Több csatornás

David Maljkovich Scene for a New Heritage 3 (Az új örökség helyszínei 3)

Kopár, civilizációtól távoli domb tetején egy gigantikus méretű fémtorony emelkedik a magasba – a fémszerkezet esetleg egy UFO épület, vagy egy titokzatos, világuralomra törő főgonosz titkos bázisának a bejárata. Valójában a több mint húsz méter magas, alumíniumborítású szobor nem más, mint egy horvátországi partizánemlékmű, amit egy háborús szükségkórház helyén emeltek anno, még a Tito-féle politikai rendszer idején. Ma már nem több mint egy elhagyott, elfelejtett rom, kiesve az emberi emlékezet valamennyi konstrukciójából, újrafelfedezésre várva. Ezt a munkát, egy horvát képzőművész, David Maljkovich valósította meg, és a furcsa palotát értelmező videósorozatának harmadik része jelenleg az amszterdami Stedelijk Múzeum új szerzeményeket bemutató kiállításán látható.

A Scene for a New Heritage 3 (Az új örökség helyszínei 3) című videó egy, az emlékművet önmaga abszurditásában újra felfedező és értelmező fiatal művész munkája, egyben egy idő-utazást imitáló sorozat utolsó darabja. Maljkovich első művében negyven, a másodikban már hatvan évvel ugrik előre az időben, azzal a céllal, hogy felfedezze e furcsa építmény, az idők során esetleg elveszett rejtett funkcióit. A trilógia utolsó, Amszterdamban kiállított részében nincs feltüntetve a dátum, és a kilenc perces rövidfilmnek igazából narratív cselekménye sincsen – mindössze egy csoport fiatalt látunk, akik céltalanul álldogálnak és csevegnek a furcsa emlékmű előtti téren.

Csakhogy az amszterdami kiállítás-látogatók számára az álldogáló kelet-európaiakat bemutató film értelmezhetetlen katyvasznak tűnhet. Ugyanis a trilógiából önkényesen kiragadva, előzményei nélkül, az új múzeumi szerzemények részeként, vagyis afféle trófeaként lett kiállítva. A kedves látogatók csak elsétálnak a képernyő előtt, egy-két pillanatra esetleg megnézik a céltalanul lődörgő szereplőket, egyesek talán megpróbálják elolvasni a műhöz csatolt tömör, de emészthetetlen "novellát", majd továbbállnak. A kiállítás pontosan azt a sajátságot nem domborítja ki, hogy miért lehet a kérdéses trilógia a nemzetközi filmgyártás logikájával ellentétben kifejezetten a képzőművészeti közeg számára érdekes. Ez a sajátság a párhuzamos vetítés lehetősége, amely a múzeum tereiben valósulhat meg.

Filmnézési szokásaink rendkívül szerteágazóak, ezzel együtt mediálisan nagyon is determináltak: nem nézünk egyszerre több filmet több képernyőn, legalábbis normális esetben nem így osztjuk meg a figyelmünket – ez a kiállítások specialitása, ahol van helyünk és időnk ezt megtenni.

 

David Maljkovich Scene for a New Heritage 2 (Az új örökség helyszínei 2) Forrás:www.mercuryinretrograde.org

Leonardo Utolsó vacsorája nem több egy "izgatott asztaltársaságnál" – legalábbis egy ausztráliai bushman számára. E szavakkal írja le egy neves művészettörténész, Erwin Panofsky azokat a komoly nyelvi és vizuális jellegzetességeket, amelyek számunkra az "izgatott asztaltársaságot" egy könnyen azonosítható illusztrációvá, így a felhozott példában, az Utolsó vacsora szereplőivé alakítják. Hasonlóképp, (nem)működik Maljkovich videójának harmadik része az amszterdami látogatók vonatkozásában. Az első és második rész hiányában, amit látunk, nem több, mint egy "kevésbé izgatott, és unatkozó társaság", amelyet nem tudunk igazán hova elhelyezni, ezért jobb híján tovább sétálunk.

David Maljkovich Scene for a New Heritage 3 (Az új örökség helyszínei 3)
 

A szakmai szlengben van egy meghatározás arra nézvést, ha egy mozgóképet használó mű párhuzamos vetítést igényel – ez a több csatorna fogalma. Ha például egy videó három csatornás, az azt jelenti, hogy egyazon térben egyszerre három lejátszón látható. Elrugaszkodva ugyan a high-tech médiumoktól, de továbbra is ebből a szempontból vizsgálva a kérdést: miket sorolhatunk több csatornás művek közé? A csatornák ez esetben a figyelmünk csatornái: képesek vagyunk-e egy történetet egyszerre több forrásból követni, összerakni?

Otthon sosem néznénk meg egy filmet egyszerre három képernyőn – Majlkovich videója nem véletlenül került tehát a filmes helyett a képzőművészeti közegbe. Más felkészültséggel ülünk le otthoni karosszékünkbe, és mással lépünk be a képzőművészet kiállítótereibe. Ez utóbbi előnye a mérete, és az, ahogyan fogyasztásához viszonyulunk. Végignézzük. (Jobb esetben). De a televíziónézés közben is elkapcsolunk, ha azt látjuk, hogy az Amerikai Nindzsa 5-öt vetítik, holott még nem láttuk az első négy epizódot. A kiállításon, ellentétben a TV együgyűségével, lehetőségünk van egész sorozatokat egy helyen megtekinteni – már ha ki vannak állítva, és nem egyenként tévelyegnek szerte a világban, mint ez esetben.

Stedelijk Museum Amsterdam:
Eyes Wide Open – New to the Stedelijk & The Monique Zajfen Collection
2007.12.22-06.01.

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány