A távolság meghatározása: idők és terek. Meg nem valósult művek 3.0

A Frankfurter Allgemeine Zeitung (F.A.Z.) német napilap címoldalán láttam meg először azt a fényképet, amely ennek az írásnak alapjául szolgál, illetve indította el azt a gondolatkísérletet, amit most próbálok felvázolni. A képet Andreas Müller fotográfus készítette és a F.A.Z. 2015/július 30-án megjelenő számában lett közölve. Rajta különböző tárgyak láthatóak, úgymint egy narancssárga szék, egy kicsit megviselt, fényképészeti szalonokból ismert szürke háttérvászon, egy kameraállvány és egy digitális fényképezőgép. A képhez tartozó cikkben a Németországba érkező menekültek regisztrációjáról olvashatunk.

Blazsek András: Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2015 (digitális kép)

A fénykép riportjelleggel mutat be egy környezetet, ahonnan egyetlen dolog hiányzik: maga a riportalany. Müller a képet feltehetőleg az egyik regisztrációs központ fotóstúdiójában készítette, ahol egy azonosítási eljárás részeként az országba érkező és menedékért folyamodó emberekről készítenek portrékat. A tárgyak arról árulkodnak, hogy ez egy ideiglenes stúdió: például a nagyméretű szürke papír, amit háttérként használnak, vagy a szék, ami alatt ragasztószalaggal megjelölt különböző pozíciók láthatóak: a profil, fél-profil és szembeni nézetek helyzetei. A földön egy mérleget is láthatunk, illetve egy-két kisebb méretű tárgyat. A kép közepét egy fekete, keresztet formázó kameraállvány tölti ki, a kereszt jobb oldalához rögzítve található a kép egyik főszereplője, a fényképezőgép.

A képet, amit most megpróbáltam minél pontosabban körülírni, július 30-án kora reggel láttam meg egy újságos stand előtt, amikor befordultam a kölni Mühlenbach Strasseról a Hohe Strassera. Azon a reggelen éppen a Médiaművészeti Akadémiáról igyekeztem egy közeli pékséghez, és nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak, csak jóval később vettem észre, hogy a kép valamiért beleégett a tudatomba. Pár év múlva, mikor átnéztem körülbelül egy évnyi digitális folyóiratot, újra megtaláltam a fényképet a F.A.Z. digitális archívumában. Ami nem hagyott nyugodni, az a képen található hiány volt. Müller valószínűleg az üres székkel próbálta meg érzékeltetni a szituáció személytelenségét, azt, hogy bárki, bármikor kerülhet hasonló helyzetbe. Ugyanakkor abban sem lehetünk biztosak, hogy nem egy, a kép kedvéért berendezett környezetet látunk a fotón. Abban az időben számos olyan fényképet publikáltak, amelyeknél nem lehetett tudni, hogy pontosan mi történt az exponálás előtti egy-két másodpercben. Voltak beállított fényképek, amelyekről később kiderült, hogy az eredeti kontextustól teljesen eltérő tartalommal adták el őket külföldi hírportáloknak. Müller fotójának ezen ambivalenciája mellett a képen érzékelhető temporalitás is felkeltette a figyelmemet. Az időbeli kiterjedés a földre ragasztott jelek segítségével válik érzékelhetővé, ami elsősorban távolságot határoz meg, de a testek helyzetének csereidejére is utal. Illetve magának a fényképezőgépnek is van időbeli kiterjedése: az expozíció zárideje.

A Müller képéről leolvasható megfigyelések párhuzamot mutattak egy korábbi munkámmal. 2008 telén Münchenben készítettem egy konceptuális művet, aminek a középpontjában egy rövid szöveg (A távolság önmagamtól 10 másodperc) és egy egyszerű tükör található. Ugyanez a mondat megismétlődik tíz sorral lejjebb. A szövegben visszafelé számolunk tíztől nulláig, minden számnál csökken a betűtípus nagysága és a két tükrözött ikermondat közötti sorok száma, a nullánál pedig nincs további eltolódás. Mivel a sorok és a betűméret is egyre kisebb lesz, a nézőnek egyre közelebb kell mennie a szöveghez, hogy le tudja olvasni a sorokat a tükör felületéről. Tehát amikor a legkisebb szöveget olvassa, a legközelebb áll a tükörhöz is. A sorok közötti távolságnak, a néző és a tárgy közötti távolságnak is egyfajta időbelisége van, azáltal, hogy a távolság másodpercekben van megadva.

Blazsek András: Mindenkori Távolság Meghatározása, 2008 (tükör, szerigráfia)

A befogadó pozíciója mindkét esetben két irányból is megragadható. Egyszer mint a megfigyelő, másodszor pedig mint a megfigyelés tárgya van jelen. A tükörnél önmaga tükörképe, Müller képén pedig az üres székbe beleképzelt személy, aki akár önmaga is lehet. Így egy komplex helyzet alakul ki, mivel a befogadó bizonyos értelemben megduplázódik és visszhang-kép alakul ki. Médiaművészként sokat foglalkozok a hanggal mint médiummal, illetve annak vizualizációs lehetőségeivel. A szonifikáció a vizualizációs eljárás ellentéte, ahol valamilyen technikai eszköz segítségével térben kiterjedt jeleket fordítunk át az időben kiterjedt hangoknak egy szekvenciájára. Így az átjárás kép és hang között biztosítva van, ha ismerjük annak rendszerét. Mind Müller képénél, mind a tüköralapú mű esetében megfigyelhető mozgásfázisok térbeli kiterjedéséből fakadóan a képek ezen elemei átfordíthatóvá váltak egy másik médiumra. A felsorolt térbeli mozgások és visszhang-képek miatt mindkét esetben felfedezhető a hang mint mellékszereplő. Egyik esetben sem konkrét hangról van szó, sokkal inkább a hangnak az időbeli késleltetéséről, ismétléséről, illetve ezeknek a képi jelenlétéről; tehát szinesztéziáról.

Ezt a gondolatsort folytatva röviden felvázolom, hogy a visszhangnak vagy késleltetésnek milyen három esetéről lehet itt szó. A klasszikus értelemben vett visszhang a hang fizikai tulajdonságaihoz igazodva úgy jön létre, hogy a hang kibocsátása után beleütközik egy kemény testbe, ami lehet architektúra vagy természeti képződmény, majd annak felületéről visszaverőik. A kibocsátástól a visszaverődésig eltelt idő kétszerese a visszhang ideje. Az analóg és a digitális médiumok korában azonban már régóta van lehetőségünk mesterséges visszhang létrehozására is. Analóg médiumok használatával létre tudunk hozni mesterséges visszhangot, ennek az előfeltétele, hogy magát a hangot rögzíteni tudjuk, így a jelenhez, ami később a múlttá válik, állandó hozzáférésünk lesz. Az analóg eszközökön a múlt lenyomatai fizikailag is jelen vannak, mivel egy kinetikus szerkezet mozgása hozza létre a reprodukciót úgy, hogy annak térbeli és időbeli kiterjedése is van. Ezzel ellentétben a digitális hang rögzítéskor ezek közül már csak az időbeliség marad meg. A digitális hang vagy kép reprodukciójakor az átkódolás ideje hozzáadódik a rögzítés folyamatához, de mivel a rögzített anyagoknak nincs fizikai kiterjedésük, így távolságuk megnő a fizikai jelenünktől1. A visszhang esetében saját fizikai hangunk az, ami később visszatér hozzánk. Internetes kommunikáció során minden képi és hangbéli kommunikációnk mint digitális memória ha nagyon kis ideig is, de letöltődik legalább egyszer egy hordozóra: tehát múlt és jelen keveréke az, ami létrejön. Vizuális és hangalapú kultúránkban a fizikai távolságok tehát lecsökkentek, a múlt és jelen egyvelegévé alakultak át2. Ebben a jelenben nem láthatjuk magunkat pontosan, mivel a jelenünk és múltunk állandó mozgásban van, ugyanakkor fizikai nyomot sem hagyunk a rögzítés során.

A távolság új értelmet kap a social distancing idején, amikor az internet lehetővé teszi, hogy tőlünk fizikailag távol lévő emberekkel osszunk meg különböző dolgokat. De ezenkívül milyen távolságokról lehet még hallani, hat láb vagy két méter? Ilyen távolságra kell lenni egy fertőzött embertől, hogy ne kapjuk el a vírust. Milyen időbeliségekről lehet hallani? Mennyi ideig tart még a karantén, mennyi idő alatt lehet kifejleszteni az oltóanyagot, hogy olcsón hozzáférhetővé váljon mindenki számára? Hong Kongban élek, amiről azt lehet tudni, hogy hat órával van előrébb a közép- európai időzónához képest, ahol az édesanyám él, és tizenkét órával Észak-Amerika keleti partjának az időzónájához képest, ahol pedig a feleségem családja él. Hong Kongban a vírus terjedése korábban kezdődött, vagyis a fertőzéseket számláló skála időben az európai előtt jár. Vajon előrébb vagyok vagy késésben vagyok? Hol vagyok? Térbeli és időbeli helyzetek fix pozíciókká váltak, amik mostantól ciklikusan változnak és visszhangként viselkednek, amikor viszont hozzányúlok bármilyen médiumhoz, a múlt, a jelen és a jövő egyszerre érvényessé válik.

Blazsek András

Szöveget szerkesztette: Nagy Zsófia

Blazsek András: 2020 (digitális kollázs)

Blazsek András (1984, Dunaszerdahely) szlovákiai magyar médiaművész. Az installáció, environment és a hangművészet foglalkoztatja leginkább. 2009-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, posztgraduális tanulmányait a kölni Médiaművészeti Egyetemen-en (Kunsthochschule für Medien – KHM) végezte 2012-2015 között. A Besorolás Alatt művészcsoport alapító tagja. 2009-ben és 2010-ben a +3dB Kortárs Hangművészeti Fesztivál kurátora. 2018-óta él Hong-Kongban, ahol a City University of Hong Kong médiaművészeti tanszékén dolgozik mint óraadó tanár.

Jegyzetek

1 Rothenbuhler, E. W., and J. D. Peters. “Defining Phonography: An Experiment in Theory.” The Musical Quarterly 81, no. 2 (January 1997): 242–64. https://doi.org/10.1093/mq/81.2.242.

Sterne, Jonathan. The Audible past: Cultural Origins of Sound Reproduction. Durham [N.C.] ; London: Duke University Press, 2003.

2 Ernst, Wolfgang. The Delayed Present: Media-Induced Temporalities & Techno-traumatic Irritations of “ the Contemporary”. Berlin: Sternberg Press, 2017.

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány