A vágyak múzeuma

Amikor mástól sem hangos a hazai média, mint a Megbízott Egybeolvasztó kontextus-mantrájától, és a múzeumi szakemberek, művészettörténészek, kritikusok, szakmai szervezetek a Szépművészeti és a Magyar Nemzeti Galéria erőszakos, minden előzetes egyeztetést, hatástanulmányt és koncepciót nélkülöző, rapid összepréselése ellen felhozott érvei süket fülekre találnak, akkor a bécsi MUMOK-ban az új igazgató, Karola Krauss bemutatja, hogy egy másik intézmény lenyelése nélkül hogyan lehet átfogó, 20-21. századi kollekciót építeni és „kontextusgazdag” gyűjteményi kiállítást rendezni.


Karola Krauss a Vágyak múzeuma című kiállításon | fotó: Julia Stix © mumok

Persze A vágyak múzeuma című bemutatkozó kiállításhoz rendelkezésére áll a stabil alap: a huszadik századi modernizmus és avantgárd korszakait tanulmányi szinten is reprezentálni képes nemzetközi gyűjtemény, amely – gondolhatnánk – önmagában is kontextus-teremtő erejű. De ez valójában tévképzet; hiszen e tekintetben nincsenek a priori komponensek: egyfelől nincs műtárgyakban adott, „készen álló” kontextus, másfelől nincs eleve létező kontextus „mint olyan”, amit egyszerűen fel lehetne tölteni műtárgyakkal. Ugyanakkor a lokális (korábban nemzeti) művészet – az osztrák, de a magyar is – maga is egyféle kontextusképző potenciállal bír, és a legtöbb konkrét esetben csak részletesen kidolgozott specifikációval, korlátozott érvénnyel, vagy merev, kényszeredett, és a szándékot visszájára fordító (ön)kolonializáló módon lehet bemutatni egy lecsupaszított, „adottnak gondolt” nemzetközi (ma globális) kontextusban.


A Vágyak múzeuma című kiállítás, balról: Andy Warhol, Orange Car Crash, 1963, John Chamberlain, Trixie Dee, 1963; Louise Lawler, Plexi, 2010/2011 | Fotó: Julia Stix © mumok

A kontextusok nem „irányíthatók” az intézmények mintájára: kontextus nem teremthető izomból (de rendeletre sem), hiszen nem pusztán a raktárból (vagy a más raktárából) bizonyos sorrendben a kiállítótermek közös légterébe kerülő objektumok mozgatásáról van szó. A lokális és a nemzetközi kontextusok viszonyrendszerének létrehozása tehát nem logisztikai pasziánsz, de nem is „műkincs”menedzselési vagy marketingprobléma, hanem – szemben a készen elfogadott, a helyi pozíciót leértékelő értelmezési kerettel – kockázatos kihívás, szellemi erőfeszítést igénylő művészettörténeti „finomhangolás”.

A bécsi kiállítás expresszionizmustól, kubizmustól és korai absztrakciótól a kortárs posztkonceptualizmusig meghúzott íve ezt az említett két pólus (a lokális és a globális) felől egyszerre érvényesülő kontextus-teremtő erőt aktív módon veti be, tulajdonképpen „alkalmazza”: újrafogalmazza a jól ismert történeti sémákat, és mintegy közéjük illeszti a saját aktuális koncepciójában rejlő, a lokális kontextust megjelenítő elemeket.

 

 
Henryk Stażewski: White and Grey Relief no. XIII, 1961 | Fotó: Galeria Starmach, Krakau Courtesy Galeria Starmach, Krakau © Henryk Stażewski

A kronológiát tartja is meg nem is (alapvetően tartja); a rendezés szimbolikus módon a legfelső szintekről – az „égi szférákból” – indul, ahol a klasszikus és a háború utáni modernizmus és avantgárd emblematikus alakjainak munkái kaptak helyet klasszikussá lett kortársak (Richter, Baselitz) mellett. A levegős, white cube terek falain gyakran magukban álló művek (különösen a New York Schoolnak szentelt 3. szinten) rájátszanak a „transzcendens” művészeti élmény történeti narratívájára, annak jelenbe kiterjeszthetőségét sugallva. A kirajzolódó sokrétegű kontextusban láthatóvá válik az osztrák (Oppenheimer, Lassnig, Brandl) és Stazewski személyében (némiképp) a deklarált kelet-európai kontribúció is. Hogy ez utóbbi nem pusztán szólam, arról a 2. szinten lehet meggyőződni, ahol a cseppet sem erőltetetten továbbszőtt lokális (osztrák) szál (Rainer, Kogler, Zobernig) mellett a kurátor Sykora, Malich és Opalka művein kívül Geta Bratescu és a fiatal Marzena Nowak munkáit is integrálta az anyagba – utóbbit a minimalizmusra reflektáló kortárs pozícióként. A földszinten Krauss az eddigi logikán belül perspektívát vált: a lokális produkció – jelesül a bécsi akcionizmus – önálló, markáns állításként kontextusformáló párbeszédbe kezd az újrealizmussal és a korai Fluxussal. Itt is beveti a kortárs reflexiót (Claire Fontaine csoport), de – újszerű felvetésként – az arte povera kevésbé kanonizált figuráit (Pino Pascali, Piero Gilardi) is.


A Vágyak múzeuma, balról: Mario Merz, Il fulmine colpisce il campo, 1968; Michelangelo Pistoletto, Divisione e  moltiplicazione. Specchio-Angolo, 1976–1990; Pino Pascali, La vedova blu, 1968; Raymond Hains, Seita, 1964 |  Fotó: Julia Stix © mumok

Az alsó három szinten lefelé haladva egyre közelebb kerülünk a jelenkor művészetéhez, amit már legfentebb, az „égi” szinten is, majd újra és újra felbukkanó kortárs „indexként” Christopher Williams fotómunkái képviselnek. Ezeken a szinteken megváltozik a kiállítás modernizmust idéző karaktere, megsűrűsödik és ritmusa is lelassul; a reflektív, konceptuális képtípusok és objektek mellett megjelennek a videók és a projektek (museum in progress, Clegg&Guttmann). Az objekt műfaja alkalmat ad arra, hogy az osztrák szobrászok (West és a láthatóan erősen ambicionált Gironcoli) komoly hangsúlyt kapjanak. A legalsó, -3. szinten válnak plasztikussá Krauss preferenciái a MUMOK kortárs gyűjteménye fejlesztésére irányuló (és már megtett) lépései tükrében. Ezek alapján olyan posztkonceptuális művészetideál rajzolódik ki, mely az installatív fotómunkáktól és objektektől (Tom Burr, Yto Barrada, Henrik Olesen, Monika Sosnowska) az idővel bőkezűen bánó, lírai-meditatív videókig (Dorit Magreiter, Sharon Lockhart) terjed.

Az itt vázlatosan elemzett – és elsősorban a benne tetten érhető kontextus-képzésre kihegyezett – kurátori gondolatmenet szintről-szintre haladva további pozicionális összecsengések vagy ellentmondások, szétcsúszások és tematikai rétegek, esetenként jelentésmódosulások feltárását is lehetővé tenné, de mindez meghaladná az itt rendelkezésre álló terjedelmet – és bizonyára az olvasó türelmét is.

A kiállításhoz háromféle képcédula készült: ezüst, barna és fehér színű. Az első a „vágyott” munkákat, a második a „megvalósult vágyakat”, a harmadik pedig a gyűjtemény törzsanyagából a kiállításba emelt műveket jelöli. Így az ezüst lapocskákon többnyire művészek és galériák, a barnákon pedig a friss vásárlásokat finanszírozó cégek és személyek szerepelnek a „származási helynek” fenntartott sorban. A barnák rövidesen kifehérednek, az ezüstök – ha Krauss és munkatársai sikerrel járnak – idővel barnává színeződhetnek majd.

A vágyak múzeuma kiállítással az új igazgató nemcsak kurátori intencióit és saját, a huszadik századi és a kortárs művészetre vonatkozó történészi szemléletét, hanem az azzal koherenciát mutató gyűjteményfejlesztési irányvonalát is közszemlére tette – mintegy felkínálta a nyilvános kritikai diskurzus számára.

Andrási Gábor

A vágyak múzeuma
MUMOK, Bécs, 2012. január 8-ig.
 

One thought on “A vágyak múzeuma

  1. Akkor irány a Mumok.

    Micsoda disznóság, hogy kiírják, kitől kapták a pénzt.

    Ez is csak másutt lehet!

Comments are closed.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány