K. Horváth Zsolt : Bécsi szelet tatár szószban – Ambivalens javaslatok a kultúrapolitika megújítására

Milyen kultúrpolitikát szeretnénk? VI.

 

 „Követeljük a legteljesebb demokráciát, ordítjuk az általános, titkos és egyenlő választásjog elvét becsületesen, mártírosan, holott századokkal nálunk előbbjáró kultúrtársadalmak eredményeit már elvetették titokban minden gusztusunkat. (…)  Filozófiánk, ha nem is a kissé komédiás Bergsoné, de hevesen, kapálózva szeretne egy kis metafizikával ölelkezni, Istent szagolunk mindenütt s becsületesen kénytelenek vagyunk itthon – s kötelességünk is – szabadgondolkozó társaságokat szervezni – Isten nélkül”.

                    Ady Endre: Két meggyőződésű emberek (1911)

 

„Támogatniuk kellett az azidőtt nem létező parlamenti demokráciát, általános szavazati jogot, pedig az elméjüket voltaképpen már a szocializmus és az anarchizmus izgatta. De a múltnak a jövőbe áthúzódó harcait mégiscsak meg kellett harcolniuk, fönntartásaik, kételyeik, sőt: hitük ellenére és ellenében”.

                   Tamás Gáspár Miklós: Ady és a két meggyőződésű emberek (2017)

 

 

  1. A vég kezdete: az elsikkasztott katarzis

Az 1990-es rendszerváltás a lehető legrosszabb pillanatban következett be. Nem mintha úgy gondolnám, hogy kívánatos lett volna az egyre inkább anómiával küszködő pártállam továbbélése, de az a globális gazdasági kontextus, melyben az államszocialista rendszer szanálása megindult, igen szűkös teret hagyott az akkori ellenzéki erőknek az autonóm cselekvésre. Ez azonban nem valamiféle társadalmi determinizmusból fakad, sokkal inkább a politikai rendszerváltás forgatókönyvének mintázatára mutat rá. Pedig ha a történelmi léptékű társadalmi-kulturális változásoknak volna előre kiszámítható „logikájuk”, akkor épp az ellenkezőjének kellett volna bekövetkeznie.

Az 1970-es évektől ugyanis lassan létrejöttek Magyarországon olyan horizontális társadalmi, kulturális, oktatási, tudományos szerveződések, melyek nyomán az 1980-as évekről egyenesen, mint a „körök koráról” beszéltek, s naivan azt vélelmezhetnénk, hogy 1990 után, a pártállam öleléséből kiszabadult magyar társadalom tagjainak önszerveződési késztetettségei ennek következtében felszabadultak. Nem véletlen, hogy a társadalomtörténeti példákból kiindulva, ezekből a kisebb-nagyobb horizontális társadalmi szerveződésekből, egyesületek létrejöttéből kiindulva sok szakember „új polgárosodást” vizionált a rendszerváltás utáni időszakra; ebből – ma már világosan látható – semmi sem lett. Ha megnézzük, hogy az 1987-es Társadalmi szerződés és a Szabad Kezdeményezések Hálózata milyen öntevékenységre, önszerveződésre épülő társadalomképpel dolgozott, melyből elvben egy sor alulról szerveződő kulturális kezdeményezés születhetett volna, akkor egyenesen megdöbbentő az, ahogyan ez a civil társadalmi pezsgés az 1990-es évek közepére-végére jóformán elhalt.

Úgy vélem, ahogyan 1989 tavaszán és nyarán fokozatosan realitássá vált a politikai rendszerváltás lehetősége, s ahogyan az Ellenzéki Kerekasztalból Nemzeti Kerekasztal lett, úgy vált fokozatosan sokadrangúvá az 1980-as évtized mesternarratívája: az aluról szerveződő, demokratikus kultúra kérdése. A kerekasztal-tárgyalások résztvevőit politikai, alkotmányos és közjogi kérdések izgatták, a gazdasági átmenet forgatókönyvét pedig a washingtoni konszenzus irányelvei rögzítették. Ezzel nem azt szeretném sugallni, hogy Magyarország tehetetlen foglya, netán „áldozata” lett volna ennek a helyzetnek, még ha – a globális gazdasági irányelveket tekintve – autonóm cselekvésre alig is volt mód.

Amennyiben egy adott társadalomra önteremtő, önreferenciális (autopoietikus) rendszerként tekintünk, az természetesen nem azt jelenti, hogy a társadalmi életben a külső – globális gazdasági, külpolitikai stb. – körülmények nem játszanak komoly szerepet, hanem azt, hogy a kérdéses társadalomnak magának kell szabályoznia függőségeit és függetlenségeit. Egy önreferenciális rendszerként szemlélt társadalom belső struktúráinak állapotától függ, hogy a külső hatásra, beavatkozásra milyen válaszokat ad, hogyan rezonál a globális kihívásokra. Úgy vélem, hogy az 1990 utáni új politikai elit, mely létét a magyar társadalomban az 1980-as években felgyülemlett kulturális energiáknak köszönhette (gondoljunk csak a szakkollégiumi rendszerre, melyből az új elit egy része érkezett), lényegében saját lehetséges jövőbeli ellenzékét ismerte fel az aktív civil társadalomban – ezért hagyta azt meghalni.

 

  1. „Elpiacosított” kultúratámogatás és színlelt kapitalizmus

Talán ma már kevésbé közismert, hogy az 1990-es évek első felében a Fiatal Demokraták Szövetsége mögött álló Narancs Alapítvány és Narancs Klubhálózat (legismertebb klubja a Derdák András vezette csillaghegyi Banán Klub volt) segítette az underground helyzetből 1989 után kilépő kulturális hátországot, ám a Fidesz az 1993–1994-es jobboldali fordulat nyomán elvágta saját jövőbeni ellenlábasainak korábban szánt szubvenciót. Az 1984-től Magyarországon is működő Soros Alapítvány bőkezűen támogatta a civil társadalom kiépülését, a tudományos és művészeti élet áthangolódását, „felzárkózását” a hidegháború utáni időszakra (és ennek bizony közvetve vagy közvetlenül sokat köszönhettünk), ugyanakkor – nem szándékolt módon – el is kényelmesítette a támogatásban részesülőket, akik úgy vették, hogy ez a működési feltételekben és mobilitásban testet öltő támogatás „természetes, hisz ez jár”.

Úgy vélem, hogy a rendszerváltó évek kultúratámogatása két komoly, ráadásul egymásnak ellentmondó strukturális hibát épített be a rendszerbe. Ezek nem pusztán a globális átmenetből következtek, inkább az önreferenciális társadalom rossz gyakorlatai nyomán hatnak mindmáig. Az egyik máig ható szerkezeti hiba az, hogy a sokáig támogatásokon és ösztöndíjakon tartott kulturális élet szereplői alig-alig érintkeztek az 1990 után kialakított újkapitalizmus szereplőivel, ugyanakkor – s ez a második, az elsőnek ellentmondó szerkezeti hiba – a bármilyen formában kifizetett járandóságok folyósítása mégiscsak „elpiacosította” a civil kulturális életet. Egyszerre szűnt meg a „körök korának” vagy a szakkollégiumi rendszernek a résztvevők öntevékenységére épülő hevülete, s egyszerre szimulálták azt a támogatások, mintha a kultúra mögött működne a piac (jóllehet nem működött).

Ha az 1980-as évek közepétől, de hangsúlyosan a rendszerváltástól nem érkezik – külföldi és belföldi – pénzügyi segítség a kulturális élethez, akkor nyilvánvalóan egy sor folyóirattal, intézménnyel, rendezvénnyel, koncerttel, kiállítással stb. szegényebbek lennénk, de a „körök korának” energiája valószínűleg egy ideig továbbvitte volna a hevületet, s ha kifulladt volna, akkor hamarabb szembesült volna az újkapitalizmus piaci kihívásaival. Így azonban maradt a színlelt kapitalista keretek közötti – alapítványi vagy állami – kultúrafinanszírozás, mely nagyjából húsz évvel elodázta, de nem oldotta meg a helyzetet.

 

?
A Hallgatói Hálózat az ELTE ÁJK-n, 2012. február 15-én. Fotó: K. Horváth Zsolt

 

  1. Öntevékenység vagy bérmunka?

Az önmagát az – 1945 és 1948 között, alulról építkezően létrejövő, a társadalmi mobilitást és kulturális emancipációt hirdető – népi kollégiumok örökösének tekintő szakkollégiumi mozgalom ebből a szempontból példaértékű. A Rajk László Szakkollégium 1971-es megalapításától datálható, s az 1980-as években megizmosodó szakkollégiumi mozgalom a horizontális társadalmi szerveződés mintapéldája lehetne, amennyiben azt nem elitképzőnek, hanem éppenséggel egy nyitott, emancipatorikus, demokratikus döntéshozatalra és önreflexióra építő intézménynek képzelték volna el. Alapja a választott öntevékenység és az önkormányzat volt. 1990 után azonban a Társadalomelméleti Kollégiumban például komoly vita származott abból, hogy a meghívott körvezetők ingyen vagy pénzért végezzék-e tevékenységüket. Az agresszíven „piacosított” légkörben a többség amellett tette le a voksát, hogy a szakkollégiumi oktatás bérmunka, amelyért pénzügyi ellenszolgáltatás jár, míg a nyolcvanas években ez ingyenes öntevékenységnek minősült, mert az oktatást és a művelődést közjószágnak tekintették. Példának okáért megjegyezném, hogy a kulturális munka a két világháború közötti munkásmozgalomban választott szabadidős öntevékenység volt, melyet meggyőződésből fejtett ki az ember, s éppen az elkötelezettség különböztette meg a kényszerből végrehajtott bérmunkától. De ezen túl is, egy iparos dalárda, egy polgári turistaegyesület vagy egy falusi színkör szintén ingyenesen elvégzett szabadidős–kulturális tevékenységek és tömörülések voltak, melyeknek vonzereje a munkán kívüli választott tevékenységben és az együttesség, a közösség megélésében állt. Manapság a fizetésért dolgozó professzionális NGO-k mellett nyilvánvalóan súlytalanná vált az elkötelezett öntevékenység elképzelése, s az „elpiacosítás” mozzanatából fakadóan –logikusan – önkizsákmányolásnak tűnik az, ami korábban épp a bérmunkával szembeni választott cselekvés volt.

 

  1. Mediatizált politika és neoliberális szótár

Azzal kezdtem e cikket, hogy a rendszerváltás a legrosszabb pillanatban következett be. A politika tekintetében Csigó Péter mutatott rá arra, hogy 1989–1990-ben nem „a” nagybetűs demokráciát adaptálták a magyar geopolitikai, történelmi, társadalmi viszonyokra, hanem annak egy intézmények szavatolta, a fékek és ellensúlyok elvére épülő változatát: a liberális elitdemokráciát hozták létre. A demokráciának ez az elitista modellje lényegében a hatalom korlátozásának kérdése körül forog, s másodlagosnak tartja azt a kérdést, hogy a nép részt vesz-e egyáltalán a hatalom gyakorlásában, s ha igen, hogyan? Ennek oka az, hogy a modellül szolgáló nyugati világban legkésőbb az 1980-as évtizedben megrendült a demokráciának a civil társadalomba ágyazott, osztályérdekeket képviselő és tömegpártokon alapuló rendszere, s egyre nagyobb szerepet kapott az egyre inkább a médiától függő politika. Hiába volt ugyanez az évtized Magyarországon a civil társadalom fénykora, a rendszerváltás pillanatában egyfajta franchise-ként, egyetlen lehetséges modellként vette át az új politikai elit a mediatizált politika neopopulista rendszerét – félresöpörve a lehetséges civil társadalmi alternatívát. A gazdaságban ugyanígy: „a” kapitalizmus több lehetséges változata közül 1989 végén a domináns neoliberális változatot érzékelték a szakértők „a” modellnek, így a gazdasági átmenetet a washingtoni konszenzus nyomán vitte végbe az új elit – zárójelbe téve az egyebek mellett Szelényi Iván által felvetett alternatívát.

Ahogyan a politika világa nem a civil társadalmon, hanem a médián keresztül kommunikált a választóival (lásd hazánkban a kilencvenes évek elején, a térség országaihoz képest is igen durva médiaháborúját), úgy a neoliberális modell alkalmazásának is sajátos következményei voltak. Témánkhoz tartozóan hadd hangsúlyozzam itt azt, hogy a neoliberális szemlélet gyarmatosított, majd professzionalizált minden lehetséges életszférát, egyebek mellett a korábban öntevékenységként végzett művelődés is bérmunkává vált, melyért fizetség jár. Itt rögtön felvethető egy kortárs dilemma: igazat adhatunk-e az önkéntes munka kritikusainak, akik szerint a volontőr tevékenység minden esetben önkizsákmányolás, hisz ezzel akaratlanul át is veszik a neoliberális kapitalizmus fentebb kivonatolt munkafogalmát, melyet éppenséggel bírálni szeretnének? Nem a neoliberális szótárt forgatjuk-e akarva-akaratlanul, ha a kérdést így tesszük fel?

Talán a kultúra politikája iránt érdeklődő olvasó csodálkozhat: miért volt szükség egy sor olyan premissza előszámlálására, melyek visszavezettek bennünket az 1980–1990-es évek világába? A válasz röviden az, hogy a 2008-as globális gazdasági válság és a 2010-es politikai összeomlás, továbbá az „illiberális demokrácia” meghirdetése egyszerűen sürgette a rendszerváltás – úgy gazdasági, mint politikai és társadalmi – újraértelmezését is. Ahhoz, hogy a kortárs folyamatokat s bennük önmagunkat megértsük, látnunk kell a hosszabb távú folyamatokat is: azt, hogy mi vezetett ide.

E sorok írója tehát hosszú évek óta úgy érzi magát, mint Ady Endre „két meggyőződésű emberei”, akik látják ugyan, hogy az a mediatizált demokrácia, amit visszaperlünk a NER-től, valójában recseg-ropog mindenütt, vagyis olyasmiért tüntetünk „befogott orral”, melyben már rég nem hiszünk. Ugyanígy, az új állampárt által törvényesített állami korrupcióval szemben reklamált kapitalista versengést is úgy akarjuk (ha egyáltalán), hogy közben látjuk összes igazságtalanságát, ellentmondását, kártékonyságát, tökéletlenségét.

 

  1. Kié az egyetem? Kultúra, művészet, felsőoktatás

Úgy globális, mint lokális kontextusban, a neoliberális világkép egyik legnagyobb vesztese az oktatás; helyszűke miatt itt csak a felsőoktatásra térek ki, különös tekintettel a művészeti intézményekre. E világnézet lényege röviden az, hogy elutasítva mondjuk egy műalkotás vagy színházi előadás önmagában vett esztétikai, pedagógiai, politikai stb. minőségét, mindent csereértéken mér, vagyis helyét a termelésben a piaci viszonyok határozzák meg. A felsőoktatás problémájára alkalmazva ez annyit tesz, hogy sok egyetemista számára – sajnos – nem az a kérdés, hogy mi érdekli, mivel szeretne foglalkozni élete során, nem az foglalkoztatja, milyen tevékenységgel bontakoztathatja ki és élheti meg saját személyiségét, tehetségét, hanem mindközönségesen az, hogy mennyit fog az adott diplomával keresni.

A „versenyképes, kreatív tudásba”, a „gyakorlatorientált piacképes képzésbe” és hasonló kifejezésekbe oltott neoliberális szemlélet oly mértékig gyarmatosította nyelvhasználatunkat, hogy az oktatás és a kutatás egysége (Einheit von Forschung und Lehre), az önállóság és a szabadság (Einsamkeit und Freiheit) vagy a Bildung (képzés, formálás, művelődés) fogalmaira támaszkodó humboldti koncepció hallatán még az egyetemi munkatársak többsége is hahotázni kezd. A kritikai tudomány nem ismerhet el maga felett semmilyen tekintélyt, s különben is a kortárs piac mitől lenne megbízhatóbb, mint egy uralkodó? A „fejlődés” és a „korszerűség” jelszavai alatt ma az egyetemi szakokat és tanszékeket éppúgy márkázzuk (branding) és formáljuk piaci termékké, mint a fogselymet, a vécéillatosítót vagy a szőrtelenítő krémet.

A 2011-ben megalakult Hallgatói Hálózat – melyet még a vele szimpatizálók nagy része is tandíjellenes, anti-orbánista mozgalomként könyvelt el – voltaképpen az egyetem komplex válságából született, s arra keresett megoldásokat. Két éves működése során talán akkor jutott a legközelebb az egyetemi demokrácia eszméjéhez, amikor 2013 tavaszán megvalósított egyetemfoglalással elérte azt, hogy legálisan helyet kapjon az ELTE Bölcsészkarának kampuszán. A dolog szépséghibája csak az volt, hogy ezzel a lehetőséggel sajnos már nem éltek az egyetemfoglaló diákok, a szervezet pedig hamarosan megszűnt. E kétség kívül szimpatikus kezdeményezés kudarcával azonban az egyetem globális válságára adott radikális válasz lehetősége hosszú időre megszűnt.

Akkor mi a teendő?

Erre a kérdésre megint csak két meggyőződésű választ lehet adni, hisz egyetemi oktatóként természetesen szem előtt kell tartanom saját diákjaimnak azon céljait, melyekben részben vagy egészében már régen nem hiszek. Tetszik vagy sem, az egyetem ugyan névleg a tudományoké és a művészeteké (az oktatáshoz szükséges a PhD, illetve a DLA, majd az akadémiai doktori fokozat), ám az egyes képzések vonzerejét piacképességük adja. Ebben az értelemben az egyetemekre jelentkező felvételizők és felvett hallgatók strukturált választásán és akaratképzésén keresztül az intézmény a piaci helyzet foglya. A piaci helyzet fogja eldönteni, hogy melyik szak válik kedveltté, sőt felkapottá, s ez még akkor is így van, ha az adott képzés tudományos háttere, megalapozottsága adott esetben vitatható. Egyes társadalom- és humántudományi szakok (filozófia, történelem, angol, spanyol stb.) komoly veszélybe kerültek amerikai egyetemeken, s a klasszikus szakok megszüntetése nem pusztán egyes műveltségi elemek megszűnésével, de a kritikai gondolkodás kiiktatásával egyenesen a demokrácia eszményét fenyegeti.

A hazai akadémiai világ ennél nehezebben mozgó jószág (bár ettől korántsem demokratikusabb), így egy sor olyan képzés is szerepel a palettán, mely nehezen egyeztethető össze a fentebb említett piaci kihívásokkal. És természetesen korántsem minden hallgató akar olyan diplomát, mellyel rögtön jól fizető, de számára érdektelen állást talál magának a munkaerőpiacon; azért az önképzés, a művelődés, a tehetség fejlesztése és megélése is motivációnak számít. A művészeti egyetemek klasszikus szakainak hallgatói vannak talán a legrosszabb helyzetben, hisz az esztétikai autonómia gondolatára hivatkozva a művészeti termelés nem lehet közvetlenül piacfüggő; amennyiben az, úgy inkább alkalmazott művészetről vagy dizájnról beszélünk.

Mivel 1990 után a sokak által vágyott művészeti piac sem épült ki abban a tempóban és hatókörben, hogy valódi megoldást tudott volna nyújtani a művészeti egyetemekről kikerült művészeknek, így a pályázati rendszer és – ma egyre inkább – a residency program-ok adhatnak átmeneti megoldást. (A jelenlegi kormányhoz hű „állami művészek” számára alapított Magyar Művészeti Akadémiára, mint megélhetési formára itt nem kívánok kitérni.) Ám a dolog méregfogát ezzel korántsem sikerült kihúzni, hisz a mélyben meghúzódó szerkezeti probléma: maga a létbizonytalanság, a prekariátus.

1999-ben megjelenő könyvében Luc Boltanski és Ève Chiapello arra mutat rá, hogy az évtized közepétől datálható konnekcionista kapitalizmus cseppfolyóssá teszi az ipari kapitalizmus „örökségét”: a munkahelyet és a munkaidőt (rövidre zárva ezzel a hagyományos szakszervezeti érdekérvényesítés lehetőségét). A hálózati logikába illeszkedő, a fizikailag megfogható munkahelytől és munkahelytől függetlenedő projekt lesz az kapitalizmus új szellemének megtestesítője, melynek legfontosabb célja a hálózati kapcsolatok számának növelése. A cselekvés fő célja tehát nem más, mint új projektek indítása, illetve más projektekbe való bekapcsolódás, hisz az aktivitás igazi vonzereje a lehetséges kapcsolódások mennyiségi és minőségi növelése. (Az egyetemek közötti projektek jelentős része nem valódi kutatásról szól, hanem ilyen jellegű kapcsolatok felhalmozásáról.) Jóllehet a vállalat elvárja a projekt résztvevőjétől, hogy képes legyen alkalmazkodni, csoportban dolgozni, jól kommunikálni, de ez nem – szociálpszichológiai értelemben vett – valós csoportkötődést, hanem egyénközpontú, haszonelvű érdekérvényesítést, végső soron komoly dezintegrációt eredményez. Annál hatékonyabb valaki, minél jobban tudja használni a másikat s annak kapcsolatait. Aki nem hajlandó elsajátítani az új hálózati logikát, az kimarad a rendszerből. A kapitalizmus új szelleme szerint a probléma abban áll, hogy az egyén egyfelől nem látja az értelmes cselekvés lehetőségét, másfelől a projekt megszűntével voltaképpeni megélhetése is megszűnik, ezért egyfajta folyamatos jelenben él, de nem képes anticipálni, tervezni a jövőt (a mindennapi élet szintjén a családalapítás, lakhatás, esetleges hitelfelvétel stb. kérdései esnek latba).

Feltétel-Nélküli-Alapjövedelmet1

 

Nézzük a konkrét javaslatokat.

A projektrendszer tehát a prekariátus egyik fundamentuma, s ez a látszólag elméleti jellegű eszmefuttatás elvezet bennünket oda, hogy egy konkrét következtetést politikai követeléssé formáljunk, s a létbizonytalanság felszámolásához vezető út egyik alapjának, a (1) feltétel nélküli alapjövedelmet (FNA) tekintsük. Az FNA természetesen nem csodaszer, mely egy csapásra megoldást nyújt mindenre. Mindössze arra lenne elég, hogy a prekariátus okozta alapvető kiszolgáltatottságot orvosolja. Finnországhoz hasonlóan az FNA bevezetésének nem kell szükségszerűen rögtön általános érvényűnek lennie, elsődleges célcsoportként azonban sokat segítene a felnőtt életüket elkezdeni nem vagy nehezen tudó fiatalokon (20–30 évesek). Végkövetkeztetésként tehát úgy vélem, hogy nem elsősorban új kultúrapolitikára van szükség (arra is), hanem olyan társadalompolitikára, mely bizonyos megélhetési garanciákat tud nyújtani a kultúrával, művészettel, tudománnyal foglalkozóknak.

Jóllehet a pályázati rendszer is egyfajta álláspótlék, mely a kiíró szempontjából a határozatlan idejű foglalkoztatás „veszélye” nélkül, vagyis átmenetileg ad esélyt az arra érdemeseknek, így szintén a prekariátus egyik fundamentuma, de a közeli jövőben mégis nélkülözhetetlennek tűnik. Ez esetben módosítási javaslattal élnék, nevezetesen azzal, hogy 3–5 évnél rövidebb időre ne lehessen komolyabb művészeti vagy tudományos pályázatot kiírni, valamint ne működhessen fizetés-kiegészítésként (pl. ne kössék közalkalmazotti álláshoz), hanem szerény, de biztos megélhetést biztosítson (no gain, no loss elve). A (2) közép és hosszú távú ösztöndíjrendszer tervezhetővé tenné a jelent, s ha nem is nyújtana létbiztonságot, de 3–5 éves időtartammal elhárítaná az alapvető megélhetési gondok elől menekülést, megalapozná a kreativitáshoz szükséges biztonságot.

Mivel a közeli jövőben jelentős és pozitív politikai változásra sincs komoly esély, így a művészeti egyetemekről kikerülőknek megítélésem szerint nolens volens szembe kell nézniük a piac kihívásaival is. A 2017-es Off–Biennálé elve az volt, hogy csakis nem-állami fenntartású intézményekbe és magángalériákba „szervezte ki” az égisze alatt megvalósuló kiállításokat. Nyilván ez a módszer sem tökéletes, de itt magát a gyakorlattá formált elvet méltányolnám, melynek következtében fiatal képzőművészek mégiscsak kapcsolatba kerültek magángalériákkal. Ha az egyre inkább az MMA hatáskörébe kerülő finanszírozás miatt – morális és politikai okokból – nincs mód az állami intézményekkel való együttműködésre, akkor (3) muszáj szövetségeseket keresni a magántulajdonban lévő galériákkal. Megint csak nem azt állítom, hogy az Off–Biennálé esete „a” megoldás, de egy kipróbált és viszonylag jól működő gyakorlat elemeit érdemes beemelni a jövőben követendő stratégiák közé.

A piacosodás miatt az önkéntességen alapuló civil társadalom eszméje sem most éli fénykorát, így érdemes elgondolkodni azon is, hogy a Kádár-korszakban létrejött olyan intézmények, mint a szakkollégiumi mozgalom vagy a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület hogyan találja meg a helyét és szerepét a jelenben. Minden tiszteletem azoknak, akik az ilyen intézmények fenntarthatóságáért küzdenek (e sorok írója is ezt tette sokáig), de mindenki tudja és érzi, hogy csak „tűzoltással” nem lehet és nem érdemes intézményeket működtetni. Ha a fentebb vázolt okokból sem állami, sem piaci szereplőkkel nem szívesen kooperálunk, az önkéntes munkát viszont önkizsákmányolásnak tekintjük, akkor érdemes eltűnődni egy korábbi rezsimben fogant civil gyakorlat fenntarthatóságán. A politika, így a kultúrapolitika mindig a „lehetőségek művészete”, így ezekkel a kérdésekkel hosszabb távon mindenképpen szembe kell néznünk.

Szóval, az új kultúrapolitikával szerintem sokan úgy vagyunk, mint az ismert filmben a főszereplő az élettel: nem elég, hogy romlott a bécsi szelet és elsózták a tatár szószt, ráadásul nagyon kicsi adagokat adnak.

 

 

Irodalom

Bartók Gyula, Közvetlen demokráciát a Fideszben!, in Tiszta lappal. A Fidesz a magyar politikában, 1988–1991, Bozóki András (szerk.), Budapest, Fidesz Központi Hivatal, 1992, 101-104.

Luc Boltanski – Ève Chiapello, Le nouvel esprit du capitalisme, Paris, Gallimard, 1999.

Böröcz József, Magyarország az Európai Unióban: az örök „felzárkózó”, Fordulat, 21. sz. (2014), 88-100.

Braun Róbert, A CEU fenntarthatatlan, Hvg.hu, 2017. április 3.,

Csigó Péter, Mediatizált politika és kollektív spekuláció, Replika, 95. sz. (2015), 59-78.

Jacques Derrida, A szakma jövője, avagy a feltétel nélküli egyetem, in Jacques Derrida szakmai hitvallása, Orbán Jolán (szerk.), Veszprém, Iskolakultúra, 2009, 12-36.

Éber Márk Áron – Gagyi Ágnes – Gerőcs Tamás – Jelinek Csaba – Pinkasz András, 1989: szempontok a rendszerváltás globális politikai gazdaságtanához, Fordulat, 21. sz. (2014), 11-63.

Fehér M. István, Az egyetem humboldti eszméje, in Jacques Derrida szakmai hitvallása, Orbán Jolán (szerk.), Veszprém, Iskolakultúra, 2009, 47-57.

Gil Eyal – Iván Szelényi – Eleanor Townsley, Making Capitalism without Capitalists. Class Formation and Elite Struggle in Post-Communist Central Europe, London – New York, Verso, 1998.

Nicolas Guilhot, Une vocation philantropique. George Soros, les sciences sociales et la régulation du marché mondial, Actes de la recherche en sciences sociales, 151–152. sz. (2004), 36-48.

K. Horváth Zsolt, Kié az egyetem?, Eduline, 2011. október 24. http://eduline.hu/felsooktatas/2011/10/24/Kie _az_egyetem_D278H9

K. Horváth Zsolt, Az egyetemi demokráciáról, Café Bábel, 74. sz. (2014), 17-31.

Wilhelm von Humboldt, A berlini felsőbb tudományos intézmények külső és belső szervezetéről, in Válogatott írásai, Budapest, Európa, 1985, 247-267.

Kis János – Kőszeg Ferenc – Solt Ottília, Társadalmi szerződés. A politikai kibontakozás feltételei (1987), in Beszélő Összkiadás, Havas Fanny (szerk.), Budapest, AB–Beszélő, 1992, 2. kötet, 749-791.

Laki Mihály, Az ellenzéki pártok gazdasági elképzelései 1989-ben, in A rendszerváltás forgatókönyve. Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben, 7.  kötet: Alkotmányos forradalom, Bozóki András (szerk.), Budapest, Magvető, 2000, 593-623.

Doreen Massey, Neoliberalism has Hijacked Our Vocabulary, Guardian, 2013. június 11.

Martha C. Nussbaum, Not for Profit. Why Democracy Needs the Humanities, Princeton, Princeton University Press, 2010.

Nagy Kristóf, A Soros Alapítvány képzőművészeti támogatásai Magyarországon. A nyolcvanas évek második felének tendenciái, Fordulat, 21. sz. (2014), 192-215.

Narancs Klub Hálózat, in Tiszta lappal. A Fidesz a magyar politikában, 1988–1991, Bozóki András (szerk.), Budapest, Fidesz Központi Hivatal, 1992, 790-791.

Ripp Zoltán, Rendszerváltás Magyarországon, 1987–1990, Budapest, Napvilág, 2006.

Szalai Erzsébet, Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban, Budapest, Aula, 2001.

Szalai Erzsébet, A rendszerváltás útelágazása: a Szabad Kezdeményezések Hálózata, 1988, Új Egyenlőség, 2018. március 17.

Szelényi Iván, A kelet-európai új osztály stratégia távlatai és korlátai: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz önkritikus felülvizsgálata, in Új osztály, állam, politika, Budapest, Európa, 1990, 51-98.

Tamás Gáspár Miklós, Szolidaritás és kritika: a diákmozgalomról, Élet és Irodalom, 57. évf. (2013. február 1.) 5. sz., 10-11.

EXHIBICIONIZMUS

…Nyitott múzeum… Együttműködés, részvétel, társadalmi múzeum, Frazon Zsófia (szerk.), Budapest, Néprajzi Múzeum, 2018, 599 p.

© 2018 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány