„Alapja egy demokratikus közösség kialakulásának” – Heller Ágnes gondolatai az Eleven Emlékműről

Egy éve, 2014 márciusában tartotta első akcióját az Eleven Emlékmű nevű kezdeményezés: köveket, mécseseket és személyes tárgyakat helyeztek el az akkor még építés előtt álló német megszállás emlékmű tervezett helyén. Már ekkor feltűnt a két fehér szék az egymással és a múlttal való szembenézés szimbólumaként. A székek azóta kör alakba rendeződtek, és beindult egy beszélgetésekből álló folyamat, amely Heller Ágnes szerint nemcsak a múlt feldolgozásának, hanem egy demokratikus közösség kialakulásának is a kiindulópontja lehetne. Heller Ágnes filozófus 2015. februárban volt az Eleven Emlékmű vendége, e kapcsán beszélgettem vele.

heller_kep5.jpg

A két fehér szék 2014 márciusában, az akkor még építés előtt álló emlékmű helyén, majd az Eleven Emlékmű logóján i Fotó: Csoszó Gabriella, forrás: Facebook

Zsámboki Miklós: Rényi András a beszélgetést felvezető rövid előadásában azt állapította meg, hogy a téren álló, német megszállás áldozatainak emlékműve csak fizikailag van jelen, funkcióját valójában nem tudja betölteni: le sem lett leplezve, át sem lett adva.

Heller Ágnes: Erről az emlékműről az első pillanatban megmondtuk, hogy hazug. Történelmi hazugságot testesít meg, és az a feladata, hogy az Orbán-kormány által létrehozott, úgynevezett Alaptörvényt kőbe, vagy nem tudom, mibe vésse. Annak a megjelenítése, hogy amikor a német sas lecsapott ránk, elvesztettük szuverenitásunkat, mi vagyunk a sas áldozatai; és attól kezdve minden bűn a sast terheli. Ez történelemhamisítás, történelmi hazugság, és a szobor voltaképpen ezt testesíti meg! Az Eleven Emlékmű az emberek reakciója erre a szoborra: virágokat, gyertyákat helyeznek oda, ami egyfajta kritikája a történelem meghamisításának. Valamiképpen egy happening, happening formájában kritizálja a szobor hazugságát. Az emberek reakciója mint happening jeleníti meg a hazugságot, ami ebben a szoborban megtestesül.

heller_kep1.JPG

A háttérben a Német megszállás áldozatainak emlékműve I Fotó: Csószó Gabriella, forrás: Facebook

ZsM: A februári beszélgetés során az Eleven Emlékműhöz kapcsolódó eseményeket ünnepi alkalmaknak, ünnepeknek nevezte.

HÁ: Ez nem egyetlen happening, hanem happeningek sorozata. Többek között voltak éneklési szessziók is, Fischer Ádám eljött, és a tömeggel együtt énekelte az Örömódát, az Európai Himnuszt, és azután egyszer a kórust Verdi Nabuccójából. Amikor betanítanak embereket, akik sosem hallották ezt a zenét, vagy hallották, de sosem énekelték, és most együtt énekeljük, az is happening, művészi élmény. És a művészi élmény mint politikai élmény, politikai protest élmény marad meg az emberek lelkében és gondolkodásában.

ZsM: Ezt a folyamatot, az Eleven Emlékművet Rényi András győzelemként értékelte, szerinte az teljesítette a hivatását. Most már az Eleven Emlékmű működik valós emlékműként?

HÁ: A Megszállási emlékmű megszűnt létezni. Lényegében amire az Eleven Emlékmű mint reakció létrejött, az megszűnt létezni, azt nem látja senki – az emberek az arra való reakciót látják. Ebben az értelemben győzött az Eleven Emlékmű a Megszállási emlékmű fölött. Mindig az a kérdés, minek van hatása, mi gondolkoztatja el az embereket. Az eredeti emlékműnek nincs recepciója, csakis az Eleven Emlékműnek van. Az működik valós emlékműként. Az Eleven Emlékmű, a reakció az emlékműre, lieu de mémoire-rá, az emlékezés helyévé változott. Ha meg akarnak emlékezni az emberek 1944-ről, akkor ez az emlékezés egyik helye. Nem az emlékmű, hanem a rá való reakció.

heller_kep2.jpg

Fotó: Csoszó Gabriella, forrás: Facebook

ZsM: Az Eleven Emlékmű részben emléktárgyakból áll, részben immateriális folyamat, beszélgetéssorozat. A februári beszélgetésen pedig épp magának a beszélgetésnek a jelentőségéről volt szó.

HÁ: Létrejöttek csoportok, beszélgetőcsoportok. Ezek a csoportok egyre sokrétűbbé lettek: volt például filmvetítés, filmekről beszélgettek; előadás, azokról beszélgettek. Tehát a beszélgetés nagyon fontos elemévé lett az emlékműnek. És érdekes módon egy bizonyos fokig demokratikus formája jelent meg a beszélgetésnek. Nem csak ugyanazon gondolkodásmódhoz tartozó embereket hívtak meg – voltam ott olyan alkalommal, mikor erős Fidesz-szimpatizánsokkal vitatkoztak azok, akik éppenséggel ellenük vannak; mégis tiszteletben tartották egymás véleményét, nem kiabáltak, nem hazugozták le egymást. Kialakult egy fórum, ahol az emberek kérdéseket, és nemcsak történelmi, hanem politikai kérdéseket is meg tudnak vitatni egymással. Jó lenne, ha nagyon sok ilyen kialakulna Magyarországon, egy Eleven Emlékmű-mozgalom, kizárólag azért, hogy beszélgessenek. Az emberek ugyanis nem beszélgetnek. Határozatokat hoznak, hogy a boltban ezt meg azt megvásárolják, de nem beszélgetnek. Az Eleven Emlékmű eseményein azért vannak ott a résztvevők, hogy kicseréljék a véleményüket és hogy gondolkozzanak. Ha kicseréled a véleményedet, közben gondolkozol azon, amit a másik mond, és azon is tovább gondolkozol, amit saját magad mondtál. Ez nagyon fontos forma, és az Eleven Emlékmű éppen ezt a fajta beszélgetést vezette be ebbe a körbe.

heller_kep3.jpg

Beszélgetés előtt I Fotó: Balogh Dina, forrás: Facebook

ZsM: A beszélgetés, a másik véleményének meghallgatása és a kritikus gondolkozás mind uniós oktatási alapelvek is egyben.

HÁ: Olyan természetes egy demokratikus országban! Amikor a fiammal Ausztráliába érkeztünk, beírattuk egy iskolába. Egyszer a parlamentben az abortusztörvényt vitatták, és a tanárnő kitalálta, hogy az osztályteremben is vitassák meg ugyanezt. Kettéosztotta az osztályt, egyik része védte az abortuszt, a másik része pedig ellene volt. A fiamat abba a csoportba osztotta be, akik ellene voltak – ezért ő jelentkezett, hogy neki nem ez a véleménye! A tanár megdöbbenve nézett rá, és azt mondta: a másik oldaláról is meg kell tanulni érvelni. Itt kezdődik a demokrácia! Megtanulsz érvelni nemcsak a saját, hanem a másik fejével is. Ez egy hagyományos demokráciában magától értetődő, de Magyarországon hatalmas újdonság. De ezt az újdonságot be kellene vezetni, hogy az emberek tanulják meg a másik szempontját is tekintetbe venni.

ZsM: Nálunk sosem volt meg ennek a kultúrája, vagy valamikor elvesztettük?

HÁ: Sosem volt meg, legalábbis az én életemben nem volt meg. 85 éves vagyok, a Horthy-korszakban nőttem fel, aztán jött a holokauszt, aztán ott voltam a Rákosi-korszakban, Kádár-korszakban – soha nem volt így.

ZsM: Ma viszont egyre több ilyen kezdeményezés van. Mintha az elmúlt években megnőtt volna az igény az ilyen jellegű fórumok iránt. Ilyen például az Eleven Emlékmű, a tranzit.hu akciónapjai vagy a most már elcsendesedett Hallgatói Hálózat.

HÁ: A HaHa ilyen volt. Úgy beszélgettek, mint egy normális, demokratikus parlament. Sajnos ők valahogyan eltűntek.

ZsM: Egyrészről mintha magára az aktusra is egyre nagyobb igény lenne, de egyszerűen a témák szabad kibeszélésére is. Miért most jutottunk el idáig?

HÁ: Még most sem jutottunk el idáig. Maga egy nagyon kis kisebbségről beszél, egy nagyon kis része az országnak jutott el erre a felismerésre – de ez már jó lenne kiindulópontnak.

ZsM: Lehetséges lenne egy olyan párbeszédet beindítani, amelyben az egész társadalom részt tud venni?

HÁ: Hegel egyszer azt mondta, hogy ahhoz, hogy valami megváltozzék, valamit meg kell változtatni. Tehát akkor jöhet létre, ha létrejön. Ha létrejönnek csoportok akárhol Magyarországon, ahol az emberek szabadon beszélnek egymással, akkor a csoportok maguk hozzák létre ezt a szükségletet. Csak arra van szükség, ami már létezik! Amíg nincs televízió, nincs szükség televízióra. Ha nincsenek ilyen csoportok, akkor hogyan alakulhatna ki a szabad véleménynyilvánítás és gondolatcsere szükséglete? Létezniük kell ahhoz, hogy a rájuk való szükséglet kialakuljon.

heller_kep4.jpg

Beszélgetés közben I Forrás: Facebook

ZsM: Ha kialakult is a szükséglet, ki tudnának nyílni, általánossá tudnának válni ezek a csoportok, vagy valaki mindig a közönség szerepébe szorul?

HÁ: Különböző helyeken kialakulhatnak ilyen csoportok, csak vállalkozó kedvű emberek kellenek, akik összehívnak pár embert, akik szeretnek beszélgetni. Akár a kocsmában egy pohár sör, akár magánlakáson egy kávé mellett, nyáron leülhetnek a fűbe, és ott beszélgethetnek. Kezdeményezők kellenek, akik szívesen hoznak létre olyan csoportokat, amelyek nem konkrét cél szolgálatában állnak, hanem a beszélgetés szolgálatában. Hogy a nagypolitikában ez mikor jön létre, arról fogalmam nincsen, mert ahhoz olyan pártoknak kellene lenniük, amelyek ezt gyakorolják. Én még ilyet nem láttam. Nem azt mondom, hogy szívből kell csinálni, hanem mutatni kell, mintha… Nem azt mondom, hogy aki egy párthoz tartozik, az a másik véleményére úgy figyeljen oda, hogy gondolja, hátha a másiknak van igaza. De legalább tettesse: legalább a látszanak meg kell lennie!

ZsM: Ilyen a nemzeti konzultáció.

HÁ: Az nem látszat, az hazugság! Más nem szólhat semmit, csak igent vagy nemet mondhat. A nemzeti konzultációról az volt a véleményem, hogy azt csak 12 éven aluliaknak. Olyan kérdéseket tesznek fel, amelyekre csak igennel vagy nemmel lehet válaszolni, többnyire csak igennel; ilyen kérdést én egy 12 évesnek már nem teszek fel, mert ennél többre becsülöm. Ez az egész nép infantilissá változtatásának a módszere. Szerintem ez is volt a célja: kiskorúvá tenni a magyar lakosságot, hogy úgy gondolkozzanak, mint a kiskorúak. Ha sok helyen kezdeményeznék az Eleven Emlékműhöz hasonló beszélgetéseket, akkor kialakulhatna iránta a szükséglet. Az emberek nem kezdeményeznek – valahogy Magyarországon ezt sem tanulták meg. Annyira paternalista az ország, mindig azt hiszik, hogy csak a kormány kezdeményezhet, mi csak engedelmeskedünk vagy nem engedelmeskedünk – de semmiképp sem kezdeményezünk. Megint ausztráliai élményeimről beszélek: barátaim alakítottak ott egy német–magyar társaságot, készítettek szervezeti szabályzatot is. Valaki, aki akkor jött Magyarországról, megkérdezte, hogy és kihez forduljunk engedélyért? Úgy néztek rá, mint aki bolond. Kinek mi köze hozzá? Minek kellene engedélyeztetni? Mindent lehet alulról kezdeményezni, nem szabad megvárni, hogy fölülről eldöntsék helyettünk, megcsinálják helyettünk. Megszoktuk: ez a kérvényezés joga. Szerintem ezt legjobban Kádár János fogalmazta meg, amikor azt mondta: „Minden magyar állampolgárnak joga van útlevelet kérni.” Tehát mindenkinek joga van kérni – nem valamihez van jogunk, hanem a kéréséhez! A fölsőbbséghez fordulunk, hogy tessék nekünk ezt a szívességet megtenni.

ZsM: A 90-es évek óta a kortárs képzőművészetben is egyre nagyobb szerepe van a párbeszédnek, Grant Kester a dialógusról már mint esztétikai formáról beszél. Írásaiban több példát is felsorol, melyek során a párbeszéd konkrét eredményre vezetett: azonban ezekben a példákban rendre részese a párbeszédnek egy döntéshozó is, például egy képviselő. Az Eleven Emlékmű tisztán alulról jövő kezdeményezés, hiányoznak belőle a fölsőbbségek, a döntéshozók. Döntéshozók nélkül hogyan lehet nem csak szimbolikus, de valós eredményeket elérni? Hogyan lesz az „okoskodásból” közvetlen politikai következmény?

HÁ: Megtanulni beszélgetni, megtanulni a másik véleményét meghallgatni, megtanulni gondolkozni és a kapott információt nem elfogadni, hanem kritikusan kezelni – ez az előfeltétele a demokratikus politikának, a társadalmi alapja egy demokratikus közösség kialakulásának. Hozzáteszem, a művészeti mező maga is egy dialógusforma. A Kádár-korszakban csak ez volt a dialógus lehetősége. Például a színházi darabok: ahogy a Don Carlos előadásán azt mondja a márki a királynak: „Adja meg nekünk a gondolat szabadságát!” – és ekkor fölállt az egész színház tapsolni. Ezek persze kis fricskák, amik igazán sosem döntenek meg egy hatalmat.

Az aktivizmus közösség

Interjú Sebály Bernadettel és Misetics Bálinttal közösségszervezésről, polgári engedetlenségről és erőszakmentes ellenállásról

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány