„Ha egyszer beleszeretsz egy helybe, ott csinálod meg”. „Pedig a legrosszabb helyszínt választottam” – magyaráz Karin Schneider képzőművész az általa tervezett játszótérről, amelyet idén nyáron adtak át Rijekában. „Egy üres saroktelket, amely az utca szintjénél jóval mélyebben van, csak lépcsőkön lehet megközelíteni – valami mégis ott tartott.” Karin Brazíliából költözött New Yorkba, és hogy miért ragadt itt, annak hasonlóképpen nem nagyon tudja okát adni. „Valahányszor elutazom innen, egy megkönnyebbülés. Itt minden olyan műanyag” – jelenti ki, és talán elsősorban nem a hihetetlen mennyiségű csomagoló anyagra gondol, hanem az élet mesterségesen kialakított, formába öntött kereteire, a boltban kapható élményekre. Karin szerencsére sokat utazik, különösen Horvátországba, ahol 2004 óta minden évben hosszabb időt tölt. Mondanom sem kell, ez sem szerepelt a tervei között.
Karin Schneider: Pomerio játszótér, egy helyi/hétköznapi modernizmus projekt, 2004-2008.
Karint ma reggel látogattam meg harlemi műtermében, és ahogy a munkájáról beszélt, eszembe jutott Polyák Levente múlt heti bejegyzése a modernista építészeti elvek és gyakorlatok meghatározó szerepéről a kortárs építészeti gondolkodásban.
Nem csak a kortárs építészek gondolkoznak a modern építészetről: meglepően sok képzőművész foglalkozik ma ezzel a témával, nem pusztán formai érdeklődéstől hajtva, hanem elsősorban a modernista épületek és a kialakításukat egykor meghatározó politikai és társadalmi ideológiák kapcsolatát kutatva. Ami ennél is nagyobb hangsúlyt kap e műveknek a többségében, az a jelenkor viszonya ezekhez az épületekhez, amelyek – posztmodern kritika ide vagy oda – a mai napig erősen meghatározzák a világ nagyvárosainak arculatát, és ezzel a bennük élők mindennapjait is. A kétségtelenül markánsan jelen lévő művészeti tendencia tehát főként nem a nosztalgikus, melankolikus felhangok miatt érdekes, ami időnként romantikus, már-már perverznek ható izgalomba fordul a romok, a kudarcok iránt. Inkább jobb képviselőinek azon szándéka okán, hogy válaszokat találjanak a következő kérdésekre: Miként redukálódott a modernista építészet válogatás nélkül csődtömeggé, szemétdombbá a mai értékelők egy része számára (gyakran az ex-kommunista országokban)? Miért vált, a modernista dizájnnal egyetemben, fétissé, státusz szimbólummá (elsősorban „Nyugaton”)? Hogyan történt, hogy e két domináns kortárs értékelés egyaránt oly távol került az eredeti, a funkciót, a hatékonyságot, a társadalmi reformot szem előtt tartó elképzelésektől? A kérdésekre adható válaszok nagyon is a jelenről szólnak, a politikai, kulturális önmeghatározás lehetséges változatairól, amiben a gyakran változó történelmi olvasatok természetesen fontos szerepet játszanak.
De térjünk vissza Karin Schneiderhez, akinek sok mesélni valója van a témáról. Az Egyesült Államokba költözése előtt öt évet élt Brazília fővárosában, az Oscar Niemeyer és Lucio Casta által tervezett Brasíliában, amiről itt találtam egy rövid megemlékezést. Karin ott folytatja, ahol a cikk írója elejti a szálat: arról beszél, hogy az ország modernségét, haladó szellemét, reformpolitikáját megtestesíteni és beteljesíteni hivatott város miként működik ma. Arról, hogy az ott dolgozók többsége Brasílián kívül, közmű nélküli telepeken lakik, hogy nincs megfelelő tömegközlekedés, ami ingázásukat megkönnyítené, hogy nincsenek közterek, mert a város autók és tulajdonosaik számára épült, hogy az azonos házfalak szociálisan mereven elkülönülő csoportokat rejtenek, hogy a politikusok csak hétfőtől csütörtökig laknak ott, hétvégére hazautaznak „valódi” otthonaikba, és hogy még mindig az idén százegy éves Niemeyert kérdezik, mielőtt valami újat építenének. Röviden: hogy miként vált a város a nagy elvek üres, formai reprezentációjává, miközben a benne folyó élet éppen ezen elvek meghazudtolását példázza. Nem volt ma módom minden állítását ellenőrizni, de kétségtelen, hogy a New Yorkban a vállalati modernizmustól szédülő művész nem éppen a sok értelmiségire jellemző gyanútlan lelkesedéssel vette szemügyre Rijeka modern épületeit, amikor 2004-ben először látogatott a horvát városba egy rezidencia program keretében. Igaz, kissé meglepő, ahogy az ottléte alatt készített több száz, modernista épületet dokumentáló fotóját kommentálja: „sooo beautiful” – jegyzi meg minduntalan a nem éppen első osztályú, bár kétségtelenül takaros arányú erkélyeket, lépcsőházakat nézegetve.
Casa Nave
Valami itt is megfoghatta, ahogyan annak idején New Yorkban, állítása szerint főként az, hogy az emberek milyen közvetlen, már-már tiszteletlen természetességgel lakják be ezeket a tereket: neobarokk berendezéssel, hentesboltban húst trancsírozva, nem tulajdonítva különösebb jelentőséget annak a harmincas évektől eredeztethető helyi örökségnek, amit a világ nyugatabbi tájain városvédelmi eszközökkel, vagy legalábbis kulturális sznobizmusból éltetnének és piacosítanának.
Hogy miként lett a két hónapra szóló meghívásból három és fél éves, játszótér megnyitóban kicsúcsosodó együttműködés, amelyben Ivna Mavrinac helyi képzőművész, a Rijekai Modern és Kortárs Művészeti Múzeum, a New York-i Art in General, Rijeka önkormányzata, és végül a polgármester atyai jóindulata és lelkesedése egyaránt fontos szerepet kapott? Karin megint csak a fejét rázza; még mindig nem nagyon hiszi el, hogy a nyolc hét alatt megfogant elképzelése sok-sok munka után valóban megépült. Úgy tűnik, a válasz talán éppen mostanra nyilvánvaló nyitottságában rejlik az események sodrására. Abban, ahogyan nem gondolja ki előre a dolgokat, nem készíti el a minden részletre kiterjedő, mindent meghatározó, végleges Nagy Tervet, ugyanakkor szívós tudatossággal halad előre az éppen adódó lehetőségek és bonyodalmak között. Mindezzel ha nem is tudatosan, de mégis a modernista építész ideáltípusának kritikáját adva.
„Azzal kezdtem, hogy tájékozódtam, mi nem lehetséges” – mondja. „A korlátokkal dolgoztam” – mind anyagi, mind városrendezési, építészeti és sok más értelemben. Ez talán elsőre túlságosan megalkuvónak tűnhet, azonban Karin úgy tapasztalta, hozzáállása több ajtót nyitott ki számára, mint remélte. Ahogyan az is, hogy a kezdet kezdetétől bizalmat szavazott a vele dolgozó városi építészeknek. „Megmondtam nekik: ha úgy látják, valami nem működne jól, megváltoztathatják a tervet. Mégiscsak ők laknak abban a városban. Attól fogva igyekeztek mindent pontosan úgy megvalósítani, ahogyan szerettem volna.” A hosszas és bonyolult egyeztetések ellenére Karinnak többnyire jó emlékei vannak: A rijekaiak „IGEN emberek” – állítja, „ha felhívod őket egy kéréssel, többnyire ezt a választ adják. De ők épp az ellenkezőjét gondolják magukról.”
Az építészeti terveket a város modernista épületeinek formái inspirálták. Az eredmény azonban közel sem minősíthető kései Cedric Price felmelegítésnek (ld. itt, további képeket itt), ugyanakkor nem emlékeztet a nyújtózkodó macskát, földgömböt vagy rakétát formázó vasjátékokból összeálló, szimbolikájában kissé eklektikus de a gyermeki képzeletet a szovjet típusú jövővel (is) megtermékenyítő együttesekre sem. A négyszögű, sóderrel felszórt, hintákkal, mászókával, ivókúttal és két paddal „bebútorozott” szerény tér két fő alakító eleme egy alacsony, téglából épült labirintus és vele szemben egy színpad-szerű elem kinyúló karokkal.
A labirintus így nézőtérként is funkcionálhat, hiszen magassága a színpadtól távolodva finoman emelkedik. Ez azonban csak az egyik lehetséges funkciója: az egész együttes leginkább a gyerekekre bízza, mit hoznak ki a helyzetből. Kezdeti enyhe bizalmatlanságomat Karin lelkes beszámolója oszlatja el a játszótér sikereiről: az első nyáron tele volt gyerekkel, a tizenévesek a színpad körül lógtak, az időseknek kialakított csendes sarkot is birtokba vették a helyiek. A helyi építészetért érzett szenvedélyét megosztani kívánó művész modern várostörténeti táblácskái, amelyeket a tér több pontján helyezett el, szintén pozitív fogadtatásra találtak: egy helyi szervezet ezeket alapul véve szervezett városnéző sétákat. A színpadon bábszínház előadásokat tartottak, amelyek jövőre folytatódnak. Karin a siker egyik okát abban látja, hogy helyi emberekkel, formákkal, építőanyagokkal dolgozó projektje egy jó pillanatban tudott nyújtani valamit a város kulturális önmeghatározásának folyamatához.
A happy end tehát egyelőre teljesnek tűnik. Az, hogy a rakéták és kétpúpú tevék helyett egy labirintus és egy színpad mit mesél a világról, és milyen embereket nevel a rijekai gyerekekből, még nem világos. Mindenesetre Karin mozgását elnézve a szervezés útvesztőiben és a stúdióvizit által ráirányított pici reflektorok kereszttüzében én optimista vagyok.
Karin Schneider: Pomerio Playground, a Vernacular Modernism Project (Pomerio játszótér, egy helyi/hétköznapi modernizmus projekt) (2004-2008), Ivókút: Ivna Mavrinac.
Építette Rijeka város önkormányzata, a Rijekai Modern és Kortárs Művészeti Múzeummal és a New York-i Art in Generallal együttműködésben, a Kelet-Európai Rezidencia Program keretében.
A szerző a Magyar Oktatási és Kulturális Minisztérium Kállai Ernő ösztöndíjasa.