A populáris zene és a társadalom viszonyának kutatójaként a populáris kultúra, azon belül is elsősorban a kulturális iparágak perifériáján, a popkultúra fősodrán kívül elhelyezkedő, vagy magát ide pozicionáló, autonómiára törekvő szubkulturális termelés felől szólok hozzá a „Milyen kultúrpolitikát szeretnénk?” témafelvetéshez. Ezzel szándékoltan is valamelyest ellensúlyozni kívánom azt a kultúra-, illetve kultúrpolitika-értelmezést, amely a kultúra legitim szférájára – például a képzőművészetre, amely ráadásul definíció szerint intézményrendszerhez kötött – fókuszál, illetve a kultúrpolitika keretét a kultúrán keresztüli politika irányába bővíteni.
Az intézményrendszeren kívüli „kultúracsináláshoz”, szubkulturális (jelentés)termeléshez is szükség van befektetett munkára, infrastruktúrára, terekre, amelyek helyet adnak a közösségformálásnak és az alkotásnak. Az utóbbiak jelentőségét felismerve egészen sok írás született már a magyarországi, illetve elsősorban a budapesti underground, alternatív kulturális terek helyzetéről [1] ; az ingatlanfejlesztés, a dzsentrifikáció hatásáról – amely folyamatban paradox módon a kapitalizmus logikájából adódóan maguk a szubkulturális terek is tényezőkké válnak; a MüSzi vagy az R33 bezárásáról és a Gólya, az Auróra és a Dürer Kert fenyegetettségéről. Vidéki városokban akár egy-két helyszín (mint Győrben a Rómer Ház vagy Szegeden a Grand Café és a Jazz Kocsma) is létfontosságú lehet az alulról szerveződő kulturális tevékenységek és közösségek szempontjából. Ráadásul, amint a vidéki városokra és kisebb településekre irányítjuk a figyelmünket, láthatóvá válik az olyan közvetettebb strukturális tényezők jelentősége is, mint a közlekedési infrastruktúra. Hogy egy magától értetődő példát említsek, az éjszakai tömegközlekedés a nagyobb vidéki városokban sem jellemző, és ez közvetlenül kihat a jellemzően az éjszakába nyúló szubkulturális létre. Nem véletlen tehát, hogy a kulturális színterek definíció szerint jellegzetesen urbánusak. Mind a területi egyenlőtlenségeket, mind a kulturális intézményrendszer beengedő-kirekesztő mechanizmusait valamelyest ellensúlyozni tudják az online térben zajló kulturális tevékenységek és szubkulturális szerveződések. Ilyen például a nagyrészt YouTube-on működő hiphop-szcéna, de a Tumblr, Instagram felületein folyó vizuális alkotótevékenység is, amely utóbbira a sajtó találóan használja az online népművészet megnevezést. Az online tér azonban, ahogyan arra aktuálisan a Cambridge Analytica-botrány emlékeztet bennünket, de ahogyan arra a jogdíjaikért a zeneipar új viszonyai között küzdő zenészek már jó ideje rájöttek [2], minden, csak nem semleges: legalább annyira nagyvállalati profitérdekek mentén szerveződő tér, mint egy főváros vállalati logókkal elárasztott bevásárlóutcája.
A szubkulturális gazdaságok, kulturális színterek kapcsolatát a kulturális iparágakkal, illetve a tágabb értelemben vett formális gazdasággal definíció szerint a relatív autonómia, illetve az erre való törekvés jellemzi. Ez azt jelenti, hogy jellemző rá az önállóan szakosodott intézmények – terjesztő hálózatok, kisméretű, független lemezkiadók és -boltok, szubkulturális üzletek (ilyen volt például a Shopp! nevű graffiti bolt Budapesten), programsorozatok –, valamint az önálló, szubkulturális médiafelületek működtetése –, mint a punk közegből elterjedt, és a mai budapesti undergroundban is újjáéledő fanzine-ok (lásd például a Hüvelygomba vagy a Rrriot nerdz feminista „zine”-eket), szórólapok, poszterek, és természetesen az online felületek – Facebook-csoportok, blogfelületek. Ezek tehát a szubkulturális, underground jelentéstermelés intézményei és csatornái, amelyek azonban nem tudnak teljes mértékben függetlenedni a mainstream(ebb) nyilvánosságtól, az iparági viszonyoktól, a szélesebb kulturális értékrezsimtől, illetve természetesen a magasabb szintű társadalmi és gazdasági mozgásoktól sem. Az autonómia mértéke tehát maga is a társadalmi-gazdasági környezetbe és mozgásokba ágyazott. Dick Hebdige [3] inkorporációs tézise, még ha több tekintetben leegyszerűsítő is –a szubkultúra-elméletek például jellemzően nem gondolkoznak globális függőségi viszonyokban –, rámutat egyrészről az ellen- vagy underground kultúra és a többségi társadalmi rend, másrészről a szubkulturális termelés és a kulturális iparágak közötti folyamatos mozgásra, amelynek iránya azonban mindig a szubkultúra inkorporációja felé mutat. Hebdige különbséget tesz az inkorporáció (bekebelezés) ideológiai és árucikk jellegű formái között, ezzel párhuzamosan én itt a szimbolikus és gazdasági szinteket különböztetem meg.
Szimbolikus szinten leglátványosabban a „kúlság”, a („hippi” és a „hipszter” elnevezésekben egyaránt szereplő) „hip” doktrínáján keresztül követhető nyomon ez az inkorporáció. Thomas Frank The Conquest of Cool [4] című könyvében elemzi, hogy a kilencvenes évek nyugati üzleti kultúrája, beszédmódja hogyan használta fel, kontextualizálta újra a vállalati, üzleti környezetben a hatvanas évek ifjúsági és ellenkulturális jeleit, jelentéseit – hogy a fiatalosság, “hip”-ség, a normától való különbözés hogyan válik normává a divatiparban és a reklámiparban –, és hozzátehetjük, ezek közvetítésével a szélesebb társadalomban –, nemcsak a termékek esztétizálását, hanem a vállalati kultúrát is tekintve [5]. Tehát nemcsak arról van szó, hogy a H&M üzleteiben előregyártott, fiktív metálzenekar-felvarrós farmernadrág kapható, és hogy az autóreklámokban indie zene szól, hanem arról is, hogy a digitális „tech” elit hogyan használja a fiatalos, hipszter kúlság és a kreativitás esztétikáját és etikáját a digitális technológia globális, kapitalista-kizsákmányoló viszonyainak totális elfedésére [6]. A Google közismerten a „cool” kreatív munkahely mintája; a kellemes, rugalmas munkavégzést kínáló munkakörnyezet azonban a(z ön)kizsákmányolás színtere, ahol a késő éjszakáig történő túlórázás nem kötelező, csak „illik”, és senkinek eszébe sem jut ezt az íratlan szabályt megszegni. A cool gyakorlatilag egy, a (neoliberális) kapitalizmust megszelídítő ideológiaként funkcionál, miközben szimbolikusan a kulturális szubverzió semlegesítését is elvégzi.
Gazdasági szempontból pedig arról van szó, hogy a szubkulturális közegek, underground kulturális színterek valójában a kulturális iparágak, a formális gazdaság számára utánpótlást képző közegekként is működnek. Szemere Anna elemzi például, hogy a posztszocialista Magyarországon hogyan szerveződött meg a lemezipar [7], elősorban annak független szegmense a nyolcvanas évek undergroundjának közegéből kiemelkedő néhány szubkulturális vállalkozó közvetítésével. Ma pedig egyértelműen elmondható, hogy a kulturális színtereken működő informális, a profitérdeket sokszor valóban nélkülöző, adott esetben a pénzmozgást is teljesen kiiktató cserekapcsolatok egyúttal pontosan abba a típusú kapcsolatépítésbe, networkölésbe is beleszocializálják a résztvevőket, amelyek a vállalkozói üzleti világ, a startup-kultúra sajátjai. Más szóval az utóbbi a szubkultúrák, kulturális színterek gyakorlataiból, attitűdjeiből merít, viszont már a tisztán profitalapú posztfordiánus kapitalista vállalkozás keretei között mozog. Mindkét közegre jellemző a munka versus szabadidő, hobbi, illetve kreatív önmegvalósítás közötti határok elmosódása –itt érhetjük tetten a kreativitás- illetve cool-ideológia működését –, és az ebből fakadó önkizsákmányolás, valamint, hogy az ismerkedés, a társas események a jövőbeli kapcsolatok megalapozásának tereiként funkcionálnak. Az egyéni életutak, karrierek szintjén ilyenkor azt látjuk, hogy sikeresen működik a szubkulturális tőkének [8], azaz a bennfentes tudásoknak, ízlésnek, kapcsolathálónak a mezőn kívül érvényes kulturális és gazdasági tőkévé konvertálása. Ezt a konvertálást szimbolikusan elősegíti egy jellegzetes beszédmód, amit hipszter-iróniának is nevezhetünk; egyfajta intellektuális, maszkulin és funkcióját tekintve elitista távolságtartás ez, ami a budapesti kreatív értelmiségi közeg beszédmódjában is jól megfigyelhető.
A helyszínekre, térbeli infrastruktúrára visszatérve, a sokat emlegetett budapesti romkocsmák története jól mutatja, hogyan tud nagyon rövid időn belül egy adott városi területhez, a belső hetedik kerülethez kötődő alternatív kulturális színtér a részben saját maga által katalizált dzsentrifikáció, illetve a profitalapú kulturális iparágak – a turizmust kiszolgáló szórakozóhelyek – beáramlásával teljesen kiszorulni. Az intézményeken, a formális kulturális iparágakon kívül vagy annak perifériáján, részleges autonómiával rendelkező szubkulturális közegek szempontjai felől nézve tehát az első megtehető fontos lépés, hogy reflektálunk a tágabb gazdasági és politikai környezetre, hogy (meg)ismerjük a szubkulturális termelés és fogyasztás neoliberális inkorporációjának szimbolikus és materiális logikáit, és az ebből az ismeretből táplálkozó, politikai mozgalmakat szervezünk, illetve támogatjuk ezek szerveződését. Számos olyan kezdeményezés működik jelenleg is az országban, amely jó irányba mutat, ezek közül mindenképpen fontosnak tartom kiemelni a szövetkezeti modellben működő budapesti Gólyát, ami helyet ad társadalmi, kulturális és szakmai szervezeteknek és olyan önmagában is említésre méltó rendezvényeknek, mint például a Ladyfest Budapest független, csináld-magad éthoszú feminista fesztivál; továbbá helyet biztosít olyan beszélgetéseknek, műhelyeknek, ahol az alulról szerveződő kulturális mozgalmak különböző szereplői közösen – akár külső szereplőkkel kiegészülve – tudnak helyzetértékelést folytatni és (politikai) célokat megfogalmazni.
[1] 2017 nyarán például a Tett honlapján „Dzsentrifikáció, kultúra, ellenállás” címen jelent meg Varga „Nefelejcs” Gergő írása
[2] Lásd például Rónai András Virginie Bergerrel készített interjúját a Dal+Szerző blogon
[3] D. Hebdige (1979) Subculture: The Meaning of Style. London: Methuen.
[4] Frank (1997) The Conquest of Cool. Business Culture, Counter-Culture, and the Rise of Hip Consumerism. Chicago és London: Chicago University Press.
[5] Lásd még: J. McGuigan (2009) Cool Capitalism. New York: Pluto Press.
[6] C. Fuchs (2014) Digital Labour and Karl Marx. New York és London: Routledge.
[7 ]Szemere (2001) Up from the Underground. The Culture of Rock Music in Postsocialist Hungary. The Pennsylvania State University Press.
[8] S. Thornton (1995) Club Cultures. Music, Media and Subcultural Capital. Hanover és London: Wesleyan University Press.