A 19. században intézményesülő modern múzeumi eszmény szakított azzal a hagyománnyal, amely a múzeumot csupán különleges tárgyakat őrző helyként képzelte el, az 1960-as évektől kezdve pedig egyre hangsúlyosabb szerepet kaptak mind magára az intézményre, mind pedig a gyűjteményre irányuló reflexiók. Az intézménykritika alapvetően átformálta a múzeumról alkotott képet, amelynek hatására a múzeumok működése és a külvilág felé mutatott arcuk is megváltozott. A tudományos fókusz mellett a múzeumi élmény szerepe felértékelődött, amely a 21. században a muzeológiát is új kihívások elé állította. A Capa Központban látható, Múzeum: a lassú műfaj című kiállítás egészen közelről, az intézmények belső terein keresztül vizsgálja a múzeum mai szerepét. Frazon Zsófiával, a kiállítás kurátorával erről a befelé irányuló, meditatív figyelemről beszélgettünk, amely lassúságra és láthatatlan összefüggések feltárására ösztönzi a látogatót.
Soós Andrea: Mi adta egy ilyen, különleges módon a múzeumra fókuszáló kiállítás apropóját?
Frazon Zófia: A MúzeumCafé Magyarország egyetlen, speciálisan múzeummal foglalkozó nyomtatott lapja, amely már kilenc éve működik. A lapnak van egy több mint kétezer darabos, publikált és eddig nem közölt fotókat egyaránt tartalmazó archívuma. A szerkesztőségtől arra kaptam felkérést, hogy ebből az archívumból válogassak, és rendezzek egy kiállítást az ötvenedik lapszám megjelenéséhez, amely az előkészületben lévő változásokat is előre vetíti. A témaválasztásban és a képek válogatásában teljesen szabad kezet kaptam. Az archívum átnézésével világossá vált, hogy a múzeumi belső terekkel szeretnék foglalkozni, és olyan alapvető, aktuális muzeológiai kérdésekről beszélni, amelyeket alapvetőnek tartok és egy tágan értelmezett, kritikai perspektívában vizsgálok. Ebbe a koncepcióba több téma is beletartozhat, onnantól kezdve, hogy hogyan szemlélünk egy műtárgyat, azon keresztül, hogy miként vélekedünk egy múzeum láthatatlan világáról, egészen a múzeumi terek archeológiájáig vagy a múzeum első pillantásra nem is evidens gesztusaiig.
S.A.: Mit jelent ebben az összefüggésben a láthatatlanság?
F.Zs.: Egyrészt a kulisszák mögött folyó múzeumi tevékenységeket, másrészt pedig történelmi, archeológiai és muzeológiai összefüggéseket, amelyeket különböző eszközökkel, függönnyel, márvánnyal vagy éppen politikai döntéssel rejtettek el.
A Szépművészeti Múzeumban található Román Csarnok például mindig is egy rejtett tér volt, már akkor is, amikor a 19. században még gipszöntő műhely működött ott, a második világháború során szerzett sérülések miatt pedig végképp eltűnt a látogatói tekintet elől. Nem csupán maga a csarnok, amely jelenleg felújítás alatt áll, hanem az itt őrzött gipszmásolatok is fontos helyet foglalnak (foglalhatnának) el a művészettörténet múzeumi történetében, mégis ma egy zárvány a Szépművészeti Múzeum történetében.
A Nemzeti Galéria A épülete szintén egy különös hely, amely a Budavári Palota egykori csarnoka, amely az 1950-es években ide költözött Munkásmozgalmi Múzeum idejében alakult azzá a kiállítótérré, amit ma is láthatunk. Az átalakítás egyértelműen politikai döntés következménye, a vörösmárvánnyal fedett palotatér akkor a monarchiát idéző jegyeket igyekezett elfedni, elrejtve így a magyar történelem egy fontos epizódját. A mozgalmi retorikát tovább erősíti annak az alapvetően vonulásra szánt lépcsőnek a felhúzása is, amely a mai napig kihívások elé állítja az itt kiállításokat rendező kurátorokat. A csarnok mai formája mára a múzeumtörténet része, és mint ilyen, gondolkodásra ad alkalmat.
A láthatatlanság talán legfontosabb múzeumi tere a múzeumi raktár, a megőrzött műtárgyak helye, amelyekről az a téves, közhellyé vált feltételezés terjedt el, hogy csupán porosodnak benne a tárgyak. Ez egy olyan közhelytípusú fordulat, amelyre adott pillanatban örömmel kap rá a kultúrpolitika, a legnagyobb kárt pedig azzal okozza, hogy ezt a klisét visszaírja a közbeszédbe.
S.A.: Milyen szempontok alapján rendezted különböző egységekbe a képeket?
F.Zs.: A kiállítás a rozsnyói pályaudvar váróterméről készült fényképpel indul: a tágas, világos csarnokról készült fotó meglepően sok rokonságot mutat egy múzeumi tér ikonográfiájával, ezt a jellegzetességet a beállítás is hangsúlyozza. A vitrinek és a műtárgyak mellett a csarnokban múzeumi növényeket is találunk: a pálmafák a betléri Andrássy kastélyból, egy 19. században épített pálmaházból származnak. Amikor az 1980-as években felújították a kastélyt, a pálmaházat lebontották, ekkor telepítették át a növényeket a pályaudvarra, ahol ma is gondozzák őket. Ez a történet szép metaforája annak a láthatatlan gondozásnak, amely a múzeumokban is történik. Azonban a történet itt nem ér véget, ugyanis a 18. század második felében a kastély angol tájképi parkját az a Heinrich Nebbien tervezte, aki néhány évvel később a budapesti Városliget kialakításán is dolgozott. A Liget Projekt nevű, sokat kritizált elképzelésnek köszönhetően ma a Városligetről múzeumi térként beszélünk. A projekttel kapcsolatban viszont a legélénkebb vita a parkról és a fákról szól. A közbeszédben – de tegyük hozzá: a szakmai diskurzusban sem – semmi másról nem alakult ki olyan intenzív eszmecsere, mint a természeti környezet, és különösen a korosabb fák védelméről. Azért tartottam fontosnak, hogy ezzel a képpel kezdődjön a kiállítás, mert plasztikusan teszi láthatóvá, hogy a múzeumokról szóló párbeszéd alapja lehet olyan témaválasztás is, amelynek látszólag semmi köze a múzeumi gondolkodásmódhoz.
S.A.: Melyek a legfontosabb jellemzői annak a kritikai perspektívának, amit szem előtt tartottál?
F.Zs.: A legfontosabb szempont az volt, hogy a kiállítás témafelvetésekkel és rengeteg kérdés megfogalmazásával rávilágítson arra, hogy a múzeum nem pusztán egy ház, ahol tárgyak vannak, melyeket látogatók nézegetnek a szabadidejükben, hanem olyan komplex struktúra, amelyben működnek irodalmi szövegek, ahol van helye a kritikának és az iróniának, ahol attól valami nem válik kiállítássá, hogy benne állnak a térben. Az, hogy mennyi láthatatlan, de izgalmas gesztusa van a múzeumnak mint helynek, hogy ez egy sokkal tágabb gondolkodásmód, mint ahogy azt elsőre gondolnánk, és olyan aranyfedezettel rendelkezik, amelyet soha nem szabad alábecsülnünk – akkor sem, ha a szakma és a szakmai tudás jelen pillanatban értéktelennek és mellőzöttnek tűnik. Ahhoz, hogy működni tudjunk, hogy a múzeumok valóban tudományra, kultúrára és tanításra alkalmas helyek legyenek, el kell fogadni a szakma műfaji sajátosságát: azt, hogy eredendően lassú. Nem lusta. Lassú. Időt kell vele tölteni, időt kell hagyni rá, hagyni kell működni. A múzeumnak nem kell vetítésnek, regénynek, színháznak lennie ahhoz, hogy a mai kor számára izgalmas legyen. Úgy gondolom, hogy ma érdemes megtanulni múzeumosan látni a világot, de ehhez meg kell tanulni és tanítani, mi a múzeum. Ez nyilván nem történik meg ebben a kis kiállításban, de valahol ezen a vidéken érdemes keresni a missziót.
S.A.: A kiállítás egyik szekciójában nagy hangsúlyt kap a múzeum természettudományos eredete, különös tekintettel a preparált állatokra és diorámaszerű enteriőrökre.
F.Zs.: Megfigyelhető, hogy a múzeum mint reprezentációs gépezet állandóan törekszik a közegteremtésére. Ebben olyan helyek és terek is szerepet kapnak, amelyek alapvetően nem jellemzőek a múzeumi térre: így jöttek létre azok a kulisszák, amelyekben a kitömött állat mint szereplő jelenhet meg, egy olyan látványvilágban, amely az eredeti természeti környezetet is megidézi. A tudomány és az ismeretterjesztés a múzeumi eszmény alapja, a cél egykor egy olyan hely létrehozása volt, ahol különös világok univerzálisan találkozhatnak. Ez a fókusz azonban a 19. századi modern múzeum születésekor sokkal inkább az oktatás és a szabadidő felé fordult, és ebben a folyamatban a múzeumi élmény egyre fontosabb tényezővé válik. Ez nem jelenti azt, hogy a tudomány kiveszett volna a múzeumi terekből; de maradjunk a példának felhozott kitömött állatoknál. A Természettudományi Múzeum gyűjteményében olyan állat- és növényfajok is megtalálhatók, amelyek már kipusztultak, így könnyen előfordulhat, hogy aki evolúcióval, genetikával, biológiai öröklődéssel kapcsolatos kutatásokat végez, ma már csak múzeumi raktárban talál választ a kérdéseire. A muzealizált élőlények viszont egészen mást jelentenek ma egy kiállítótérben: bemutatni döglött, szoborrá formált állatokat talán nem érdemes anélkül, hogy ne gondolkodnánk el azon, hogy miként változott meg ezeknek a „műtárgyaknak” a viszonya a kortárs valósághoz, a mai tapasztalatokhoz, a természetvédelem és a társadalomkritika fényében. Nem arról beszélek, hogy valami jó vagy rossz, hanem, hogy reflektált vagy reflektálatlan: hogy a trófeák puszta sora ma már aggályos lehet.
S.A.: A gondoskodás mellett a múzeum emlékezés helyszíne is lehet. Miért az a címe a zsidó múzeumokkal foglalkozó résznek, hogy „córesz-e (probléma-e)?”
F.Zs.: A zsidó kultúra két meghatározó eleme a tanulás és az ima: gyakran e tevékenységek helyszínei, tehát iskolák és zsinagógák alakulnak át múzeumi terekké. A holokauszt múzeumi bemutatása egy nagyon komplex emlékezési mechanizmuson és kultúrán alapul. Nem ritka, hogy ezek a történetek funkciójukat és közösségüket vesztett terekben válnak láthatóvá. A cím erre a feszültségre utal, és azt a kérdést veti fel, hogy vajon probléma-e, ha ezek a terek múzeummá válnak, hogy miként lehet ilyen célra használni ezeket a helyeket. Az emlékezés műfajának újragondolásában már sokat fejlődött a nemzetközi múzeumtudomány, de a magyar múzeumtudomány és praxis számára még bőven van tanulnivaló. Ehhez azonban látni, ismerni és érteni kell, hogy mi zajlik ebben a témában ma a magyar muzeológiában. Muszáj hozzátennem, hogy ebben a Holokauszt Emlékév nem hozott túl nagy előrelépést.
S.A.: Néhány éve mutatták be a Ludwig Múzeumban a Helyszíni szemle – A múzeum a múzeumról című kiállítást, amelynek célja, ehhez a kiállításhoz hasonlóan, a múzeum saját létének megmutatása és az önreflexió volt. Miben látszik ezeknek a kiállításoknak a jelentősége a jelenlegi intézményi struktúrában?
F.Zs.: Az, hogy mi is a múzeum, egy rendkívül izgalmas téma, nem csupán abban az összefüggésben, hogy hogyan alakult, erősödött, hogy volt aranykora, hanem abban az értelemben is, hogy mi a praxis. Talán nem túlzás, ha azt mondom: kezd elfogadottá válni, hogy beszélünk magunkról. A Petőfi Irodalmi Múzeumban decemberben nyílt meg az Ez bejött! című kiállítás, amely az egyik legnehezebb műfajt, az új szerzemények múzeumi státuszát mutatja be. Ezt egy nagyon jó vállalkozásnak tartom, mert pont azt teszi láthatóvá, ami nem evidens, ahogy egy műtárgy a kutatás tárgyává, az archívum részévé válik, a múzeum gyűjteményébe kerül, ahol feldolgozzák, elraktározzák, óvják, és érteni tanítják. Nyugat-Európában ez a fajta intézményi „önismeret” egyáltalán nem idegen műfaj. Pér hónapja mutatták be nálunk is A nagy múzeum című filmet, ami a bécsi Kunsthistorisches Museum mindennapjairól szól. A film érzékletesen mutatja be, hogy mennyire keveset tudunk a múzeumok működési mechanizmusáról. Egy olyan országban, mint Magyarország, ahol nincs az egyetemeken múzeumtudomány szak, különösen fontos, hogy ezt a tudást az intézmények megmutassák és érthetővé tegyék, továbbá valódi szakmai műhellyé váljanak. Ezt azonban ki kell építeni, koncepcionálisan, dacolva az épp aktuálisan diktált divatokkal és érdekekkel. Én nagyon szeretném képviselni ezt a mentalitást, akkor is, ha ez nem éppen konfliktusoktól mentes munka.
S.A.: Mi lehet a múzeum szerepe a jelenben? Hogyan reflektál az aktuális intézményi helyzetre a kiállítás?
F.Zs.: Talán úgy, hogy oldani próbálja azt az elszigetelődést és különutasságot, amit a legtöbb intézmény képvisel, legalább a gondolatok szintjén megpróbál összekapcsolni gyakorlatokat. Felhívja a figyelmet arra, hogy merjünk tágabb kontextusban és merészebb összefüggésekben gondolkodni, vagy megpróbál megválaszolatlan kérdéseket helyzetbe hozni. Megfontoltan és figyelmesen lassúnak lenni ma egy múzeumban menő, amit lehet, hogy csak akkor hiszünk el, ha sokat mondjuk. A múzeum egy lassú műfaj, és nem azért, mert öreges, hanem mert a lassúságát bátran felvállalja.
________
A Múzeum: a lassú műfaj megtekinthető: 2015. december 15. – 2016. január 25.