Politika és esztétika – Jacques Rancière Az érzékelhető felosztása című könyvéről

Sokan és sokféleképpen állást foglaltak arról a huszadik században, mi köze van, lehet vagy legyen egymáshoz a politikának és az esztétikának, ennek a tizenkilencedik század folyamán egymástól egyre élesebben elkülönülő két területnek. Jacques Rancière, egy Althusser-tanítvány és a mai francia filozófia egyik kiemelkedő alakja, ennek a még mindig és újra aktuális kérdésnek veselkedik neki Az érzékelhető felosztása című rövid munkájában, amely a néhány évvel korábbi Mésentente című könyvének továbbgondolása.

Ezért fontos tisztázni először, mi is hát a politika, amit – mint az egy filozófustól szintén várható – szerinte belső, lényegi viszony fűz az esztétikához (és a filozófiához). A politika élesen szemben áll valamivel, amit „police”-nak nevez, s amit talán államhatalomnak fordíthatnánk. Államhatalomnak (talán), és nem pusztán államapparátusnak, annak is, de azon túl a cselekvés-, lét- és beszédmódok összessége, amelyek közepette élünk. Rancière szerint ez tulajdonképpen annyit jelent, hogy a police, az államhatalom egyenlő a látható és a mondható rendjével. Vagyis esztétikai alapjai vannak. Hogy pontosan miért is? Azért, mert minden előzetesen rögzített emberi és állampolgári jogon és kötelességen túl vagy előtt az igazi kérdés az, hogyan és hol tekintik az embert beszélő lénynek, vagyis olyan lénynek, aki az érzelmek és érzetek jelzésén túl, ami az állatok sajátja, értelemkifejezésre, vagyis önálló megnyilvánulásra képes (a gondolat természetesen Arisztotelésztől származik). A „kifejezés” szó pedig azért fontos, mert mindmáig olyan ember is, aki csak az értelem megértésére, vagyis a parancs megértésére van kényszerítve. Ezt az embertípust hívták az ókori Athénban rabszolgának (utána jobbágynak, szolgának, bérmunkásnak stb.). A politika fogalma ebből a viszonyból bontható ki: a politika az a tett, amellyel láthatóvá teszünk valamit (például a munkát, amelynek csak termékét engedték látni), nyilvános térré teszünk egy helyet (például  csak a privát szférák közötti közlekedésre szolgáló utcát a barikádokkal), beszélő lénnyé teszünk egy addig hallgatásra ítélt csoportot (a munkásokat, a nőket, stb.). Felszabadítunk és egyenlővé teszünk – a két kifejezés Rancière alapfogalmait alkotja, amelyeknek korábban külön könyveket, esettanulmányokat szentelt (például egy pedagógiai esettanulmányt Le maître ignorant címmel). Felszabadítani nem azt jelenti, hogy valakit beleintegrálunk a már meglévő rendbe, egyenlővé tenni pedig nem azt jelenti, hogy egy struktúra felcserélhető elemévé tesszük. Az utóbbi tekintetében biztos vagyok benne, hogy Lyotard, egyik nagy ellenfele elemzése hatott rá, amely szerint az egyenlőség elve tulajdonképpen a kapitalizmus legnagyobb ideológiája: ha mindannyian egyenlők vagyunk, ha elvileg bárki felcserélhető bárkivel, mindenki lehet az állam elnöke például, akkor igazából a használati értéknek a csereértékre való teljes redukálását hajtottuk végre, vagyis a kapitalizmus logikájának engedelmeskedtünk, és ráadásul végső soron mindannyian kiszorulunk a politikából (ezt nevezi Rancière parapolitikának). Ő viszont a maga részéről nem a lokalitás, regionalitás, helyi és civil kezdeményezések stb. alteritás-logikája felé indul el innen, mint Lyotard, hanem – talán úgy fogalmazhatnánk – a külső jogai melletti kiállás felé. Ezért beszél Lyotard différend (nézeteltérés) fogalmával szemben a mésentente, az egyet nem értés racionalitásáról, amikor nem félreértünk egy szót, mert homályos a jelentése, nem is félreismerünk valamit, mert pontatlan a tudásunk vele kapcsolatban, hanem értjük, mit mond a másik, csak éppen mi mást értünk a szó alatt, mert mást akarunk kifejezni, olyasvalamit, amelynek nincs helye és ideje, vagyis csak zajként észlelhető a rendszerben. A tét tehát nem a dialógus, a probléma pedig nem dialógusfilozófiai, hanem maga a szituáció és az, amiről beszélünk, az érzéki közös, az érzékelhető felosztása.

 

Így talán már könnyebben érthetővé válik, mi az esztétika politikai tétje, az esztétika politikája, amivel Az érzékelhető felosztásában foglalkozik Rancière. Az esztétikai felosztásnak három nagy formáját különbözteti meg és jellemzi itt röviden, ezek a színház, az írott szöveg és a kar. Mivel az olvasót nem szeretném megfosztani az értelmezés élményétől, e mű ismertetésétől eltekintek. A szöveg világos, áttekinthető és összefoglaló jellegére hívnám csak fel a figyelmet, amely jó bevezetővé teszi Rancière gondolkodásába. A folytatás talán az lehetne, hogy egy konkrét elemzést vagy elemzéseket tartalmazó kötetet is mellé tehetnénk. Ezzel lenne igazán teljes a kép. Mert sajnos a szöveg jellegéből következően (egy-egy feltett kérdésre válaszol Rancière átfogóan az egyes fejezetekben) az ilyen elemzéseket itt nélkülöznünk kell. Pedig van ilyenből is bőven. Ha konkrétabb (és újabb) esztétikaelméleti elemzésekre vágyunk, a Malaise dans l’esthétique-et vagy a L’inconscient esthétique-et, ha irodalmi (elsősorban prózai) elemzésekre vagy irodalmi elemzések elemzésére, a La chair des mots-t, ha líraelemzésre és líraesztétikára, a Mallarmé, la politique de la sirène-t, ha filmelemzésre, többek között a La Fable cinématographique-ot, stb. ajánlhatnánk.

Seregi Tamás

A könyv október 1-én jelenik meg
Jacques Rancière: Esztétika és politika. Az érzékelhető felosztása (Elmegyakorlat. Műcsarnok-könyvek 03.), Műcsarnok kiadó, 2009 /ford. Jancsó Júlia/ 64 p
Slavoj Zizek utószavával (Ranciére tanítása) /ford. Jean-Louis Pierson/
ISBN 978-963-9506-36-7

A mű eredeti címe:
Jacques Rancière: Le partage du sensible. esthétique et politique
© 2000 La fabrique éditions

Utószó:
Slavoj Zizek: The lesson of Rancière in: Jacques Rancière: The Politics of Aesthetics
© 2004 Continuum International Publishing Group

Seregi Tamás a fordítás lektora volt.

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány