Az emlékezés művészete

(Zsámbéki szabadtéri művészetkilövő tábor, 2009)


Lánctalpas jármű a zsámbéki katonai bázison

Az emlékezés kultúrája – mely alapvetően a múlthoz való viszony kialakítását helyezi az emberi szimbolikus, reflektív cselekvés középpontjába – az egyes csoportok identitását meghatározó kollektív társadalmi tevékenység. A múlthoz való viszony kialakításához, miként Jan Assmann fogalmaz Kulturális emlékezet című könyvében, mindenekelőtt azt kell tudatosítanunk, hogy a múltról léteznie kell olyan bizonyítékoknak, melyek a mához képest jellegzetes különbségeket mutatnak fel. A különbségek a folytonosság és a hagyomány megszakadásának következtében tárulnak fel, mégpedig azáltal, hogy egy korszakot lezártnak tekintünk. A lezártnak tekintett korszakot írásos és tárgyi emlékeivel, valamint az emlékeket őrző terekkel együtt a jelen kultúrája kísérli meg feltárni. A múlttal folytatott dialógus azt példázza, hogy a jelen csak a múlt tükrében értheti meg önmagát, a múltat pedig csak a jelen érdeklődése őrizheti meg.

A hetvenes-nyolcvanas évek olyan, a rendszerváltással lezárult időszaka a magyar kultúrának, melynek feltárása mind az egyéni, mind pedig a kollektív emlékezet szintjén mindmáig aktuális feladat. A kollektív emlékezés ugyanakkor nemcsak az írásbeli kultúra területén zajlik, a folyamatban a képzőművészek is részt vesznek. Mindennek szép példája volt Andreas Fogarasi Kultúra és szabadidő című nyertes videoinstallációja az 52. Velencei Képzőművészeti Biennálén, mely a szocialista kultúrház intézményét tette meg az emlékezet terének.

Fogarasi projektjéhez hasonlóan a közelmúlt által jelentéstelített és a rendszerváltás után dekontextualizált, funkcióját vesztett tér vált a kulturális emlékezet forrásává a Szombathy Bálint képzőművész és műkritikus által vezetett zsámbéki művészeti táborban. A tábor helyszíne a 2005 augusztusában 20. századi védett műemlékké nyilvánított, egykor titkos katonai rakétakilövő bázis volt.

A közel 15 hektáros, harckocsik, lánctalpas járművek és rakétakilövő objektumok tarkította terület már évek óta helyszíne a nyaranta megrendezett színházművészeti szemlének, és két éve, vagyis 2008 óta helyt ad kortárs művészeti kezdeményezéseknek is.

A hetvenes évek légkörét idéző helyszín a néhány napig itt tevékenykedő képzőművészek számára egy olyan dialógus lehetőségét ígérte, melynek tétje a közelmúltat feltáró kulturális emlékezés kollektív tevékenységében való részvétel.

Az alkotótábort követő kiállításon résztvevők több módon szólították meg a helyszínül szolgáló rezonanciával bíró teret.


Mihucza Nikolett: Védett felületek

A tér megszólításának egyik módja a terepen fellelt anyagokból készített installáció. Telekes Balázs például a légvédelmi bázis területén talált, a bázis működése idején az ellenség megtévesztésére használt álrakétákat állította ki talált tárgyként. Mihucza Nikolett pedig kődarabokra stencilezett tankokat, melyek, mint szimbolikus jelek a védelemmel való ellátás rituáléját idézik.


Deli Ágnes: Utazás a Föld középpontja felé

A land art kontextusában fogant Deli Ágnes és Gaál Endre munkája. Utóbbi a land art nagy klasszikusainak, Oppenheimnek és Dibbetsnek vagy akár Richard Long-nak az eljárását idézi meg, akik barázdákat, vonalakat, illetve koncentrikus köröket húztak természeti tájakon. Gaál Endre festékszóróval húzott, mérnöki pontosságú sárga és narancssárga egyenesei értékesnek és figyelemre méltónak nyilvánítják a természet egy darabját, ezzel is hangsúlyozva ember és természet különállását, az emberi jelentésadó képesség erejét. Deli Ágnes Utazás a Föld középpontja felé című fanyarul humoros műve más módon veszi birtokba a tájat: a földből kikandikáló, égnek álló két neccharisnyás női láb egy, a föld középpontja felé buzgón ásó emberi alakot takar. Az installáció szintén a természetben felbukkanó „emberi” idegenségét emeli ki, a csapdába esett csonka test látványa pedig csak fokozza a nyugtalanító idegenség érzetét.

A táj, illetve a kulturális kontextus megszólításnak harmadik módja a performance művészet kereteit használta fel.


Kovács István: Performance

Különösen látványos módon tette ezt Kovács István performance-a, akinek ragasztószalaggal beborított testét csomagoló fóliával egy fához rögzítették. A performance mikrotörténete a fóliából, majd a ragasztószalagból való gyötrelmes kijutás folyamata volt, melynek eredményeképpen a ragasztószalaggal felsértett test mintegy kiszabadult a műanyag fogságából. Kovács István akcióműve – bár nyíltan nem szólítja meg a hetvenes évek kulturális kontextusát – a hatvanas-hetvenes években kialakuló képzőművészeti műfajok (performance, body art) megidézésével mégis dialógust folytat a korszakkal, elsődlegesen annak képzőművészetével. Az emberi test sérülékenységének patetikus megmutatásával, saját bőrének kockáztatatásával az előadó eltörli az előadás fiktivitását és kizökkenti a nézőt a biztonságos szemlélődés pozíciójából. Mindazonáltal a „szabadulóművész” előadása egyben a pszichoanalitikus értelmezés lehetőségét is felkínálja, hiszen a születés misztériumát és fájdalmát is megidézi.

Szintén a nejlon fólia volt az egyik főszereplője Koroknai Zsolt Üzenet tájképpel című, többszereplős performance-ának, mely az experimentális tárgyi zene és a kortárs mozgásművészet ötvözésével tett kísérletet arra, hogy a rakétakilövő bázis kontextusát megszólítsa. A performance során a pukkanó fóliába öltözött Koroknai torzítóval felszerelt hegedűvonóval játszott egy, a holdra lépés 40. évfordulójára készített emlékplaketten. A hegedű hangját Varga Zsolt hasonlóan disszonáns szaxofonja kísérte, melyre az ugyancsak nejlon ruhába öltözött Ladnyánszki Márta táncolt. A disszonáns zene ironikus módon értelmezte az emlékplakettre írt, száz évvel ezelőtt megfogalmazott humanista gondolatot „Békével jöttünk az egész emberiség nevében”.


Koroknai Zsolt: Üzenet tájképpel (performance)

Az eredeti funkcióját vesztett, spontán dekontextualizálódáson átesett egykori zsámbéki katonai bázis különös kontrasztot ad természet és a tér meghódítására törő örök emberi vágy értelmezésének. Mit is jelent az ember jelenléte a térben, mik a következményei ha látható „ember járt e tájon”? A táborban kiállított és bemutatott munkák egyrészt az emberi nyom történelmi jelentésére irányítják a figyelmet, hiszen egy korszak letűnt eszméit idézik meg olykor komolyan, olykor pedig ironikusan. Másrészt viszont a táj, a természet, a tér riasztó jelentésnélküliségét és az emberi alkotótevékenység visszhangtalanságát, az ember nélküli természet szenvtelenségét is eszünkbe juttatják, időtlenné tágítva a „pusztába kiáltott szavára” választ váró ember allegóriáját.

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány