92 thoughts on “Búcsúkoccintás

  1. Sok kedves és szimpatikus ember ment el, legjobban Birkás Ákos fejezte ki, miért.
    Tényleg így tette jól Petrányi: egy kellemes, nem a rossz érzéseit kipakoló estével és nem csöndben búcsúzott el.
    Peternákkal együtt kérdezhetem: van szakma?

    A legrosszabb minőség KissPál volt, aki már distanciálta is magát PZS-től,s iszonyatosan nem akaródzott megfogalmazódnia annak, ami történt: igen, engem itt sokszor kiállítottak, megbecsültek, ezt köszönöm.
    Nagy Gabi pedig már az új igazgatótót várta. miközben búcsúzott ( tiszta Julius Caesar ).

    Az AICA levelével kapcsolatba már az artportalon is kifejtettem véleményemet, de azt érdekesnek tartom, hogy többen arról tettek említést, hogy a szöveg végleges verzióját nem is ismerik. Mindezt azutáni időpontban, hogy a szöveg már meg is jelent!?
    Ez kifejezetten izgalmassá teszi a tagság és az elnökség (elnök ) viszonyát.

    Annyit azért hadd tegyek hozzá: az AICA megszólalása fontos dolog, de ez az egyesület nem azonos a szakmával, s tagjai sorába ne tartoznak fontos művészettörténészek és kritikusok.

    A szakma, amelybe a művészektől, a galériásokon keresztül a gyűjtőkön át a művészeti intézmények dolgozóiig más is bele tartozik, azonban mélyen hallgat.

  2. @iparterves:
    Amennyiben a szöveg ‘minőségét’ nehezményezi, jogos. Valóban kínosan nehezen álltak össze a mondataim,
    az okot viszont nem az ‘elhatárolódásban’,
    hanem a nyilatkozatot megelőző többszöri koccintásban kell keresni.
    Sorry, így jött ki a lépés…

    Egyúttal pontosítanék, mivel – bár közvetlenül nem dolgoztunk együtt –
    a ‘Na mi van’ egyik kurátora PZS volt.
    +1 sorry. Az elhatárolódásról pedig inkább azokat kellene megkérdezni, akik távol maradtak vagy nem nyilatkoztak egyáltalán.

  3. Nem tudom, ki hogy van vele, engem megmozgatott az a hír, amely szerint dr. Budai ügyvéd úr, elszámolásügyi kormánybiztos immáron a kortárs művészeti alkotások előző kormányzat alatt történt vásárlásai iránt is hivatalból kezdett érdeklődni.

    “Újabb ügycsoportot vizsgálhat meg hamarosan az elszámoltatási kormánybiztos. Budai Gyulának például arra a kérdésre kell majd választ keresnie: különféle formabontó műalkotások megérnek-e az államnak öt-, tíz-, esetenként húszmillió forintot. Különösen akkor, ha a modernnek nevezett mű nem más, mint egy narancssárgára festett falrész, esetleg néhány nagyobb méretű, egymás mellé helyezett átlátszó műanyag kocka. Efféle alkotásokra összesen egymilliárd forintot áldoztak a szociálliberális kabinetek, a hatalmas summát közbeszerzési eljárás nélkül, az úgynevezett PPP-beruházások kapcsán fizették ki.” ( Magyar Nemzet)

    Most ki fogja megmagyarázni a kormánybiztosnak, hogy a narancssárgára festett falfelületben mekkora szellemi teljesítmény manifesztálódott, mikor olyat egy festőipari szakmunkás is el tud készíteni, ha megadják a RAL színskálán neki, hogy milyen legyen a fal színe?

    Vagy el fogja-e hinni az ügyvéd úr, hogy néhány, egymásra helyezett műanyag kocka kortárs művészeti alkotás?

    Mi történik akkor, ha a befogadó és hivatalos értékelő kormánybiztos úgy látja, hogy ezek a tárgyegyüttesek nem ütik meg azt a mércét, amelyet ő mint művészetet befogadni hivatott néző művészetnek tart?

    Ha úgy dönt, hogy nem az a művészet, hogy ilyen tárgyakat létrehoztak, hanem az, hogy ennyi pénzt rájuk kifizettek és meg is kaptak, az mennyiben módosítja majd a kortárs magyar művészet (ön)megítélését és piaci lehetőségeit?

    Teoretikus kérdések ezek, de azt hiszem, pillanatokon belül igen aktuálissá válhatnak, és a praxisban jelentkeznek majd.

    A választ pedig nem feltétlenül az a művészettörténészi-művészi kör fogja megadni rá, amely szerint ezek a műalkotások műalkotások és ennek megfelelően olyan értékesek, hogy akár húszmillió forintot ( azért az betyár sok pénz! ) is megérnek, hanem olyanok, akik nem biztos, hogy azonosulni tudnak azzal a művészet- és műtárgy-fogalommal, amelyet ezek az alkotások képviselnek.

    Mi lesz itt?

  4. Egyelőre egy művet, Farkas Zsófi Sote előtti szobrát tudtam azonosítani, mint kérdéses műalkotást. Ára 10.000.000 Ft volt.

  5. Az az érzésem, hogy az árazás kérdései kerülnek majd terítékre, és az igazán húsba vágó lesz.

    Tényleg: miért került ez a szobor tíz millióba?

    Mennyi belőle az ún. anyag- és egyéb költség, mennyi a művész díjazása?

    Egyáltalán: mi alapján állapítja meg bárki is a művész munkájának anyagi ellenértékét?

    Vannak ennek előírásai, szabványai, nemzetközileg elfogadott módszerei?

    Ha nincsenek, akkor valamiféle közmegegyezéses alapon történik?

    Kik a közmegegyezés részesei? A művészek, akik a zsűrikben vannak?

    A kedvenc kérdésem: a mű élvezői ( elutasítói ) miért nem kapnak helyet a zsűrikben?

    Tud és akar valaki érdemi választ adni bármely kérésemre?

  6. A Mélyi-roadshow folytatódik, s valamiért mindig őt találják meg: a Műértő is, a HVG.hu is.

    Mélyi szerint: „Gond azzal van, ha nem látszik a koncepció, és a döntések ad hoc jellegűek. Amikor az adófizetők pénzére hivatkozva próbálják újraértékelni az alkotásokat”

    Igaza van. Nem utólag kellene értékelni az alkotásokat ( bár miért ne? mi tiltaná azt, hogy a felállított és már a térbe helyezett műveket a használó közösség a maga szempontjai szerint minősítse? ), hanem már előre.

    Ehhez pedig nem a zárt, a művészethöz hivatalból értő ( művész-művészettörténész ) zsürorok kelleneke, hanem náluk erősebb rézvételi súllyal a köz és a közösség emberei.

    Azt is mondja, a legnagyobb öntudattal és igazságának benső biztonságával, “hogy nem vezet jóra, ha nem bízunk értékítéletünkben, megkérdőjelezzük a korábbi – szakmai véleményen – alapuló döntéseket.”

    Így van ez? Mint művészettörténész, aki ismeri – most nem menjünk messzebbre -a múlt század hivatalosan elfogadott magyar közterületi alkotásait is, nyugost szívvel, derüsen a közösség szemébe nézve mondhatja ezt?

    Ő, aki irónikus-kritikus leírásaival mutatta be a Duna melletti közterületek közszobrait?

    Vagy most megállat az idő, s a mai zsürorok olyannyira szakmájuk csúcsán vannak, hogy a következő harminc-ötven vagy száz évre is előre tudják és garantálják, mi a minőség?

    Hogy is mondják ez ma? Eldobom az agyam! Ez egyszerűen arcpirító! Ilyen önteltséget, ekkora felfuvalkodottságot elviselni nem lehet!

    De van tovább is, Mélyi nem tartóztatta meg magát:”„Ha így haladnak a dolgok, megvan a veszélye annak, hogy visszatérünk a hetvenes, nyolcvanas évek gyakorlatához: állami támogatás híján alternatív struktúrák, alkotóműhelyek jöhetnek létre”

    Hurrá! Nagyszerű! Jöjjenek! Tessék csinálni, s ne az állami pénzre várni. ( megjegyezném: a cikk illusztrációjaként egy olyan beltéri alkotás látható Sugár János és alkotótársa jvoltából, amely bármely szocreál versenyen díjat nyerhetne ).

    Majd még mélyebbre lát a minőségért a maga személyében garanciát vállaló és látó Mélyi:
    “„Ha ezután nem rendelnek absztrakt alkotásokat, mondván, úgyis központilag felülbírálják, mi minősül értékesnek, akkor jöhet majd a jól bevált gyakorlat: egy sokadik Szent István-szobor”

    Ez hülyeség, egyszerű hazugság és tisztességtelen szövegelés. Ma már nem az absztrakt a választóvonal, hiszen a kortárs fiatalok igen jelentős része visszatért a figuralitáshoz.

    A választóvonal a demokratikus játékszabályok megléte és gyakorlása és azok nem léte között van. Mélyi számára az ő területére való beavatkozás a demokrácia és a szakszerűség megszűnésének veszélyét vetíti előre.

    Én meg azt mondom: a jelenlegi rendszer antidemokratikus, s teljes felülvizsgálatra, revizióra szorul.

    Én nem bízom meg becsszóra meg a diploma birtoklása miatt Mélyi minőség-érzékében, ahogy a zsűri más tagjainak hozzáértése és kompetenciája is kérdéses.

    A művészet közösségi produktum, s akkor lehet tisztességesen működtetni, ha a vásár-befogadó nem csak azt kapja, amit neki a szakemberek jónak tartanak, hanem maga is beleszólhat abba, hogy ő mit akar látni.

    A Mély-féle álláspont az általa, mint poszt-poszt-modern teoretikus által mélyen el- és megvetett “népboldogító” modernség teóriájához való ragaszkodás.

    Én nem kérek az engem-boldogító szakértők művészet-választásából, s mások, akiknek van valamiféle elgondolásuk arról, hogy mi a demokratikus döntési folyamat lényege és mi az, ami megfelelő művészet a számára, ugyanezt gondolhatja.

    Ez az, amit a Mélyi-képviselte “szakmaiság” elfogadhatatlannak tart. Én pedig az ő “szakmaiságát”!

  7. Mélyi azért beszél a nyolcvanas évekről, mert akkor már felnőtt honpolgárként élt.

    Beszéljünk a huszas-harmincas évekről, jó?

    Beszéljünk Kassákról, Kepesről, Kornissról, Vajdáról és az állami reprezentáció által felkaroltakról?

    Ebből a nézőpontból éppenséggel ugyanaz derül ki, mint a nyolcvanas évek vizsgálatából: nem az állam pénzelte művészet volt a maradandó.

    A művészek elkényelmesedése és követelődzővé válása az állami eltartottság következménye.

    Személy szerint sokaknak lenne hátrányos az állami pénzcsap elzárása, de sokak számára azt az előnyt adná, hogy lehet és kell kockáztatni.

    A művészetből megélés nem azt jelenti, hogy vagyok és ezért fizessen a hozzá nem értő nép.

    “Felülvizsgálni a szakemberek döntéseit” – hallatlan! Mire nem képesek a művészethez nem is konyítók!

    Tegyük fel Mélyi dr-nak megfájdul a foga. Elmegy egy fogorvoshoz, aki kezelésbe veszi. Mélyi dr úgy érzi, jó helyre ment, szakember vette kezelésbe.

    Mit ad isten, a foga egy nap múlva újra fáj. Mélyi dr egy másik fogdoktorhoz vándorol – mert az elsőben a bizalma megcsappant – s ez a második, megtalálva az előző által fel nem fedezett problémát, rendesen és tisztességesen megcsinálja a fogát.

    Mondhatjuk azt, hogy egy szakember döntését felül lehet és kell vizsgálni? Mondhatjuk.

    Ugyanezt a történetet elmondhatom úgy is, hogy Mélyi dr számára nem fizetnek ki egy nagyobb összeget, ezért bíróságon keresi az igazát, de csak harmadszorra-negyedszerre találja meg a megfelelő szakértelemmel bíró ügyvédet.

    Vannak egymással versengő szakemberek? Vannak.

    Hol nincsenek és nem is lehetnek? A művészetben. Ott örökre megállapította egy zsűri, hogy valami érték és punktum.

    Ugye ezt nem csak én tartom túl viccesnek ahhoz, hogy komolyan lehessen venni?

    Ugye léteznek minőségbeli differenciák művek és művek, szakemberek és szakemberek, megítélések és megítélések között?

    Ugyen nem “egyetlen” lehetőségből kell választanunk, ha a köztéri, a mi pénzünkből finanszírozott alkotásokról van szó?

    Ugye a pályázati kiírások tisztességessége is megkérdőjelezhető?

  8. @iparterves: Azért az már elég vicces, ha valaki álnéven követeli – “megengedem”: habzó szájjal – a nyilvánosságot, a közhatalmat és az antidemokratikus jelenségek revízióját.

  9. @Mélyi: Az elején szeretném leszögezni, hogy ezt a kommentet KIZÁRÓLAG mint szövegek gyártásában és értelmezésében mélységesen elkötelezett személy írom.

    Mivel hiába is erölködök, egyáltalán nem értem, ezért én tényleg nagyon szeretném, ha megmagyaráznád nekem (úgyis mint a magyar műkritika megújítója, valamint a magyar műkritikusok szimbolikus képviselője), hogy mi az ami annyira vicces iparterves felvetésében? Mi az, amire a kommentedben megfogalmazott vélemény adekvát válaszként érthető? Midezt nem elsősorban és kizárólag, de különösen a web 2.0 korában értve.

  10. @timár.kati: Iparterves felvetése egyáltalán nem vicces. Van benne jogos kritika, személyes vélemény, csúsztatás és személyeskedés egyaránt. Maga az alaphelyzet vicces: egy álnéven író ember, akinek a pozícióját, múltját, jelenét nem ismerhetjük, folyamatosan másokon kéri számon a nyilvánosságot, az átláthatóságot, a demokratikus működést. Erre az alaphelyzetre érzem adekvát reakciónak a kommentemben megfogalmazott véleményt.

  11. @iparterves: A probléma megközelítése beteg, de ennek kifejtéséhez most nincs kedvem, talán majd később. De, a tények: 9,4millió forintot kapott Farkas Zsófi az Őrsejt nevű köztéri szoborért.
    Öntési költség: 3millió forint
    Anyag költség: 1millió forint
    Szállítás, behelyezés: 800000 forint
    Tíz hónapig készült, műterem fenntartás, rezsi, adózás, stb.

  12. @Mélyi: A “vicces”-t tőled vettem át, nem saját találmány.

    Te komolyan gondolod, hogy egy személy megnyilvánulásainak hitelességét a személyi igazolványában szereplő név adja? És ha iparterves véletlenül egy olyan személynév alatt regisztrál (lásd web 2.0), ami “hihető”, de mégsem tudjuk konkrét ismerőshoz kötni, akkor ez bármit is változtatna azon, hogy miket vet fel, miket ír, és miket kérdez?

    Nem lenne egyszerűbb és célravezetőbb, ha mondjuk szétszálaznád és pontosan kimutatnád, hogy mi iparterves felvetésében a “jogos kritika, személyes vélemény, csúsztatás és személyeskedés” és legalább arra a részére, amit “jogos”-nak tartasz, érdemben válaszolsz?

  13. @timár.kati: Önmagában nem lenne bajom vele, ha név nélkül írja meg valaki a véleményét. De ha valaki folyamatosan különböző, általa kreált szándékokat és érdekeket rendel a szövegeimhez, illetve csúsztat és ferdít, akkor zavar a névtelenség, mert tudni szeretném, mik az ő szándékai és érdekei. Iparterves ráadásul úgy inszinuál és gyárt összeesküvés-elméleteket, hogy közben másoknál állandóan az átláthatóság hiányára hivatkozik.
    A jogos felvetésekről. A HVG újságírónője hosszan kérdezett két témáról, az egyik az Universitas, a másik a múzeumok helyzete. Végül a válaszaimból innen-onnan úgy rakott egymás mellé egy-egy mondatot, hogy az valóban nem teljesen koherens, ezért kritizálható. Az ad hoc jellegű döntésekről szóló mondat meg az alternatív rendszerekről szóló például a múzeumi rendszerre vonatkozott. Nyilván javítanom kellett volna.
    Alapvetően egyébként kettéválasztanám a kérdést, az egyik az Universitas mostani ügye, a másik a köztéri művészet helyzete általában. Az Universitast többek között azért tartottam minden hibája ellenére jó kezdeményezésnek, mert valódi lehetőséget nyújtott a művészek szélesebb körének köztéri alkotások létrehozására, mert elindította a gondolkodást képzőművészet és építészet viszonyáról, mert transzparens volt és szakmai alapon működött, és mert korlátos volt és véges.
    A köztéri művészetünk helyzetét ettől függetlenül és ezzel együtt is problémásnak látom. Általában igaz, és tényleg jó lenne, ha a helyi közösségek is bevonódnának a döntésekbe, úgy ahogy azt Jochen Gerz már a brémai projektjében felvetette, ahol egyébként szintén az adófizető polgárokból indult ki. Nagyon jó példák vannak erre Stájerországban vagy Alsó-Ausztriában, ebből sokat lehetne meríteni.
    Ez a mostani politikai támadás az Universitas ellen viszont egy időre az egész köztéri művészetet tekintve elvágja a továbbgondolkodás lehetőségét.

  14. @iparterves:- Köztéri szobrászat nincs állam nélkül, (amióta van állam, az őskorra természetesen ez nem érvényes, de akkor a köztér fogalma is más volt, illetve nem is volt köztér fogalom 🙂 hely kell hozzá, és költséges.
    – A felvetett kérdések sokszor jogosak, csak nem mindegy, hogy hogyan, milyen kontextusban, és milyen stílusban tesszük fel őket.
    – Esztétikai ítéleteket lehet, és kell is hozni, de nem politikai összefüggésben.
    – Azért ugye olyan nincs, hogy egy mű 10millióért nem jó, 2millióért elmegy?
    – Kicsit szerencsétlen, hogy Mélyi az absztrakt és a Szent István szavakat használja, de talán érthető, hogy elsősorban az emlékmű-szobrászat kontra az “itt és most” szobrászat áll egymással szemben. A magyar köztéren még mindig emlékezni kell, néha olyanra, vagy olyanokra is, hogy nem is érti az ember.
    – Én is érzem, és gondolom, hogy a kortárs képzőművészet nagyon kevesek ügye, de ennek oly mély (és nem mélyi) okai vannak, hogy kifejtését most elhagynám, de pár kulcsszó: referenciális a végletekig, a művészettörténet oktatás katasztrofális színvonala, az intézményi háttere stb.
    – Korunk jobban kedvez a hogyannak, mint a miértnek, tehát, ha nem személyeskednél talán picit jobb lenne.

  15. @Mélyi: @Rosa von Luxemburg: Könnyű ipartervest, az anonimitását, a stílusát megtenni bűnbaknak, de ha vele nem tudjátok ezt a vitát érdemben lefolytatni, akkor hogyan fogjátok a politikusokat meggyőzni?

  16. Mindenekelőtt elnézést kérek, hogy a szépen alakuló vitába nem tudtam időben beszállni, de eleget kellett tennem továbbképződési kötelezettségemnek, ezért meglátogattam a MUMOK holnap záródó kiállítását, a Hyperreal-t, s emiatt nem állhattam rendelkezésükre.

    A kiállítást családilag néztük meg, s a 19 év alatti hozzátartozóim a kemény kapitalista körülmények között, az EU egyik tagországában, tőlünk 240 km-nyire semmit sem kellett, hogy fizessenek az edukációjukért.

    Ez a tény mindig szíven üt, s kénytelen vagyok összehasonlítani a hazai intézményekkel és belépődíjaikkal a bécsieket, s nem győzök csodálkozni.

    Amíg a kiállítást néztük, két vezetett csoportot látta, legalább hetven-száz ember hallgatta a művészetet elemező történészeket.

    Amikor az itthoni Ludwigba elmentem – lehet, hogy rosszkor – kettő darab érdeklődőnek mondta el az aktuális ismeretterjesztő az ismereteket.

    A kiállításon amúgy rengetegen mozogtak, s nem csak a fiatalabb korosztály.

  17. @Mélyi:

    Tisztelt Doktor úr, úgyis mint az AICA magyar tagozata Elnöke és mint Kurátor, Tanácsadó, a dunaújvárosi ICA kurátori testületének tagja és a többi és a többi!

    Magas szőke vagyok felemás cipőben, ott álltam a Tahrir téren névtelenül, s 1968-ban a páriszi utcaköveket dobáltam a rendőrök felé.
    Itthon maóista voltam, s tisztességes egyetemi hallgatóként tanultam, amit kellett.
    Konzervatív életszemléletem szervesen együttél liberális beállítottságommal, s politikailag elkötelezett elkötelezetlen vagyok.

    Vagyis: nem mindegy magának, hogyan nézek ki, mi vagyok?

    Ha szíveskedne egyszer az általam írtakkal vitába szállni és nem személyemet és névtelenségemet piszkálni, előbbre tartanánk.

    Maga számára azonban a “forma” ( ki az, aki ilye piszokságokat mer írni? ) fontosabb, mint az, hogy megcáfolja a piszokságokat.

    Megjegyzem: nem írok piszokságokat, csak a maga kedvéért túlzok.

    Minden állításom és következtetésem teljesen logikus, maga számára nem, mert a maga köre maga köré zárt.

    Pedig van más megközelítés és más kör is. Nem árt, ha ezt tudja.

    Ja, állandóan habzik a szájam! Néztem is a tükörben, s gondolkodóba estem, mit csinálhatnék.

    ( Az ilyen, övön aluli megjegyzések eddig Szabolcsitól jöttek, most maga is elengedte magát. Nem kellene, nagyon rossz utakra téved, s saját vélt vagy valós igazát ilyen szövegekkel nemhogy igazolni nem tudj, de emberi tartásának elvesztését láttattja az olvasóval. )

  18. @Mélyi: Ha az a maga “adekvát” véleménye, amit fentebb írt, akkor magánál tényleg igen nagy bajok vannak.
    Ez pedig szomorú.

  19. @timár.kati: Azért azt nem mondanám, hogy könnyű.
    Az, amit a Doktor úr művel, a stigmatizálás, a másik véleményének érdemi vizsgálat nélküli, pusztán a másik névtelenségére alapozó elutasítása olyan hiba, amely nem bocsátható meg.

    Mélyi dokror számára nem a tartalom a fontos, hogy ismételjem magam, hanem az, hogy a más véleményt kifejtő- márpedig az én véleményem szignifikánsan más, mint az övé – gondolatainak írmagja se maradhasson, mert “névtelen”.

    A névtelenséget és az álnéven írást azonban a Doktor úr összetéveszti, s maga mint angolos elég példát tudna neki hozni arról, hogy mi is a kettő között a különbség.

    De mindegy is ez: nem, nem és nem. A lényegről soha nem esik szó.

    Marad a habzó szájam, mint “lényegi körülmény”.

  20. @Mélyi: Én semmit nem tudok, de nem is kell tudnom arról, hogy önt milyen körülmények között faggatta a hvg-s újságíró, de azt még kevésbé kell tudnom, hogy abból mennyi és miért az jelent meg.

    Az ön mondanivalójának mégis az a lényege, amit leírtam.

    A többi, az körítés, értelmező magyarázat.

    Az olvasó számára, aki vagyok, ez egyszerűen nem érdekes, s hitelessége is – mivel maga az egyetlen és ellenőrizetlen forrás – erősen kétséges.

    Abból induljon ki, ami az Ön nevével megjelent, nem amit Ön konfabulál mellé.

    Ilyen szimplák a történések.

  21. @iparterves: A “habzó szájjal” csupán az Ön egyik régebbi fordulatára volt utalás, amelyet úgy látszik elfelejtett.

  22. @Rosa von Luxemburg:

    Mondja el hát, milyen a kérdések “helyes” feltevése?

    Ki szerint helyes és miért lenne az “a” helyes?

    A politika esztétikája megadatik nekünk, de az esztétika politikája nem? S a köztéri szobrászat politikai reprezentációs funkciója nem legitimálja a politikai véleménynyilvánítást, kár esztétikai éllel is?

    Nem vagyok politikus, tehát nem magamnak akarom a teret csinálni. Zoon politikon vagyok, s ebbeli minőségemben igyekszem a magam siralmasan rossz ismeretei mellett a politikai és az esztétikai ítéletek lehetőségeit megnézni.

    Szóval: szerintem van és kell hogy legyen a köztéri szobrászatnak erős közösségi kritikája, s azon belül semmilyen módon nem kizárható a politikai szál sem.

    A 10 milliós tétel azért szúrt szemet a politikának – nem esztétikai okból! -, mert úgy vélik, hogy a kortárs művészeti alkotás – is innen már fogalomképzési problémák jönnek elő – nem felel meg annak a reprezentációs igényüknek, amelyet a hagyományos műalkotás-képben élők a maguk számára elképzelnek.

    Továbbá és nem mellékesen: az anyagráfordítást mint az egyetlen mérhető tételt kérik számon.

    Amikor – mint maga írja – tíz hónapi munka eredménye a mű ( megkérdezhetném: miért éppen nyolcé, s mit tekintünk létrehozásnak? – de most ezt elhagyom, legyen még min rágódnunk ), akkor a maradék 5 millió Ft a tíz havi munkáért havi félmilliós jövedelmet jelent.

    A szellemi értéke lenne ez a műnek? Vagy minden egyes művel meg kell újra és újra fizetni a műterembért, az amortizációt?

    Mélyi megfogalmazása nem szerencsétlen, egyáltalán nem az, hanem kifejezetten ütős. Odavág a 2000. év körüli emlékmű-állítási gyakorlatnak ( s ebben igaza van ), s annak visszatérését vizionálja, ha az állam újra beszáll az irányításba ( ez is elképzelhető variáció ).

    De: a másik lehetséges megoldás Ő. A Szakember, aki Tudja mi kell. Ő a plátoni Filozófus. Nos, nekem ez ugyanúgy nem kell, mint a másik véglet. Köszi, nem. Pécsett megmutatta a doktor úr, mit tud egyedül, s ennek alapján határozott egyéni véleményem az, hogy én egyetlen projektet sem bíznék rá és a belső csapatra. Igen, zoon politikon-ként az a javaslatom, hogy ezt a befelé fordult, önmagába görbedt társadalmi területet is teljesen átláthatóvá tegyük ( ha a közösségi pénzekről van szó), és nem a különböző körök osztogassák maguknak-egymásnak a pénzeket.

    Mert akkor – noha félelmetesen nagy az elkülönülés vágya a piszkos politikától – ugyanott tartanak, mit a politikusok. Annyi is a korrupció, annak mindenféle formája a művészeti életben.

    Végezetül: nagyon sajnálom, de Mélyi doktor annyi helyen exponálta magát, hogy egyszerűen nem lehetséges az ún. személyeskedés nélkül megúszni a dolgot. Ha az ember név nélkül említi a hitvallását, akkor is lehet tudni.

    Az magának jobb, ha ilyen módon kritizálnak valakit? Szerintem ez utálatos és visszataszító.

  23. @Mélyi: Ilyen későn is fent? És ilyen friss?

    A szövegből való kiemelés, doktor úr, olyan dolog, ami veszélyes és tisztességtelen is lehet.

    Az önírónikus szövegből átvétel “egy-az-egyben”, s ezt egy tapasztalt szövegértelmezőnek nem is kell mondanom, más kontextusba helyezést és más modalitást ad.

    Hivatkozása emiatt nem fogadható el, utalása nem szöveghű, viszont kifejezetten arra játszik, hogy – a maga számára nem létező – fizikai valómat elferdített módon jelenítse meg.

  24. Valamit azért le kell szögeznem: a politikai purgálást, amit a Budai-féle vizsgálat jelent, nem tartom elfogadhatónak. Indíttatása kétes és elutasítandó.

    De, a művészetfinanszírozás módja, formái és rendszere megérett arra, hogy felülvizsgálják, s arra is, hogy gyökeresen átalakítsák.

    Újfent mondom: nem a művészek joga az, hogy saját munkájukat minősítsék, e minősítés alapján maguknak a pénzeket megítéljék, majd a létrejött munkákat is további bírálatok alól kivonva isteni attributumokkal ruházzák fel.

    Több alázatot és a pénzt előteremtők iránti megértés, türelmet várok. Úgyis mint pénzt előteremtő.

  25. @Mélyi: Nem olvasok Chandlert, ahogyan krimit sem.

    Szóval, nekem ez nem mond semmit, süket fülekre talált nálam e megjegyzése.

    Ha másként akarja mondani, mondja.

  26. @timár.kati: Ezt várom egy ideje, de nem sikerült még túljutni az első mondatokon.

    Valamikor azért ki fog törni a mondanivaló Mélyiből, én erősen bízom benne.

    Pécs óta várom, különösen a szegény Magyarországon ismeretlen Breuer “nevében”.

  27. Rosa: én egy igazi (pre)modern alak vagyok, engem még érdekel a “miért” is.

    Maga a kérdés, annak megkérdezése és a rá adott válasz.

    Úgy együtt.

    Például meg lehet kérdezni az, hogy miért kerül egy 100×100 cm-es festmény ( olaj/akril és vászon ) egymillió forintba? Egy ifjúnak számító művésztől?

    Nem fizet sem áfát, se szja-t, semmiféle adót utána, ott van a műtermében, elkészült, a falhoz állították.

    Erre nem a “hogyan” kezdetű kérdést kell feltennie, ugye?

    Egy csöppnyi összehasonlítás: egy negyven éve készült, anyagban is gazdag és kézi megmunkálásában is időigényes, kb. öt négyzetméteres plasztikájáért az alkotó akkor a havi átlagkereset harmincszorosát kapta.

    Ma ez az arány hatvanszoros.

    Kétszer olyan jó lett a művész? Nagy az infláció? Jobban megbecsüli az a társadalom az alkotót, amely többet ad neki?

    Mérhető-e ilyen számokkal a műalkotás értéke? Ha nem, akkor mégis: miként lehet általános egyenértékesre lefordítani az értékét?

    Mi van akkor, ha az alkotó és a zsűrije gondolja szellemi alkotásként értékesnek a művet, de a kortársi befogadói közösség teljes elutasítással van iránti?

    Kinek az értékítélete számít? És ha szakembereké, akkor miért pont az övék, s nem lehetséges a szakemberi minőség-ítélet tévedése és nincs olyan körülmény ( Mélyinél ez ugyanis kizárt ), hogy felülvizsgálja a társadalom az esztétikai köntösbe öltöztetett pénzügyi ítéletet?

    Látja, ez mind “miért”, amelynek megválaszolása, tisztázása után lehet hozzáfogni a “hogyan” kidolgozásához.
    Anyagköltség húszezer forint.

  28. Érdekesen működik Mélyi doktor úr gondolkodása.

    Idézem a HVG-ben megjelent (!) szövegét ismét:

    “Mélyi szerint: „Gond azzal van, ha nem látszik a koncepció, és a döntések ad hoc jellegűek. Amikor az adófizetők pénzére hivatkozva próbálják újraértékelni az alkotásokat”

    Idézem a Mozgó Világban megjelent Kő kövön ( ..előkészület Pécs meghódítására? – teszem én hozzá ) írását:

    “Németországban Münster városa jó példa arra, hogyan válhat egy konzervatív szemléletű településből egy-két évtized alatt a kortárs köztéri művészet központja. A fordulat kiváltó oka ráadásul egy szoborállítás elleni tiltakozás volt: a hetvenes évek közepén George Rickey egyik kinetikus művét (Három forgó négyzet) a közönség, a sajtó és számos társadalmi szervezet egyöntetű és elsöprőnek tűnő ellenszenvvel fogadta (lásd: az adófizetők pénzének elherdálása). A helyi múzeum vezetője a népharag ellensúlyozására, valamint annak érdekében, hogy híd jöhessen létre a művészet és közönsége között, előadásokból és kiállításokból álló pedagógiai programot szervezett. Ebből a hídverési szándékból nőtt ki 1977-től kezdve a mára világhírűvé vált „Skulptur Projekte Münster”, a köztéri művészet tízévente megtartott európai seregszemléje, a münsteri polgárok büszkesége, egyben a város bevételeinek egyik fontos forrása. “

    Nos, ami ment a németeknek, az olyan demokratikus egy néppé vált a nagy kataklizma után, az nem megy nálunk. Ezt a tanulságot vonta le a Doktor úr és ennek megfelelően cselekedett.

    Jochen Gerz mondhatott ott (!) bármit, itt az a kőkemény valóság, hgy ennek a tudatlan népnek az aufklérista művészettörténészek kellenek, akik kellő erővel és energiával – szembemenve a megformálatlan, de tunya tömegizléssel – kifejezésre juttatják az új irányzatokat új emberekkel ( embereikkel ).

    Valóban ilyen művészeti “forradalmárokra” van igénye a társadalomnak? A maga működésére vonatkoztatva ugyanis Mélyi a demokráciát semmilyen módon sem tartja illetékesnek, de ha más szegi meg a szabályokat ( mármint a demokráciát ), akkor farkast kiállt.

    Ez a legvonzóbb az egészben, az antidemokratikus Mélyi mint szervezeti ember várja el az átláthatóságot és demokráciát ott és akkor, amikor maga tökéletesen kizárta ennek alkalmazhatóságát. Kettős látás?

    Arra is majd választ fog adni a Doktor Úr, hogy az AICA vezetősége által több változatban a tagság körében megfuttatott levél melyik verziója ment el az államtitkárhoz?

    Mivel nem vagyok AICA tag ( hogy szeretnék lenni! ), nem tudom, vajon a harminc főből hányan is látták és mondták azt: te Józsi, ez döfi.
    És hányan: Józsikám, ne hülyéskedj!

    Nem tartanám érdektelennek, ha erről -már ha nem titok az, hogy vannak magán- és különvélemények is – valamit meg lehetne tudni.

    (Ja, magyarázatként: én most egy intézménykritikus poszt-poszt-konceptuális artista vagyok ám, s a szöveget kifejezetten ilyen minőségemben írtam, s nem is olvasható másként! )

  29. @iparterves: Engem is a MIÉRT érdekel, és nem a hogyan, de muszáj a hogyant is szem előtt tartanom. Ez nem vagy-vagy, hanem is-is.
    Kit/kiket ért pontosan “kortársi befogadói közösség”-en?
    Ön szerint a piacgazdaságban egy termék árát mi alapján határozzák meg? És kik?
    Ön szerint a reálgazdaság vagy a virtuális gazdaság mozgatja a gazdaságot?

  30. @iparterves: Megtörtem. Bevallom, mindig is arra törekedtem, hogy kortárs képzőművészeti életünket elveszejtsem. Antidemokratikus szándékaimat hosszú éveken át nyilvánosan hozzáférhető publikációk sorával álcáztam. Csőszkunyhómban eközben boszorkánykonyhát rendeztem be, aufklérista társaimmal együtt ott főztem ki demokrácia- és művészetellenes, tisztességtelen és gonosz terveimet, egészen addig, míg a terület névtelen elszámoltatási biztosa le nem rántotta rólam a leplet.
    Még az utolsó szó jogán talán csak annyit, hogy mindent megbántam és éljen Wowbagger!

  31. @Mélyi:

    Méltányolom, hogy ilyen formában nem-válaszolt.
    Túlzásba rejtette el a nem-mondanivalóját.
    Jó.
    Ettől nem változik semmi.
    Pécs biztos nem, a mostani csatározásaiban elhangzottak sem.
    Amiről maga előtt sem akart tisztességgel számot adni, arról nem is tud mások előtt beszélni.
    Maga éppen itt tart.
    Egy újabb fordulóban nézze meg azon írásait is, amelyek az éppen aktuális megbízatását adó intézmény kiállításaihoz köthetőek ( a legutóbbi egy dunaújvárosi kiállításról szólt ).
    Antidemokratikus művészetszemlélete nem kérdéses, már amennyiben a művészet kiterjed a szerencsétlen befogadókra is, akik “nem létezőek”.

  32. @Rosa von Luxemburg:

    Nos, nézzük: a kortárs művészet befogadó közönsége a mindenki.
    Ugyanis a kortárs művészet elől elmenekülni lehetetlen.
    Ott van filmen, reklámban, digitálisan és nem-digitálisan, megbombáznak vele, mint New Havent.
    Még az is nyel ebből a mixtúrából naponta egy adagot, aki nem is akar, de nem is tudja, mit kap.

    Minek mi az ára? Nem tudom. Árelméleteket ismerek, de a mostani viszonyok között nem tudnám Önnek megmondani, milyen árképzései elvek működhetnek. Mert még a nyereség elvesztése is lehet az árképzés alapja, ha egy piac megnyeréséről vagy egy vetélytárs kiszorításáról van szó.

    A ki határozza meg a termék árát kérdésre már könnyebben lehet válaszolni. Az eladók. A reménybeliek.
    Műalkotást nem kötelező venni, így egy mű árát a kereslet iránta semmiképpen nem határolja be.
    Nyugodt szívvel mondhat egy mi harmincas művész olyan árat, amilyet gondol – hogy miért pont azt gondolja, már tőle kellene megkérdezni -, úgysem talál piacot.

    Ha arra kiváncsi, hogy a a közpénzekből finanszírozott és megvásárolt alkotásoknál mi a helyzet, akkor abban nem vagyok illetékes megszólalni. Nem vagyok alkotó, zsűritag, állami alkalmazott.

    Még nem láttam egyetlen zsűrit és egyetlen művészt sem az elmúlt harminc-harmincöt évben, amely és aki olyan esetben, amikor a “senki”, az állam pénzét lehetett megszerezni, visszafogta volna magát és méltányos árat kért volna.

    Már egyszer itt megjegeztem, hogy Jovánovicsnak az MNG-be került szobra az egyik olyan példa, amely riasztó.

    A riasztóbb az, ahogy ijesztő sebességgel értéktelenednek el az alkotók és műveik, ahogy amortizálódnak.

    A nálunk semmilyen értelemben nem létező, de sokak által manipulált művészeti piacon a vevői oldal, ha eladóként jelentkezne, pofavágást és sajnálkozást kaphat.

    Ezért tartja a gyűjtők többsége butaságnak azt, hogy galériától vásároljon.

    Hogy a mű mellé oda lehet biggyeszteni egy dolgozatot? Igen, bármikor. Megjelent a Balkonban meg itt és ott. Mit jelent ez a kép értéke, illetve eladási ár szempontjából? Semmit, de erre építik a stratégiájukat az eladók. Publikálni, fotót közölni róla, megforgatni kiállításokon.

    Ugyan, ugyan. Ez semmiféle értéknövelő súllyal nem bír.

    Utolsó kérdésére: mit neve virtuális gazdaságnak?

  33. @Rosa von Luxemburg:

    Ha megengedi, visszakérdeznék.

    Maga szerint a 10 millió tisztességes és elfogadható ár volt Farkas Zsófi szobráért?

    Maga szerint a Mélyi által kurált, minősíthetetlen “emlékmű” ára 30 millió Ft?

    Ma szerint a Jovánovics plasztika ára olyan másfél évtizede szintén 30 millió Ft volt? Értéke?

    Maga szerint ki állapítja meg a műalkotások árát?

    Maga szerint elfogadható az, hogy a közösség pénzének felhasználásába a közösség tagjainak közvetlenül ne lehessen beleszólása egy helyettük egy érdekeltekből álló zsűri döntse el, mi kell nekik és azért mennyit kell (!) fizetni?

  34. @Mélyi:

    Kicsit elragadta a hév.
    Szépen nézem magába és tegyen fel magának kérdéseket:
    Tényleg én, dr, Mélyi PHD mondom meg annak a sok embernek, aki Pécsett él, hgy ki az a Breuer, miért nem ismerik és miért jó nekik egy konténer int emlékszoba?

    Tényleg én, dr, Mélyi AICA elnök mondom meg azt, hogy a jelenlegi, kialakulni látszó állami kultúra-irányítás visszavisz bennünket a késő kádár-kori világba?

    Tényleg én, dr. Mélyi József PHD tudom megkülönböztetni a kortárs művészetbe, hogy mi a valódi érték és mi nem, úgy, hogy annak az értékítéletnek sem az alapja, sem a következtetései nem cáfolhatóak és meg sem bírálhatóak?

    Ha minden válasza igen, akkor maga csalhatatlan. És a csalhatatlanok mindig is igaz demokraták voltak.

    Ha a maga világában felüti a fejét a kétely – amit kizártnak tartok -, akkor önmaga tevékenységén és áldásosnak nem nevezhető eredményén is el tudna gondolkodni.

    Mindehhez némi önkritikára lenne szüksége, amiből erős hiányt szenved elérhető megnyilatkozásai alapján.

  35. (javított változat)

    Kicsit elragadta a hév.

    Szépen nézem magába és tegyen fel magának kérdéseket:

    Tényleg én, dr, Mélyi PHD mondom meg annak a sok embernek, aki Pécsett él, hogy ki az a Breuer, miért nem ismerik és miért jó nekik egy konténer mint emlékszoba?

    Tényleg én, dr. Mélyi AICA elnök mondom meg azt, hogy a jelenlegi, kialakulni látszó állami kultúra-irányítás visszavisz bennünket a késő kádár-kori világba? Még azt sem látom, mi lesz, de már ítéletet alkotok?
    Politikailag és erkölcsileg is véglegeset és végleteset?

    Tényleg én, dr. Mélyi József PHD tudom megkülönböztetni a kortárs művészetben, hogy mi a valódi érték és mi nem, úgy, hogy annak az , amelyet kijelentek sem az alapja, sem a következtetései nem cáfolhatóak és meg sem bírálhatóak?

    Ha minden válasza igen, akkor maga csalhatatlan. És a csalhatatlanok mindig is igaz demokraták voltak.

    Ha a maga világában felüti a fejét a kétely – amit kizártnak tartok -, akkor önmaga tevékenységén és áldásosnak nem nevezhető eredményén is el tudna gondolkodni.

    Mindehhez némi önkritikára lenne szüksége, amiből erős hiányt szenved elérhető megnyilatkozásai alapján.

  36. @iparterves: Kicsit elragadta a hév. Például a “nézem magába” elég árulkodó, tényleg maga próbálja belémlátni saját agyszüleményeit. Az első kérdés egyértelmű csúsztatás. Egy meghívásos pályázat kiírását készítettem el, és részt vettem a pályázat zsűrijében. A kérdés azt sugallja, mintha egymagam rá akarnék erőszakolni valamit a pécsiekre, sőt az emberekre. Így ez értelmetlen. Maga a meghívásos pályázatot antidemokratikusnak tartja, szerintem nem az. A második kérdésnél is csúsztat. Aica elnökként nem mondom meg, hogy merre visz az állami kultúrpolitika, sőt egyáltalán sehogy se mondom meg, hanem lehetőséget látok rá, hogy a késő Kádár-kor felé indul, ezt pedig megírtam. Ha akar, vitatkozhat vele. A harmadik kérdés nem csúsztatás, de a javított változatban is értelmetlen, még akkor is, ha a nyelvtani zűrzavartól elvonatkoztatva próbálom megérteni.

  37. @Mélyi: A kérdés csúsztatás. Jól indult!

    Agyszüleményeim is olyan belelátósak.

    A pécsi pályázat nyilvánosnak indult, de a korlátlan hatalmat kapott kurátor ( várjon, igyekszem haldokló agysejtjeimből kihalászni a nevét, igen megvan maga volt az ! ) mindent megváltoztatott.

    És hogy ne lehessen félreértés, oktatást is tartott a meghívottaknak, hogy mire kell ügyelniük, mi a szobor lényege ( a hiány – bár szerintem a hiány magánál van ).

    A második kérdés is csúszik. Szegénykém, nagyon síkon a pálya!

    Nem maga mondja meg, de nem is ez volt a kérdés. Maga szeretné megmondani, minden megnyilvánulásával erre törekszik, s én vitatkozom magával, a maga álláspontjával és az abban felvázoltakkal ( mondjuk itt semmit sem vázolt fel, csak kijelentett, vagy inkább sejtetett, de azt eléggé utálatos áthallásokkal ).

    Most megint, “jó” szokásának megfelelően visszavesz egy kicsit abból, amit elmondott, amit leírtak vagy amit maga leírt. nem úgy van, nem azt mondta nem úgy gondolta, nem úgy kell értelmezni.

    Maga nem lehetőségről értekezett, hanem olyan közvetlen kapcsolatot tételezett és mutatott ki, amely a régi rossz állami beavatkozáshoz vezet. Jól értsük meg, amit mond – és jól értettük. Mert nem lehet másként érteni!

    A nyelvtani zűrzavartól most megfosztom az értelmetlen kérdést ( milyen szerencse, hogy nem magához került az én rém hosszú mondataimmal az exindes cikkünk !)

    Azt gondolja, hogy maga az az ember, aki meg tudja különböztetni véglegesen, bírálhatatlan módon az értéket és a nem értéket egymástól? Mégha az a kortárs magyar művészetben jelentkezik is?

    Úgy gondolja – mint a szakma integrátora és része -, hogy a szakmai döntései objektívek, részrehajlás nélküliek és értékítéletei megállják az idő próbáját? És más – politikusok ! – által bírálhatatlan.

    Mitől több egy művészettörténész, mint más? A művészettörténész a törvényen kívűl áll? Fárosz ő, vagy valami próféta, aki az isteni szót hirdeti, miután isten közvetlenül neki nyilvánult meg?

    Én magához képest independens vagyok.

    Tisztaság, szakmai tisztesség, összefonódás-mentesség. Elvek, amelyek más számára kötelezőek, a maga gyakorlatában nem működnek.

    Úgy gondolja, hogy Mátrai Erik kiállításáról tisztességes dolog az ÉS-ben kritikát írni, amikor Ön két társával együtt az ottani ICA egyfajta szakmai felügyeletét látja el?
    (http://www.ica-d.hu/index.php?p=melyi_jozsef – feltöltés alatt )

    (Ugyenez Ludwig Múzeum esetében is, erről a felháborító koincidenciáról már megemlékeztem. )

    Magának ez a szakmai és emberi tisztesség?
    Mit vár ezek után, hozsannát?

    Így doktor úr megértette?

  38. “És más – politikusok ! – által bírálhatatlan.” javítás, nyelvtanilag, mert nem egyeztettem megfelelően Tanár Úr:

    És más – politikusok ! – által bírálhatatlanok. ( alternatív verzió: bírálhatatlanul ).

    Szabadon választható, Doktor Úr, melyik nem tetszik!

  39. Doktor úr, nehogy elfelejtsem: a pécsi pályázat antidemokratikus volta nem pusztán a meghívásosság Ön által oly gyümölcsözőnek tartott formájában nyilvánult meg, de hogy megértse, a következetesen végigvitt korlátozásokban, amelyek egyértelműen a maga nevéhez köthetőek.

    Maga azzal bíztatta magát, megbízóit és a résztvevőket is, hogy a sok unalmas, vacak, avitt szobor helyett, mellett és után végre egy igazi, izzig-vérig kor-szerű public art alkotás pezsdítheti fel a pécsi levegőt.

    Olyan, amelynek anyaghasználata sincs már köszönő viszonyban sem a tradicionális köztéri munkákéval.

    Nos, kaptak egy betonszörnyet a pécsiek. Aki nem ismeri a pályázat kiírást, s fél évtized múlva már csak ilyenek lesznek, dühödten tépik majd a hajukat, amint elmennek a szörny mellett, és illetlen szavakkal foglalják napi imáikba az alkotó és a megrendelő nevét ( a magáé, mint ismeretlen nagyságé kimarad, de lesznek, akik emlékeznek szerepére, lesznek ).

  40. @iparterves: Azért némi önkritika nem ártana, ha már máson számon kéri. “Korlátlan hatalmat kapott kurátor”, “oktatást tartott” – maga előre megfontolt szándékkal csúsztat. A második kérdésnél azt írja: “de nem is ez volt a kérdés” – de hiszen előtte ezt kérdezte. Ezek után tulajdonképpen úgy érti a mondataimat, ahogy akarja. A harmadik kérdésre, most hogy nyelvtanilag érthetővé tette, a válasz: nem.
    Olvassa el a cikkemet Mátrai Erikről. A kiállítás létrejöttében nem közreműködtem, az írás pedig egy művészről és az alkotásairól szól, nem pedig az intézményről. Ha úgy gondolja, hogy valakinek intézményes előnye vagy hátránya származik ebből az írásból, írjon olvasói levelet az ÉS-nek. Biztos örülnek a névtelen leveleknek, doktor úr.

  41. @Mélyi:

    Megtisztel, hogy engem is doktor úrnak szólít, bár ez a két betű nem jár nekem. De ha akarja, doktorozhat. Ha boldoggá teszi, tegye.

    Az a nem is titkolt érzésem, hogy megint valakivel küzd, aki nem én vagyok, de akiről azt hiszi, én vagyok. nem baj, Mélyi doktor.

    Ha odáig merészkednék, hogy egy olyan tekintélyes hetilapnak, mint az ÉS írjak, a saját becsületes nevemet használnám, megnyugtatom.

    Akkor is így tennék, ha a maga általam elolvasott dolgozatát lenne kedvem minősíteni. De nincsen, mert a kritikát nálunk nem szokták kritizálni.

    A Mátrai cikket is olvastam, rendszeres olvasója vagyok az ÉS-nek már majdnem négy évtizede.

    A csúsztatásokba pedig csak belecsúszott. Én nem mondtam, hogy maga volt a kurátor vagy más módon közvetlenül közreműködött a tárlat létrejöttében.

    Mindössze arra mertem szerényen célozni, hogy maga az ICA-D-nél tisztséget tölt be, így a legenyhébb kifejezés az, hogy összeférhetetlen ezzel a munkájával az, hogy a maga által is szakmailag működtetett intézmény egy kiállításáról úgy ír kritikát, mintha külső ember lenne.

    Magában az, hogy ezt megtette, minősíti tevékenységét. Ha ezt nem érti, akkor siralmas állapotban vannak ott magánál, erkölcsi épérzéke sérült.

    Az, hogy a nagy tekintélyű ÉS leközölte írását, semmilyen formában nem menti magát. Ezt is meg kell értenie. ( Nem fogja. )

    A tárlat-rovat közléspolitikája önmagában is megérne egy misét, de most nem szándékozom ezzel foglalkozni ( túl sok írást kellene újra átnéznem és ehhez nem érzek kedvet ).

    Mélyi doktor, ha képtelen arra, hogy felfogja, mit jelent egy intézmény belső, művészeti munkáért felelősséggel bíró munkatársaként az adott intézmény kiállításáról írni ( s ezzel a bibliográfiát bővíteni ), akkor minden érvem lepattan magáról ( amúgy is ez történik ).

    Moral insanity – nem tudok erre mit mondani.

    Ez egyébiránt a harmadik kérdésre adott lakonikus, de nem igaz válaszára is vonatkozik ( magatartását, alapállását illetően ).

    Magának sokat kellene olvasnia saját magát, hogy észrevegye, mit mond, hogyan mondja és milyen hatást kelt az amit és ahogyan mond.

    De maga iszonyúan be van zárva abba a függetlennek mondott függésébe. Önreflexió, önkritika Mariana-árok mélységben.

  42. Most Mélyi művészettörténész úrral való vagdalkozásunk során megfogalmazódott egy kérdés bennem ( amely önmagában is megmutathatja, mennyire nem is élek ebben a szakmában ).

    A kérdés úgy hangzik: ki írhat conflict of interest nélkül egy adott kiállításról?

    Without prejudice kérdezem ezt, s kifejezetten hálás lennék, ha valaki, aki ismeri a szakma belső szabályrendszerét, felvilágosítással tudna szolgálni.

    Mert lehet, hogy én teljesen alaptalanul vádolom itt Mélyi Józsefet valamilyen összeférhetetlenséggel, mikor az ilyen összedolgozás mindennapos és teljesen elfogadott gyakorlat a kortárs képzőművészeti szcénában?

    Azt nem nagyon láttam, mondjuk az ÉS-ben, hogy egy adott kiadó szerkesztője, lektora vagy vezetője írt volna elemző kritikát saját kiadványukról. De az irodalomban talán érzékenyebbek az emberek, meg többen is vannak, akik a kritikai munkásságot fontosnak tartják.

  43. @iparterves: Nem vagyok doktor, azt hittem, eddig gúnyolódik.
    Ha az maga szerint érv, hogy a válaszom nem igaz, akkor a magam részéről lezárom ezt a szócséplést.
    A Mátrai-cikkről még, az önkritika kedvéért. Bár a Dunaújvárosban végzett munkám is nyilvános, a cikk tartalma pedig egyáltalán nem függ össze ezzel, valóban úgy lett volna támadhatatlan a dolog, ha a végére odaírtam volna a személyes összefüggést.

  44. Van még egy dolog, amin folyamatosan megütközöm Mélyi kommentjeinek olvastán.

    Nem tud különbséget tenni a netes megjelenés nicknevei és az azok alatt folytatott csevegés, vita,egymásnak feszülés és a névtelen levél vagy feljelentés között.

    Majd megőrül attól, hogy választott név alatt mondom el a véleményem, amely jottányit sem változna akkor, hogyha a polgári életben használt nevem alatt nyilatkoznék.

    Mélyi eszmekörében az munkásságának és eszmerendszerének netes kritikája egyben büntetőfeljelentés is. Pedig erről szó sincs.

    De ezt nem érti, s párbeszédünket – az a csöppnyit – kriminalizálni akarja. Ezt nem engedhetem.

  45. @Mélyi: Már meg ne haragudjon, de tudomásom szerint a Phd doktorátust jelent.
    Aztán itt is (itthon.hu/szakmai-oldalak/turisztikai-termekek/turisztikai-termekek) doktorként szerepel.
    Ez is egy tény. Nincsen ebben semmi különös, ma nem kisdoktorinak hívják vagy kandidátusnak, hanem egységesen Phd-nek.

    Menjünk akkor beljebb egy kicsit. Azt mondja az ICA-D-ben végzett munkája nyilvános. Elfogadom. Mi következik ebből? Ön az intézmény munkájáért felelősséggel bíró személy.
    Mi következik ebből? Az intézmény egy kiállításáról egy az intézmény munkájáért felelősséggel tartozó személy írt – függetlennek tüntetve fel magát, illetve ki nem nyilvánítva azt, hogy neki speciális kapcsolata van a kiállításnak helyt adó intézménnyel. Az, hogy vezető unkatársa, aki meghatározó szerepet játszik egyebek közt a kiállításpolitika kialakításában is ( javítson, ha nem így van, mert oldala még feltöltés alatt! )

    Tessék elképzelni, amint a Bereczky Lóránt vezette MNG egy grafikai tárlatáról Dévényi István ír kritikát. Nem előszót, meghívó szöveget, hanem hírlapi kritikát. Elképzelhetetlen, ugye?

    Most ez történt éppen. A brókerek világában ezt bennfentes kereskedelemnek mondják.

    A szellem napvilágánál nincs jó sz rá? Tisztességes ez.

    Már az is nagy teljesítmény magától, hogy odáig eljutott, hogy talán-talán fel kellett volna hívnia a nem szakmabeliek figyelmét arra, hogy az elfogultság veszélye áll fenn, mert az író az ICA-D-nél dolgozik.

    Amit nem értek: miért a történtek után gondol erre, s nem előtte?

    Az álláspontomat már kifejtettem.

    Ön szerint a harmadik kérdésre adott “nem” válaszának elutasítása miatt nincs miről beszélni.

    Minden feleletéből süt a sértettség, hogy pont önt kapták ki. Miért? És miért nem hiszik el, amit mond?

    Közben folyamatosan retirálnia is kell, s ezért válik szavahihetetlenné.

  46. @Mélyi: Ha az első mondatát rosszul értettem volna, szóljon.

    Ha a doktorátusos szöveg nem magára, hanem rám értendő. Akkor meg a gúnyolódás hogy jön ide?

    Ha nem kell, ne magyarázza meg.

  47. @iparterves: Doktori iskolába jártam, folytatni fogom a közeljövőben, de a honlapon talált információ téves.

  48. @Mélyi:

    Bocs, de vissza kell térnem a vitánkat indító megjegyzéséhez.

    Nem tudja nemem, nevem, beosztásom, meg amit akar.

    Elég sok információt megadtam már magamról, mindenekelőtt is azt, hogy nem tartozom a szakmához.

    Ebből az is következik, hogy semmilyen intézményes vagy áttételes hatással nem bírok a művészettel kapcsolatos döntésekre.

    Ha ezt elfogadja, onnantól kezdve semmi másra nem kell, hogy gondja legyen, mint arra, hogy az ön által is részben jogosnak minősített felvetéseimre próbáljon a saját szempontjából választ adni.

    Kezdjük tehát az elején: mit talált jogos felvetésnek?

  49. @Mélyi:

    Igazán nem akarom már magára erőltetni ezt a doktorátust, de:

    2011. március 8.
    A kortárs magyar művészet pártfogói és nagy alakjai
    Előadó: Mélyi József PhD

    (exindex.hu/index.php?l=hu&page=25&bid=1105&category=faliujsag&title=kortars-muveszettorteneti-szabadegyetem)

    Én nem ellenőrzöm a maga bizonyítványait, nyilvános dokumentumokat olvasok.

    Mégha troll vagyok is, akkor sem értem, miért rajtam kéri számon a téves megjelenéseket.

    Nem akadémiai doktoroztam le, egyszerűen a több helyen látott fokozatát jelöltem meg.

  50. Ja, és marhára érdekel, kik a kortárs magyar művészet nagy pártfogói és még nagyobb alakjai.

    Már kevesebb, mint egy hónap és kiderül.

    Ébli Gábor ehhez képest mit tud majd mondani?

  51. Az egyoldalú párbeszéd folytatódik, Mélyi ( nem doktor! ) úr újabb irásban fejti ki ( a részben a MV-ban már jó alaposan körbejárt témából kibontott ) nézeteit a köztér, az állam, az adógarasok és a transzparencia kérdésében.

    Akit érdekel az írás, az ÉS legújabb számában elolvashatja, most egy részt idéznék:

    2Transzparens szerkezetű pályázatról volt szó, amely a megalapítása óta szinte egyedül nyújtott lehetőséget kortárs művészek köztéri műveinek megvalósítására, az építészet és a képzőművészet kapcsolatának újragondolására. A zsűri tagjai a kortárs művészet szakemberei, valamennyien megtalálhatók a lektorátus nyilvános szakértői listáján, többségük intézményvezetői gyakorlattal bír. Ha mindez kevés ahhoz, hogy egy Európában (és a világ más pontjain) uralkodó szemlélet nálunk is intézményesüljön, akkor feltehető a kérdés, van-e egyáltalán esély, hogy évszázados sztereotípiák mégsem válnak uralkodóvá és az állami elszámoltatás részévé? “

    Mélyi ( nem doktor!) úr számára a nyilvánosság és az átláthatóság legmagasabb foka az, ha a zsűri tagja a kortárs művészet szakemberei és megtalálhatóak a Lektorátus listáján.

    Ez garancia.

    Éppen ez az, amit az aufklérista ( nem doktor!) úr nem ért meg az ő magas lováról.

    A Népnek, annak a butának, nem felülről, a Nagy Kortárs Művészek és Még nagyobb Kortárs Művészeti Szakértők adományaként kell eljuttatni a Művészetet ( az általa újra meg újra felhozott münsteri példai is ezt mutatja ), hanem vele együtt kell kiválasztani, amit szeretne, amihez kedve van.

    Ez tanulással is együtt járhat, de ez a mozzanat nem spórolható meg. Addig ugyanis csak az eröltetés marad, a kivülről bevitel agressziv gesztusa.

    Mivel én egy tanulatlan bugyuta vagyok, az épitészforum.hu-ról idéznék egy-két bejegyzést, amelyet egyetemet, BME-t végzett, nagy tudású, vizualitásban is járta emberek tettek havrán Judot díjnyertes munkája kapcsán.

    “Nem hiszem el egyszerűen, hogy ezt bárki is komolyan gondolta… nem hiszem el… A GTK kolijába ez még egészen jó lenne egyébként (ha lenne nekik :D)

    Zsűri! Nem a pályázatokkal van a baj, hanem a döntéssel, azaz Veletek! ;)” írta sbuci.

    “Bizonyára mindenki újat és látványosat szeretne alkotni, ezért született ez a sokféle, extravagáns terv. Azonban úgy érzem al alkotók figyelmen kívül hagyták (vagy nem is tudtak róla) azt a tényt, hogy ez egy lakószint része lesz, ahol emberek fognak járni-kelni. Azon kívül a két fal közt nincs 5 méternél nagyobb távolság, a homlokzat pedig kívülről nem átlátszó, így a “nagy egészet” senki nem fogja látni, csak a “kicsit”, ami pedig az ott lakóknak igencsak zavaró – esetleg idegesítő – lesz.

    Hasonló pályázatoknál mindenképpen hasznos lenne, ha pályázók tájékozódnának a helyszín múltjáról és jelenéről, mert az elképzelt képek, formák és életérzés a valóságban másképp interpretálódik.

    Sajnálom azt is, hogy nem kérték ki az éritettek (ti. azokat az embereket, akik ott fognak lakni) véleményét (legalább az elbírálás során).

    Mindazonáltal a pályamű nem rossz, de szerintem nem pályázott helyre való.

    Jakab Miklós”

    nem akarom cifrázni, pár tucat ember magánügyéből lett ez a hatalmas biznisz, amely óriási ellenállást és elégedetlenséget is kiváltott.

    Mélyi szerint hülyék azok, akik nem értik a kortárs művészetet ( amelyt a kortárs művészek zsűriznek és találnak magas színvonalúnak ), a célközönség szerint pedig hülyék a zsűritagok hülyék és a művészek rengeteg pénzért selejtet gyártottak.

    Ezek a frontok.

    Én nem Mélyivel és a 2kortárs művészekből álló, intézményvezető gyakorlattal is rendelkező” zsűrivel vagyok.

    Mivel jelent többet az, hogy intézményvezető volt valaki? Ízlése finomodott?
    Nem, de legalább a különböző művészeti érdekcsoportok közötti lavírozást megtanulhatta.

  52. Havrán Judit a művésznő becsületes neve, elnézést a rossz gépelésért.

  53. “Annyit elmondtak, teljesen érthetetlennek találják, hogy egy független szakmai zsűri közreműködésével levezényelt, nyílt pályáztatási folyamat résztvevői utólag hogyan válhatnak gyanúsítottá. A képzőművészek szerint a kereteket és a pályázható összegek nagyságát az egykori oktatási miniszter találta ki, abszurd ötlet, hogy ezért a tendereken résztvevőkön próbálják elverni a port.”-index.

    Szóval Magyar Bálint meg Hiller István a felelősek, ők találtak ki mindent.

    Viszont a zsűri az független volt és szakmai. Ehhez soha kétség sem férhet.

    De mi volt a zsűri feladata?

    Elbírálni, hogy esztétikailag alkalmas-e a mű a megvalósításra és kiválasztani a legmegfelelőbbet?

    Ha a beadott költségvetések – mert hát azok is részét képezték a pályázati anyagnak – más-más összegeket jelöltek meg, akkor az is számított esetleg, hogy melyik drágább és melyik olcsóbb?

    A pályázatok közül volt olyan, ahol megjelölték a művészi alkotótevékenységre elszámolható maximális összeget, volt, ahol nem.

    Ha valahol 5 M+ÁFA volt, az azt jelentette, hogy már a kiíró ennyire taksálta a maximális erőfeszítés árát. Ahol nem volt határ, ott viszont a csillagos ég a határ?

    A művészettörténészekből, építészekből álló zsűrinek milyen ismeretei, elképzelései és tudása volt arról, milyen értéket is képviselhet egy műalkotás és arról, hogy van-e értelme az ún. szellemi rész és a fizikailag megvalósítható mű testisége között ár szempontjából különbséget tenni?

    Mi a helyzet akkor, ha egy 30 milliós tételből 28 milliót elvisz a drága anyag? Akkor ott 2 M a művészi munka, másutt meg 5 M?

    A kriminalizálást elvetem, nem a büntetőjog eszközeivel kell fellépni az ilyen ügyekben, hanem a tisztességes és átlátható működéssel.

    Ez a pályázati rendszer belterjes, az érintettek véleményére és igényeire semmit sem adó, felülről kierőszakolt volt és a művészek hálásan és nagy pénzeket keresve működtek közre.

    Mindaddig, amíg nem volt gond és nem tette kétségessé a működésüket senki, öröm uralta a vidéket. Most viszont értetlenség, hiszen minden rendben volt, minden teljesítményarányos és egyébként is: senki más meg nem tudja ítélni, amit mi csinálunk, mint a szakma.

    De, kedves művészek, az ilyen köztéri munkák nem a szakmának szólnak! Ilyenkor nem lehet a szakmaisággal takaródzni, különösen, ha a szakmaiság sok-sok pénzbe került.

    A társadalmi kontroll hiánya fenyegető jelenség a művészeti életben is. Ha nem kapnának és kérnének állandó állami pénzt ( igen, az adóból ), akkor az ún. szakmaiságra mindenki fütyülne.

    Így viszont nem.

  54. Csá Iparos rég nem…

    Ez a szurkálódó minden adófizető Jézusa póz nagyon tetszik, főleg amiként Tímár Katalin vállalja a fájdalmas anya szerepét, tökéletes pieta. A legszebb magyar fluxus mű. Megvenném. 10 millió elég, vagy túl sok vagy nemkevés, vagy illetlen ajánlat?

    Hmm. Web 2 ide-oda, ilyen párbeszédekben (nem velem) illenék a személyiség vállalása, ejnye. Párbajozgatunk itt aztán azt se tudjuk a végén kinek a köpenyébe tépett bele a golyó? Mélyi József legalább kiáll magáért.

    10 millió sok egy köztéri munkáért? Akkor ne csak a művészt vegyük elő kérem szépen, hanem az iparost, az adóhivatalt, és a teljes elmebeteg magyar bürokráciát. Ha elolvasna egy Universatis pályázati kiírást, abból láthatja Ipartervesem, hogy komoly építészeti, statikai stb szempontoknak kell megfelelni mondjuk egy épület falát érintő munka kivitelezésénél. Ezek + adó + műterem (budapesti bérleti díjak kérem szépen), plusz fuvar, plusz fél évig mással nem foglalkozásból adódó költségek, szakemberek, rezsi, viszonylag közelről tudom, hogy a végére nem is marad ám olyan sok a népízlés-romboló, adófizetők pénzét herdáló művésznek.

    A kortárs művészet teljes társadalmi elszámoltatása, sőt pályáztatása, zsűrizése? Igen, javaslom, hogy a puruttya, az index.hu, a gumicsizma.hu és a kurucinfó kommentelői együttesen állítsanak fel népbíróságot ezügyben.

    Végezetül sok sikert szeretnék kívánni Petrányi Zsoltnak a jövőre nézvést, tulajdonképen csak ezért olvastam el a kommenteket is, egyébként egy ideje ez nem szokásom itt és nem fog visszatérni egy ideig. Trollvadászat helyett inkább megyek vissza rajzolni, lényegesen felemelőbb tevékenység.

    Csá

    (A köszönés nem tiszteletlenség, hanem Hajas Tibortól loptam)

  55. @Lowas Péter:

    Üdvözletem, milyen berlinben?

    Talán hihetetlennek hangzik, de elolvastam néhány pályázatot.

    Amit ír, mármint hogy milyen statikai és épitészeti szempontoknak kell megfelelni egy műalkotásnak, az két okból is sürgősen elfelejtendő a műalkotás árának figyelembevételénél.

    Az első: ezek előfeltételek, amelyeket figyelembe kell venni, s a művek jelentős részénél a kivitelező volt a kivitelező és nem a művész.

    A második ( de ha figyelne magára egy kicsit,pontosabban: ha adna magára, de nem, inkább leadja magát ): nem az anyagár és a műszaki ismeretek összetettsége vagy hiánya ( mert a statikát nem a művész foghja kitalálni ) adja a mű értékét.

    Ha maga is innen közelít, akkor megint belefutunk az az alapkérdésbe: miért kerülhet egy kép 5.000.000 Ft-ba?

    A mű értékébe továbbá nem számolja az ember a több évi műtermi költségeit, a soha meg nem fizetett adóját.

    Ne fárassza magát különösebben a magyarázattal, volt már szerencsém életem során különböző elméleteket hallani kollégáitól, mi és miért kerül anyiba, amennyibe ( a kiállítások számától a katalógusban való megjelenésen át a “legkedvesebb” képem, ez főmű! – szövegig ) . Plauzibilus magyarázatot eddig még nem kaptam.

    Marad a legjobb: a csak. Ennyi, mert ennyiért adom. Jó, én meg ennyiért nem akarom.

    Csakhogy, Lowaska, a “nem akarom” fel sem merülhetett ( hiába berzenkedtek a “megajándékozottak” ), s a műalkotások kereskedelmi/pénzügyi értékének megállapításához nem értő zsűri kiosztotta a pénzeket.

    Ja, adófizetők pénzét. Mert más nincsen.

    Aztán ne nagyon galoppirozza el magát. Maga nem egy Rembrabdt, aki egyebek mellett műkereskedő is volt. A maga nemzedéke abból él, hogy művész, s van, aki a saját neurózisának levetközése és lelki konfliktusainak gyógyítása érdekében jónak találja, hogy művészetet finanszírozzon.

    Mert a művészet, a mai nem igazán érdekli az embereket. nem magát és pereputtyát ( hogy az Ön kitűnő, de rosszul használt szavát idézzem ), hanem a többieket.

    Egyszerű a képlet, s nem akarom megbántani hordókészítői lelkét, de a mostani nagy közösségi művészet-állítási roham eredményét nem nagyon sokára az intézmények levetik magukról, eltüntetve a művek jelentős részét.

    Már most mondhatom magának, hogy Cseke Szilárd teljesen rossz helyre installált festménye útban lesz, s először más helyet keresnek neki, aztán valahová eldugják.

    Néhány mű – az alkotók szerzői jogainak megsértésével, ami miatt májd sajtópaláver lesz – a nemsokára, három-öt év múlva esedékes felújítások során kerül más helyre.

    Ilyen ám a (művészeti) élet. De ebből maga még meglehetősen keveset látott, de van még ideje, s szépen a szeme előtt fognak amrtizálódni ezek a milliós értékek, mint Bohus Zoltán szökőkútja a
    Mexikói útnál.

    A web2 korában működik a 4chan is, s az ottani hozzászólóknak még a cipőfűzőjét sem köthetem meg.

    Szép dolog, hogy kiállt Mélyi mellett. Az ő válaszai ( pontosabban: nem válaszai ) bizonyítják, hogy névvel szerepelve is lehet hazudozni. Nem kell ahhoz nicknevet választani.

    Menjen rajzolgasson, hátha azzal előrébb mén a Világ!

  56. Ezt még LP művész úrnak:

    “A tárlaton kapható alkotások felső határa 100.000 Ft lesz. A kiállítók mind elismert fiatal kortárs művészek. Magán és közgyűjteményben is megtalálhatóak alkotásaik” ( most nyiló kiállítás beharangozója a Stoll’Art Galériában ).

  57. Tessék mondani, ezen mi kerül annyiba?

    “RUDOLF STINGEL

    Untitled (After Sam), 2007
    Oil on canvas. 15 x 20 1/2 in. (38.1 x 52.1 cm). Signed and dated “Stingel 2007” on the reverse,
    ESTIMATE $700,000-900,000

    PROVENANCE Acquired directly from the artist”

    Az egész egy 60×40-es festmény, s az ára 140-200 millió Ft.

    Hány műtermet kell ebből kifizetni?
    Meg adót, meg képkeretezőt, meg egyebet, feleséget, gyereket, iskolát, kocsit fentartani meg a többi?

    Vagy más értékmérő is van?

    Ki vonná kétségbe, hogy a művésznek is van polgári élete, s polgári igényei? Senki.

    De akkor beszéljün nyiltan arról, hogy ezen polgári igényei motiválják és ehhez-erre keresi a pénzt, tehát sokat akar.

    Mindössze erről van szó, de ez nagyon nehezen ( sohasem ! ) fog kibukni a Művészből, mert ez Művészellenes megnyilatkozás lenne.

    Marad a hazudozás és mellébeszélés statikáról, borovi fenyő csiszolásáról, beton készítéséről, szállítási gondokról stb.

    A tisztességes beszéd elementáris igény, s ezt a Művészet részéről nem lehet megkapni.

  58. @Lowas Péter: Szerintem is inkább rajzoljál, mert esetleg azzal még elérhetsz valamit (?). Az abc betűinek, valamint a számítógép klaviatúrájának ismerete ugyanis még láthatólag nem jelent garanciát semmire, se a gondolkodási, sem pedig az írás-készség(ed)re.

  59. Lowaska, elolvastam a belinkelt Nagy Gergely cikket.

    A politikai csatározásokba nem megyek bele, az Entartete Kunst és a hetvenes évek művészeti életének együttes és külön-külön való emlegetése szerintem undorító, még ebben az esetben is.

    Nagy Gergely alapvetően ugyanazt mondja, mint mindenki más, aki bévül van: szakmai a zsűri és ez mindent szavatolt.

    Hadd kérdezzem már meg újra és újra? ez biztos? A zsűri tévedhetetlen, mindent jól lát, tud és ítél meg, A pénzügyi részében is ugyanolyan kifogástalan, mint a művészetiben?

    Már Mélyi ( nem doktor ) József is elismerte, csikorgó fogakkal és egyetlen odavetett szóval, hoyg a bírálók és bírálhatóak.

    Hát engedjünk a bírálók bírálatának ! De e bévül levők makacsul ellenállnak! Nem és nem: a zsűri és döntése szent és sérthetetlen! Nem az!

    Nagy Gergely szerint könnyű rávenni az embereket arra, hogy belássák:a elpazarolták adóforintjaikat.

    Megkérdezném: miért nem ugyanilyen könnyű meggyőzni őket arról, hogy príma művészet az, amihez a köz hozzájutott?

    Azért, mert nincsenek hozzá szavai a szakembereknek, illetve olyan szavai vannak (“magas nívójú alkotások” – írja NG ), amelyek semmitmondóak.

    Magyarázó, értő szavai nincsenek az “emberek” számára. A művészet már nem a “könnyen rávehető” embereknek szól, s azok meg sem tudják közelíteni.

    Vajon hányan tudják, ki az a Barnett Newman ( aki nem volt monokróm festő )? Meg, hogy mi az a monokróm festészet? Post painterly abstraction? Transavanguardia?

    Ha nem tudják, miért nem tudják? Vajon ez egyedül az ő hibájuk lenne?
    Rajtuk kell leverni a port?

    A kortárs művész pedig megint körülnéz és szomorúan onstatálja, hogy ezeknek a hülyéknek kell alkotnia, csak az ő kortársi társaság érti őt meg!

    Ha ez így van, és így van, akkor el kell szenvedni a műveletlen, de adójukból – ha nem is nként, sem nem dakokva – “áldozók” kérdéseit, értetlenségét, faggatózásait.

    Másként nem megy. Kivéve, ha korszerű és állandó vizuális képzés valósulna meg az iskolákban ( de erről sem saját tapasztalatomból nem mondhatok jót, sem gyermekeiméből, bár ők a tanáruktól, aki maga is művész, legalább értesülhetnek arról, hogy kik az ún. kortársak ).

    Vagyis: Nagy Gergely művészvédő cikke egy az ezen az oldalon készült írások közül, de a lényegig el nem jut. Hatástalanul hatásvadász.

  60. javított változat:

    Lowaska, elolvastam a belinkelt Nagy Gergely cikket.

    A politikai csatározásokba nem megyek bele, az Entartete Kunst és a hetvenes évek művészeti életének együttes és külön-külön való ( “ide jutunk, ha nem szálltok le rólunk, kulturálatlan bunkói!” ) emlegetése szerintem undorító, még ebben az esetben is.

    Nagy Gergely alapvetően ugyanazt mondja, mint mindenki más, aki bévül van: szakmai a zsűri és ez mindent szavatolt.

    Hadd kérdezzem már meg újra és újra? Ez biztos?

    A zsűri tévedhetetlen, mindent jól lát, tud és ítél meg? A pénzügyi részében is ugyanolyan kifogástalan, mint a művészetiben?

    Már Mélyi ( nem doktor ) József is elismerte, csikorgó fogakkal és egyetlen odavetett szóval, hogy a bírálók is bírálhatóak. ( Hozzáteszem: elcsaphatóak és felelősségre is vonhatóak. )

    Hát engedjünk a bírálók bírálatának !

    De e bévül levők makacsul ellenállnak, védik a legszentebbet!

    Nem és nem: a zsűri és döntése szent és sérthetetlen!

    Nem az!

    Nagy Gergely szerint könnyű rávenni az embereket arra, hogy belássák:a elpazarolták adóforintjaikat.

    Megkérdezném: miért nem ugyanilyen könnyű meggyőzni őket arról, hogy príma művészet az, amihez a köz hozzájutott?

    Azért, mert nincsenek hozzá szavai a szakembereknek, illetve olyan szavai vannak (“magas nívójú alkotások” – írja NG ), amelyek semmitmondóak.

    Magyarázó, értő szavai nincsenek az “emberek” számára. A művészet már régen nem a “könnyen rávehető” embereknek szól, s azok meg sem tudják közelíteni. Nem is akarják, maradnak az ellenséges vonalak.

    Vajon hányan tudják, ki az a Barnett Newman ( aki nem volt monokróm festő )? Meg, hogy mi az a monokróm festészet? Post painterly abstraction? Transavanguardia?

    Ha nem tudják, miért nem tudják? Vajon ez egyedül az ő hibájuk lenne?

    Rajtuk kell leverni a port?

    A kortárs művész pedig megint körülnéz és szomorúan konstatálja, hogy ezeknek a hülyéknek kell alkotnia.

    Csak az ő kortársi társasága érti meg őt! ( Az meg nem fizetőképes, micsoda ellentmondás! )

    Ha ez így van, és így van, akkor el kell szenvedni a műveletlen, de adójukból – ha nem is önként, sem nem dalolva – “áldozók” kérdéseit, értetlenségét, faggatózásait. Utálkozásukat és kelletlenkedéseiket is.

    Ez ugyanis velejárója a közéleti megnyilvánulásoknak, s a közterületi művel az alkotó a közélet porondjára is kilépett.

    Másként nem megy. Kivéve, ha korszerű és állandó vizuális képzés valósulna meg az iskolákban ( de erről sem saját tapasztalatomból nem mondhatok jót, sem gyermekeiméből, bár ők a tanáruktól, aki maga is művész, legalább értesülhetnek arról, hogy kik az ún. kortársak ).

    Vagyis: Nagy Gergely művészvédő cikke egy az ezen az oldalon készült írások közül, de a lényegig el nem jut.

    Hatástalanul hatásvadász.

  61. @iparterves: Egyetértek önnel, és különösen az Entartete Kunst-párhuzam kérdésében. Ami minimum két szempontból is roppant problematikus. Egyrészt az összehasonlítás miatt — nem kívánom senkinek se (beleértve magamat is), hogy megtapasztalja a valódi és létező különbségeket. A másik meg a teljesen felesleges túlzás miatt. Úgy tűnik, a magyar sajtó munkásai elfelejtették a 3 kismalac meséjét, pedig könnyen kerülhetnek az ő helyzetükbe.

  62. @timár.kati:

    Az emberi tudatlanságot amely rosszhiszeműséggel is párosul, nem szabad összetéveszteni egy kultúraellenes ideológiával és annak emblematikussá vált megnyilatkozásával.

  63. @iparterves: Itt ön szerint “tévesztés” történt? Mert szerintem bizonyos retorikai fordulatok használata nagyon is tudatosnak látszik. A bajt inkább ott látom, hogy ez a retorika taktikailag sem biztos, hogy beválik, nemhogy stratégiailag.

  64. @timár.kati:

    A tévesztés kifejezést nem a cikk írójára és vele azonos nézeteket valló társaira, hanem a cikk olvsóira, az eseményeket és azok megítélését tudásuk, politikai beállítottságuk és érzelmeik rendszerén átszűrőkre célozva gondoltam és írtam le.
    Szerintem Nagy Gergely és az ÉS-ben finomabban célzó Mélyi József is – most még – nagyon eltúlozták a közeljövő várható iránya veszélyeit.

    Pl. a Hyperreal irányából nézve semmiképpen sem tartanám rossz iránynak, ha a poszt-poszt-koncept mellett ilyen realizmuson túli vagy a legrealistábbnak nevezhető irányzatok is újra helyet kapnának a magyar képzőművészeti életben.

    (Tudom, itt vannak néhányan, akik művelik ezt, de a boldogult hetvenes években az akkori fiatalok, Záborszky Gábor, Barabás Márton, Romvári János és Zrínyifalvi Gábor meg Fehér László festészete volt olyan, amilyenre – nem tartalmában, de talán stílusra való fogékonyságában – igény lehetne.)

    Nem várok elfajzott művészetet üvöltőkre, annál is inkább, mert mindig itt voltak és elmondták véleményüket, de azt várom, hogy az elmúlt fél évtized művészetfelfogása némi átalakuláson megy át, lehetséges, hogy a központi akarat nyomása alatt.

    De ez a változás nem újabb szocreált vagy hasonlót fog eredményezni, mert arra már nem képes, a művészet önfejlődése és önvédelme ezt kizárja, de valami olyasmit, ami a “sárgára festett fal”-tól a megnyerendő nagyobb közönség felé mutat.

    ( Beszólások elkerülése végett: a monokróm festészetet kifejezetten kedvelem, de nem csak én vagyok egyedül a művészet iránt elkötelezettek közül, aki kiállításokra akar járni és ott képeket nézegetni. )

  65. @iparterves: A végén kezdem — most, hogy megjelent Jacques Ranciere: A felszabadult néző című műve magyarul is, talán a “szakma” is képes lesz egy megfelelőbb és produktívabb érv-rendszert felépíteni, ahol “a” néző nem felesleges és akadékoskodó sallang, hanem magától értetődő szereplője a dialógusnak. (Mert mint azt megtudhattuk az egyébként kitűnő szerdai könyvbemutatón, Ranciere is több, az érzékekre ható és a szó hagyományos értelemben vett műtárgyat szeretne látni.)

    Amiben viszont vitatkoznék, az az “igény”. Hogy is van az a régi vicc, aminek a slusszpoénja, hogy a Szovjetúnióban nincs antiszemitizmus, de igény lenne rá?

  66. @timár.kati:

    Én abban a szent meggyőződésben élem az életem, hogy a befogadó – hála a jó erős hermeneutikai iskoláknak – szent tehénné vált.

    Jó, nem a képzőművészetben, hanem az irodalomban, de mégis.

    Ha Ranciere könyve mint “ideológia fegyver” valamennyit oldani tudna a képzőművészek önmagukba zárt felsőbbrendűségi tudatán, megnyerő eredmény lenne. Nem hiszek ilyen hatásban, azonnali eredményben meg pláne nem.

    Az évszazada erősödő szétválást nem tudja megszüntetni egy elméletíró, a történeti szakadékot egyetlen könyv sem tudja áthidalni.

    Ráadásul egzisztenciális abban érdekelek a művészek, hogy a különállásukat és mások számára “felfoghatatlan” értékeiket megtartsák maguknak, szigorúan centralizált céhük belső szabályait ( beleértve a beépített korrupciót is ) megváltoztathatatlannak deklarálják.

    Erről szól NG cikke is, mert a bármilyen buta és agresszív hatósági vizsgálat, amelyről az MN hírt adott és amelyben a művészeti alkotások értéke és ára megkérdőjeleződik( óh, jaj, mennyit kell majd kűzdenie a szakembereknek, hogy elfogadtassák: a kettő azonos egymással, illetve az érték meghaladja az árat ), ezt a szigorú, minden művész által elfogadott “rendet” támadja.

    Az “igény” kielégítése nálunk is folyamatos, de NG cikke azért nem erről szólt, szerencsére. A szerencsétlen következtetése olyan szélsőséges megnyilvánulásnak fogható fel, amely a pozició- és térvesztés elleni fellépésnek tulajdonítható túllövés.

  67. @iparterves: Lehet, hogy én tudom (vagy sejtem) rosszul, de a hermeneutikában nem “a” befogadóról beszélnek úgy általában, hanem egy befogadói hierarchiáról (ha nem is explicite) — tehát van “jobb” és “kevésbé jó” (=”értő”) befogadó. Szerintem az az elmélet sem a pór-befogadóval számol, hanem az elittel.

    A Ranciere-ben igaza van, de az adhat mégis egy kicsi reményt, hogy roppant divatos és emiatt talán többen érzik majd úgy, hogy el kell olvasniuk. De lehet, hogy megint én vagyok a naív.

    Az lehet, hogy szintén naívság, ha azt mondom, hogy szerintem a művészek/művészet/céh épp abban lenne érdekelt, hogy a legitimitását növelje, tehát hogy ne zárkózzon el, hanem hogy azon dolgozzon, hogy az “érzékelhető felosztásának” (Ranciere) minél kiterjedtebb és demokratikusabb formáit találja ki és valósítsa meg.

    Az én olvasatomban a legnagyobb baj (vagy az egyik legnagyobb baj), hogy a hatósági agyrém ellen nem pszichotikus reakciókat kellene produkálni (most tényleg nem NG cikkére gondolok), hanemazon kéne agyalni, hogy milyen produktív érvrendszer mentén lehet megvédeni (nem védeni!) az álláspontokat. De erre semmilyen kísérletet és kezdeményezést nem látok.

    Az “igény”-t én hoztam ide, amikor maga azt írta, hogy a kiállításon képeket akar nézegetni. Erre mondtam én, hogy igény sok mindenre keletkezhet (noch dazu az antiszemitizmusra is), de nem biztos, hogy minden igényt ki kell elégíteni. Az antiszemitizmust biztos nem kéne. (Ha rossz volt a poén, akkor ezer elnézést!)

    A többivel egyetértek.

  68. @timár.kati:
    A befogadói sintek közötti különbségtétel leheséges, s mivel nem vagyok hermeneutikus, ezért ez ügyben egy szót sem szólnék. Mindenesetere a befogadói értelmezés a hermeneutikusok által vált alapvetően fontossá ( mert hozzán a jó orosz strukturlisták enm értek el annyira, kevés volt az oroszul tudó ).

    Azt hiszem: naiv. A űvszek semmilyen módon nem érdekeltek a nyilvánossággal való párbeszédben, a vereségük ugyanis biztos. A köznapi szóhasználat, amellyel a munkájukat meg kellene magyrázni, számukra nem adott, hanem inkább a butaság ellenséges közege. Ebben tehát nem lennének képesek “úszni”.

    Ha viszont a saját “tolvajnyelvükön” szólalnának meg, s másként nem tudnak, akkor kizárják magukat abból a társadalmi beszédhelyzetből, amely a vita során adott. Ez a totális vereséghez vezetne.

    Emiatt áll úgy a dolog, hogy a Művészet nem óhajt semmiféle érdemi kapcsolatba kerülni a Közzel, annak ellenőrzését ki akarja zárni.

    A Művészet kommunikáció (is), de ez a kommunikáció kifelé zárt és érthetetlen. A Művészet nem e kommunikációval akarja magát legitimálni, hanem önmagával, azzal hogy létezik, s létét megkérdőjelezhetetlenné teszi, a kritika fölé emelve.

    Ahogyan maga is zárta: a pszichotikus rekaciók helyetti értelmes beszéddel ( s ez egyet jelent a kölcsönös tanulás folyamatával ) és bizonyos igények kielégítésének kizárásával egyetértek.

    Megjegyzem: én is naiv vagyok, mert még mindig azt hiszem, hogy a Céh képviselői közül valaki megszólal. De nem: játszani fogják továbbra is a sumák játszmáikat ( ennyiben a társadalom
    játszáinak rtő részesei, s a művészek Polgárok ) és ugyanakkor kivárásra fogadnak. Ebben is Polgárok, akik úgy élnek itt ebben az országban, hogy túléljük, ami van.

  69. a “sintek” az “szintek” szeretne lenni ( de sietek, s a bilenytűzet nem követi a gondolataimat )

  70. @iparterves: A hermeneutikát én sem tudom, de talán az orosz strukturalisták nem azért nem jöttek el hozzánk olyan mértékben, mert nem volt ember, aki elolvassa őket, hanem két másik okból. Az egyik politikai — ők már Sztálinnak sem voltak a kedvencei, ha jól tudom, illetve az a hagyomány, amely őket aztán felvette és továbbvitte, szintén túlzottan burzsoának számított. Most persze mondhatja azt, hogy ez utóbbi a hermeneutikára is igaz, de az mégis csak egy olyan metafizikai hagyományba illeszkedik, amelyet nem lehetséges csak úgy eldobni. Vagy ez hülyeség?

    És ön szerint a művészeknek csak állniuk kell és elfogadni a vereséget? Ennyi erővel lehetne valahogy gondolkodni azon is, hogy ez a vereség hogyan lenne elkerülhető, vagy a veszeteségeket hogyan lehetne minimalizálni, nem?

    A “túlélésnél” és a “kivárásnál” destruktívabb stratégiát el sem tudok képzelni.

  71. @timár.kati:

    Ne álljanak és várjanak!

    Ilyet én sem mondtam, ha ezt értette volna a szövegemből, akkor valamit rosszul fogalmaztam meg.

    Én azt a csapdahelyzetet próbáltam regisztrálni, amelybe most a Művészet van.

    Megszokta az elmúlt fél évszázadban azt, hogy kiemelt helyen kezelik, értelmezése szinte nem is fontos – a külvilág számára és a külvilágbeli elfogadhatóság érdekében, mert a Művészet bennfentesek működési területévé vált.

    Olyan valamivé, amit csodálni illik, rajongója lehet valaki – de értője nem.

    Ennek a másik oldala az, hogy ebben az elkényelmesedett állapotában nagy a lelki zsírréteg-termelési koefficiens.

    A lelki hájon, amelyet a társadalmi megbecsülés és a befelé nyitott-kifelé zárt rendszer önigazoló szisztémája kialakított, nem hatolnak át a kisebb külvilági lökések.

    Most a Művészet azzal kénytelen szembesülni, hogy vannak a társadalom vezetői között, akik számára az a Művészet, amelyet a Kortárs Művész előállít, nem feltétlenül illesztődnek bele annak Művészetről alkotott fogalmába.

    Kellemetlen élmény,de a Művészet meglehetősen tágas terület és nem érti mindenki benne és rajta ugyanazt.

    Amikor tehát a Művész(et) azt látja, hogy a saját magáról alkotott képe mások számára nem létezik, az addigi függetlensége és önrendelkezése az egyetlen függő szál ( a pénz ) meghúzásával vagy elmetszésével megváltozhat, átalakulhat és a tartozik-követel szisztémán belül a Társadalom nem fogadja el tőle a szüntelen és a Társadalom által nem elfogadott vagy kényszeredetten tudomásul vett követelést, akkor jön a tartozik rovat kielégítése is.

    Ez az, amit nehéz elviselni a nagy szabadság után, s erről szól NG és MJ írása is. Ők a szóvivők, akik megfogalmazták az aggályokat, vagy nevezzük nevén: a félelmeket.

    A választott magatartás azonban továbbra is a kushadás és a kivárás. Cselekedni nehéz.

  72. @iparterves: Nem, egyáltalán nem úgy értettem, hogy maga preskriptíve mondja volna az “állás” és a “várás”, hanem deskriptíve (azaz regisztrálta a helyzetet). Én csak továbbfejlesztettem a dolgot 🙂

    Szóval, azzal, amit leír, egyetértek, egy újabb kiegészítéssel — én épp azt mondom, hogy nem a félelmet kellene már-már hisztérikus formában megfogalmazni, hanem valamit, aminek a segítségével előre lehetne lépni. Hogy a cselekvésről már ne is beszéljünk.

  73. @timár.kati:

    Ahhoz,hogy valamilyen cselekvés irányát felvegye a szakma, szükséges lenne a helyzet elemzése.

    Ez nem szakmai, hanem politikai alapon történt meg. Az egyik oldalon a Fideszes alpolgármesterként is működő Simonffy biztosította az általa elnökölt MKISZ nevében teljes megértéséről a kultúrpolitikát, a másik oldalon az AICA nevében Mélyi biztosította teljes meg nem értéséről a kulturális vezetést.

    Itt tartunk, szakma politikailag sem egységes, s ez jó. cselekedni pedig a szakma, úgy egyben, sohasem fog.

    A nyugdíjasok várnak arra, hogy a megszűnt MAK helyett majd adja az állam a nyugdíjat, a magukat a kortárs művészettel azonosítók az általuk retrográdnak tartott és az eddigi helyzetet megbontó kulturális vezetés ellen mozdulna, a konzervatívabbak pedig újból lehetőségeket látnak.

    Ez a “konzervatív” megjelölés azért nagyon rossz, mert egybefogja mindazokat, akik a poszt-poszt-ppsztmodern rendszerkritikusnak nevezett művészet és az esetlen, gagyi között helyezkednek el, s még minőséget is jelentenek.

    Ahogyan a társadalom egyéb területein, itt is megváltozik a pénzelosztás rendje és a kedvezményezettek köre is. EZ nem kétséges, s az sem, hogy ez a változás sokak számára hátrányos lesz. Másoknak előnyös.

    Ilyen körülmények között várni egy olyan országban, mint a miénk, ahol a korporatív szervezetek egyezkednek a fejünk fölött, hogy a képzőművész szakma cselekedjen, önámítás is.

    Mélyi József és Marosi Ernő akadémikus érdekei nem azonosak, mégha egy szervezetben is vannak ( amelynek nem tudhatni medig lesz még Mélyi az elnöke). Mócsing és Simonffy álláspontja is lényegében eltérő ( s itt Simonffy biztos még egy darabig elnök marad).

    Az a “harc”, amelynek egy-két lövedéke cikk formájában elsüvített, zajlik a “megfelelő” területeken, s eredményét megláthatjuk valamikor.

    Maga előbb, mint én.

  74. @iparterves: Igen, a helyzetelemzés a kiindulópont kellene hogy legyen, de a hisztéria csak még jobban megnehezíti.

    Azt szomorúnak tartom, hogy Mélyi és Marosi érdekei nem azonosak. Lehet, hogy Simonffy eénök marad, de Mócsing meg művész marad és többen és hosszabb ideig fogják a nevét emlegetni, az biztos.

    Ahol én vagyok, onnan nem látszik a “harc”, így az eredményéről is majd másod-(vagy harmad-) kézből szerzek tudomást.

  75. @timár.kati:

    Azon, hogy más az érdekük, nem szomorkodnék. A helyzetük is más: Marosi akadémikus, ny. egyetemi tanár, Mélyi pedig szeretne megkapaszkodni ott, ahol most megbízott előadó. Igyekvése érthető.

    Mócsing és Simonffy is művész ( méghozzá jó textiles), abba a jövőjükre vonatkozó eőrejelzésbe nem nagyon bocsátkoznék bele, hogy melyikükből mi marad meg majd a magyar művészet történetében.

    Az ő kiindulási pontjuk is eltérő: Mócsing – ha lehet ilyet mondani, s nem fog megsértődni – baloldali irányultságú, Simonffy erősen jobbos.

    Politikai különbségeik miatt – amely a helyzet megállapításában, nemhogy elemzésében is eltérő álláspfoglalásra juttathatja őket – nem tehető fel bizonyosan, hogy képesek lennének közös nevezőre jutni.

    Ez nem baj. A baj ott kezdődik, ha az egyik társaság kisajátítja magának a Művészet képviseletét.

  76. @iparterves: Amit leír, azt nem vitatom, de azon gondolkodom, hogy vajon ez más országokban hogy van? Ott is van kétféle, a hagyományos politikai dichotómia mátrixában meghatározott nézet, csapat, politikai képviselet?

  77. @timár.kati:

    Tapasztalatok és ismeretek hiányában erre még válaszolni sem tudok, legfeljebb sejteni merem, hogy vannak másutt is ilyen különbségek, amely a legtágabb értelemben vett és most valamilyen módon nálunk is kérdésessé tett modernizmushoz való viszonyban öltenek testet és átjárja őket a politikai elkötelezettségek “varázsereje”.

    Nálunk igen hosszú ideig a vita és a táborosodás ebben a mélységében és erejében nem bontakozott ki, mégha mindig is valamilyen módon érzékelhető volt egy-egy művész(csoport) politikai (kötelezettség)vállalása.

    Most azonban a legélesebben artikulálódnak az ellentétek, mert válsághelyzet van, olyan, amelyben a mindenkit fenntartó és életető struktúra összeomlását jelzi előre.

    Az erre adott reakciók politikai és egzisztenciális jellegűek. Még mindennek az elején tartunk, de azt azért regisztrálhatjuk, hogy a MAK szét verésekor az MKISZ nem lépett fel az “esernyőszervezet” védelmében.

  78. @iparterves: Akkor ezt azt jelenti, hogy a “szereplők” nagyon naívak és nem veszik észre, hogy pusztán bábuk az oszd-meg-és-uralkodj játszmában. A tarot-kártya ideillő lapja a “Szerencsekerék” lenne 🙂

  79. @timár.kati:

    Attól szép az élet, hogy tudják: bábuk is meg alakítók is.
    Ha az utóbbiról nem lennének meggyőződve, a teljes passzivitás lenne az osztályrészük.
    De kűzdenek!

  80. @iparterves: Lehet, hogy észreveszik, akkor én csak megjegyezni szeretném, hogy más reakció is elképzelhető lenne, mint amit alkalmaznak, mert ez a megfigyelő (TK) számára nem igazán tűnik “küzdés”nek…

  81. Vajon a vitatkozó felek olvasták-e Mélyi József célirányos dolgozatait? Felteszem, igen, s nem csak az utóbb néhány évben kelteket.

    Szeretném, ha pontosan látnánk azt, amit lehet, hogy a zuhanyhiradókban elmondanak egymásnak a szakmai csoportok ( de, mint tudják, nem vagyok a szakma része és nem járok a “zuhanyozókba” ), de nyilvánosan még nem igazán találkoztam a megfogalmazásával:

    Mélyi József küzdelme, amelynek részeredménye az AICA elnöki poziciójának megszerzése, pontosan definiálható célra irányul: mindazon intézményrendszeri pozicióknak a megszerzésére ( nem személyében, bár az sem lenne lényegtelen, hanem generációjának ), amelyek itthon a képzőművészeti életben megadatnak.

    Hogy ezt milyen egyértelműen és nyíltan megfogalmazta már egy éve is, a 2010. januári Új Művészetben publikált Eltelt húsz év című vitairatában, azt mindjárt a szövegéből vett idézettel illusztrálom. De előbb meg kell mondanom, hogy elképzelhetetlenek tartom, hogy csak nekem jelentse mindez, amit jelent.

    De nézzük:

    “…a meghatározó (!!!-kiemelés Iparterves) pozíciók többségét ma olyan művészettörténészek töltik be, akik…egyazon egyetemen, ugyanabban a rendszerben iskolázódtak, amelynek egyik legfontosabb jellemzője a kortárs művészet – nyugat-európai értelemben vett – oktatásának hiánya volt. Jelenleg tehát olyan szereplők szabják meg a kortárs magyar képzőművészeti élet kanonizációs mechanizmusait….., akik idevonatkozó szaktudásukat javarészt a gyakorlatban, autodidakta módon sajátították el.”

    A szöveg nyilvánvalóvá teszi, hogy mindazok, akik abban az egyetemi rendszerben lettek végzősök és váltak művészettörténészekké, amely még az régi világban élt és alkotott, azok számára a kortárs művészet ( ennek meghatározására még vissza fogunk térni ) elérhetetlen messzeségben van, sem megfelelő szaktudásuk, sem megfelelő fogalomrendszerük, sem képességük nincsen ahhoz, hogy megfeelően foglalkozzanak vele. Mégis övék minden hely.

    Írja ezt akkor Mélyi, amikor generációs társai birtokolták a Műcsarnok és a LUMÚ igazgatói helyeit. Márpedig, ha valahol lehet, akkor e két intézményben igazán meg lehet szabni a kanonizációs mechanizmusokat ( s dolgoztak ezen eleget Mélyi hathatós segítségével a kor-társak, Petrányi és Bencsik, azt még tagadni sem lehet ). De ez nem elég!

    Hiába került CsákFferenc az MNG élére – Mélyi dolgozatában egy különösen éles vágással ezt írja, a megcsontosodott struktúrákról elmélkedve, a személyeskedés ódiumát is vállalva: „…és a Nemzeti Galéria élén, ugyanúgy, mint az alkotóművészeti közösségek ltezésének engedélyezésekor, Bereczky Lóránt állt.” -, nem, ez nem elég. A teljes hatalomátvétel kell, ahol a kortárs művészettel a kortárs művészettel együtt növekvő, a kortársi tudással felvértezett művészettörténészek állnak minden helyütt az élen, s irányítják a kortárs művészeti életet.

    Amikor Mélyi irányultságát egy beírásomban jeleztem – s Mélyi a megbántottság pózába gyűrve magát indignálódva válaszolt – erre a határozott és ebben a pamfletjében megfogalmazott tendenciára utaltam.

    Persze, a magamfajta értetlen embernek lehetnek kérdései: Mélyi és generációs partnerei hol tanultak? Az ELTÉ-n, igen. Ösztöndíjjal sokfelé jártak, igaz. Más is.

    A kortárs művészetet az egyetemen oktatták számukra, a nyugat-európai értelemben vett módon? Nem.

    Ők is a gyakorlatban képezték magukat szakemberré és ennyiben ők is ugyanúgy autodidakták a kortárs művészet értésében, mint akár jómagam? Igen, mindannyian autodidakták vagyunk.

    De!-Mélyi autodidaktasága és a nagyon buta korábbi kollégák autodidaktasága között lényegi a különbség: Mélyi magát szuperképzettnek, a nemzetközi művészeti élet avatott ismerőjének tartja, az idősödő kollégákat ( azért ne felejtsük, hogy pár év és Mélyi meg kortársai is ötvenes lesznek! ) kifejezetten hülyének ( bár ezt a szót nem írja le, de a körülírás az olvasni tudó számára egyértelműsíti ezt a véleményét, bármennyire is a sorok közé rejtené el.

    Akár mire a felhajtás? A pozicióra, a pénzre, a kanonizációs jogra, a ius primae noctis-ra. Az egyeduralkodásra. Arra, amit másoknak nem tud elnézni, de magának megkövetelne.

    Ehhez pedig a kortárs művészet gumifogalom-meghatározásán keresztül és a kortárs művészeten kívül álló, retrográd – a művészettörténészeihez hasonlóan ostoba – „tömegművészet” teljes eltávolításán keresztül vezet az út.

    ( Itt folyt. köv. )

Comments are closed.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány