2021. június 1. – 2025. február 28. között szerkesztettem a Trash of Köztér című Instagram-alapú mikroblogot. Ezen a blogon három évig elemeztem a kulturálisnak jegyzett köztéri beavatkozásokat, pontosabban azokat a rétegeket, amelyek ezekben a tereptárgyakban akkumulálódnak: köztér, közízlés, közpénz, közemlékezet, közbeszéd, közmegegyezés, kultúra vagy ezek hiányának mátrixában navigáltam a szobrok értelmezését.
Bár nem annak indult, a Trash of Köztér egy kísérlet lett arra is, hogy hogyan lehet kultúrakritikát, a kultúráról való szakmai beszédet megalkuvások nélkül, érdekesen és nagy eléréssel csinálni. A blog sokfelé szólt: a közterek felett diszponáló politikusoknak, a résztvevő profi és amatőr alkotóknak, a kritikus, illetve kritikátlan tágabb közönségnek. Az utóbbi kategóriába sorolva a nem szaksajtó képviselőit, akik ritkán, de a teljes felkészületlenség mellükre tűzött kontárplecsnijével, elképesztő magabiztossággal irkálnak kulturális témákról. Ugyanakkor szólt a szakíróknak és kritikusoknak is, akik a mára tulajdonképpen teljesen megszűnő, hagyományosan elitista, financiálisan konformista enklávékban működő művészetkritikai platformok híján nem tudnak, a médiapiacon való érvényesülés kihívásai és a szűkülő szakmai körök uram-bátyám rendszere miatt pedig, nem is akarnak független kritikai tevékenységet folytatni.
Ezen a blogon több alkalommal kritizáltam a budapesti IX. kerületi vezetés köztéri beavatkozásait is, amire a szokásos ignorálás helyett egy e-mailt kaptam: talán beszéljünk, aztán pedig, hogy akkor csináljak valamit. A kerület 2020 óta rendezi meg a Public Art köztéri kiállítást. Az évről évre jelentkező botrányok és kritikák hatására, illetve a tizenöt éve eszkalálódó nemzeti szobordömpingre reagálva az önkormányzat a kiállítás mellett egy elméleti sorozatot is elindított, azzal a céllal, hogy a köztér átmeneti vagy az örökkévalóságot célzó módosításairól, és az ezekkel járó nehézségekről való gondolkodást támogassa. Így jött létre a 2. Köztéri Konferencia a Trash of Köztér szervezésében, amelynek anyagai közül néhányat most a Kié a köztér? című tematikus sorozatban adjuk közre a tranzitblog felkérésére.
Bár a konferenciára a köztéri szobrok és a köztéri kultúra körüli kérdések miatt került sor, a fellépők felkérésekor nem kizárólag erre fókuszáltam. Ugyanis ha a köztéri szobrok száma rohamosan nő, miközben a minőségük látványosan romlik, az nem önmagában – és leginkább nem művészeti – probléma, hanem egy tünet: egy közéleti deficit tünete. Nem célom részletesen kifejteni, hogyan változott meg az a politikai, intézményi, diskurzív, sőt akár episztemikus keretrendszer, amelyben az egyes területek felett diszponáló politikai szereplők – vagy éppen civilek – tulajdonképpen bármiféle szélesebb szakmai vagy társadalmi visszajelzés igénye nélkül, a törvénybe foglalt eljárásrendnek megfelelően, egy négyzetméternyi talapzatot kisajátíthatnak a közös térből. A legtöbb esetben így elsősorban a tárgy és az állíttató viszonya válik meghatározóvá – nem pedig a tárgy és a társadalmi, kulturális, városi vagy akár nemzeti tér kapcsolata. Egyedüli értékként az marad, hogy az állíttató milyen pozíció elfoglalását kívánja demonstrálni a köztéri hozzájárulás kulturális leple alatt. A lényeg, hogy ebből egyre több van – köztérből meg egyre kevesebb.
Az, hogy itt valós problémáról van szó, nem pusztán az én mániám.
A 2022-ben felállított fővárosi Köztéri Egyeztető Fórum is arról árulkodik, hogy már városvezetői szinten is elért bizonyos politikusokat az, amit ők maguk – vagy más politikusok – generálnak. Ebből is következhetett, hogy 2024 decemberében a Fővárosi Közgyűlésben a Tisza Párt képviselői kezdeményezték a Fővárosi Köztéri Szakmai Tanács felállítását. A testület feladata az elfogadott koncepció szerint egy olyan értékelési rendszer kidolgozása lenne, amely a meglévő és a jövőbeni köztéri alkotások esetében is minőségbiztosításként és szakmai visszajelzésként működik. A koncepció szerint a Szakmai Tanács tagjai szobrász- és képzőművészek, történészek, művészettörténészek, urbanisták, a Budapest Galéria vezetője, Budapest főépítésze, valamint két főtájépítész lennének. Hát, jó. Továbbá a Tisza Párt az „Esélyek Fővárosa” program keretében, az „Élhető Főváros” célkitűzései között fogalmazta meg a rendezett és esztétikus városi környezet megteremtését – ennek részei a köztéri művészeti alkotások is: nemcsak a szobrok, hanem emléktáblák, falfestések, egyszóval mindaz, ami otthonossá és lakhatóvá tesz egy nagyvárost.”
Ugyanezen Tanács előkészítésére már 2022-ben kétszer összeült a szintén delegált szakemberekből álló Köztéri Egyeztető Fórum, de végül nem lett belőle semmi. Valószínűleg azért, mert a Tanács kitűzött feladata egyszerűen éppen olyan nyerészkedő marhaság, mint maga a szoborállítás.
Mindenekelőtt: teljességgel lehetetlen valamiféle értékelő pontrendszert felállítani arra a „hanem, egyéb, egyszóval mindenre”, ami materiálisan megjelenik a köztéren – legyen az az „otthonosság” vagy bármilyen más jelszava alatt. Például egy Holokauszt emlékmű 1-től 10-es skálán hol áll az otthonosság fokán? De ha a holokauszt áldozatait cuki miniszobrokként formázzák – mint például a VII. kerületben – akkor az már mondjuk 5/10 otthonosság. Bud Spencer, semmitmondó falfestmény, virágágyás, horgolt padterítő – 10/10. De tegyük fel, hogy a tiszás képviselők mégsem az otthonosságra, hanem inkább mégiscsak a minőségre gondoltak. Még ebben az esetben sincs olyan szakértői testület, amely képes lenne egy olyan egységes értékelési rendszert kidolgozni, ami egy 1920-ban emelt Petőfit és egy 2027-es nemzetiszín szökőkutat egy kategóriarendszerben tud értékelni.
Másodsorban: a tanácsok ahhoz tudnak (tudtak eddig is a már létező intézmények) hozzászólni, hogy a megvalósítandó elképzelés megfelel-e az eredeti koncepciónak és célnak, ami alapján valaki kezdeményezte az adott tárgy köztéri felállítását. Ezért nincsen pontrendszer, hanem egyedi elbírálás. Magát a célt viszont nem bírálhatja felül a Tanács. Egy szakmai tanácsnak nem feladata, és lehetetlen elvárás, hogy az összkulturális mozgásokat és tendenciákat, példáull a vírusként terjedő polgármesteri agitprop-giccs vélt vagy valós népszerűségét vagy radikális politikai szubkultúrák önreprezentációs igényének össztársadalmi és morális, etikai vonzatait mint itézmény “szakmailag” felülbírálja.
Harmadsorban: igazából egyébként sem bírálhatja felül, ugyanis a Fővárosi Köztéri Szakmai Tanácsnak hatásköre nincsen. Ilyen intézmény eddig is volt, tanácsot is adtak, hatásköre eddig sem volt. A szobrok fel lettek állítva.
Akkor minek a Tanács?
Azért, hogy a köztér egyre látványosabb tüneti problémájára a főváros egy gyors, bürokratikus látszatmegoldást adjon – ami annyit jelent, hogy a meglévő eljárásrendhez hozzátold még egy állomást, valódi változtatási szándék vagy lehetőség nélkül. Viszont most már a „független szakmai szervezeté” a probléma, hiszen a politikai elit úgymond mindent megtett. Íme a szakmai függetlenség, amiért annyit sírunk. És ezt Ők tették lehetővé! És tudjuk, kik nem.
Nagy biztonsággal jelentem ki, hogy minden szakmabéli – azokkal egyetemben akiket majd a Tanácsba becitálnak – valószínűleg egyetért azzal, hogy nem csak azért került ki az elmúlt tizenöt évben többezer nagyon rossz szobor a magyar közterekre, mert nem jó a protokoll. Hanem mert megváltozott a szoborfelhasználás vagy szoborállítás-politika célja és mértéke. És nem csak – ahogyan a Fővárosi Közgyűlésben implikálják – a NER szakosztály miatt. Az ellenzéki rossz-szobrozás szintén divatos politikai tett.
Jelen szöveg írása közben kaptam egy felkérést, hogy vegyek részt egy szoborbizottság munkájában. A helyszín: a VI. kerületi Liszt Ferenc tér. A téma: egy Holokauszt-emlékmű, amely az 1945 januári eseményekre – nem nevezik meg pontosan mire, még jó, hogy van Wikipédia – reflektáló emlékmű vagy emlékhely vagy desingtárgy vagy építészet de talán inkább ne szobor, de jelentkezzenek akár képzőművészek vagy akármi legyen ami formabontó de olcsó de különlegesen méltó, ami „egyedi megformálásával segítse átélhetővé tenni a történelmi eseményt”. Mindezt a szobroktól, padoktól, mulcsos bokrosítástól és túlárazott turisztikai restiktől zsúfolt egyébként is kicsi téren. A pályázati határidő: másfél hónap. Soproni Tamás, a VI. kerület népszerű polgármestere egy éve keresett meg először az ötlettel – egy év alatt idáig jutottak. Támogatásomat nem adtam. Illúzióim nincsenek. Párhuzamom van: protokoll betartása mellett sem jelent ez magasabb nívót, mint Vészabónak Munkácsyt adni.
Ezen a ponton elszállhatnék, és egy kötetnyi elemzést írhatnék a magyar közélet rettenetes állapotáról – politikai, történelmi, társadalmi szempontból. De nem teszem. Elég annyi, hogy egyetértés van abban: baj van a nyilvánosság működésével és a közbeszéd minőségével. Ez pedig meglátszik azon is, hogyan bánunk a közös dolgainkkal – legyenek azok anyagiak vagy szellemi természetűek. Az egyik leglátványosabb tünete ennek a köztéri szobordömping diszharmóniája. Mint a napokban kiboruló Vészabó Noémi Munkácsy-díja, az egész ellenzék bőszen hankózik és mutogat a kormánypárti működésre, miközben ellenzéki polgármesterek a sok független szakemberrel karöltve sem tudtak egy rendes szobrot összehozni. Sőt. Amíg a IX. kerületben én megszerveztem a Kié a Köztér? című második önkormányzati konferenciát, a kerület vezetése bejelentett egy Bernovits Vilma emlékművet. Ebben a cikkben nem fogom felfedni, hogy kicsoda Bernovits Vilma, állítólag ezt az az emlékmű már most is teszi. Kár, hogy nem tudjuk, hogy hogyan, amikor az emlékmű a rakpartról konkrétan nem látszik, a Duna túlpartjáról még annyira se. A pletykák szerint felmerült, hogy az átadóra a BKK-tól kér kölcsön sétahajót a kerület, hogy legalább egyszer lehessen fényképet készíteni a nagy kulturális tettről – előtérben Baranyi Krisztina IX. kerületi független polgármesterrel és Karácsony Gergely főpolgármesterrel – mielőtt mindenki teljesen elfelejti azt, hogy ez a dolog egyáltalán létezik.
Ez az emlékmű nyílt pályázat eredménye, amelyet valóban nívós szakmai zsűri bírált el. De egy értelmetlen polgármesteri kiírásra beérkező gyenge tervek közül nem lehet jobbat választani, mint ami van. (A politikai szoborátadó versenyben pedig még nem láttunk arra példát, hogy egy polgármester még egyszer kiírjon egy nyílt pályázatot, amennyiben az első eredménye nem megfelelő. Persze, ha a cél annyi, hogy át lehessen adni valamit, akkor végülis bármi mehet, amennyiben azt reprezentálja adott politikus szavazóinak, amit hinni szeretnének.) Ezt követően, a protokollnak megfelelően, az önkormányzat szakvéleményt kért a Budapest Galéria illetékes osztályától. Az egyik értékelést egy elismert szobrász írta: két oldalon keresztül, alaposan, pontról pontra semmisíti meg a koncepciót – anyag, forma, térhasználat, időfaktor, stb. A másik véleményt egy – számomra – ismeretlen művészettörténész készítette. Féloldalas, tartalmilag üres szöveg, amit leginkább így lehetne összefoglalni: 👍.
Az önkormányzat a két vélemény közül ez utóbbit találta meggyőzőnek. A héten át is adták.
Amikor azt kérjük, hogy legyenek szakmai szempontokat is figyelembe vevő párbeszédek, senki sem gondolja, hogy csak a szakértői vélemény számít, mint ahogy azt sem, hogy teljes társadalmi konszenzus valaha is elérhető lenne – talán Petőfi Sándor bajszának formáján kívül. De a totális egyetértés és a nagy büdös semmi, vagy még az annál is kevesebb között azért mégiscsak lennének kihasználatlan lehetőségek: így például az igényesség. Az, ami humán tőkére, gondolatiságra, időtávlatra épít – és nem csak arra törekszik, hogy „valami legyen”, hanem hogy jó is legyen. Akkor is, ha saját, de különösen, ha közös.
A 2. köztéri konferencia megszervezése ezzel a lehetőséggel is kecsegtetett. Természetesen nem oldja meg a nyilvánosság vagy a közélet válságát – de lehetőséget teremt arra, hogy a köztér kulturális hanyatlásán keresztül a közös ügyeinkről beszéljünk. A rendhagyó, hibrid formátumú konferenciát ezért arra használtam ki, hogy olyan, egy platformon ritkán megjelenő szakemberek szólalhassanak meg, akik tágabb keretrendszerekben tudnak gondolkodni a közös tereinkről – legyen szó szimbolikus vagy anyagi urbanisztikai tételekről, közművelődésről, jogról vagy emlékezetpolitikáról. Mindez nem arra való, hogy „megoldjon” valamit, hanem hogy a köz elméjét nyitogassa azokra az alapvetően logikus, de összetett és szellemi befektetést igénylő kérdésekre, amelyeket egy pontozó rendszer biztosan nem fog megjavítani.
Mivel ez a cikksorozat a Trash of Köztér utolsó nyilvános megjelenése, szeretném megköszönni mindazoknak, akik az elmúlt években fontosak voltak a projekt kapcsán.
András Edit, Andreas Fogarasi, Bakos Gábor, Boronkay Soma, Döme Suzi, Fuchs Máté, Havas Bálint, Kőszeghy Ferenc, Márkus Eszter, Ménesi Attila, Mélyi József, Nagy Gergely, Pálinkás Szüts Róbert, Sarkadi Nagy Márton, Szili Noémi, Takács Ákos, Turai Hedvig.
