Baudelaire és Balzac óta tudjuk, hogy egy nyakkendő vagy egy kalap ízlést, pénztárca vastagságot és társadalmi osztályt egyaránt jelöl. Az amit viselünk mindig politikai kijelentés is, de csak ritkán direkten az. A keffiyéhben, Arafat-sálban sétáló New York-i rabbi vagy a puccos esküvőt egy lyukas „Egyedül jobb” pólóban látogató vendég félre nem érthető állításokat tesz arról, hogy mit gondol egy ország külpolitikájáról vagy a házasság szociális intézményéről és a lagzi-iparról. De a retró hullám Che Guevara és Fidel divatcikkeitől eltekintve politikusok nevét mégse gyakran látjuk a velünk szembe jövők testére írva – a ruha csak ritkán politikai üzenethordozó.
Az amerikai választási kampány utolsó, félelemben és reménykedéssel töltött hónapjaiban az utcán egyre több Obama-relikvia tűnt fel — a sokszor hihetetlenül szellemes kitűzők és matricák mellett Obamás pólók és sapkák egész tömege árasztotta el New York utcáit. Volt szép, Warholos,
vagy a képen Beyoncén feszülő változatban Progress felirattal;
volt rózsaszín, azoknak akik, mint Halle Berry a pasztell színeket kedvelik;
volt olyan, amelyik furfangosan és nagy ésszel Barbara Krugerre és Alexander Rodcsenkóra hajazott;
és P.Diddynek alias Sean Combsnak olyan is jutott, amelyik félre nem érthető módon szólította fel a szavazókat arra, hogy Obamára adják le voksukat.
A póló mint politikai plakát. Miért ne? Ha egy baseball sapka viselőjéről tudni lehet, hogy a New York Yankees rajongója vagy ha a tréfás-szöveges típusok viselői boldogan paradéznak a „Szánalomból is hazavihetsz” feliratú ruhában, miért ne lehetne vagy kellene tudni akárkiről, hogy Barack Hussein Obamára szavaz? És ha láthatóan csak keveseket zavar, hogy mellkasukon GAP, táskájukon Mandarina Duck, cipőjükön pedig Tisza felirat vagy logó díszeleg — azaz önként, dalolva, és mondjuk a Gucci logó esetében nagyon sok pénzért válnak kétlábon járó reklámfigurává, miért ne Obama neve díszelegjen testükön? Igaz, Obama nem brand, árucikk vagy logó. Vagy? Az Obama-kampány és a Pepsi logója zavarbaejtően és egy cseppet sem véletlenül hasonló.
A Pepsi nemcsak egy ital, de egy érzés, Obama pedig nemcsak politikus — a Hope vagy a Progress néven árult gyönyörűséges igéret apostola — hanem sztár, és ahogy a Gawker nevű blog szatírikus kommentrájában olvasható, még Jézusnál is nagyobb. Obama mint megasztár, alias American Idol: az ország megmentője, a Demokrata Párt új arca, a második világháború utáni években likvidált amerikai balodal reménysége, a polgárjogi mozgalom után született feketék emblémája,
az Ebony magazin cimlapjáról szlogenné vált „black is cool” megtestesitője,
a hip-hop
és Hollywood sztárjainak protezséje,
Superman,
szexszimbólum
ésatöbbi. A sztároknak, különösen a megasztároknak pedig pólón vagy kitűzőn a helye.
Az Obama-mánia rekvizitumait mostantól minden a képek erejéről és a kultusztárggyá-avatás vizuális stratégiáiról szóló beszédben különleges hely illeti meg. Az évszázad legzseniálisabb politikai kampányát menedzselő David Axelrodnak sikerült a politikát, a divatot és a populáris kultúrát egyetlen nagy mischunggá kovácsolnia, amelyben életkortól, nemtől, szexuális orientációtól, vallástól, osztálytól és étkezési szokásoktól függetlenül részesülhetett az, aki akart. Szerencsére sokan vagy legalábbis elegen akartak — igaz nem annyira Kansas alsón vagy Texas felsőn, hanem ott, ahol a városi kultúra magasat és alacsonyat, politikát és divatot egymásba-kotyvasztó ereje a köztérben, azaz mindenki számára láthatóan és tapinthatóan működik. Furcsa, hogy az a kampány, amely elemzői szerint először fordította az internetet politikai propaganda eszközzé és minden eddiginél sikeresebben használta a regionális- és csoport-identitásokra kallibrált marketing stratégiákat, úgy tűnik mégse a virtuális térben vagy a tévéképernyőkön, hanem az utcán és a honpolgárok mellkasára pingált képekkel nyerte meg a választókat.
Linkek Obama képekhez:
http://www.oberholtzer-creative.com
http://www.oberholtzer-creative.com
http://www.obamaartreport.com/