Valamikor a 80-as évek vége felé tetőzött az a hullám a képzőművészetben, mely többé-kevésbé közvetlenül Jean Baudrillard szimulációelméletére épített. Különös idők voltak, pár pillantatra tartósnak tűnt az állapot, hogy teoretikusok konkrétan befolyásolni tudják a művészetet (nem volt tartós) sőt, művészeti piacot (ez valamennyire tartósíttatott). Aztán a 90-esek, az imént említett Baudrillard-ral szólva "a történések sztrájkja" és a szimulációelmélet bevonulása a filmbe, ami a Matrix-ben kapta meg emblématikus formáját, megszilárdította, kanonizálta a felfogást, mely szerint a hiperrealitás a valóság felszívódása a fikcióba. (Például a Matrix szimulált világa, vagy a Truman Show reality-showja, amit a főhős, és a néző, aki azonosult vele, magának a realitásnak vél.) Talán senkinek eszébe sem jutott, hogy fordítva is lehetne: a fikciók szívódnak fel a valóságba. Pedig 2001 óta ez történt és a mai napig is történik, masszívan és a kultúra sok csatornáján.
Évek óta az irodalom legsikeresebb művei önéletrajzok, vagy legalábbis önéletrajzi ihletettségűek. Igen, az önéletrajz egy irodalmi műfaj, az önéletrajzíró regénybeli énje nem azonos tényleges énjével, a műfajnak kötött formái vannak, tradiciói és konvenciói. Nem számít, kizárójeleztetik. Néhány kritikus nem hajlandó elfelejteni szakmáját és továbbra is irodalomról ír, a többség viszont beadta derekát, néha talán örömmel, és valóságként kezel minden szót. Igen, a reality-tv úgy válogatja össze világsztárjait, hogy azok konfliktusba kerüljenek egymással, és/vagy a scriptben adott irányvonalak mentén kiprovokálja a konfliktusokat. Nem számít, a konfliktusok, a düh, a perpatvar, a verekedés, vagy a szex amit a plafonra szerelt kamera, melyről a szereplők (állítólag) nem tudnak, homályosan közvetít, mindez már valódi. Wenda Gu emberi hajból készít installációkat – munkái révén híressé vált. És ha műhajat használt volna? Damian Hirst állattetemeket konzervál formaldehidben, esetleg bearanyozva. Memento mori-ja (Love of God, 2007) platina és gyémánt, de a fogak emberi fogak. Mi lenne, ha gipsz- vagy műanyag állatok, ha műfogak lennének?
Valamelyik katonacsászár a Római Birodalom lefelé ívelő szakaszában dekrétumban adta ki, hogy a színpadi szex igazi legyen; és talán a kínzás és akár a halál is. Az utóbbiak esetleg nem is szerepeltek a leiratban, de gyakorlattá váltak. A darabok a fikció felől a valóság, a realizálás felé sodródtak. Egzotikus állatok és emberek, vagy tárgyak felvonultatása, szex és halál, minden igazi, fikción túli. Realizáció kontra fikció: az előadásokon az elbeszélés, a történet, az elképzelt háttérbe szorult, nem számít a képzelet, az igazi számít. A képzelőerő leértékelődött a – bármilyen eszközzel kreált – valóság javára. A Birodalom lealkonyult, ennek bizonyára sok oka van; én arra voksolnék, ezek egyike az, hogy felhagyott bízni a képzeletben.
Bízni a képzeletben? A igaziságcentrikussá vált kultúrában a fikció azzal válaszol, amivel tud – önmagával. Önmaga megtöbbszörözésével. Példa lehet a Doctor Who immár néhány éves újraélesztése. Minden egyes negyvenperces epizódban a sci-fi irodalom ezer oldalnyi vívmánya bukkan fel, ismétlődik. Tulajdonképpen egy rendkívül hálás helyzet, mert a félévszázadnyi sci-fi – pulp, spacecowboy, comics, de Arthur C. Clarke vagy Philip K. Dick is – terrénumon kívülre került, játékos futurológiából fantasy-vá devalválódott, jövőképmentes korunkban csődtömegként hever előttünk. Miközben a Doctor Who perfekt recycling, aközben arra is utal amit tagad: amíg nézzük, elfelejtjük a valót. Csakhogy ez a való talán maga is konstruált, még jobban mint a Doctor Who szteoridizált fikciója.
A hiperreális tehát lassan pólust váltott, tíz éve még a dolgok és történések irrealitását hordozta, mára az igazi kultuszát ünnepli, mindenütt mindig az igazit keresi. A rabszolga színpadi halála valódi, ám ettől még egy színdarab része – csak az elképzelhetőség helyébe a realizálás lépett. A fikció belemosódik a valóba, feloldódik benne. Ezért tekintem ezt az állapotot a hiperreális fázisfordult formájának és nem valami újnak.
Michael Glawogger: Workingman’s Death
Michael Glawogger: Workingman’s Death
Michael Glawogger: Workingman’s Death
Jacques Lacan "Valós" fogalma nem a mindennapi nyelvben megszokott jelentéssel bír, a Valós éppenséggel a nyelv előtti állapot. A természet állapota, melytől végképp elválassztattunk, mihelyt nyelvünk lett, hogy pontosabban idézzem. Ez a Valós tehát csak újszülöttek realitása; ebben az állapotban nem létezik más, mint a szükségletek. A pár nappal ezelőtti blogban két filmet említettem, ahol a munka, a világszerte ismert focistáé és az ismeretlen tömegekéé, kapott szerepet. A sor folytatható, ha nem is hosszasan: a "Workingman’s Death" Michael Glawoggertől és, noha tematikusan más, a Bregtje van der Haak készítette "Lagos/Koolhaas". Az utóbbi Rem Kolhaas lagosi látogatásairól szól, az építész ugyanis ennek a gyorsan növekvő városnak a önszerveződési folyamatait vizsgálta, azt, ahogyan a felbomlott politikai rend által magárahagyott város a még e felbomlás előtt kiépített modern infrastruktúrát értelmezi újra, tölti meg ennek tereit – legtöbbször munkával. A munka pedig a szükségletek birodalmába tartozik, különösen az ezekben a filmekben látható munka (Zidane itt talán kivétel…), gyakran a globális gazdasághoz idomuló de preindusztriális szervezettségü tevékenység. A hiperreális gazdaság generálta globális hitelválság pillanatában látni ezeket a tevékenységeket, ez valóban idegenebb és furcsább, mint akár a Doctor Who fikciója. "Valós", közel a szó Lacan-i definiciójához, a szükség birodalmához tartozó, a szükség anatómiáját bemutató. Ebben különbözik radikálisan a hiperrealitás prefabrikált igaziságaitól.
Sophie Calle: Take Care of Yourself
Sophie Calle: Take Care of Yourself
Sophie Calle minden bizonnyal az elsők között alkalmazta az "igazi" vonzerejét, már 1981-ben elkészítette szériáját "The Hotel", amelyben azt a legtöbbször disznóólszerű állapotot fényképezte, amit a szállóvendégek szobáikban produkáltak. A tavalyi Biennálén Velencében bemutatott "Take Care of Yourself" elvben hasonló, ám tartalmaz egy meglepő fordulatot. Egy emailben kapott szakítólevelet osztott ki 107 nőismerősének, és arra kérte őket, értelmezzék azt, reagáljanak rá. Az eredmény volt a kiállítás. A mail igazi, önéletrajzi (ha tényleg az… ); viszont az interpretációk és reakciók már imaginárius megoldások, tökéletesen a fikció világába tartozók. Mi ragad meg e munkában? Az, hogy igazi a levél, vagy az, ahogyan mindazok, akik reagálnak rá képzeletüket használják, fiktív megoldásokat mutatnak be? Ez már értelmezés kérdése, de ha az utóbbi, akkor ez már kifelé vezet a Valós vonzásából..
Sophie Calle nagyon megfontoltan – másokat is felhasználva – manipulálja a valóságot. Eszközként használ valós (anyja halála ) és kreált történeteket vagy azok részleteit (szakitás,stb) ahol csak az érintett személyt nem kérdezte meg pl a szakitás valós okairól. Valószinüleg azért nem mert nem volt bátorsága szembe nézni a saját magára vonatkozó fájdalmas tényekkel, másrészt azok zavarolag hatottak volna a müvészi koncepcióra. Ezt az öszintének tünö játékot már egyszer elsütötte csak akkor nem ennyire kidolgozott, steril biennálé formába csomagolva. Célja nem más mint bármi áron eladhatóvá válni. Ez se baj ,ha ez vállalva van,csak többnyire ez a rész van a legjobban a legtöbb müvész által titkolva. Ideologiákat könnyebb faragni mint öszintének lenni. Természetesen lehet azt mondani hogy a manipulácio is valóság státuszba kerül – a manipulácio valósága -, de pont ezért, mindennél fontosabbnak tartom a motivácio megtisztitását alacsony indittatású vagy célú elképzelésektől. Nem tartom érdemesnek ” 15 perc siker ” ért eladni a szabaddá válás kisérletének lehetőségét.