„I, too, am America”

A tárgyak ereje és a tiszteletreméltóság politikája. Afrikai Amerikai Történelem és Kultúra Nemzeti Múzeuma a washingtoni National Mallon

Megnyitás előtti fotó a polgárjogi mozgalom történetét bemutató teremből, előtérben a szimbólummá vált greensboroi éttermi pultra [http://www.history.com/topics/black-history/the-greensboro-sit-in ] emlékeztető interaktív információs pulttal  (forrás: http://theseventhdistrict.com/wp-content/uploads/2016/09/nmaahc-counter.jpg.optimal.jpg
Megnyitás előtti fotó a polgárjogi mozgalom történetét bemutató teremből, előtérben a szimbólummá vált greensboroi éttermi pultra emlékeztető interaktív információs pulttal. Forrás: theseventhdistrict.com
2008 egy kegyetlenül hideg napján a chicagói városi könyvtár előtt hosszú sor alakult ki. Az emberek arra vártak, hogy megmutathassák féltve őrzött családi ereklyéiket a Smithsonian Intézet dolgozóinak, és tippeket kapjanak arra, hogyan lehet szakszerűen megőrizni az állagukat. Lonnie Bunch így emlékezik vissza annak a kampánynak az első állomására, ami a néhány hónapja megnyílt Smithsonian Afrikai Amerikai Történelem és Kultúra Nemzeti Múzeuma (Smithsonian National Museum of African American History and Culture – NMAAHC) több évtizedes előtörtének meghatározó mozzanata volt. Az országos kampánnyal több célja is volt az akkor még csak tervezési szakaszban lévő múzeum igazgatójának; a múzeum szempontjából azért volt fontos, hogy fel tudják mérni, milyen és mennyi kincs rejtőzik a fekete amerikaiak otthonaiban, valamint hogy felhívják a figyelmet az épülő nemzeti múzeumra, azt remélve, hogy lesznek, akik a múzeumnak adományozzák a fontos relikviákat.

Forrás: nytimes.com
Forrás: nytimes.com

A múzeum körüli diskurzus újra és újra visszatér a tárgyak fontosságához. A tárgyak megszokott kellékei a múzeumoknak, mivel azok általában egy gyűjtemény köré épülnek. Ebben az esetben viszont fordított volt a helyzet. Ez a múzeum a 2003-as alapításakor egy irodán és két elkötelezett muzeológuson kívül semmivel sem rendelkezett — sem helyszínnel, sem épülettel, sem anyagi forrásokkal, sem tárgyakkal. Pont a tárgyak hiánya volt az egyik ellenérv egy önálló, a feketék történetét bemutató múzeum létrehozása ellen. Afrikai-amerikai polgárháborús veteránok 1915-ben kezdeményezték először egy a feketék amerikai történelemben betöltött szerepét feldolgozó múzeum és emlékmű létrehozását, és az 1980-as években több szenátor is törvényjavaslatot nyújtottak be a múzeum alapítására vonatkozóan. A Smithsonian munkatársai egy kutatócsoportot is összeállítottak 1989-ben, ami azt vizsgálta, van-e elegendő történelmi és kulturális tárgyi emlék ahhoz, hogy Washington DC-ben, a Mallon, ahol a többi nemzeti múzeum is áll, saját múzeumot kapjanak. 1991-ben végül a Smithsonian igazgatótanácsi tagjai egyhangúlag megszavazták a múzeumalapítási javaslatot, azt mégis csak 2003-ban emelte törvényerőre Bush elnök.

Hagyományosan a kiállított tárgyak szerepe az, hogy legitimálják a múzeum által bemutatott történetet. Ahol az érvelés a történelem valamilyen fontos új értelmezését akarja alátámasztani, ott a tárgyak mint bizonyítékok még fontosabbá válnak ebben a rendszerben. Bunch is hangsúlyozza, hogy egy-egy relikvia megtalálása és megszerzése mennyire sorsdöntő volt a történet elmeséléséhez. Például a rabszolgaság történetének bemutatása az 1990-es évekig szinte teljesen hiányzott az amerikai múzeumokból, és ma is szinte tabunak számít az említése. Ezért volt annyira meghökkentő Fred Wilson „Mining the Museum” projektje 1992-ben, ami erre a paradox gyakorlatra mutatott rá. A Baltimore-i Maryland Historical Society múzeumának raktárából addig soha ki nem állított relikviákat választott ki és helyezett el a tárlókban, dialógust teremtve a tárgyak között az addigi lineáris narratíva helyett.

Fred Wilson installációja, Fémmunkák 1793-1880. Forrás: beautifultrouble.org
Fred Wilson installációja, Fémmunkák 1793-1880. Forrás: beautifultrouble.org

Az NMAAHC igazgatója hasonló okokból elengedhetetlennek érezte Harriet Tubman szerepének hangsúlyozását. Tubman rabszolgának született, majd felszabadulása után a rabszolgaság eltörléséért küzdött. Például részt vett „Földalatti Vasút” (Underground Railroad) létrehozásában és működtetésében, ami nagyon sok rabszolgát vezetett a szabadságba. Énekeskönyvének megszerzése, ami azokat az énekeket is tartalmazza, amiket Tubman kódolt instrukciók továbbítására használt, mérföldkő volt.

Harriet Tubman Viktória királynőtől kapott kendője és énekeskönyve. Forrás: hyperallergic.com
Harriet Tubman Viktória királynőtől kapott kendője és énekeskönyve. Forrás: hyperallergic.com

Hasonlóan fontos volt a fekete női aktivisták szerepének bemutatása az egyenlőségért folytatott küzdelemben, és az Oklahoma Colored Women’s Club egy 1910-es felirata, amit szintén adományként kaptak, megoldotta ezt a kérdést.

Oklahoma Colored Women’s Club felirata 1910-ből
Oklahoma Colored Women’s Club felirata 1910-ből

A másik, Bunch számára még ennél is fontosabb mérföldkő viszont egy rabszolgákat szállító hajó darabjainak a kiállítása volt. Mivel ilyen archeológiai leleteket sehol nem lehetett találni a világ múzeumaiban, expedíciót szerveztek egy Dél-Afrika partjainál elsüllyedt rabszolga kereskedő hajó néhány darabjának felhozására. Ez eszembe juttatta a NMAAHC kurátora, Fath Davis Ruffins cikkét, amit néhány éve olvastam. Davis az autentikus tárgyak fontosságáról ír a gyász megélésében, és talán a fájdalom és a traumák elengedésében is.

Hajóroncsból felhozott rabszolga bilincsek
Hajóroncsból felhozott rabszolga bilincsek

A feketék történelmében a traumák pedig egymást érik, és összekötik a múltat a jelennel. A múzeum is részletesen beszél a lincselésekről, üldöztetésről, szegregációról, a polgárjogi mozgalomról és az évtizedek óta jelenlévő rendőri brutalitásról. A történeti rész Michael Brown meggyilkolásával és a 2014-es fergusoni események bemutatásával végződik. Az igazgató szerint a múzeum feladata, hogy egyensúlyt találjon a gyász és a fekete közösség rugalmasságát, ellenállását bemutató felemelő pillanatok között.

A szintén a Mallon álló amerikai indián múzeum (National Museum of the American Indian) megnyitása után ugyanis többen kritizálták a múzeumot azért, mert a kiállítások túl semlegesek voltak. Szinte semmilyen említést nem tettek a több évszázados küzdelemről az életben maradásért, és a módszeres népirtásról. A kurátorok akkor ezt azzal indokolták, hogy nem akarták az indián közösséget ismét passzív áldozatszerepben bemutatni, hanem arra akartak rámutatni, hogy a különböző közösségek milyen innovatív módokon használták a fehérek által rájuk kényszerített vallást, szerződéseket, és az új fegyvereket a közösségeik megerősítésére, és ellenállás megszervezésére — ezzel újraírva a diskurzust, ami korábban csak az etnográfiai leírásra fókuszált.

Ahogy az afrikai-amerikai múzeumban teremről-teremre haladva egyre jobban elmélyedtem a kiállított tárgyak történetében, megértettem, hogy a múzeum célja Amerika történelmének újraírása, immáron kiegészítve azzal a történettel, ami mint a „sötét anyag” kimondatlanul mindig is jelen volt. Ezt a kimondatlanságot éreztem azon a múzeummá alakított kreol ütetvényen is, amit New Orleans-ban láttam pár éve, ahol már egy órája meséltek az ültetvény történetéről, mikor futólag megemlítették, hogy „voltak ott rabszolgák is, de szerencsére itt elég jól bántak velük“.

Thomas Jefferson és a szabadság paradoxona. Forrás: pbs.twimg.com
Thomas Jefferson és a szabadság paradoxona. Forrás: pbs.twimg.com

A történelem helyretételére jó példa Thomas Jefferson szobrának kontextusba helyezése. A Függetlenségi Nyilatkozat hőséről csak mellékesen szokták megemlíteni, ha egyáltalán, hogy maga is 600 rabszolga tulajdonosa volt. A fenti képen Jefferson mögött a téglákon a rabszolgák neveit olvashatjuk, míg a körülötte állók, Harriet Tubman, Benjamin Banneker, Phyllis Wheatley és Toussaint Louverture a feketék szabadságáért és egyenlőségéért harcoltak. Egy másik teremben pedig Abraham Lincoln mellett megjelenik Frederick Douglass alakja, aki végül meggyőzte Lincolnt, hogy álljon ki a rabszolgaság eltörlése mellett.

A múzeumot a szintén a Mallon álló amerikai indián múzeumhoz hasonlóan az alapoktól kezdve a reprezentált közösség számára szimbolikus jelentéssel bíró elemekből építették föl. Az épület külső díszítő eleme a korona, amely a Yoruba művészetből átemelt motívum; az áttört vaselemek a New Orleans-i afrikai amerikai kovácsok munkáiból használ fel motívumokat. A történeti részt feldolgozó kiállítások a föld alatti három emeleten találhatóak, míg a kultúrában, művészetben, sportban betöltött szerepüket méltató kiállítások a felső emeleteken kaptak helyet, kissé didaktikusan szembe állítva a sötét múltat a reményteljesebb jövővel.

Érdekes olvasni a múzeumról szóló beszámolókat. A legtöbben ünneplik a múzeum megnyitását, fegyvertényként kezelik. A múzeum népszerűsége minden várakozást felülmúl. Csak az első hétvégére a több mint 28 ezer online lefoglalható jegy egy óra alatt elfogyott, és jelenleg is 4-5 hónapra előre lehet csak jegyet foglalni.

Vannak azonban olyanok is a fekete közösségben, akik az egész múzeumprojektet megkérdőjelezik. Több szempontból is. Egyrészt sokan úgy gondolják, hogy a „tiszteletreméltóság politikájáról“ (respectability politics) már bebizonyosodott az elmúlt száz évben, hogy nem működik. Elég csak az 1920-as, ’30-as évek Harlem Reneszánsz mozgalomára gondolni, vagy a ’40-es, ’50-es évek Detroitjának virágzó afrikai-amerikai kultúrájára. A Harlem Reneszánsz mérsékeltebb és radikálisabb irányzatának tagjai is úgy gondolták, hogy ha bebizonyítják, hogy az amerikai kultúrának kikerülhetetlen, szerves része a jazz zene és a fekete kultúra, akkor a feketékre végre mint egyenrangú állampolgárokra tekint majd a fehér amerikai társadalom, és a kulturális emancipáció automatikusan gazdasági, politikai és társadalmi egyenlőséghez vezet majd. Tudjuk, hogy ezzel szemben a feketéknek még a politikai jogaik gyakorlásáért is meg kellett harcolniuk a ’60-as években (ezt például a Selma című film jól bemutatja), Detroitból pedig az egyik legszegregáltabb város lett Amerika történetében. Úgy tűnik, az új múzeum mégis ezt a törekvést viszi tovább, hiszen a 6 kiállítási emeletből hármat a feketék sportban, gazdasági életben, művészetben, tudományban elért eredményeinek szentel.

Ez a stratégia különösen a Black Lives Matter mozgalom nézőpontjából tűnik kontraproduktívnak. A mozgalom fő célja ugyanis épp az, hogy megértesse az amerikai társadalommal, hogy mindenkinek ugyanolyan jogai vannak, mindenkinek kijár ugyanaz a tisztelet, akkor is, ha nem a többségi fehér társadalom normái szerint viselkedik. Ebből a szempontból a múzeum megközelítése idejét múlt és eleve kudarcra ítélt.

A másik kritika, amivel találkoztam, a Smithsonian által képviselt nemzetépítő projektet kérdőjelezi meg, és amellett érvel, hogy az amerikai nemzet koncepció soha nem szolgálta a feketék érdekeit, ezért ideje túllépni rajta. A Smithsonian Intézet 1846-os megalapítása óta ugyanis az amerikai nemzet szimbólumává vált, és ahogy Bunch is hangsúlyozza, ehhez az intézménykomplexumhoz tartozni azt jelenti, hogy az afrikai-amerikai tapasztalatok is legitim részévé váltak az arról szóló narratívának, hogy mit jelent amerikainak lenni. Sokan, köztük valószínűleg azok a fekete sportolók is, akik az idén több ízben azzal demonstráltak, hogy nem állva hallgatták az amerikai himnuszt, ezt csak szimbolikus, erőtlen gesztusnak érzik, miközben havonta újabb és újabb fekete áldozata van a rendőri brutalitásnak, a feketéket érintő gazdasági egyenlőtlenségen pedig még egy afrikai-amerikai elnök megválasztása sem tudott érdemben változtatni.

A múzeum tehát abból a szempontból fontos, hogy a feketék történetét az amerikai történelem szerves részeként mutatja be, és arra kényszeríti a látogatót, hogy az amerikai történelem sötét fejezeteivel is szembenézzen. Ugyanakkor egy lezárt, befejezett projektnek tűnik, ahol nincs igazán helye dialógusnak, eltérő értelmezéseknek. Annak tükrében, hogy még az olyan tradicionális intézmények, mint a múzeumok is nyitnak az utóbbi években a párbeszéd lehetőségének megteremtése felé, az érintett közösségek bevonása irányába, az NMAAHC egy elszalasztott lehetőségnek tűnik.

Forrás: cortinaproductions.com
Forrás: cortinaproductions.com

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány