“People before Profit! People before Objects!”*

Meg nem valósult művek 3.0

Április elején, alig 3 héttel azután, hogy New Yorkban a járvány miatt határozatlan időre bezártak a múzeumok, futótűzként terjedt a művészeti világban a hír, hogy a legtöbb amerikai művészeti múzeum egyik napról a másikra fizetés nélküli szabadságra küldte munkatársait, illetve jó részüknek felmondta szerződését is. A MoMA közel hetven részmunkaidőben dolgozó múzeumpedagógustól vált meg, mondván valószínűleg hónapokig, de akár évekig is eltarthat, mire újra szükség lesz a munkájukra.

A koronavírus okozta gazdasági válság előtérbe tolta a múzeumi szférát jellemző egyenlőtlenségeket. A legtöbb múzeumban, és galériában a közös teherviselés elve helyett a hierarchia alján lévő, részmunkaidős, illetve az állományon kívüli munkaerőt (contingent worker) bocsátották el legelőször. A múzeumi dolgozók jelentős része pedig ilyen állományon kívüli, szabadúszó munkavállaló, aki sem egészségbiztosításra, sem betegszabadságra, sem bármiféle egyéb juttatásra nem jogosult. Ez a munkaerő törvényileg munkanélküli segélyre sem tarthat igényt, bár ezt most a járványra való tekintettel rendelettel módosították. Erre azért volt szükség, mert jelenleg már a teljes amerikai munkaerő körülbelül 40%-a szabadúszó, illetve alkalmi foglalkoztatott (hakni munkás).

A képen a Brooklyn Múzeum munkatársai által kialakított háborús közösségi kert látható 1917-ben. A képet Camilo Godoy használta az Art.Work.Place megbeszélésen tartott beszámolójában. Forrás: Brooklyn Museum Quarterly, 1917

Amerikában, ahol a fizetésekről hagyományosan nem illik beszélni, és az intézményi bértáblák gyakran nem transzparensek, egyre több ágazatban kezdik a fizetés- és juttatásbeli különbségeket alulról szerveződve nyilvánosságra hozni. Az Arts+Museum Transparency kezdeményezte először, hogy a kurátorok és múzeumi dolgozók béradatait egy nyilvánosan elérhető Google dokumentumba gyűjtsék, amibe bárki beírhatta a saját fizetését. Ebből egy országos szintű múzeumi bér-adatbázis született, amit már lehet hivatkozási alapnak használni. Tavaly szeptemberben hasonló kezdeményezés indult a felsőoktatásban, most pedig egy a legnagyobb kulturális intézményekre kiterjedő táblázatot állított össze az Independent Cultural Workers csoport.

Négy nagy New York-i művészeti múzeum (MoMA, Metropolitan Múzeum, Brooklyn Múzeum, Whitney Múzeum) adatait összehasonlítva kiderül, hogy a Brooklyn Múzeum kivételével a múzeumpedagógusok nagy része mindenhol szabadúszó alkalmi foglalkoztatott, akit a megtartott művészetpedagógiai foglalkozások után fizetnek óránként 50-től 110 dollárig terjedő órabérrel. Ugyanezeknek a múzeumoknak az igazgatói 600 000 dollártól 3 millió dollárig terjedő fizetést vesznek fel évente, a számukra biztosított luxuslakások és egyéb juttatások értékét nem is számolva. Erről Camilo Godoy, művész, múzeumpedagógus beszélt az április elején először megtartott Art.Work.Place krízismegbeszélésen. Az Independent Cultural Workers adatbázisából azt is megtudhatjuk, hogy a MoMA igazgatója például 48-szor annyit keres, mint egy múzeumpedagógiai asszisztens ugyanabban az intézményben, akit most valószínűleg fizetés nélküli szabadságra is küldtek.

Ugyanebből az adatbázisból az is kiderül, hogy melyik intézménynek mekkora az alapítványi vagyona, és ennek hány százalékát teszi ki egy, a bérhierarchia alján lévő alkalmazott éves fizetése. Század-, ezredszázalékokról beszélünk. Mindez azért érdekes, mert a válság előrehaladtával egyre inkább előtérbe kerül a kérdés, hogy a múzeumok miért nem nyúlnak az alapítványi vagyonukhoz, hogy megmentsék az alkalmazottaikat. Vagy az alapítványi kassza megnyitása előtt első lépésként miért nem a múzeumigazgatók fizetését csökkentik drasztikusan, esetleg nullázzák le egy időre. A NYC Art Workers csoport petíciójában – amit több, mint 3000-en írtak már alá – konkrétan azt kéri a New York-i művészeti múzeumoktól, hogy mielőtt bárkit is elbocsájtanak, a múzeumigazgatók mondjanak le a fizetésükről, az igazgatósági tagok a munkatársak megtartása érdekében gyűjtsenek támogatásokat, és mérlegeljék esetleg egy-egy műalkotás eladásának lehetőségét is, ha ezzel munkahelyeket lehet megmenteni.

Democracy in Print Workshop, 2017, MoMA. Fotó: Beartiz Meseguer. A MoMA weboldalán számtalan ehhez hasonló képet lehet találni. Az intézmény az adománygyűjtő kampányaiban,és a donorokkal való kommunikációjában is gyakran használja a múzeumpedagógusok munkáját. Forrás: https://stories.moma.org/art-as-experience-80-years-of-innovative-learning-with-moma-e31327baad8

Ezek a javaslatok a feje tetejére állítják a múzeumok hagyományosan elitista funkció-hierarchiáját, amiben a kutatás, és megőrzés valójában fontosabb, mint az ismeretterjesztés és a közösség szolgálata. Az aláírók megkérdőjelezik annak érvényességét is, amit a múzeumi vezetők a leépítésekről szóló körlevelekben gyakran említenek: minderre azért van szükség, hogy a múzeumot a jövő generációknak meg tudják menteni. A petíciók viszont azt hangsúlyozzák, hogy a múzeumok felelősséggel tartoznak azokért, akiket alkalmaznak, és akik gyakran hosszú évek óta dolgoznak ezekben az intézményekben. Az általuk hozott és összegyűjtött tudás, tapasztalat, kreativitás és innováció teszi a tárgyak gyűjteményét múzeummá, és ennek a tudástőkének az elvesztése a múzeumok további sorsát kérdőjelezheti meg.

A pedagógiai funkció leépítése ráadásul a múzeumok küldetési nyilatkozatának meghazudtolása, hiszen minden fentebb említett múzeum a pedagógiai programokra építi a küldetését, ezzel igazolva non-profit státuszát, és az állami és városi szintű támogatásokat. Ezzel a lépéssel a szélesebb közönség, de különösen a hátrányos helyzetű diákok igényeit hagyják figyelmen kívül. A petíciókat aláíró múzeumi dolgozók figyelmeztetnek arra is, hogy leépítések a sok harc árán kivívott intézményi diverzitást is veszélyeztetik, mivel a kisebbségi háttérből jövő munkaerő tipikusan az alacsonyabban fizetett és most megszűnő pozíciókban tudna csak elhelyezkedni.

A helyzet iróniája, hogy pont a kortárs művészeti intézmények járnak élen a megszorításokban és elbocsájtásokban, ahol egyébként a társadalmi érzékenység, igazságosság, és a radikális politika egyre „divatosabb” témává vált az elmúlt évek kiállításaiban. A mostani krízis viszont megmutatta, hogy a múzeumi vezetőknek eszük ágában sincs ezeket az elveket a saját intézményeikre alkalmazni.

Egyelőre két nagyon különböző múzeumkép rajzolódik ki az elmúlt hetek történései nyomán. Egy jórészt kapitalista nagyvállalati elveken működő elitista intézmény képe áll szemben, egy radikális, élő intézmény képével, ahol nem elsősorban a tárgyak, hanem az ott dolgozók tudása, kreativitása, és elkötelezettsége a megőrzendő érték.

Több fórumon is elhangzott mostanában, hogy a kezdeti sokk után most már azon kell gondolkoznunk, hogy milyen világot szeretnénk építeni a mostani válság elmúltával, mert ha nem kezdünk el erről közösen gondolkodni, mások fogják eldönteni helyettünk. Az Art.Work.Place második krízismegbeszélésén már arról volt szó, merre lehetne elindulni onnan, ahol most vagyunk: adósság sztrájk, méltányos, mindenki számára elérhető egészségbiztosítás, kölcsönös segítségnyújtás volt a téma. Még nem lehet tudni, hogy a mostani helyzetből mit fogunk tanulni, de már most úgy tűnik, ha nem lesznek radikális változások, a múzeumi világban sokan fogják végleg elhagyni a pályát.

Dean Spade és Ciro Carrillo kölcsönös segítségnyújtásról szóló kisvideóját az Art.Work.Place második krízismegbeszélésén mutatták be.

*Helyezzük az embereket a profit elé! Kerüljenek az emberek a tárgyak elé!

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány