: Elfelejtett emlékek, 2006-2008
Nagyító alá kerül a modernitás feltételezett általános érvényűsége, a progresszív ideák állítólag feltartóztathatatlan terjedése is. Míg Terence Gower filmje – a helyszín megnevezése nélkül – egy mexikói főiskola épületét „adja el” bárhol fellelhető, hamisítatlan modernizmusként, Caspar Stracke esettanulmánya arról szól, amikor e gátlástalan terjedés a szintén modernista eredetiség-egyediség-kultuszba ütközik. Kínában felépítették Le Corbusier ronchampi kápolnájának szó szerinti másolatát, amelyet a párizsi Le Corbusier Alapítvány nem tűrhetett, és az építményt pár évvel később lebonttatta.
E két művel kiléptünk ugyan Európa közigazgatási határán túlra, de mégsem léptünk túl azon az európaközpontú gondolkodáson és viszonyítási alapon, amelyet a kiállítás problematizál ugyan, de amelyet sem a művek, sem a koncepció nem tud maga mögött hagyni. Leginkább Francis Alÿs teszi ezt meg: ötszáz önkéntes közreműködésével tíz centit ellapátoltat egy Lima melletti homokdűnéből. Kétségtelenül nem az olyan kulcsszavak, mint ésszerűség és haszonelv vezérelték a résztvevőket, de nem is valamely okkult hit. Sokkal inkább az autonóm és az elidegenedésig szabad modern ember ellentettje: az egymástól való kölcsönös függőséget felismerő közösség energiája.
Számos modernista kulcsmotívum juthat eszünkbe Agnes Denes kiállitását járva is – ami a harmadik milleneumra való címbeli utalás mellett azért is meglepő, mert a magyar származású amerikai művész nagyon is kurrens témában, környezet-művészetben utazik. Életműve ugyanakkor előhívja a Land Art hőskorát illető kritikát, miszerint a nagy táj-átrendezőkből a természet leuralására irányuló, téveszthetetlenül modernista vágy áradt. Denes persze nemcsak annyit tesz, hogy átrendezi a természetet és aztán átpoetizálja e műveletet, de műveinek védjegy-szerű monumentalitása (amely nem marad rejtve műcímeiben vagy legrövidebb projektleírásaiban sem) mégiscsak a fenti elődök lelki alkatára hajaz. Ahogyan a magának kiszabott szerep is: elévülhetetlen igazságok és általános értékek jóindulatú letéteményese ő.
Agnes Denes: Fa Hegy élő időkapszula – 11000 fa, 11000 ember, 400 év
A geometria és matematika szabályainak szigorát felhasználó munkamódszerére való utalások mögül épp az a kényszeresen kontrolláló, az elidegenedésig autonóm, és minden(ki)től ugyanolyan távol álló egyén rajzolódik ki, akit fentebb a modern ember kapcsán emlegettünk. Miért akar valaki – pláne az ökológiai szemlélet jegyében – erdőket spirálokba meg gúlákba rendezni? Miért akar rendbeszedni szabadon növő képződményeket?
Tönkretett földek erdővel, belvárosok búzával való beültetése egy ego-mentes művészi gyakorlat, állítja a művész. Az meglehet, ám ez az életmű nagyon is ego-fitogtató módon van bemutatva nekünk. Nehéz eldönteni, hogy erről maga a művész, a kurátori vagy intézményi szándék, netán az a művészeti közeg tehet, amelyben az 1931-es születésű Agnes Denes felnőhetett. Akárhogy is van, a szegény kis halandó látogatóra meglehetősen passzív és monoton szerepet osztottak: olvasson hosszú és kimódolt műleírásokat az illusztrációszerű képanyag mellé, és csodálja a művész grandiózus látomásait és nemes lelkét. Ilyen, mind a környezet, mind a befogadó fölé helyezkedő alkotói attitüd láttán a néző sehol sem találja egy új világkép teremtésének jeleit, pedig ezt ígérték neki a kiállítás alcímében.
TRY AGAIN. FAIL AGAIN. FAIL BETTER: Modernizmus haladóknak
Kurátor: Somogyi Hajnalka
Műcsarnok
Nyitva november 9-ig.
Agnes Denes: A harmadik évezred művészete – egy új világkép teremtése
Kurátor: Kopeczky Róna
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum,
Nyitva december 7-ig.
