Inkubációs pályázati modell és kooperatív versengés

Interjú Mucsi Emesével és Salamon Júliával, a Katalizátor-projekt idei tartalmi felelőseivel

A mai napon a legújabb Katalizátor-projekt több hónapja tartó folyamatának utolsó mozzanatához értünk. Ennek alkalmából, csupán néhány órával a ma esti eredményhirdetés előtt, a jelenlegi projekt két vezetőjével, Mucsi Emesével és Salamon Júliával beszélgettünk a koncepcióról és a megújult pályázati modellről.

IMG_9092_
World Café beszélgetés a pályázók között a KATALIZÁTOR-BÖRZÉn a Trafó Klubban © Fotó: Tulisz Hajnalka/tranzit.hu

A magát minden évben újragondoló Katalizátor-díj, majd projekt  idén másodszorra került pályázat formájában kiírásra, amire olyan utazókiállítások, utazó projektek tervével lehetett jelentkezni, melyek egyfajta újraértelmezett „népművelési” tevékenységet folytatnak vagy indítanak útjára legalább 4 magyarországi helyszín érintésével. Az utazókiállítás gondolatát kibontandó január vége és február közepe között négy állomásos előadás- és projektbemutató turné zajlott Pécsett, Miskolcon, Budapesten és Szegeden. Ez követte az első pályázati határidő után, március elején megrendezett nyilvános pályázati börze, melynek során 29 pályázó mutatkozott be (a zsűri: Frazon Zsófia, Joó Julianna, Szarvas Márton, Mucsi Emese és Hegyi Dóra mellett) elsősorban egymásnak. A pályázat kiírói március 17-ig várták a börze tapasztalatai nyomán átdolgozott, véglegesített pályázati anyagokat. A pályázatokat értékelő, a legjobb pályázati anyagokat bemutató díjátadó eseményre és bulira a mai napon kerül sor a tranzit.hu nyitott irodájában.

A Katalizátor-díj először 2010-ben került kiosztásra. Az első három év során két kategóriában (motor és újdonság) lehetett képzőművészeti projekteket jelölni az egyenként 500.000 Ft-os díjra. A később társadalmilag elkötelezett, aktivista projektek felé is nyitó díj idén második alkalommal került pályázati formában kiírásra.

Dudás Barbara: Hogyan született meg az idei Katalizátor-projekt koncepciója, milyen megkeresés érkezett a tranzittól, illetve mik voltak a koncepció szellemi előzményei?

Mucsi Emese: A Katalizátor-projekt szervezésében időnként külső szervezők is részt vesznek, ez alkalommal én kaptam a felkérést arra, hogy az elmúlt évek tapasztalataiból kiindulva, azok misszióját nem elfelejtve végiggondoljam, mire lenne leginkább igény a kortárs képzőművészeti színtéren, illetve hogyan lehetne az előző évi programból továbblépni. Az utazókiállítás ötlete és a pályázati forma a tranzit részéről adott volt, a részletek pontos kidolgozásához pedig bevontam magam mellé Salamon Julit, míg a megvalósításban Kangiszer Dóra és Varga Krisztina is segítségünkre voltak.

A tavalyi év volt az első, amikor díj helyett pályázat formájában valósult meg a Katalizátor, illetve ekkor jelent meg a kooperatív versengés gyakorlata is. Akkor a rendelkezésre álló 2.000.00 Ft-os keretösszeg végül több projekt között került felosztásra, és a pályázók nem voltak teljesen elégedetettek ezzel a megoldással. Ezzel szemben idén egyetlen pályázó fogja elnyerni a 1.500.000 Ft-os támogatást jelentő díjat. A korábbi évek szellemiségéhez hasonlóan idén is kiemelten fontosnak tartottuk a hálózatosodás előmozdítását, ezért is választottuk kiindulópontul az utazókiállítás műfaját, illetve ezt igyekeztünk elősegíteni a pályázati folyamat egyes állomásaival is.

Az utazókiállítás műfajával a szakdolgozatomban foglalkoztam először, ahol Bak Imre közművelődésben betöltött szerepéről, a Népművelési Intézet munkatársaként végzett gyakorlatáról írtam. A ‘70-es évek központosított közművelődési rendszere természetesen sok ponton eltér attól, ahogyan a mostani pályázat keretein belül megkíséreljük újraértelmezni a műfajt, arról viszont, hogy a vidéki színtér művészetfogalma olykor mennyire különbözik a Budapesten használatostól, mind nekem, mind Julinak vannak személyes tapasztalataink. Én hódmezővásárhelyi vagyok, jól ismerem a szegedi közeget, Juli pedig a szombathelyit és a pécsit ismeri közelebbről. Az általunk használt utazókiállítás fogalom leginkább annak az igénynek a felismeréséből született, hogy szükség van egy vidéki és budapesti helyszíneket egymással összekötő hálózatra, egy közös platformra ahhoz, hogy adott problémákat mindannyian meg tudjunk érteni, azokról diskurzust tudjunk folytatni, ez pedig helyismeretet, az adott közegre való nagyobb rálátást követel. Volt tehát egy előfeltevés, ami alapján úgy döntöttünk a tranzittal közösen, hogy idén a tavalyi gyakorlathoz hasonlóan szintén pályázatot írunk ki, aminek az utazókiállítás lesz a témája, olyan hívószavakkal, mint: közönségfejlesztés, „népművelés”, a művészeti üzenet iránt érzett felelősség, valamint kapcsolatépítés.

Fontosnak tartottuk azt is, hogy ezek a kezdeményezések ne csak Budapestről érkezzenek, hanem legyenek vidékiek is, hiszen aki abból a közegből érkezik, annak sokkal nagyobb rálátása van arra, hogy pontosan milyen eszközökre van szükség a közvetítéshez, illetve milyen tartalomra is van igény. Van tehát egy decentralizáló magatartás is abban, hogy budapesti helyszíneken, szereplőkön túl vidékieket is fokozottan igyekeztünk megszólítani.

Salamon Júlia: Az idei pályázati kiírásban arra (is) próbáltuk sarkallni a pályázókat, hogy a művészeti intézményrendszeren kívül, nem hagyományos intézményekben, valamint köztéren megvalósítható projektekben is gondolkodjanak. Az utazókiállítás fogalmát kezdetektől fogva tágan értelmeztük, egyik leghangsúlyosabb elemeként a mozgó, utazó, nomád jellegét emeltük ki, míg a kimeneti produktum pontos formáját nyitva hagytuk, megengedve ez által kiállítást, performanszt, fesztivált és még számos egyéb megvalósulási formát is. Ez a nomád jelleg reflexív gondolkodást igényel a pályázók részéről, hiszen helyszín kereséskor, partneri viszonyok kialakításakor könnyen szembesülhetnek azzal, hogy nem feltétlen egy múzeum vagy egyéb művészeti intézmény lesz a legtermékenyebb befogadó közeg, elképzelhető, hogy egy buszpályaudvar, egy régi művelődési ház vagy akár egy népszerű vendéglátó ipari egység termékenyebb talajt tud biztosítani számukra.

melleklet_5_cinema_teleport_gif_1
#PÁLYÁZÓ / Cinema Teleport © Teleport Galéria

D.B.: Hogyan választottátok a január-februári előkészítő előadássorozat helyszíneit? Milyen szempontok alapján esett éppen ezekre a városokra a választás?

M.E.: Szerettünk volna országos lefedettségre törekedni, aktív vidéki megyeszékhelyeket bevonni, erre utal az idei Katalizátor logó is. Négy helyszínen valósultak meg előadások: Pécsett, Miskolcon, Budapesten és Szegeden, de bízom benne, hogy ez a hálózatosodás valamilyen módon folytatható lesz a jövőben, egyre több helyszín egymással való összekapcsolásával, új helyszínek bevonásával. A történetbe itt kapcsolódik be szorosabban Juli egyébként, aki a Katalizátor-projekttel párhuzamosan a Müsziben is egy hasonló projekten dolgozik.

S.J.: Nagyon aktuálisnak éreztem az idei Katalizátor központi gondolatát, ugyanis az elmúlt időszakban a Kortárs Építészeti Központnak (KÉK) és a Müszinek is volt egymástól függetlenül két egészen hasonló projektje. A KÉK-ben Civil város címmel futott egy kiállítás, az ehhez kapcsolódó záró workshopon pedig vidéki közösségi helyek szereplői mutatkoztak be február közepén, részben azzal a céllal is, hogy az idei építészeti biennálén szereplő egri építész stúdió, az arkt új szemléletmódokkal és  más közösségi modellekkel találkozzon. A másik szál a Müszi+ projekt égisze alatt futó, a Norvég Civil Alap által támogatott egy éves projekt, ami áprilisban fog lezárulni. Itt jelenleg egy kézikönyv formátumú kiadványt szerkesztünk arról, hogy hogyan érdemes közösségi helyeket életre hívni, illetve fenntartani, az ehhez kapcsolódó kutatás során pedig számos vidéki közösségi helyet felkerestünk azzal a céllal, hogy felmérjük, milyen modelleket használnak, hogyan épülnek fel, mekkora közösségeket mozgatnak meg az adott városokban. A Katalizátor turné szervezésekor több vidéki szereplővel is felvettük a kapcsolatot, gondolok itt bölcsészettudományi és művészeti karok oktatóira, vidéki múzeumok szakembereire, de a müszis kutatás miatt ezen felül is volt egy komolyabb kontaktlistám, így a Katalizátor börzén számos pályázónak tudtunk konkrét helyszíneket javasolni.

M.E.: A tapasztalat egyébként azt mutatja, hogy ezekkel a vidéki eseményekkel egyértelműen sikerült egy olyan réteget is megszólítani, akik a tranzit. hu programját követő, Budapesten beágyazott művész közegen kívül esnek. Azt gondolom, hogy ennek a jellemzően inkább vidéki közösségnek szüksége volt arra, hogy megismerje ezt a lehetőséget, valamint a pályázat kiíróit is, amit nem csak a szatellit események, de a Katalizátor-blogon szereplő inspirációs anyagok, videók is segítettek. Azt érdemes még megemlíteni, hogy bár nem volt kötelező ezeket a vidéki helyszíneket követni a pályázatokban, vannak, akik pontosan ezeket a városokat adták meg potenciális állomásokként. Persze más stratégiák is előfordulnak, van olyan pályázó, aki a célközönsége alapján választott helyszíneket (Bányász Kulturális Egyesület: Hatos megálló, mások már meglévő szakmai kapcsolataikat kihasználva, vagy egy már létező intézményhálót kihasználva (pl. művelődési házak a Csili Csoport Modell vagy a Csakoda esetében) kerestek partner városokat, intézményeket.

D.B.: Hogy néztek ki ezek az előadások, volt lehetőség a frontális előadás-szituáció ellenére már ekkor elkezdeni a networkinget?

M.E.: Minden előadás egy felvezetővel kezdődött a tranzitról, a Katalizátorról és arról, hogy az idei év miben más, mik a pályázat feltételei, majd ezt követte egy kb. harminc perces előadás. Ezek minden alkalommal a pályázat központi témájának egyes aspektusait bontották ki, konkretizálták, elősegítve azt, hogy a pályázók minél hatékonyabban tudják megírni a pályázati anyagukat. Az előadásokról készült felvételek egyébként mind elérhetőek teljes terjedelmükben a Katalizátor-blogon.

S.J.: Az előadások formailag valóban inkább frontálisak voltak, ám egy-egy ilyen alkalommal nem volt akkora a a hallgatóság, hogy ne alakulhatott volna ki igen hamar egy családias, nyitott légkör. A téma pontosítása mellett fontos célja volt ezeknek az alkalmaknak, hogy mi mint a pályázat kiírói is be tudjunk mutatkozni a vidéki helyszíneken, tehát a pályázók is láthassák, ki az, aki egy elvárásrendszert támaszt feléjük. Azt lehet mondani, hogy azok, akik eljöttek ezekre az eseményekre, mind értő figyelemmel vettek rajtuk részt, tehát a kis létszám ellenére pozitív és hasznos élmény volt ez a turné, arról nem is beszélve, hogy az ezeken az eseményeken megfordult közönségből viszonylag nagy számban kerültek ki aztán pályázók.

D.B.: Az első pályázati határidő február 22. volt, ezt követte a március 4-i nyilvános pályázati börze. Hogyan jutott eszetekbe az itt alkalmazott world café módszer, esetleg használtátok már más alkalommal is?

M.E.: Igen. Pár évvel ezelőtt, a Hallgató Hálózat legaktívabb időszakában működött a MuHaHa, a művészeti oktatásban résztvevő diákokat tömörítő egység, amin belül Delta-csoport néven létrehoztunk egy kisebb sejtet. Velük 2013-ban volt egy olyan projektünk, A túlélés művészete címmel. Vitapikniknek hívtuk az eseményt, de alapvetően a world café módszert alkalmaztuk, ami információcserére épülő szituációként nagyon hatékonyan működött, ugyanakkor végig közvetlen és kötetlen maradt a helyzet.

Ezt a pozitív tapasztalatot, egymás között beszélgető, egymásnak segítő, egymást megismerő formát akartuk belevinni ebbe a Katalizátoros börze-szituációba is. Itt egyébként az általam vezetett prezentációs asztal eredetileg egy külön szekció lett volna, amikor minden pályázó minden résztvevő előtt prezentált volna TED előadás jelleggel 5 percben, ám a jelentkezők száma miatt is, valamint a korábbi évek hasonló gyakorlatával kapcsolatban érkezett visszajelzések alapján úgy döntöttünk, hogy nem tesszük ki a pályázókat egy ilyen közönség elé való kiállásra épülő, egyeseket esetleg frusztráló helyzetnek. Ehelyett kis körben, a többi asztalhoz hasonlóan csak néhány ember előtt beszéltek arról, hogy milyen anyaggal is pályáztak és a tapasztalat azt mutatta, hogy ebben a formában bátrabban hozzá is szóltak egymás prezentációjához, partnereket ajánlottak egymásnak, tehát létrejött az a támogató helyzet, amit szervezőként elképzeltünk.

S.J.: Minden asztalnál 20-20 percet ültek a pályázók és az asztalgazdák által moderált keretek között beszélgettek a pályázati anyagaikról. Az előre összeállított órarendnek köszönhetően minden asztalnál új pályázókkal találkoztak, így minden alkalommal egy nagyon rövid bemutatkozó körrel kezdődtek a beszélgetések. Ez némiképp el is vette az időt attól, hogy behatóbban megismerhessék egymást, ám összességében ez tűnt az egyetlen olyan megoldásnak, ami aktív szellemi állapotban, mozgásban tartotta a résztvevőket a közel hat órás program során. A modell előnyei közé sorolnám azt is, hogy a rendelkezésre álló rövid idő okán, a délután folyamán egyre összeszedettebben, egyre pontosabban tudták a résztvevők összefoglalni a pályázati anyaguk, projektjük magját.

12_1
#PÁLYÁZÓ / “Ilyet az unokám is tudna” – a kortárs képzőművészetek befogadása és kódolása az idősebb generáció körében

D.B.: Milyen visszajelzések érkeztek eddig a pályázati folyamat egészét, illetve a börzét illetően?

M.E.: Az első körben 29 pályázó volt, a börze után a második körben 23 pályázati anyagot kaptunk, ami között nagy számban vannak civil háttérrel rendelkező pályázók (egyesületek, alapítványok) is. A börzén felmerült kérdéseket a második körös pályázati adatlaphoz csatolt segédletben igyekeztünk megválaszolni, illetve törekedtünk arra, hogy minél pontosabban, érthetőbben meghatározzuk a pályázati elvárásokat is. A visszajelzések alapján elmondható, hogy mind a börze struktúrája, mind például ennek a segédanyagnak az összeállítása hasznosnak bizonyult a pályázók számára, érezhető volt tehát egy olyan gondoskodó attitűd részünkről, ami a más pályázatok esetében általában nem mondható el.

S.J.: Az egész folyamatot nézve érdemes arra is felhívni a figyelmet a budapesti pályázók vidékiekkel szembeni kulturális előnyére, hiszen nekik sokkal pontosabb előzetes tudásuk lehetett arról, hogy hová, kinek írják a pályázatot, feltehetően ismerték a tranzit, illetve Mesi tevékenységét. A börze, ha nem is tudta teljes mértékben eltörölni ezt a különbséget, legalább lehetőséget biztosított arra, hogy face-to-face megismerkedjenek a pályázat gazdáival, a zsűri tagjaival, illetve a követelményekkel, amiknek meg kell felelniük.

D.B.: Mennyiben változtak meg a végső pályázati anyagok az első körös anyagokhoz képest?

S.J.: Az első körös pályázati anyagoknak csupán egy alapkoncepciót és egy költségvetési tervet kellett tartalmazniuk, ehhez képest a második körben már befogadói szándéknyilatkozatokkal kellett igazolniuk az egyes helyszíneket, illetve meg kellett nevezniük konkrét szakembereket, akik mediációs programokat tartanak majd, ami nyilvánvalóan arra sarkallta őket, hogy ezeket a részleteket is kidolgozzák. Emiatt persze minden anyag pontosabb lett, viszont nagyon érdekes tapasztalat, hogy olyan jelentkező is akad, akinél a pályázati anyag láthatóan „megtermékenyült” a Katalizátor folyamat során kapott reflexióknak köszönhetően.

Összességében persze különböző minőségű pályázatokat kaptunk a második körben is, van, ami erősebben beágyazott a kortárs művészeti közegbe, van, ami társadalmilag érzékenyebb, de olyan is van, ami egy forráshiányos helyzetben a Katalizátort próbálja háttérforrásnak felhasználni.

D.B.: Hogyan zajlott a zsűrizés folyamata, illetve mi történik a díjátadó eseményen?

S.J.: A zsűrizés március 30-án, szerdán zajlott, amire a pályázati adatlapon, illetve kiírásban szereplő hívószavak alapján összeállítottunk egy szempontrendszert, ez alapján értékeltük az egyes projekteket. Az egész Katalizátor-projektben hangsúlyos volt a művészeti projektek kommunikációs aspektusa, ami egyfajta projektmenedzseri hozzáállást (is) igényelt a pályázók részéről. Egy utazókiállítás esetében ugyanis rendkívül fontos az, hogy hogyan kommunikáljuk az adott közösségek felé a projektet, így erre például különös figyelmet fordítunk az értékelés során.

A zsűrizés közben minden pályázati anyaghoz kapcsolódóan készült egy jegyzet, egy írásos értékelés, ugyanis azt tapasztaltuk, hogy óriási igény van a visszajelzésre. Ahogy már említettük, a díjat idén egyetlen projekt fogja elnyerni, de fontosnak tartjuk, hogy minden pályázó pozitív élménnyel gazdagodjon, így összeállíotttunk számukra egy szerkesztett kiértékelő-anyagot, amit remélhetőleg hasznosítani tudnak majd a jövőben. Ezzel persze arra is szeretnénk őket ösztönözni, hogy a rengeteg befektetett energia után akár új pályázati forrást keresve, vagy kisebb léptékben elindítsák (illetve folytassák) a kidolgozott projektjeiket.

M.E.: A díjátadó alkalmával bemutatásra kerül a három legjobb projekt, valamint kihirdetjük a nyertes pályázatot. Ezt követően mindenkinek átadjuk az írásbeli értékeléseket, utána pedig lehetőség nyílik arra, hogy egy kötetlen beszélgetés formájában megvitassuk a tapasztalatokat. Az este további részének audiovizuális felelőse Fillér Máté médiaművész lesz.

D.B.: Ez a fajta inkubációs, versenyhelyzetet felszámolni igyekvő pályázat-modell egyelőre példa nélkülinek tűnik a művészeti pályázatok körében. Terveztek erről a formáról, illetve az arról kapott visszajelzésekből valamiféle összegzést készíteni?

M.E.: Igen, erről a demokratikus vagy kooperatív versengést szem előtt tartó, inkubátor helyzeteket teremtől pályázati folyamatról szeretnénk egy toolkitet készíteni. Ez egy kétnyelvű dokumentum lesz, amit szabadon hozzáférhetővé fogunk tenni bárki számára, aki szeretne hasonló módon kiírni egy pályázatot. Arról, hogy van-e esetleg ennek a modellnek párja például nemzetközi szinten, most folyik a kutatás, a program kidolgozásakor ugyanis nem volt semmi ehhez hasonló minta előttünk. Ebbe a toolkitbe minden beérkező feedbacket szeretnénk beépíteni, így például azoknak a visszajelzését is, akik nem nyernek idén, ám a díjátadó esemény során megkapják tőlük a zsűrizéskor összeállított írásos értékelést. Kíváncsian várjuk, hogy az eddigi pozitív visszajelzések után, a pályázati döntés megszületését követően mennyiben marad pozitív kicsengésű az egész Katalizátor-projekt az idei résztvevők számára.

Az aktuális művészeti közeg forráshiány mellett feedback-hiányos is, nem csak a pályázatokat illetően, de minden egyéb vonatkozásban is. Azzal tehát, hogy mi most elkészítjük ezeket a kiértékelő-csomagokat, remélhetőleg nemcsak azt tudjuk elősegíteni, hogy erősödjön a visszajelzések általános gyakorlata, de azt is, hogy egy nem budapesti beágyazottságú projekt vagy szervezet a jövőben sikeresen tudjon például máshová pályázni.

S.J.: Ezen kívül szerintem az is fontos, hogy ezt a visszajelzést egy heterogén összetételű zsűri fogja adni, ami egy jó konzultációs helyzetet teremt a pályázók számára. Ez a heterogenitásra való törekvés a zsűri összetételén is látszik, de a turné egyes állomásainak előadóinál is igyekeztünk ezt szem előtt tartani. A zsűritagok közül Frazon Zsófia és Joó Julianna előadóként is részt vett a programban, Szegeden Mélyi József adott elő, a budapesti helyszínen pedig Mucsi Márton tartott előadást, aki a Ludwig Múzeum social media felületeit kezelő kommunikációs szakember. Ezt az előadást kifejezetten fontosnak gondoltuk, hiszen egy utazókiállítás kontextusában igencsak releváns elem egy nagyon olcsó kommunikációs forma/eszköz hatékony használata. Ehhez nagyon hasonló az, ahogyan mi, szervezők igyekeztünk olcsó és egyszerű eszközökkel, a technika lehetősgeit is használva távolságokat áthidalni és egy tudásmegosztó helyzetet teremteni mind a Katalizátor-blog felületén, mind például a börze olvasósarkában és mozi termében. A videó mint műfaj és a blog mint megosztó felület mind fontos és hasznos elemei az idei eseményalapú, tudáscsere helyzeteket generáló Katalizátor-folyamatnak.

idegenhonos_inva_zio_s_fajok_5b_ke_pmelle_klet_nyilva_nos_pa_lya_zati_anyag
#PÁLYÁZÓ / Idegenhonos inváziós fajok © Pálinkás Bence György
  • György Lukács

    Igen, nagyjából a képen látható mennyiségű érdeklődő körében folyhatott le a projekt.

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány