Balkáni önmegértés, szőkített szakállal, a korai Britneytől inspirálva

Elsőnek egy videóklipet szeretnék mutatni Azistól, a chalga királyától (a chalga a turbo folk, manele stb. bolgár változata). A videót egy antropológiai lap szerkesztőségi ülésének közös berúgásba hajló vége felé mutatta Pulay Gergő, aki amúgy is a világzenének nevezett jelenség etnikai identitást, globális piacokat és a hatalmi viszonyok kulturális kezelését érintő kérdéseivel foglalkozik. Amint a videó láttán a szerkesztőség megdöbbenésének adott volna hangot, Gergő röhögve tromfolt le rögtön azzal, hogy micsoda gyarmatosító, fehér megnyilatkozás már ez. Mely megjegyzésével egyet is értettünk, és ettől a sokk nem lett kisebb.

Azis, polgári nevén Vaszil Trojanov Bojanov, 1978-ben született Szlivenben. Zenei karrierjén túl sztár voltának szerves részét képezi, hogy transzvesztita, illetve hogy kalderás cigány. Mindkét utóbbit részben politikai identitásként is gyakorolja, közeli kapcsolatban áll a Gemini LGBT (szexuális kisebbségek jogaiért küzdő) mozgalommal, 2005-ben pedig az Evroma párt színeiben indult a választásokon, bár a parlamentbe már nem került be. Ezen a klipjén az Ustata nevű repperrel énekel közösen.

Akkor térjünk vissza arra, mi üt meg annyira a klipben. Vajon mi az a kilencvenes évek elején szárnyra kapott balkáni popkultúrában, a hastánc, keleti ritmusok, érzékiség, obszcén folklór, a piti gengszterkedés és másolt kazetták-cédék világában, ami az irtózással és szégyennel vegyes hányinger érzetét váltja ki, a majdnem-én-től való elhatárolódás archaikus sürgetését?

Eleve milyen kínos, hogy ennyi közünk is van hozzá. Bár nem csak miénk a szégyen: a Balkán a nyugat-európai diskurzusokban is hálásan játssza annak az undorító és kaotikus helynek a szerepét, ahol Európa elfojtott démonai, a kegyetlenség, hisztérikus szenvedély, nacionalizmus, barbarizmus, tudatlanság, féktelen erotika, szennyezés és mocsok uralkodnak. Ennek megfelelően kevéssé is hajlamos Nyugat-Európa differenciálni a balkáni országok, népek vagy kultúrák között.

Alexandar Kjosszev, a szófiai egyetem tanára sokat gondolkozik (és ír) arról, hogyan néz ki, és hogyan emészthető meg mindez a Balkán felől nézve. Az általa feltett alapvető kérdés az, hogy mi bírhat rá népcsoportokat arra, hogy számukra előnytelen tulajdonságokkal azonosuljanak.

Nyilván elsőre a nem azonosulás tűnik kézenfekvő megoldásnak. A hivatalos magaskultúra és nemzetépítés a balkáni országokban valóban arról is szól, hogy miképpen emelhető ki a saját kultúra, nép és ország a környező mocsokból, mint az európai kultúra, szuverenitás és érvényesség egyetlen, és kívülről is elismert letéteményese (hogy ne magyar példát mondjak: Románia, latin szigetként a szláv tengerben). A körülmények ennek az igyekezetnek azonban kevéssé kedveztek: a csupa kivétel országot Európa továbbra is egyben látja, az ön-nyugatosítás (Kjosszev szavával: öngyarmatosítás) nemzeti hősei pedig folyamatosan abba az ellentmondásba ütköztek, hogy a jótanulóként alkalmazni próbált nyugati elvek, a nemzeti szuverenitás révén való emancipáció kevésbé alkalmazhatók olyan országok esetén, amelyek a nagy nyugati nemzetépítési példáktól eltérően periferiális, alárendelt szerepben találják magukat, többé-kevésbé mindig a nagyhatalmak játszmáiban jelentve apróbb téteket.

Ezen ellentmondás traumáját a balkáni kultúrák különféle stratégiákkal próbálják feldolgozni. Megduplázva a Nyugat tekintetét, a magaskultúra által vezérelt hivatalos kultúra ’öngyarmatosításba’ kezd, szégyennel, titkolózással, elhatárolódással, vagy egyenesen öngyűlölettel büntetve a ’saját’ nem-nyugati részeit. A nem-nyugati sajátnak megfigyelhető egy jellegzetes odébb tolása is: ’mi’ (magyarok, horvátok, szerbek, románok, bolgárok) sosem vagyunk balkániak: a keleti vagy déli szomszéd az. A feszültség természetesen ellenkező irányba is robbanhat: amikor a nemzeti öntudat hisztérikus felértékelése kompenzál a stigmáért. A trauma szerkezete ezen a változaton is lekövethető: patriotizmus másik oldalát a saját balkanizmusnak a szomszédokba, vagy saját kisebbségekbe kihelyezett gyűlölete jelenti (l. a román nacionalista rapperek mozgalmát a románok között is népszerű, de a mozgalom által cigányzenének tartott manele ellen).

A balkáni popkultúra jellegzetesen új invenciót jelent ebben a környezetben, mondja Kjosszev – arra is rámutatva, hogy ma már messze nem csak a nemzeti elit az, aki a hasonló identitáskérdésekre válaszokat dolgoz ki. A chalga sorra felmondja a balkáni stigma elemeit, kifele arrogánsan, befele önironikusan és mégis bensőségesen ünnepli a keletiséget, testiséget, provinciát.

A megbotránkoztatás és tagadás egyszerre szól itt a nyugati magaskultúrához húzó nemzeti hivatalos kultúrának, a hagyományos normákban menedéket kereső nemzeti fundamentalizmusnak (l. a szélsőjobb és a melegek közti rendszeres konfliktusokat), és a korábban mennyországnak képzelt globális fogyasztói világ csillogásának és farkastörvényeinek (a másolt cédék demokratikusak).

Azis elsajátít és kitár, megbotránkoztat és elcsábít. Ellenkulturális hősként egyszerre láthatjuk az általa tükrözött makrostruktúráknak alávetettként, és valamilyen egészen új és autentikus minőség forrásaként. S míg számunkra a történet a földrajzi, nemzeti identitásról, a történelemben vagy a hatalomban elfoglalt kollektív helyünkről is szól, a nyugati popkultúra minden különösebb akadály nélkül ismeri fel benne a saját lényegét: „It’s lush and crazy and camp and slick and trashy and ridiculous and funny and engaging and magical and senseless and vivid, yeah, extremely vivid…”

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány