Érzékenyebbé és befogadóbbá tenni

Phil Collins Berlinben

„Fejesugrás a városba, annak korábban meg nem hallgatott történeteibe” – olvasható a leírásban. Phil Collins hat egyszemélyes fülkét helyezett el a berlini HAU emeleti folyosóján, amelyekben otthontalan emberek megzenésített telefonbeszélgetéseit hallgathatjuk meg.

collins_kep2.jpg

Phil Collins: my heart’s in my hand, and my hand is pierced, and my hand’s in the bag, and the bag is shut, and my heart is caught, kiállítási enteriőr, 2015. március 18. – április 18., HAU, Berlin I Kép forrása: tanyabonakdargallery.com

(Üzenetrögzítő sípolása)
A: Helló, én vagyok az, csak azt akartam kérni, hogy át tudnád-e küldeni nekem e-mailen az adószámomat, ha megtaláltad azt a papírt. Mert találtam munkát, dolgozni akarok, és lakást keresek. Ha érdekel, tudod a számom, beszélhetnénk. Nem tudom, miért zártál ki, már fél éve. Ötletem sincs. Nem tudom, mit csinálhattam. Azelőtt nem így volt, nem értem az egészet, hogy mi ez a felhajtás. Nagyon durva. Nagyon durva, és… igen. Csak hívj fel valamikor. Addig is, szia.
(#394)

Tömörsége és egyoldalúsága miatt talán ez a legdrámaibb a Phil Collins által rögzített telefonbeszélgetések közül. A felvételek Collins 2013-as munkájának, a berlini Hebbel am Uferben április 18-ig megtekinthető my heart’s in my hand, and my hand is pierced, and my hand’s in the bag, and the bag is shut, and my heart is caught című hanginstallációnak a részei. A HAU emeleti folyosóján hat egyszemélyes bokszot helyezett el a brit művész; mindegyikben egy szék, egy asztal. A hangszigetelt fülkékbe beülő látogató az asztalon egy lemezjátszót talál maga előtt, a falon pedig egy erre kialakított polcrendszeren 7-inches kislemezeket – a lemezeket maga teheti a lejátszóra, a sorrend rá van bízva, ahogy a hangerő és a basszus szintjének a beállítása is. De akár csak üldögélhet is, és élvezheti a HAU előtti parkra nyíló kilátást, vagy nézegetheti a falon látható, illetve a lemezek borítójául szolgáló képeket.

mhinmh_11_1.jpg

Phil Collins: my heart’s in my hand, and my hand is pierced, and my hand’s in the bag, and the bag is shut, and my heart is caught, kiállítási enteriőr, 2015. március 18. – április 18., HAU, Berlin I Kép forrása: tanyabonakdargallery.com

 

A mintegy másfél órányi hanganyag két részre bontható: az egyik csoport a Collins által rögzített telefonbeszélgetések eredetijeiből áll: a felvételek Kölnben készültek, egy hajléktalanok számára kialakított befogadóhelyen. A GULLIVER nevű intézmény szolgáltatásait a rászorulók reggeltől késő estig vehetik igénybe: találnak itt zuhanyzót, vécét és ágyakat, kérhetnek orvosi vizsgálatot és hajvágást, de használhatják az intézmény mosógépeit, telefontöltőit és az internetet is. Itt helyezett el egy telefonfülkében Collins egy olyan telefont, amelyen a GULLIVER vendégei ingyen kezdeményezhettek belföldi és külföldi hívásokat egyaránt – azzal a feltétellel, hogy vállalják, hogy a beszélgetéseket a művész rögzíti, és későbbi munkájában felhasználja. Ezeket a felvételeket juttatta el ezután zenészekhez, hogy azok a beszélgetések alapján, a beszélgetéseket felhasználva alkossanak zeneszámokat. A zenék és a telefonbeszélgetések vegyesen kerültek a kislemezekre, megkülönböztetni őket a borító alapján lehet: míg utóbbiak tokjait kiragadott részletek kézírásos átiratai díszítik, előbbiekét a Collins által készített meleg színvilágú, érzéki fényképek, amelyek, Nan Goldin fotóit idézve, ágyon, íróasztalon, fürdőszobában telefonáló nőket, illetve nőnek sminkelt férfiakat ábrázolnak – ha csak a lábukat vagy épp a hajukat mutatva is.

A Heroin in Tahiti Alo című száma, amelyet Francesco de Figueiredo Phil Collins projektjének a kölni bemutatójához vett fel

A felkért zenészek listája egy a kurrens zenei magazinokat követő ember ízlését tükrözi: hozzájárult a projekthez a kísérletibb elektronikai zenében utazó Demdike Stare, a lo-fi duó Peaking Lights és a hálószobapop-zenész Maria Minerva, ahogy szerepelnek Németországon kívül talán kevésbé ismert helyi formációk is, mint a Elektronische Musik Aus: Köln vagy a Cologne Tape. A zenészek változatos taktikákat választottak a kapott hanganyagok feldolgozása során: volt, aki a beszélgetések felvételét zajként használta fel instrumentális szerzeménye részeként, volt, aki maga énekelte el az átiratból gyúrt sorokat és volt, aki benyomásai alapján teljesen új szöveggel állt elő. Az esetek többségében tehát csak foszlányok hallhatók az eredeti felvételekből – szerencse, hogy azok nemcsak hogy eredeti változatukban hallgathatók meg, de egy kiadványban eredeti és angol nyelven írásban is követhetők. A beszélgetések sokfélék – ez persze Collins szelekciójának is köszönhető: ha hihetünk a végül kiválasztott felvételek számozásának, legalább 764 párbeszéd közül válogatott. Van köztük már öreg édesanyját születésnapja alkalmából felhívó férfi, Romániába terhes partneréhez hazatelefonáló munkás, Izraelbe hazatelefonáló lány; van, aki testvérét hívja, van, aki állást keres, van, aki pénzt kér kölcsön; van, aki halálos beteg, van, aki nem győzi bizonygatni, hogy ő szeret az utcán élni és nem is vágyik másra, van, akit dílerkedésért elkaptak a rendőrök; van, akit már halottnak hittek, van, akinek könyörögnek, hogy menjen haza, és van, akire érezhetően oda sem figyelnek, hogy mit mond.

[…]
B: Rábasztam. Hívták a zsarukat, azok jöttek, és elvittek.
A: (Kiabál) Nem játszod el a pénzedet, ugye, nyerőgépen, te istenverte, mihaszna hülye?!
B: Nem hiszem el, asszony! Honnan veszed, hogy eljátszom a pénzemet?!
A: (Kiabál) Hogy honnan? Ezt beszélik rólad a cigányok!
B: Mit?
A: (Kiabál) Igen, azt, hogy szerencsejátékozol, ott, ahol mások is! Miért csak te kerülsz mindig ilyen szarba – bassza meg ezt az elbaszott helyzetet – miközben tudod, hogy adósságba vagy!
[…]
(#733)

horses.jpg

Phil Collins: They Shoot Horses, 2004, kétcsatornás videoinstalláció, 420 perc, részlet I kép forrása: tanyabonakdargallery.com

Phil Collins munkássága egy mondatban leginkább úgy foglalható össze, hogy célja a médiában önálló hangot nem kapó rétegekről kialakult sztereotípiák kikezdése. Ezek létrejövetele volt a témája 1999-es filmjének, a How to make a refugee-nek, amelynek címe nem a politikai nagyhatalmak, hanem a média által létrehozott menekültre utal. A videón egy koszovói albán családot látunk, ahogy tagjait beállítják egy fotózáshoz: melyik ruha, milyen póz, milyen kompozíció felel meg a menekültképnek? They shoot horses című 2004-es videomunkája során nyolcórás táncmaratont rögzített palesztin fiatalok részvételével, akik a Collins által összeválogatott nyugati slágerekre táncolták végig az egynapos munkaidőt. Bár látszólag kiragadták a fiatalokat történelmi-politikai helyzetükből, a nyugati néző mégsem tud menekülni a benne élő Közel-Kelet-képpel nehezen összeegyeztethető gondolattól: hogy láthatóan jól ismerik a dalokat éneklő palesztin fiatalok a Joy Divisiont és Beyoncét?

A két projekt között az a különbség, hogy míg az előbbi egy megfigyelés, egy tőle függetlenül létrejövő helyzet megragadása, addig az utóbbi esetben Collins már maga teremti meg a helyzetet, amelyben az általa kiválasztott szereplők az ő utasításai szerint cselekednek. A most a HAU-ban látható hanginstalláció valahol e két véglet között helyezkedik el: az ingyenesen használható telefonfülke elhelyezésével Collins teremti meg a helyzetet, amelyben aztán a szereplők szeretteiket, álláshirdetőket stb. felhívva, látszólag szabadon mozoghatnak. „Fejesugrás a városba, annak korábban meg nem hallgatott történeteibe” – írja a HAU szövege, kiemelve, hogy az itt megszólaló embereket egyébként a kiállításon kívül szándékosan ignorálják/juk, következetesen nem veszik/szük figyelembe.

refugee_1.jpg

Phil Collins: How to Make a Refugee, 1999, videó, 12 perc, részlet I Kép forrása: tanyabonakdargallery.com

Mostanra Sugár Jánosnak két korábbi munkája is eszébe juthatott a magyar olvasónak: a 2002-es Nyilvános telefon és a 2003-as Időjárőr. Előbbi során Sugár a dunaújvárosi ICA-D-ben (ha nem is a kiállítótérben, de az információs pult mellett) helyezett el egy telefont, amelynek használata belföldi hívásokra ingyenes volt, és Collins-hoz hasonlóan ő is rögzítette a beszélgetéseket. További hasonlóság, hogy a felvételeket és azok feldolgozásait CD-n ő is megjelentette. Igaz, Sugár nem zenészeket keresett meg, hanem színészeket kért fel, hogy felmondják a szövegeket. Alapvető különbség azonban Collins projektjéhez képest, hogy a Nyilvános telefon esetében egy vidéki kortárs művészeti intézmény látogatói által kezdeményezett beszélgetésekről van szó, tehát a munka kevésbé társadalmi, mint inkább nyelvi, kommunikációs kérdéssel foglalkozik: a telefonbeszélgetéssel mint szöveggel, annak kontextus nélküli értelmezhetőségével, illetve azzal, hogy hogyan változik meg a privát párbeszéd, ha mások mondják el. A 2003-as Moszkva tér – Gravitáció című public art sorozat részeként megvalósult Időjárőr során, Collins-hoz hasonlóan, már Sugár is „házhoz megy”: a Moszkva téren felállított lakókocsiban várva látogatóit 4000 forintot fizetett annak, aki 10 percen át folyamatosan beszélt hozzá. Az elhangzott monológokat ebben az esetben nem csak hogy felvette, hanem azok szó szerinti átiratát az ebből az alkalomból létrehozott, két számot megért Időjárőr című újságban is publikálta, amelyet a Moszkva téri újságosnál lehetett kapni 500 forintért. Az újság így egy „olyan hátrahagyott jel, olyan időkapszula, mely [..] archivál egy szelet jelent, hogy az aztán a jövőben véletlenszerűen ható kordokumentumként lépjen működésbe” – írja Hock Bea Nemtan és pablikart című könyvben. A Moszkva tér mint helyszín és a 4000 forintos fizetség predesztinálta, hogy a projekt résztvevői környékbeli diákokból és főképp rászorulókból: hajléktalanokból, a téren várakozó munkásokból kerüljenek ki, ők mondták el történeteiket. Ezzel Sugár „az uralkodó narratívák formálásából kiszoruló, az azokban »láthatatlan«, »néma« figurákat hozta beszédhelyzetbe”.

(Kicsöng)
A: Halló? Halló?
B: Salom. Maya vagyok.
A: Maya? Maya?
B: (Nevet) Igen, Maya.
A: (Nevet) Hál’ égnek!
B: Igen.
A: Még életben vagy?
[…]
(#480)

idojaror.jpg

nyilvanos_telefon_1.jpg

Fent: Sugár János: Időjárőr, 2003, Moszkva tér – Gravitáció I Kép forrása: librarius.hu
Lent: Sugár János: Nyilvános telefon, 2002, Kortárs Művészeti Intézet, Dunaújváros I Fotó: Sugár János, kép forrása: balkon.hu

Egyértelmű tehát, hogy ha társadalmilag elkötelezett művészetként értelmezhető is a két projekt, nem közvetlenül a résztvevők helyzetén akarnak változtatni – azok csak szereplők, akik munkájukért cserébe meg is kapják a fizetségüket valamilyen formában: Sugár esetében a 4000 forintot, Collins esetében pedig a lehetőséget, hogy ingyen felhívhatták akár távoli szeretteiket is (erre, ahogy az a beszélgetésekből kiderül, több esetben évek óta nem tudott sor kerülni). Hatásukat a befogadóban akarják kifejteni – ezzel azt a művészetfelfogást követik, amelyet, a történelmi avantgárdból eredeztetve, Claire Bishop is követendőnek tart a társadalmilag elkötelezett művészetek számára, hogy “érzékenyebbé és befogadóbbá tegyék a világ felé” a nézőt, hogy “helyzetünkre új rálátást nyerjünk”. Ezt a szerepet tartja elképzelhetőnek Misetics Bálint is, a Város Mindenkié csoport aktivistája: írásában amellett érvel, hogy a művészet abban lehetne „illetékes”, hogy „dekonstruálja a hajléktalanság problémájának azt a félreértését, amely »hajléktalanokban« gondolkodik […], nem pedig emberekben, akiknek nincs hol lakniuk”, hogy elősegítse „azt a képzelőerőt […], hogy képesek vagyunk meglátni magunkat a másik emberben”. A társadalmi hatás tehát ebben az értelemben az elérhetőség kérdésévé válik. Ami Collins hanginstallációját megkülönbözteti Sugár Időjárőrétől, az pont a bemutatás módja. Utóbbi a Moszkva téri programsorozat ideje alatt a helyszínen volt elérhető, és a lakókocsiban elhangzott szövegeket ha írásos formában is, de változtatás nélkül közölte; azóta azonban valóban maximum „véletlenszerű” az előfordulása. Collins felvételei kortárs művészeti intézményekben (az előadóművészeti központként működő berlini HAU-ban, korábban pedig a kölni Ludwig Múzeumban) létrehozott költséges hanginstallációkban hallgathatók meg, illetve dupla nagylemezes formában megvásárolhatók; mindkét esetben kiegészítve a zenei átiratokkal.

[…]
B: A párás levegő, az tesz tönkre, olyankor nem tudok levegőt venni…
A: Igen-igen…
B: De amikor hideg van, és száraz a levegő..
A: Igen.
B: … akkor tudok lélegezni, remekül.
A: Aha.
B: Az a rohadt COPD [Krónikus obstruktív légúti betegség – a szerk.], tudod?
A: Igen.
B: Nem, őszintén, jót tesz, a hideg levegő jót tesz nekem.
A: Aha.
B: Tényleg, többé-kevésbé jól vagyok. Tudod, túlélem. Én… tudod mit, remekül vagyok!
A: Igen.
B: Tényleg, ahogy most élek, elégedett vagyok.
A: Komolyan?
B: Igen, komolyan! Teljesen elégedett vagyok.
A: (Sóhaj)
[…]
(#764)

Turai Hedvig korabeli kritikájában azzal vádolta Sugárt, hogy az „nem lépett ki az elit, arisztokratikus művész pozíciójából, csupán felvállalta a krónikás munkáját, aki rögzíti a jelen nyomait a jövő számára”. Ezzel szerinte „erősítette a művészet, különösen a kortárs művészet körüli misztikus homályt […], megőrzi a romantikus művész mítoszát, akit a jelen nem ért meg, s aki az utókornak dolgozik”. Ez Sugár esetében azért merülhetett fel egyáltalán, mert megkísérelt kilépni ebből a béklyónak tűnő pozícióból: elhagyni a művészet intézményes tereit, és lemondani a szerzőiségről. Collins, annak ellenére, hogy projektje során lényegében ugyanazt csinálja, mint Sugár, azt egy egészen más módszerrel teszi: nagyon is megtartja a szerzői szerepet, és hangsúlyosan szubjektív, költői munkát hoz létre. A my heart’s in my hand, and my hand is pierced, and my hand’s in the bag, and the bag is shut, and my heart is caught részeként meghallgatható telefonbeszélgetések mögött végig ott húzódik Phil Collins önarcképe: az általa szeretett vagy ismert zenészek megkeresésében, a borítókra került, látszólag oda nem illő fotókban és főképp a címben, amely Jean Genet regényéből, a párizsi alvilágot homoszexuálisok és transzvesztita prostituáltak szemén keresztül bemutató Virágos miasszonyunkból (Notre Dame des Fleursből) származó idézet – konkrétan egy börtöncella falába vésett felirat. Ezekkel az eszközökkel hoz létre Collins egy olyan intim, zavarba ejtő, talán kényelmetlen környezetet, amely lehetővé teszi, hogy – amint azt Bishop az általa ideálisnak tekintett elkötelezett művészeti gyakorlatokról írja – „helyzetünkkel kapcsolatban sötétebb, fájdalmasan komplikált meggondolásokkal szembesüljünk”, miközben a hangszigetelt bokszokban egyedül hallgatjuk (ki) a vinyl-lemezek recsegésével tarkított privát, végtelenül emberi párbeszédeket.

 

Phil Collins my heart’s in my hand, and my hand is pierced, and my hand’s in the bag, and the bag is shut, and my heart is caught című hanginstallációja április 18-ig tekinthető meg a berlini HAU-ban. Április 18-án este 10-kor egy jótékonysági est keretében mutatják be a projekt részeként megjelenő dupla nagylemezes albumot. Az esemény facebook oldala »

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány