Erdőn túl és holnapután, lesz még álom, lesz még kincs?

Koltay Dorottya Szonjával beszélget Magyar Míra Mónika

A Holnapután minden megváltozik című kiállítás Oltai Katai kurátor koncepciója mentén, az 5. OFF-Biennále keretében – a Sincerely Yours Space, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és az OFF együttműködésében – valósult meg két 8. kerületi helyszínen: egy Koszorú utcai magánlakásban és a Mátyás téri Ernyey József Gyógyszerésztörténeti Könyvtárban. A kiállítás záróeseménye Koltay Dorottya Szonja képzőművész Holnapután című performatív sétája volt, amely a művész kiállításra készült koncepcióját terjesztette ki a köztérre, bevonva a környék utcáit, tereit a résztvevőkkel együtt.

Koltay Dorottya Szonja művészeti gyakorlata sokrétű: végzettsége szerint festőművész, munkássága azonban kiterjed a vizuális művészet, az installáció és a közösségi színházi produkciók, a látványtervezés területére is. Koltay munkái a 2025-ös OFF Biennálén két projektben is megjelentek: a Holnapután minden megváltozik című kiállításon (Koszorú utca) [1] a HolnAPUtán eljön értem apu tán (2025) installációja mellett az Ezek a falak nem minket védenek (Merlin) az OFF-kurátorok által rendezett kiállításon [2] is szerepelt a Teherletétel (2025) installációval [3], valamint a hozzá kapcsolódóan bemutatott Teherletételi performansszal, amelyen keresztül a Téglakar [4] a bánat és a teher kollektív elengedésére hívta a közönséget. Az installáció és a Koltay szervezte Téglakar közvetítésén keresztül a performansz tematizálta a hallgatást, az áldozatiságot és a patriarchális, kapitalista társadalmi berendezkedést.

Koltay Dorottya Szonja, Seress Anna és a Téglakar formáció projektje 2024-ben elnyerte a Kassák Művészeti Díjat, ennek keretében pedig idén júniusban megnyílt a Téglatan: leomlott estig, felépült reggelre című kiállítás [5] (Kassák Múzeum). Koltay művészetére jellemzően a teret ezúttal sem pusztán bemutatótérként, hanem élő, folyamatosan alakuló közösségi térként használja, ahol az installáció, a performativitás és a nézői részvétel összefonódik, lehetőséget teremtve a közös képzeletre és gondolkodásra.

A kiállítás a 2023-as ferencvárosi Public Art pályázat díjnyertes Vendégmunkásnő – Kőmíves Kelemenné kifalazza magát című köztéri művészeti projekt [6] folytatása, amely a közösségi részvételre építve a Kőmíves Kelemenné népballadát továbbgondolva vizsgálta szintén a patriarchális társadalmi, politikai és kulturális struktúrákat, valamint az egyéni és kollektív felelősség kérdését ezek fenntartásában, újratermelésében.

Ehhez a szellemiséghez és gondolatisághoz kapcsolódik a Holnapután minden megváltozik című kiállításon bemutatott komplex mű és a záróeseményén előadott performatív séta, amely kapcsolatot teremtett közelmúlt és jelen, valamint befogadók és alkotó között; értelmezésre és aktív részvételre hívta a közönséget és lehetőséget teremtett arra, hogy a résztvevők szembesüljenek és kapcsolódjanak Józsefváros nem is olyan távoli múltjához a kiállítás által felvetett kérdéseken keresztül

Az interjúban Koltay Dorottya Szonja mesél a művészeti gyakorlatáról, a Koszorú utcai lakásban kiállított alkotásáról és a finisszázson előadott performanszról. 

A Koszorú utcában kiállított munkád összetett és több elemből áll. Milyen gondolatiság mentén épült fel?

A HolnAPUtán eljön értem apu tán arra tett kísérletet, hogy felrázzon minket egy réveteg tudatállapotból, „Holnapu” ringatásából, aki azt suttogja a fülünkbe, hogy “csicsijja, Kicsi lány, minden jobb lesz ezután.” A mű abból a szándékából született, hogy szeretném, hogy visszaszerezzük az álmodás képességét, hogy felébresszük magunkban azt a tudást, ami segít új tereket rajzolni a mában. Szeretném, hogy ne egy tompult várakozásra rendezkedjünk be, hanem írjuk át és játsszuk ki a fegyelmező gyakorlatokat.

A magánlakás tereinek eleve volt egy a tárgyakból kiolvasható története; nekem pedig fontos volt, hogy ezt beemeljem a munkámba. Az installáció egy falrajzból, a lakásban élő tükrökből, egy altató-ébresztő videóból és a „szekus füzérből” állt. A videóban különböző szövegekkel játszottam (Weöres Sándor: Altatódal, mese frázisok), amelyekkel újrakontextualizáltam a K1-A prostituáltak című filmből vett motívumokat. A kiindulást a „Tükröm, tükröm, mondd meg nékem! Ki a legszebb lány a téren?”  szólam jelentette, amit a Hófehérke mesében szereplő királynőtől ismerhetünk, de a filmben is megidéződik, gyomorforgató módon.

A videóban egymás mellett durva szélsőségeket alkalmazok, amelyek nem zárják ki egymást. Amikor egymástól távol eső minőségeket hozok összefüggésbe, például egy altatódalt és egy stricitől szájából kiesett kérdést, egyrészt a hétköznapjainkban burjánzó anomáliákat próbálom modellezni, másrészt pedig az ezekben rejlő feszültségekkel igyekszem megidézni azt a zavarbaejtő együttállást, amely a hétköznapok arcpirító valóságának sajátja.

A videóban elhangzó mondatokat a tükrökre is ráírtam, számomra ez egy közelítő gesztus. Törekszem lebontani azt a gyakori, távolságtartó hozzáállást, hogy „ez valaki más problémája”. Amikor az arcomat adom a munkához, azzal állítom, hogy ez engem is érint; az én bőrömet is kivittük a vásárra. Úgy érezem hitelesnek a megszólalást, hogy nem kívülállóként, hanem résztvevőként/érintettként vagyok jelen. A videó tükör előtti elhelyezése pedig azt szolgálta, hogy a nézőnek lehetősége legyen saját magára olvasni a mondatokat. A téma, amivel talán nem akar foglalkozni, rá is vonatkozik. Az összes lányra és fiúra vonatkozik.

A Holnapután minden jobb lesz kiállítás kiindulópontja volt a K1 – A prostituáltak (1988) című dokumentumfilm kritikai újraolvasása és újrakeretezése [7]. Milyen összefüggésben áll egymással a film, a munkád és a performansz? 

Ez a dokumentumfilm a kiindulási pontja a munkának, amely kapcsán Oltai Katával az erőszaktörténetekről – ebben az esetben a prostitúcióról − rendszerszintű működésben gondolkodtunk. Már maga a film létrejötte is egy bántalmazó logikát reprodukál. Az az elgondolás is ezt teszi, hogy úgy tekintünk a szürke zónában, álságos kontroll alatt tartott erőszakra, mint leválasztott csoportok sérelmeire. Kata a kortárs tapasztalatok történeti beágyazottságát domborította ki a záróesemény során levetített filmrészlettel és a felolvasott szövegrészletekkel, amelyek a filmről készült könyvből származtak – a könyv maga is egy sötét kordokumentum. Ezek helyezték történeti keretbe a performanszot és az installációt.

A performanszban szereplő szövegben sok a játék. Egy ilyen kontextusadó gesztus segít értelmezni, hogy milyen bokorból is akar kiugrasztani a performansz, amiben azt állítom: bokromba úgy belenyúltál, szabad gazda hova bújtál? valamint, hogy hogyan is próbálom bizalommal felülírni a közös rémálmainkat, amikor felteszem a kérdést, hogy “biztos úr, én nem találom, szemembe lóg ez a nincs, erdőn túl és holnapután, lesz még álom, lesz még kincs?”

Már az installáció részeként is hangsúlyos szerepet kapott a közönség bevonása, aminek eszköze a bárki számára papírból kivágható és hazavihető szekus füzér/korona volt.  Ezt nemcsak játékos gesztusnak szántam, hanem egy felhívásnak. Az volt a cél, hogy a kiállított tárgyak ne kerüljenek egy elérhetetlen, érinthetetlen „értékfelhőbe”, amit gyakran a képzőművészet köré építünk, mert szerintem ez éppen távolítja ezeket a súlyos társadalmi kérdéseket, amelyekkel a kiállítás során foglalkozunk.

A szekus korona lehetőséget teremtett a témához való kapcsolódásra és közben benne volt az izgalmas kettősség is: ha kivágtad a koronát, élt az ajánlat, hogy felvedd és elvidd, de közben az egész kiállítás arra tett felhívást, hogy vedd le a koronát, szedd le a fejedről ezt kontroll fűzért, szabadítsd fel az álomlátás képességét. Ebben a gesztusban is megjelent az, hogy amit viselsz, amit megjelenít a korona, az letehető, és fontos, hogy le is vedd. Az egész csomaggal – a falrajzzal, a videóval, a kivágóssal, a tükrökkel – igyekeztem megfoghatóvá és láthatóvá tenni a kontrollt.

Szintén fontos volt, hogy a látogató időt töltsön a térben és ne csak végigszaladjon a kiállításon, ezért tartottuk jó ötletnek „feladatot” adni, amivel foglalatoskodva időt tudott tölteni a térben és figyelmet fordíthatott rá, hogy ő hogy is áll a testi-lelki kizsákmányolás témájához. Nehéz és problémás, hogy hogyan szólunk, szólhatunk hozzá, hogyan kapcsolódunk ezekhez a komplex és terhelt kérdéskörökhöz, hogyan próbálunk nehezen artikulálható hatalmi működéseket lebontani.

Ehhez képest pedig az, hogy pici kis rendőrfigurákat vágunk ki, nevetségesen hat. De mégiscsak fontos gyakorolnunk azt, hogy teszünk dolgokat. Azért is fontos számomra a részvételi gyakorlat, hogy tudatosítsuk, igenis van eszköz a kezünkben. Sok mindent ki kell próbálni, hogy tetterőnkre ébredjünk: időt kell szánnunk rá, semmis dolgokkal is kell foglalkoznunk, kooperálnunk kell, hogy elmozduljunk, bemelegedjünk és el tudjunk képzelni egy változást, majd meg tudjunk érkezni egy gyógyult állapotba.

Miért fontos számodra, hogy itt is legyen séta a kiállításhoz kapcsolódóan?

Türelmetlenségemben nem viselem jól, hogy várjuk, hogy eljöjjön értünk Holnapu és elhozza nekünk a minden jobb lesz ezután-t. Szeretek olyan helyzeteket előkészíteni, gondozni, ahol tetterőnkre ébredünk. A kiállítás érzékeny, sérült területeken keres belépési pontokat, amiket jó nagy ívben szeretünk megkerülni. Bénítóan hatnak, ezért fontos szerepe van itt, hogy ne szoruljunk bele a feszült, elhallgatásra épülő, szorító csendbe és mozdulatlanságba. A Holnapután performanszot és sétát ébresztő gyakorlatnak szántam, hogy ne ringassuk tovább magunkat Holnapu ígéretébe – egy elgémberedett tudatállapotba, hogy szedjük le magunkról a súlyos, sötét takarót és ébredjünk fel rémálmainkból, amiket szekusok, kontrolláló hatalmi alakok vigyáznak.

Hogyan jelent meg a sétában a részvétel, hogyan mozgott a csoport a köztéren?

Az akció során két átalakított gyerekmondókákat tanultunk meg: a „Koszorú, koszorú, miért vagy olyan szomorú? Nem is vagyok szomorú, nem is vagyok koszorú.”, illetve a

Lánc, lánc, rendőrlánc, rendőrlánci cérna; Cérna volna, selyem volna, mégis kifordulna. Pénz volna karika, ki ne fordulj Marika!

Ezeket a szövegeket skandálva sétáltunk ki a Mátyás térre. Az esemény zárásaként a résztvevőkkel együtt kört alakítottunk és ebben a térben mondtam el újra a videóban szereplő szöveget. Az, hogy egy ilyen radikálisan személyes szöveget a köztérre vigyek, komoly belső lépést jelentett számomra. Fontosnak érzem, hogy egy ilyen típusú közlés kikerüljön a zárt térből, és köztéren is megszólaljon. Ehhez természetesen elengedhetetlen volt az a védettséget nyújtó tér, amelyet a többiek jelenléte teremtett; egyedül, egymagamban nem feltétlenül kiabáltam volna csak úgy.

A rendőrlánccal kapcsolatban foglalkoztatott a negatív hangoltság, hiszen alapvetően nem villanyoz fel, ha rendőrökre gondolunk − engem legalábbis biztosan lehervaszt.  Ellentmondásos, feszültséggel teli képeket idéz fel bennem: erődemonstráció, erőszak, sorfal; miközben ezek a figurák hivatottak biztosítani a rendet és a biztonságot.  Innen eredt a késztetésem, hogy írjuk felül ezt a fajta kisajátítást. Hogyan vagyunk képesek újrafogalmazni a rendet, és nem külső kontroll hatására megélni a biztonságot? Ezért született meg bennem az emberlánc-vágy, és hogy elénekeljük ezt a dalocskát, hogy másra használjuk a lánc formát. Lám-lám, mi is tudunk teret biztosítani, de ennek az összekapaszkodásnak az ereje az a miénk.

Az emberlánc mellett a koszorú megformálása is fontos volt. Ez a motívum két irányba mutat egyidejűleg: egyrészt megidézi gyászmunkát, másrészt pedig egy ünnepi együttállást is, hisz a virágkoszorút is jelenti, amit a kislányok a fejükre tesznek vagy nagylányok, és nagyfiúk.
Ebben megint a kettősség köszön vissza, hogy mi résztvevőként létrehozhatunk egy emberkoszorút, ami a gyászmunka mellett számomra védelmi, illetve ünnepi teret is jelent. Ezzel az azonosítással újra egyfajta felülírást próbáltunk megteremteni; és ahogy közösségként összekapaszkodtunk megidéztük ennek a rétegeit is. Az összekapaszkodásban ott volt a szomorúság, a feszültség és a nyomás is, hogy vajon elvették-e tőlünk a holnapután lehetőségét, a jövő biztonságát? Mi mégis azt mondtuk: itt vagyunk, és igenis létre tudunk hozni egy olyan teret, ahol pozitív értékeket tudunk magunk számára biztosítani.

Miért fontos számodra a közteret bevonni a munkáidba?

Kijelölt terek, utak rendszerében közlekedünk, nyilvános, és magán tereinkben egyaránt, és bár ez a szabályozottság biztonságot ígér, de nem stimmel, valami bűzlik, ég valami odabent, a rendszer nem ad oltalmat, amikor behúzódnánk a védett térbe, előfordul, hogy még vacakabb szituációkba ütközünk.

Ezért is fontos számomra, hogy újrarajzoljuk határainkat, mi jelöljük ki, hogy számunkra mi biztonságos, és ne vegyük készpénznek a privát tér oltalmát, a köztér ellentmondásos vadonját. A köztéri akciók, séták, számomra a mozgástér újrahangolását jelentik. Szeretem gyakorlatban kipróbálni, hogy egy csoport képes biztonságos teret kijelölni a köztéren, olyan helyet teremteni, ahol a pincékbe rejtett tapasztalatokat lehet hallhatóvá tenni.  Amely nem veszi számításba, hogy valami való az utcára, és valami nem való, beleértve beszédmódokat és történeteket is. Majd aztán hazamegy és oda nyúl, ahová nem kéne; álságosan hallgat olyan dolgokról, amelyek sehova se valók, mégis történnek.

Performanszaidban hangsúlyos a közönség bevonása, ezt hogyan alakítod?

Fontos számomra megélni, hogy kiterjedhet egy-egy munkának a tapasztalata, állítása. Nő az erőtere, amikor kinyitjuk, amikor elfogadja a közönség a hívását és bevonódik. Felemelő, amikor a befogadó nem csak értelmezőként vesz tudomást az esemény létezéséről, hanem belép a játéktérbe, elfogadja a gurított labdát és bízik benne, hogy nem lesz kínos, nem tüzes vassal lesz fenéken szúrva.

Kiemelt figyelmet fordítok arra, hogy hogyan lehet bevonni résztvevőket, miközben arra is törekszem, hogy érzékenyen kezeljem azt, kinek mekkora távolságra van szüksége. Folyamatosan figyelni kell, hogy hol van az a közelség-távolság határ, ami még komfortos a jelenlévők számára, mert mindenki máshol áll azon a skálán, hogy mennyire szeretne bevonódni, vagy épp távol maradni. Igyekszem olyan helyzeteket teremteni, ahol mindkettőre van lehetőség, mert szerintem a részvételiség gyakorlata akkor tud igazán működni, ha a jelenlét nem kötelesség, hanem lehetőség.

Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy ezekben a helyzetekben a biztonságot, nyitottságot személyes jelenlétemmel is erősítsem, hogy bár, mint az ólajtó tárva vagyok, nem a sérülésekre apellálok. Bízom benne, hogy mi rajzoljuk a történet terét, és ebben a térben nem történhet semmi baj; ez nem kínos, és nincs vesztenivalónk. A tér a miénk, itt lehet és szabad hangosan skandálni, tapsolni, trappolni, csujogatni, táncolni. Valamint célom azt a hitet felébreszteni a résztvevőkben, hogy egy ilyen típusú akciónak, mint a performatív séta, igenis van/lehet transzformatív ereje. 

Van benned tudatos pedagógiai szándék amikor performatív eszközökkel dolgozol? 

Bizakodó vagyok a figyelem alakító erejével kapcsolatban, hogy képesek vagyunk fejlődni a hatására. A részvételi akciók létrehozásában hajtóerő, hogy olyan tereket képezzünk, ahol egy új viselkedést, a felfedező kedvet nem bénítja a félelem. A forma számomra lenyűgöző képessége, hogy fel tudja kelteni a kíváncsiságot, lehetőséget ad a kísérletezésre, hogy máshogy is kipróbáljuk magunkat. A közös akció svungja képes felülírni a gyanakvást azzal kapcsolatban, hogy ha kiszolgáltatom magam, vagy egy nem bebetonozott biztos utat választok, akkor fagyasztó visszacsatolást kapok. Persze elég melós ezeket a tereket tartani, a résztvevők számára valóban biztonságot nyújtani és falkamelegre fűteni, hogy elhalkuljon bennünk az önkorlátozó monitorozás, és megszülessen egy támogató figyelem egymás felé. Ezért elég hálás tudok lenni, amikor tényleg csatlakoznak az akciókhoz ismeretlenül vagy félig ismerősen; amikor bizalommal vannak felém és egymás felé a résztvevők.

Mit tanultál a projekt során a saját alkotói, közvetítő szerepedről?

Hogy a személyességnek gyógyító ereje van. A közösen megteremtett tér visszacsatolást adott és megerősített abban, hogy van helye, annak, amit csinálok. Feladatomnak érzem, hogy a nehéz és elhallgatott témák, tapasztalatok megközelíthetőségéért dolgozzam. Lehet módszert találni az érzékeny, terhelt, tabusított történeteket megközelítéséhez, és létre lehet hozni olyan játékos típusú eszközöket, amitől ez a dolog megtalálja a helyét a nyelvben és a térben.

---

Koltay Dorottya Szonja képzőművész, 2020-ban diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő- és grafika szakán. Műveit az interdiszciplináris szemlélet és a mediális sokféleség jellemzi. Az elmúlt években rendszeresen dolgozott független és kőszínházi előadásokban; az itt szerzett tapasztalatai visszaköszönnek az installáció- és a tértervezés terén, valamint a performatív és közösségi színházi módszerek alkalmazásában is. Személyes kiindulópontból vizsgálja a kollektív emlékezet és a generációkon átívelő narratívák működését. Munkáiban különös hangsúlyt kap a játék és az abszurditás. 2024-ben Seress Annával közösen elnyerte a Kassák kortárs művészeti díjat a „Téglatan – ne épülj (be)” című kiállításterve alapján, amelyet a Kassák Múzeum jelenleg mutat be önálló kiállítás formájában

---

[1] kurátor: Oltai Kata

[2] kurátorok: Kálmán Rita, Lázár Eszter, Molnár Edit, Molnár Veronika, Páldi Lívia, Somogyi Hajnalka, Soós Borbála, Székely Katalin

[3] kurátorok: Kálmán Rita, Lázár Eszter

[4] A Téglakar tagjai: Kovács Erika, Farkasinszky Edit, Nemes Papp Kriszta, Poór Artúr, Losonczy András, Botka Dóra, Ureczki Anita, Seress Anna, Koltay Dorottya Szonja

[5] A kiállítás 2025. október 19-ig látogatható. Kiállító művész: Koltay Dorottya Szonja, kurátor: Seress Anna, Téglakar tagjai: Botka Dóra, Szász Zsófia, Végh Ildikó, Kovács Erika, Farkasinszky Edit, Bánkuti Csenge, Nemes Papp Kriszta, Szauer Lilla, Vági Eszter, Gyarmati Zea, Dublecz Anett, Gálhidy Sári, Poór Artúr, Kovács Márton, Losonczy András, Seress Anna, Koltay Dorottya Szonja

[6] Installáció: Koltay Dorottya Szonja, kurátor: Seress Anna, Téglakar tagjai: Botka Dóra, Dublecz Anett, Farkasinszky Edit, Gálhidy Sári, Koltay Dorottya Szonja, Kovács Erika, Nemes Papp Kriszta, Seress Anna, Szauer Lilla, Szász Zsófia, Ureczki Anita, Vági Eszter, Végh Ildikó

[7]A filmet és az 1989-es folytatását a K2 – A prostituáltak címmel Dobray György rendezte. A film a budapesti Rákóczi tér környéki szexpiac rendszerváltás előtti helyzetét mutatja be prostituáltakkal, a belőlük hasznot húzó férfiakkal, kuncsaftokkkal és környékbeli lakókkal készített riportokon keresztül, amelyek kíméletlenül ábrázolják a testi-lelki kizsákmányolást és az emberi kiszolgáltatottságot.