Alkalmazott jövőkutató központ

„Egy nagy kiábrándulás és depresszió volt, amiből a Krízisközpont kihúzott. Nagyon sokat gondolkoztam, hogy kurvára tele van a faszom az aktivizmussal, azzal, ami általában ennek a címén folyik, és közben valamit meg akarok csinálni, hogy változzanak a dolgok, és erre jutottam, hogy másnak nincs értelme, ez kb. az utolsó kapaszkodó nekem a városhoz.”

2. Krízisközpontban (fotó Oravcz Dénes).jpg

A Krízisközpontban l Fotó: Oravecz Dénes

Jegyzetek a Krízisközpont életéről Hudra Móni, Jemeljanov Kathrin Sharon, Ruzsa Rania, Szepesi Zsófi és Hódi Csilla szövegei alapján

Március közepén egy meghatározhatatlan objektum, egy vörös sátor nőtt ki a Blaha Lujza téri gombák szomszédságában. Egy ideiglenesen felállított „jövőgép”, egy törékeny, kaotikus, nem-steril „laboratórium” egy hétig azzal az egyszerű céllal működött, hogy új vagy éppen már rég elfelejtett emberi találkozásokat „állítson elő” a városi együttélés egyre szűkülő tereiben. Az objektumot létrehozó „kutatók” egy radikálisan exkluzív gyakorlaton keresztül, az önszerveződő csoport technológiáját bevetve foglalták vissza maguk és a szegénységüknél fogva kriminalizált, belvárosból kiszorított városlakók számára Budapest egyik legterheltebb közterét.

1. Jézus, avagy az állam (forrás Krízisközpont).jpg

Jézus, avagy az állam l Forrás: Krízisközpont

A Blaha Lujza tér az elmúlt évek köztérpolitikájának egyik fő hadszíntere. 2012 novemberében az Alkotmánybíróság megsemmisítette az életvitelszerű közterületen lakást tiltó jogszabályt, és addig, amíg a kormány Alaptörvénybe nem emelte azt, kordonháború zajlott, melynek a Blaha aluljáró vált az egyik leglátványosabb helyszínévé. (lásd: Mécs Miklós Kívül tágasabb című videója). A tavaly novemberben elfogadott szabálysértési rendelet módosítását követően a tér a hajléktalanmentes övezetek közé került, majd a biztonság–rend–tisztaság szentháromsága alatt a szervezeti szinten történő ételosztás betiltásának eszközével élve takarította el a hatalom azokat, akik a teret közlekedésen kívül másra is használva, vissza-visszatértek oda. Ez a tér a budapesti élet és élhetetlenség mindenkori állatorvosi lova, a posztindusztriális városi együttélés problémáinak terepasztala és szimbolikus felülete a problémákat megvilágító, arra megoldásokat kereső kezdeményezéseknek (lásd: Téreltérítés munkacsoport: Szmogreduktor, 2009 vagy Blaha-ha hadjárat, 2010).

 

Elnevezni/elképzelni 

Az országban számos helyen működnek állami vagy civil fenntartással ún. krízisközpontok, melyek hosszabb-rövidebb időszakokra szolgáltatnak elsősegélynyújtó funkciókat. Nem véletlen, hogy a Krízisközpontot életre hívók ezt a korántsem pozitív jelentéssel bíró kifejezést vették használatba. Társadalomtudományokat tanulókról, a környezetükre érzékeny, közös stratégiákkal kísérletező csoportok tagjairól beszélünk, akik az életkori sajátosságnak tekinthető lázadáson túl saját értelmiségi, segítő, cselekvő identitásukat tették kritika tárgyává és ütköztették elképzeléseikkel, vágyaikkal. Feltették a kérdést, hogy valójában miért és hogyan akarnak majd szakmájukban dolgozni, szakmájuktól függetlenül élni, hogy miért van szükség egyáltalán a „segítő” szektorra, tudatosítva hogy a segítő szándék kritikus önvizsgálatra kötelez, mert a segítségnyújtás fenntartja és újratermeli a segítségre szorulók szerepét, és meghatározza a segítő identitását, pozícióját. A krízisközpont intézményének jelenségét, funkcióit, a benne dolgozókat a társadalmi erőviszonyok szélesebb perspektíváján keresztül vizsgálták, egyszerűen felmutatva egy alternatívát rá. Ez az alternatíva a gyakorlatban egy köztéri közösségi hely fenntartásával valósult meg, melynek elsősorban a lakhatási szegénységben élők alapvető szükségleteinek feltérképezése, enyhítése és az ezen keresztül való személyes találkozások megteremtése volt a célja.

4. Miután a főkert elbonttatta az első sátrat, készül a második (fotó Hódi Csilla).jpg

Miután a Főkert elbontotta az első sátrat, készül a második l Fotó: Hódi Csilla

A Krízisközpontot megvalósító csoport tagjai a nemzeti ünnep alkalmából nem egy felülről megalkotott és szabályozott „közösség”, mint a nemzet a maga szimbólumaival, hanem saját, közösségben elfoglalt helyzetük kritikus vizsgálatával, saját cselevőképességük által tettek kísérletet a társadalmi szolidaritás újraértelmezésére. Ennek vált rendhagyó médiumává az önszerveződő csoport maga, mely sajátos potenciáljával, a szaktudástól való tudatos eltekintéssel, az értékek és célok közösségi meghatározásával, spontaneitással és lendülettel képes olyan minőséget teremteni, melyet például az alkalmazásban álló, túlterhelt szociális munkások hivatali posztokból képtelenek.

 

Csinálni

A Krízisközpont aktorai a figyelemfelkeltés mellett a nyomásgyakorlás és a valós segítségnyújtás funkciói mentén fogalmazzák meg tevékenységüket, hosszú távon azonban annak a potenciálnak az átadására törekednek, hogy emberek csoportjai maguk legyenek képesek felismerni problémáik hasonló gyökereit és közös fellépéssel enyhíteni azokat, melynek eredményeképp a segítő, jótékonykodó, krízisellátó szakemberek feladatai is megszűnnének.

Egy olyan mobil architektúrát képzeltek el, mely többször felhasználható, különböző közösségteremtő megmozdulások bázisaként és szimbólumaként tud működni. Az ideiglenes sátor kísérleti felállításával egyszerre egy olyan rendhagyó demonstráció is megvalósult, ami a direkt utcai akció kereteit is tágítani igyekezett. Ütközési felületéül szolgált organikus közösségi káosznak, kreativitásnak és játéknak, közösségi térnek, különböző rétegek találkozásának és iszonyatosan durva társadalmi problémáknak: a nyomor és a kilátástalanság valóságának.

A Krízisközpont sokféle ember összekapcsolódó gyakorlatán keresztül alakul: valaki beszélget vagy interjúzik az emberekkel, valaki ruhát válogat, másvalaki ételt főz, ételt oszt, esetleg hajat vág, mások koldulójógáznak, megint mások a békés keretek őrzésére ügyelnek, míg van, aki általánosabb, ideológiai kérdésekkel foglalkozik. Mindenki máshogy értelmezi az alapgondolatot, megpróbálja megtalálni a helyét ezen a masszán belül.

9. Koldulójóga a kitelepülés idején (fotó Muskovics Gyula).jpg

Koldulójóga a kitelepülés idején l Fotó: Muskovics Gyula 

 

Együtt élni

Az állam megelőzés helyett fenntartja és újratermeli azokat a kiszolgáltatott helyzeteket, melyek a jóléti állam végét jelzik: a problémákat az emberekkel együtt igyekszik eltüntetni, helytelenül alkalmazva a jog eszközrendszerét. Működésével a Krízisközpont ezeket a tényeket is megvilágítja: a szükségben élőkkel együtt és nem értük igyekszik tenni, közösen keresik a problémák okait és a lehetőségeket azok felszámolására. A rétegek közti kapcsolatteremtés első aktusa az ételosztás és az alapszükségletek kielégítése volt, az új emberek bekapcsolódására pedig folyamatos fejlesztés alatt állnak a szervezeti struktúrák.

A decemberben megkezdett előkészítés során szakmai kutatás is történt, szakemberek felkeresésével, akikkel, idő hiányában, szintén kihívás olyan párbeszédet fenntartani, amely mindegyik fél számára hasznos lehet. A szaktudás mögé bújás szükségszerűen hierarchizálttá teszi két ember találkozását, kliensként segíteni az embereknek és tudományos szemlélettel működni emberekkel való foglalkozás során pedig fölöttébb ellentmondásos. Ezt tudatosítva, a krízisközpontosok elsősorban emberekként vannak kint az utcán, ami a professzionális amatőrizmus gyakorlatának kifejlesztésére ösztönöz. Az interjúzások, a személyes igények felmérése szolgált a személyes adományozás projektet megelőző kutatásként, aminek a Facebook felületén aktív kampány sokat segít, csakúgy mint a pozitív médiavisszhang. A médiareprezentációkban (lásd: IndexHVG!444! és Hírhatár) azonban nincs tér a szakmai érvek, tapasztalatok felsorakoztatására, a spontán gyakorlat-központúság legitimálásra, pedig a Krízisközpont nem egy csapat naiv, reflektálatlan, jó szándékú egyetemistát jelent. Felmerül a kérdés, hogyan lehetséges mindezt a tudást úgy kommunikálni, hogy önszerveződésre, gyakorlatalapú megismerésre motiválja az embereket.

 

Ezt az együttműködést alapvetően meghatározza fiatalsága és (ön)kritikussága: egy olyan speciális réteg képességeire épül, akik rendelkeznek bizonyos tőkékkel, tudással, kapacitással, és ezeket képesek aktivizálni. Pénz híján adományt gyűjtenek, ötleteiket, kreativitásukat, lelkesedésüket kapcsolati hálójukon keresztül kamatoztatják. Kérdés persze az is, hogy hogyan tartható fenn az a szellemi mobilitás, ami a fiatalság és az átmenetiség helyzeteiben megteremtődik, anélkül hogy gyakorlatai intézményesülnek, öregednek és formalizálódnak a forradalmak és a szerelmek átalakulásához hasonlóan.

7. A személyes adományozás projekt offline felülete (fotó Krízisközpont).jpg

 A személyes adományozás projekt offline felülete l Fotó: Krízisközpont

 

Jövőkutatás

Amit a Krízisközpont megvalósít hosszadalmas gyűléseik, elkötelezett köztérhasználati stratégiáik és a közösen újradefiniált értékek szerinti gyakorlat által, nem más, mint a jövő töredékekben való elképzelése. És hogy milyen a jövő? Az eddigi kutatások szerint alapvetően kényelmetlen, fárasztó, felelősségteljes, közös, bizonytalan, alakítható, büdös, lassú és spontán. A Blaha Lujza téri kísérleti hét tapasztalatai olyan hosszú távú célok eléréséhez segítheti a csoport munkáját, mint a hasonló problémákkal sújtottak egyfajta kollektív öntudata ébresztése, önszerveződésre késztetése. A következő publikus eseményt, gyereknapra szervezik, amihez – vagy akár az egész Krízisközpont alakításához –lehet csatlakozni.

Egy magyar állampolgár fotó Krízisközpont (1).jpg

Egy magyar állampolgár l Fotó: Krízisközpont
 

Mindeközben a Krízisközpont tagjai is fogyasztanak, lakást fenntartanak, kultúrájukhoz igazodva élik életünket, a kilépés, az autonómia lehetőségeit kutatják. Ezzel párhuzamosan láthatatlanul van jelen a szegénységben és szükségben élő emberek kritikája. Ezek a rétegek egymás számára hasznos tudással rendelkeznek: egyfelől a túlélés által kikényszerített kreatív módszerekkel, a másik oldalról a luxusként, hobbiból megalkotott, publicitást kapó, piaccal rendelkező kreatív taktikákkal és technológiákkal. Nagyon sokat tudnának egymásnak tanítani, egymásra kiegyensúlyozva hatni, ha valahol félúton, például egy Krízisközpont-szerű helyzetben összetalálkoznának.

Az önreflexiót zsigeri érdeklődésből, nem pedig módszeres mintavételezéssel végezve, az egyéni és a közösségi felfedezések kapcsolódását vizsgálva, az önszerveződő struktúrát mint médiumot kezelve körvonalazódik a Krízisközpont „tudományos tevékenysége”. Az eredmények sajátos mérési módszerének kidolgozása egy valódi önreflexiós keretet adhat, és a csoportmunkát is segítheti, ha időről-időre egy tágabb perspektívában, kísérletek sorozataként képes értékelni saját munkáját, ahol a tetteket szervező érzelmek és vágyak, és az ezek által generált konfliktusok, esetleges zsákutcák mind hasznos tapasztalatként lennének beépítve a folyamatba.

„Mi nem értelmetlen? Aminek társadalmi haszna van. A cég, aminek dolgozok, a vezetőinek termeli a hasznot, de mondjuk emiatt tudom csinálni a Krízisközpontot, mert olyan a munka, hogy nem kell bejárnom, és akkor dolgozom, amikor akarok.”

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány