A főváros két legnagyobb kortárs kiállítóhelyén egyidőben futó két kiállítás között polemikus kapcsolódási pontokra találtam. A Műcsarnokbeli Try again. Fail again. Fail better: Modernizmus haladóknak a múltra reflektál (még akkor is, ha egyesek szerint a modernitásnak sose lett vége, s a posztmodern annak csak egyenes meghosszabbítása), Agnes Denes restrospektívje a Ludwigban pedig a jövőbe, a harmadik évezred felé kacsint.
Francis Alÿs: Amikor a hit hegyeket mozgat, videóinstalláció
A Műcsarnok tágas-üres információs halljában Terence Gower gigantikus tapétamunkája pasztellszínű polgári idillt idéz – amíg egész közel nem érünk. Akkor a távolról ismerős tapétaminta egy lakótelep végtelenül ismétlődő axonometrikus rajzába fordul át, s ez a kijózanító metamorfózis egyben meg is adja a kiállítás alaphangját és –gondolatát. A bemutatott művek viszonya a modernizmushoz kettős: miközben tisztában vannak a „projekt” mára alaposan feltárt tévedéseivel és téveszméivel, lenyűgözi őket a nagyratörő víziók tagadhatatlan szépsége és heroizmusa – egyáltalán, a nagyot-álmodás valamikori lehetősége. A legtöbb mű e víziók nagyszerűségét ütközteti gyakran hátborzongató végkifejletükkel.
Az épített környezet különösen nagy teret kapott – nem véletlenül: a modernista építészet nemcsak hatékonyan fejezte ki, de meg is valósította az adott időszak és világkép fő törekvéseit. A világban kényszeresen cikázó művész, Armin Linke szenvtelen fotóin megjelenő építmények és tájalakítások egyszerre lélegzetelállító konstrukciók és életidegen látképek, ha nem látleletek.
Armin Linke:Éttermi látkép, Kairó, Egyiptom
Számos közép-európai művész beválogatásával a kurátor játékba hozta a térség saját nagyszabású 45 éves tervét is. A szocializmus a modernitás egy alternatív útja volt, de benne élni nem volt feltétlenül felemelő élmény – de hát ugyanez elmondható a kapitalizmusról is; viszont mindaddig, amíg a neoliberális piacgazdaság nem lett a létező világok legeslegjobbikává, legalább a vasfüggönyön túliak úgy képzelhették, hogy lesz még kolbászból a kerítés. Mostanra viszont „a jövő itt van, és sose lesz vége” – hacsak nem a jelenlegi pénzügyi válság következtében. Ania Molska, Zbynek Baladrán vagy David Maljkovic munkái egyszerre kritikusan és nosztalgikusan szemlélik a le- és feltűnő társadalmi fikciókat.
David Maljkovic: Elfelejtett emlékek, 2006-2008
Nagyító alá kerül a modernitás feltételezett általános érvényűsége, a progresszív ideák állítólag feltartóztathatatlan terjedése is. Míg Terence Gower filmje – a helyszín megnevezése nélkül – egy mexikói főiskola épületét „adja el” bárhol fellelhető, hamisítatlan modernizmusként, Caspar Stracke esettanulmánya arról szól, amikor e gátlástalan terjedés a szintén modernista eredetiség-egyediség-kultuszba ütközik. Kínában felépítették Le Corbusier ronchampi kápolnájának szó szerinti másolatát, amelyet a párizsi Le Corbusier Alapítvány nem tűrhetett, és az építményt pár évvel később lebonttatta.
E két művel kiléptünk ugyan Európa közigazgatási határán túlra, de mégsem léptünk túl azon az európaközpontú gondolkodáson és viszonyítási alapon, amelyet a kiállítás problematizál ugyan, de amelyet sem a művek, sem a koncepció nem tud maga mögött hagyni. Leginkább Francis Alÿs teszi ezt meg: ötszáz önkéntes közreműködésével tíz centit ellapátoltat egy Lima melletti homokdűnéből. Kétségtelenül nem az olyan kulcsszavak, mint ésszerűség és haszonelv vezérelték a résztvevőket, de nem is valamely okkult hit. Sokkal inkább az autonóm és az elidegenedésig szabad modern ember ellentettje: az egymástól való kölcsönös függőséget felismerő közösség energiája.
Számos modernista kulcsmotívum juthat eszünkbe Agnes Denes kiállitását járva is – ami a harmadik milleneumra való címbeli utalás mellett azért is meglepő, mert a magyar származású amerikai művész nagyon is kurrens témában, környezet-művészetben utazik. Életműve ugyanakkor előhívja a Land Art hőskorát illető kritikát, miszerint a nagy táj-átrendezőkből a természet leuralására irányuló, téveszthetetlenül modernista vágy áradt. Denes persze nemcsak annyit tesz, hogy átrendezi a természetet és aztán átpoetizálja e műveletet, de műveinek védjegy-szerű monumentalitása (amely nem marad rejtve műcímeiben vagy legrövidebb projektleírásaiban sem) mégiscsak a fenti elődök lelki alkatára hajaz. Ahogyan a magának kiszabott szerep is: elévülhetetlen igazságok és általános értékek jóindulatú letéteményese ő.
Agnes Denes: Fa Hegy élő időkapszula – 11000 fa, 11000 ember, 400 év
A geometria és matematika szabályainak szigorát felhasználó munkamódszerére való utalások mögül épp az a kényszeresen kontrolláló, az elidegenedésig autonóm, és minden(ki)től ugyanolyan távol álló egyén rajzolódik ki, akit fentebb a modern ember kapcsán emlegettünk. Miért akar valaki – pláne az ökológiai szemlélet jegyében – erdőket spirálokba meg gúlákba rendezni? Miért akar rendbeszedni szabadon növő képződményeket?
Tönkretett földek erdővel, belvárosok búzával való beültetése egy ego-mentes művészi gyakorlat, állítja a művész. Az meglehet, ám ez az életmű nagyon is ego-fitogtató módon van bemutatva nekünk. Nehéz eldönteni, hogy erről maga a művész, a kurátori vagy intézményi szándék, netán az a művészeti közeg tehet, amelyben az 1931-es születésű Agnes Denes felnőhetett. Akárhogy is van, a szegény kis halandó látogatóra meglehetősen passzív és monoton szerepet osztottak: olvasson hosszú és kimódolt műleírásokat az illusztrációszerű képanyag mellé, és csodálja a művész grandiózus látomásait és nemes lelkét. Ilyen, mind a környezet, mind a befogadó fölé helyezkedő alkotói attitüd láttán a néző sehol sem találja egy új világkép teremtésének jeleit, pedig ezt ígérték neki a kiállítás alcímében.
TRY AGAIN. FAIL AGAIN. FAIL BETTER: Modernizmus haladóknak
Kurátor: Somogyi Hajnalka
Műcsarnok
Nyitva november 9-ig.
Agnes Denes: A harmadik évezred művészete – egy új világkép teremtése
Kurátor: Kopeczky Róna
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum,
Nyitva december 7-ig.
“Számos közép-európai művész beválogatásával a kurátor játékba hozta a térség saját nagyszabású 45 éves tervét is. A szocializmus a modernitás egy alternatív útja volt, de benne élni nem volt feltétlenül felemelő élmény…”
Értem, értem, hogy a szocializmus 45 (?) éve felfogható bizonyos társadalomtörténeti vagy iparosodási részterületek felöl szemlélve modernizációnak. Vagy legalább is valami hasonlónak. De éppen egy művészeti blogon, az esztétika területén összekapcsolni a két fogalmat kicsit komikus. A sztálinista szocreál ezek szerint a modernizmus alternatív útja volt? Ötvenes évek mint avantgárd próbálkozás? Vagy az nem volt szocializmus? Akkor miért 45 év?
Try it again.:)
I’ll try again: modernitás nem egyenlő modernizmus. (Magyarul most hirtelen nem találtam frappáns linket, de a Wikipedia vonatkozó címszavai segítenek; mindenesetre): míg a modernitás a modern korra (~1630-1940) és annak társadalomtörténeti és szellemtörténeti folyamataira használt történelmi terminus, a modernizmus ennek az időszaknak a művészeti irányzatait jelölő, elsősorban művészettörténeti terminus. Én az előbbi értelemben használtam az előbbi szót, a modernitást.
Az mondjuk érdekes felvetés lehet, h vajon a kiállítás miért hivatkozik az alcímében a modernizmusra, amikor úgy tűnik, a fókusz ott is inkább a társadalomtörténeti folyamatokra került, semmint az időszak művészeti termelésére.
Laszlo Zsuzsi irt rola nem reg, de a fenti peldak mutatjak, hogy ugylatszik meg mindig nagy a kavar a fejekben. exindex.hu/index.php?l=hu&page=3&id=515
sziasztok, ha már felmerült: a modernizmust használják a művészettörténeténél jóval tágabb kontextusban is, mint a modernitás (történelmi kor, amelynek sztem nem biztos, hogy 1940-ben vége lett, de ez más lapra tartozik) jelenségeire adott kulturális válaszok, reakciók, kritikus kommentek stb. összessége. én ebben az értelemben használtam.
és egy kis közigazgatási kiigazítás, ha már itt vagyok: michael rakowitz műve, terence gower tapétája az észak amerikai modernista építészetet tárgyalja, a société réaliste és armin linke globálban gondolkodik, francis alys a perui helyzetet kommentálja, anna molska egy kínai kirakós játékot hoz össze az orosz konstruktivizmussal. tehát európa közigazgatási határán azért több munka is túlnyúl (vagy bele se). mindezzel együtt értem én, hogy maguk a művészek mind európaiak és észak amerikaiak, ha utaznak/élnek is másfelé, és ez jogos kritika, de az ember nem mutat be olyasmit, amiről sajnos nem tud ehhez eleget. igyekszem:)