Alexandra Piricitől szeretettel – imagetanz 2014, Bécs

A 13. kasseli Documenta Neue Galerie-beli kiállításán történt, hogy a végkimerülés határán az egyik terembe lépve, Rihanna We Found Love című slágere ütötte meg a fülemet egy kiállított videó zenei aláfestéseként. Bevallom, megkönnyebbültem, akárcsak akkor, amikor a legutóbbi, Berlinben rendezett Former Westen rátaláltam Phil Collins They Shoot Horses című, palesztin fiatalokat táncoltató, 420 perces diszkó-maratonjára, amelynek helyszínét a továbbiakban pihenőszobaként látogattam. Valamelyest hasonló érzéssel töltött el az, ahogyan március végén a bécsi Brutban megrendezett, imagetanz nevű performanszművészeti fesztivál bukaresti meghívottja, Alexandra Pirici kérésemre elém állt, a szemembe nézett, és elkezdte énekelni a Titanic betétdalaként ismert My Heart Will Go On című Celine Dion-számot.

beyonce - drunk in love video.JPG

Delicate Instruments Handled with Care, 2014. 03. 21., Brut, Bécs l Beyoncé Drunk in Love című videoklipje l Fotó: Andrei Dinu l © Alexandra Pirici

Mielőtt leírnám, hogy mi történt még március 19. és 20. között a Brutban, egy mondat erejéig időznék a They Shoot Horses említett esetén: Collins azt mondja, hogy ez a videó „a kényszerítettség gyönyörét tárja elénk”, én pedig mint a sötét szoba földjén ülő, fáradt néző azon töprengtem, mily gyengéd és csalogató tud lenni a kiállítótéri pop, amely ott és akkor egy t.A.T.u.-szám dallamain keresztül szellemi kimerültségemre gyógyírként hatott. Az természetesen túlzás volna, ha a mű szempontjából valami teljesen irreleváns irányt adnánk a videóban szereplő palesztin táncolók történetének – nem hagyhatjuk ki az értelmezéséből például azt, hogy ez mind egy olyan helyen történik, „ahol a megaláztatás rutinszerű” – azonban mégiscsak felkínálkozik a lehetősége annak, hogy – éppen az idézett mondat mentén – a t.A.T.u-t, de akár visszakanyarodva az első példához, a kiállítótéri Rihannát, a  kényszerítettség gyönyöreként éljük meg egy olyan, mind fizikálisan, mind intellektuálisan megterhelő helyzetben, mint amilyen általában egy kortárs kiállítás.

Phil Collins, they shoot horses, 2004, Two-channel synchronised video projection.jpg

Phil Collins: They Shoot Horses, 2004 l © Shady Lane Productions
 

Nem tudom, hogy Rihanna eszébe jutott-e Piricinek, de valami hasonló gondolat vezérelhette, mikor a már említett My Heart Will Go On mellett egy Beyoncé-sláger, a Drunk in Love videoklipje, néhány percnyi Jane Fonda aerobic vagy például a hastánc és a Coca-Cola reklám is felkerült arra az 50 fogásos „menüre”, amelyet a szintén bukaresti táncművész-koreográfusok, Madalina Dan, Farid Fairuz és Manuel Pelmus társaságában tálalt a Brut kiürített földszinti táncterében. A szóban forgó Delicate Instruments Handled with Care című performansz előadói olyan, egyébként szintén közismert, közelmúlt- és jelenbéli pillanatok, politikusi tettek és kulturális jelenségek közé csempészték be ezt a populáris vonalat, mint a Pussy Riot moszkvai intervenciója, a halott Ceaucescu házaspár, Stanley Kubrick Űrodüsszeiájának monolitos jelenete, Bill Clinton nyilvános bocsánatkérése a Monica Lewinsky-vel való viszonyáért vagy Obama selfie-je Nelson Mandela temetésén. És akkor ezen kívül volt még Ludwig Wittgenstein, a mostanában olyan divatos Slavoj Zizek, Pina Bausch és John Cage is – hogy csak néhány jelen lévő képviselőjét említsem az úgynevezett magaskultúrának. A fesztivál látogatói napi három órában ezek közül „rendelhették meg” egy kinyomtatott listával a kezükben a terébe lépve, abban helyezkedve, hogy mit játsszanak el a performerek.

jane fonda's aerobic video (2).JPG

the dead Ceausescu couple (2).JPG

Delicate Instruments Handled with Care, 2014. 03. 21., Brut, Bécs l Fent: Jane Fonda aerobic felvétele 1982-ből l Lent: A halott Ceaucescu házaspár l Fotó: Andrei Dinu l © Alexandra Pirici

Az újrajátszás – vagy angolul re-enactment – mint forma ismerős eleme Pirici munkásságának, aki az 55. Velencei Biennále román pavilonjának felkért művészeként, a Brutban is közreműködő Pelmussal karöltve, a Velencei Biennále immateriális retrospektív kiállítását rendezte meg 2013-ban: néhány utcai ruhás performer társaságában játszották újra az elmúlt évek nemzeti pavilonjait a puritán tér fehérre festett falai között. A Claire Bishop által is dicsért produkció volt ez első a közös munkák sorában, melyet rengeteg hasonló témájú felkérés követett, például a párizsi Pompidou Központban rendezett Just Pompidou It. Retrospective du Centre Pompidou felől, és többek között ezeket a felkérő leveleket vitte színre Pelmus az Is the Living Body the Last Thing Left Alive? címmel a Hong Kong-i Para Site-ban rendezett nemzetközi performansztörténeti konferencián a múlt hónapban.

pelmus.jpg

Alexandra Pirici és Manuel Pelmus: An Immaterial Retrospective of The Venice Biennale, 2013 l Az 1924-es 14. Velencei Nemzetközi Művészeti Kiállítás japán terméből egy két tigrist ábrázoló rajz eljátsszása l Fotó: Italo Rondinella l © Biennale di Venezia 

A Brut-béli újrajátszás-sorozat alkalmával azonban az alkotók különös gondossággal fordultak közönségük felé: a hasonló eseményeken megszokott, kulturális elit tudástárából vett referenciákat, amint az látható az általam rövidített listából is, egy tulajdonképpen mindenki számára hozzáférhető körítésben tálalták. Ennek az egyik apropója pedig az, hogy az idei imagetanz témája a törődés volt, amit már annak teljes címe is jelez: Festival for Coreography, Performance and Care. Ahogyan Erdődi Katalin, a fesztivál kurátora is hangsúlyozza – egy vele készült interjúban –, a törődés nemcsak mint téma, de mint módszer is érdekes lehet. Piriciék preformanszában egyrészt a választott témák emberközelisége – hisz kinek ne lenne ismerős egy Mozart-golyó, a Holdra szállás vagy az emotikonok (csak hogy újabb tételeit említsem a menünek) –, másrészt az előadás módja, tehát az, hogy rendelni lehetett, akár többször is, éreztették, hogy a művészek törődnek velünk. Mindemögött persze meghúzódik a Brut azon törekvése, hogy a Bécsre jellemző kultúrsznobizmus ellenpontozásaképp az intézmény már jó ideje a populáris kultúra eszköztárával, a klubkultúrát idézve közelít a kortárs művészetben gyakran felsejlő szociális és politikai problémákhoz: például azzal, hogy bulikat rendez.


Piriciék azzal, hogy magasröptű diskurzusok margójára tett, popkultúrát megidéző helyzeteket játszottak el kortárs művészetként, úgy éreztem, az intézményi keretek akadémikus merevségétől elfáradó, hozzám hasonló látogatóknak szándékoztak kedveskedni. Na meg azt a gondolatot ébresztették bennem, hogy a pop sokkal szexibb, mint azt a kortárs művészet gondolná. Köztudott, de mégsem jut olyan gyakran eszünkbe, hogy az a művészet, ami szórakoztató is, a közönség szociális és politikai problémákra való érzékenyítésnek egy jól működő eszköze. Itt van például a következő észrevétel:

Drunk in Love klipjét március 21-én háromszor is kérték. Pirici a kb. 4 perces játék során, ahogyan a tengerparton testét rázó, szerelemittas Beyoncét alakította, amellett, hogy kiváló énekesi tehetségről tett tanúbizonyságot – amiről a fesztivál záróeseményén adott koncertje is meggyőzött –, sokadszorra gondolkodtatott el azon, hogy most akkor Beyoncé feminista-e vagy sem. Erről már a tranzitblogon is volt szó, így nem mennék bele mélységeiben, csak egy mondat erejéig: a Pirici által alakított, bár Jay-Z nélkül táncoló, a rapper árnyékában olykor hallgatásra ítélt énekesnő, hát, sokkal törékenyebbnek tűnt a „színpadon”, mint videoklipjeiben. (És ha már pop, e tekintetben az egyébként más vizeken evező Lady Gagán is lehetne gondolkozni, akiről  J. J. Halberstam queer teorektikus könyvet is írt.)


________

A Delicate Instruments Handled with Care című performanszot legközelebb 2014. május 30. és 31. között mutatják be az alkotók a Bukaresti Nemzeti Táncszínházban (CNDB).

Interjú a performanszról Alexandra Piricivel (angol nyelven)

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány