A Heidelbergi Nemzetközi Konfliktus Kutató Intézet 2012-es összefoglalójában 18 háborúról és összesen 208 folyamatos, az erőszakot sem nélkülöző konfliktusról számol be, ami a megfigyeléseik kezdete óta, több mint két évtizede, a legmagasabb általuk mért mutató. Ezek az adatok kegyetlen, a média különböző csatornáin keresztül egyre elviselhetetlenebb képekkel és a hozzájuk társított főcímekkel együtt jutnak el hozzánk. Az ettől kialakuló terheltséget sokféle védekezéssel igyekezhetünk elhárítani, az apátiától az ösztönös távolságtartásig sok módszer létezik, de ezek mindenképpen a valóság észlelésének rovására szolgálnak.
Erőszakos nemzeti szintű konfliktusok 2012-ben | © hiik.de
A fentiekről szóló, reprezentatív jellegük folytán kiválasztott, gyakran manipulált álló- és mozgóképek, reklámok és fikciók között érnek el bennünket – s így természetes, hogy realitástartalmuk csorbát szenved a mutatni akarástól, s könnyen másodlagossá válhat a tényleges mondanivaló. A reprezentáció azonnali élménye világunkban a spektákulum törvényei szerint történik, s szinte már mellékes lesz, hogy mi a tényleges kapcsolat a valósággal, mert így könnyebb feldolgoznunk az erőszakos eseményeket, hiszen a képek látványa épp kívülállóságunkat bizonyítja.
A híreket kísérő felvételek szinte azonnali megjelenése ellenére azonban a kép és a vele közvetített történet agyunkban való feldolgozása is időeltolódással történik, ahogy a trauma feldolgozása is időt vesz igénybe. Érdekfeszítő összehasonlítást végzett erről 2008-ban megjelent esszéjében, a Traumatic Images-ben Jessica Catherine Lieberman, amikor a fotográfia és a trauma jelentésstruktúrájában mutat fel analógiákat: „Ahogy a trauma a távollétben vagy a nem-tapasztalatban gyökeredzik, csakúgy teszi ezt a fotográfia is. A fotográfia értelmezése nem az eredeti eseményen alapul, hanem későbbi recepciójában és folyamatos újrainterpretálásában. Valójában releváns felfogásban nem létezik eredeti esemény vagy tapasztalat.” (a szerző fordítása) Mindennek mechanikája azon alapul, hogy az eseményeket képként, a traumákat pedig emlékként raktározzuk el. Képek nézésekor nem feltétlen megélt eseményeket fogadunk be, hanem egy távoli információt, s így lehetséges, hogy világunkat, még ha virtuális formában is, egyre inkább átszövi a trauma jelenléte.
Alfredo Jaar: Real Pictures, 1995 | © Paulo Aillapán
Ennek következtében a művészet gyakran alkalmazza a nem-megmutatás mellett szóló állásfoglalást, a telítettség és a valódi mondanivaló kioltása elleni tudatos lépéseket. Az egyik legkiválóbb példa erre Alfredo Jaar munkássága, akinek installációi egyszerre provokálják és függesztik fel voyeur tekintetünket, így változtatva meg egy-egy borzalmas esemény tipikus feldolgozását, reprezentációját. Ahogy Olivier Chow is rámutat a Tate-nek készült rövid írásában, Jaar a globális információs politikát és benne a hatalmi viszonyokat vizsgálja-kritizálja, azokat amelyek strukturálják, uralják, irányítják a képeket. Legismertebb munkája, a Rwanda Project (1994-2000) a ruandai holokausztról készített műegyüttes, melyet a világ több pontján mutatnak be azóta is. Ennek egyik legemblematikusabb része a Real Pictures, amelynél Jaar a genocídium után közvetlen készített 3000 fényképét fekete, archív dobozokba rejti (temeti) el úgy, hogy mindegyikre pontosan ráírja, mi látható a benne található képen. A tömegsírokra is emlékeztető installáció erőteljesen ellenáll a többi nem-átélt hír közé való besorolásnak, nincs vizuális jel, nem működik az információknál ösztönösen elinduló percepció. A megérthetetlen és reprezentálhatatlan történet így egészen másképpen jut el hozzánk, igazi dokumentummá válik, ahol az ártatlanságát már rég elvesztett kép kitörlődik, és csak a narráció tanúskodik az embertelenségről.
Omer Fast: Talk Show, Performa, New York, 2009
A kép kihagyásával, egy-egy narratíva mentén mutat rá a valóság képlékenységére egy performatív művében Omer Fast is. A művész 2009-ben a Performa fesztivál számára egy szokatlan, három estén át tartó Talk Show-t rendezett, gyerekkorunk fülből fülbe súgós játékának logikáját alkalmazva. Az improvizált beszélgetésekben színészek cserélnek helyet egymás után a színpadon berendezett jellegzetes televíziós díszletben, és mesélik el „szinte” ugyanazt a történetet. Míg egyikük a színen van, a következő a színfalakon kívül hallgatja az elbeszélést. Egy este felvétele megtalálható az interneten, s itt a cselekmény a következőképpen zajlik: egy amerikai pár egyik tagja újságíró és egy iraki városba utazik tudósítani, ahol a nyelvet nem ismerve egy ellenkező nemű tolmács segíti munkáját, akivel szoros kapcsolatot alakít ki. Egy amerikainak dolgozván a tolmács élete veszélyben forog, amiért társa nem hagyhatja magára, így fontos lesz, hogy mindketten kijussanak az országból. Ám az események erőszakos fordulatot vesznek, elrabolják és megkínozzák őket, és ezt csak a tolmács éli túl. Az első interpretációban a történet a háborús helyzetet is firtató, a politikai felelősséget forszírozó szövegként jelenik meg, de egy óra leforgása alatt már egy párkapcsolati traumát hallgatunk oldott, mosolyogtató monológ formájában. A narratíva változtathatóságát, s rajta keresztül a valóság folyamatos átalakulását követhetjük nyomon hét színész előadásában.
Omer Fast: Continuity, 2012 | © Thyssen-Bornemisza Art Contemporary
Fast célja minden munkájában egy személyes történeten, egy szubjektív vallomáson keresztül a hírcsatornák által elhallgatott tragédiák felemlegetése. Az interneten csak ajánló formájában elérhető, a tavalyi dOCUMENTA-n (13) bemutatott Continuity is eltitkolt pszichés traumákról szól: az Afganisztánból hazatérő katonák számára korábbi otthonukba visszatérve is tovább kísértik őket a rémálmok, s nem lehetséges az egykori élet épelméjű folytatása. A hazatérés és az újból elköltött közös vacsora a családdal a fent említett performanszhoz hasonlóan, itt is három alkalommal és eltérésekkel, egyre szürreálisabb jelenetekkel tarkítva játszódik le. Fast ezzel többszörösen támasztja alá társadalmunk tévedését, a vak hitet a nemzetközi konfliktusok háborús megoldásában, aminek pedig hatásait illetően, bármelyik oldalon is állunk, nem vagyunk urai.
