Sokszor kérdezik tőlem, hogy meg tudom-e különböztetni a digitálisan és az analóg módon készült fényképeket, ha már ilyen sokat foglalkozom a digitális képek mögötti apparátusokkal. Ilyenkor rá kell világítanom arra, hogy pont ebben a kérdésben értik félre a legtöbben a digitális fotográfia mibenlétét. A leképezés technikája ugyanis már több éve egy olyan határ fölött mozog, hogy a különbség elenyésző és igazából szinte teljesen irreleváns. A ma ismert digitális technológiák arra születtek, hogy az analóg képalkotást minél pontosabban imitálják (és persze immaterializálják). Így, mivel a gyártóknak is az alapvető célja a tökéletes utánzás, képi dimenzióiban lényegi különbség már nem fedezhető fel. Ami miatt a digitális kép egy teljesen új esztétikai kategória felállítását követeli, az a képpontjainak a kalkulálhatósága.
Marshall McLuhanről készült videó alapján generált forma | © prostheticknowledge.tumblr.com
A kalkulált kép
A digitális kép diszkrét képpontokból áll össze, ami azt jelenti, hogy mindegyik képpontjának van egy matematikailag meghatározható (számban kifejezhető) konkrét értéke. Ezekkel az értékekkel lehet műveleteket végezni, akár már a szenzorból való kiolvasás pillanatában is. Ez teljesen új alapokra helyezi a technikai képekről való gondolkodást. A képalkotás eddig zárt rendszerben, egyértelmű kémiai folyamatok mentén történő folyamat volt. A digitalizációval viszont elvesztette a direkt kapcsolatát a valósággal. A látvány és a megörökített kép közé megannyi „black box” ékelődött.
A diszkrét kép valós időben történő kielemzését, manipulációját, illetve a benne letárolt információk feldolgozását hívják „computational photography”-nak. Magyarul talán fotografikus számítástudománynak lehetne nevezni. A képalkotás legaktuálisabb és sokak által kutatott ága. Ez a hozzáállás azért követel új esztétikai alapokat, mert itt már nem a fény által továbbított látvány letárolásáról van szó, hanem a valóság szenzoros vizsgálatáról és a szenzorjelek kiértékeléséről.
Az, hogy a képkészítő milyen elvárásokkal és kompetenciákkal rendelkezik, nagyban befolyásolja, hogy mennyiben használja ki a digitális kép sajátosságait. A privát célú fotózásnál a digitális kép immateriális jellege a legmeghatározóbb. Mivel anyagi ráfordítás nélkül szinte végtelen számú kép hozható létre, bárki addig kísérletezhet, amíg meg nem találja a számára megfelelő kompozíciót. Az utóbbi években a számítástudomány egyre számottevőbben jelenik meg a tömegtermékekben: expozíció javító automatizmusok (arckövető fókusz, mosolyfelismerés, HDR) segítik a felhasználót. Az említett jelenségek miatt mondhatjuk, hogy demokratizálódott a képkészítés. Nincs szükség hozzá semmilyen előismeretre vagy komolyabb felszerelésre. Amennyire üdvözlendő a hozzáférhetőség kitágítása, ugyanannyi problémát is vet fel, hogy a privát fotók többsége a legminimálisabb kultúrtechnikai ismeretek birtokában készül.
Tasos Zembylas szerint az érzékelés (látás) nem pusztán egy inger, hanem inkább egyfajta viszonykészlet, mely alapvetően több jelentésmezőt gerjeszt. Az érzékelés értelmezéshez kötődik és ott, ahol jelentés jön létre mindig megtalálható egy gyakorlati mező, egy gyakorlati háttér is, amely megelőzi és már előzetesen strukturálja a megértési aktust. A látás egy kultúrtechnika birtoklását feltételező kompetencia, egy olyan kulturálisan gerjesztett képesség, mely mindig specifikus és gyakorlathoz kötődik. A probléma csak annyi, hogy a mobilfényképezés korában a vizuális kultúra nevelés szerepét átvették a közösségi oldalak.
Az alkalmazott fotográfia, egy az egyben az analóg (filmes) fotográfiai formanyelvet használja, így ezen a téren nem hozott túl sok változást a digitalizáció. Azt leszámítva persze, hogy a feldolgozás sebessége és a publikálhatóság gyorsasága hihetetlen mértékben felgyorsult. A fotóriporterek esetében ez igen fontos tényező, főleg ha a híriparban dolgoznak. A globális média és a hozzá köthető képek átalakulásáról egyébként egy pár hónapja jött ki egy igen izgalmas kiadvány: a Colors folyóirat Making the News című száma. Mint ahogy a Colors is több esszéjében kitér rá, ennek a szakmának a máig legnagyobb kérdése a hitelesség.
Femto képalkotás | © MIT
A tudományos és ipari felhasználás szintje az, ahol a leginkább kibukkannak a digitális fotográfia kalkulálhatóságának előnyei. Ma már egyáltalán nem számít nagy dolognak, hogy egy lefényképezett témából virtuális 3D modellt lehet létrehozni, pusztán a több szemszögből elkészített képek adatait felhasználva. A Heliometrikus eljárás, pedig a nap mozgása miatt bekövetkező látvány változásokat kihasználva képes ugyanerre. Az elmúlt évek legnagyobb szenzációja azonban a femto fotográfia volt. Az MIT média laborjában a Ramesh Raskar vezette kutatócsapatnak sikerült kidolgoznia egy eljárást, amivel a fény terjedését tudják megörökíteni. Esetükben már inkább a szenzorosan felfogott adatok vizualizációjáról van szó, semmint klasszikus fényképezésről. Azonban az észlelés alapja itt is a fényérzékeny szenzor, akárcsak a lakossági gépek esetében. A különbség csak a szenzor érzékenységében és az általa gyűjtött hihetetlen mennyiségű adat feldolgozásban mutatkozik. Nagy kérdés, hogy az említett példák, illetve a lehetőségeket folyton feszegető egyetemi kísérletek mikor és milyen körülmények között lesznek hozzáférhetőek szélesebb körben.
A példa sajnos azt mutatja, hogy a jelenlegi helyzetben a digitális képalkotás hasznát a kereskedelmi szektor tudja a leginkább kiaknázni. A VIP vendégeket már algoritmusok ismerik fel, és a kirakatok sikerességét is a képfeldolgozó egységek igazolják vissza:
A digitális rögzítésnél szinte mindegy, hogy álló vagy mozgó képről van-e szó, a technológiai háttér mindkét esetben a fényérzékeny szenzor. Az egyetlen ok, amiért csak az elmúlt 4 évben terjedtek el a mozgókép rögzítésére is alkalmas eszközök, az a számítási teljesítmény. Egy HD videó folyam olyan léptékű adatmennyiség, aminek kezelésére, feldolgozására, letárolására csak az elmúlt évek számítástudománya kínált megoldást. A számítástechnika további fejlődésével azonban már nemcsak az adatokat tudjuk majd kezelni, hanem a videók és a képek tartalmáról is valós időben kapunk majd információkat. Akár olyan zavarba ejtő dolgokról is, mint a videó alanyának érzelmei. Két komponens határozza meg, hogy mi fog átszivárogni az egyetemi kutatólaborokból a mindennapokba: az egyszerűség és az eladhatóság. Mint a kereskedelmi szektor által használt példákból láthatóvá vált, a különböző mintafelismerések igen könnyen hasznosíthatóak és eladhatóak. A fogyasztási szokások nyomon követését (tracking) segítő digitális képalkotásnak tehát mindig lesz piaca. A technológia ilyen típusú használata sajnos egyre inkább növeli a centralizált rendszerekkel szembeni kiszolgáltatottságot.
A privát képalkotás frontján pedig egy másik probléma jelenik meg: a már említett inkompetencia. A point-and-shoot kamerák (és a mai megfelelője, a mobil fotózás) a végletekig leegyszerűsítették a képalkotási folyamatot, így bármi, ami ennél bonyolultabb, azt csak nagyon indokolt esetben tanulja meg használni a mindenkori vevő. A legjobb példa erre a Lytro kamera esete. Ez a szerkezet gyakorlatilag forradalmasította a képalkotást, az elkészített kép bármelyik pontjára az expozíció után is lehet vele fókuszálni. Azzal viszont nem számoltak a tervezők, hogy az utólagos fókuszálás feladata, az egy gomb lenyomásához szokott felhasználókra, olyan plusz terheket ró, mellyel nem kívánnak foglalkozni. Így a Lytro jelenleg, csak egy izgalmas kísérleti eszköz a technika fanatikusoknak.
Egy open source camera | © craft-camera.com
Jól látható tehát, hogy milyen éles a határ a digitális képalkotás lehetőségei és a használata között. Tény, hogy egy nagyon friss médiumról van szó, amelyik még nem találta meg a saját formanyelvét. Számomra azonban komoly kérdés, hogy ha kikristályosodnak a médium sajátosságai, az mennyiben szolgálja majd a használóit és mennyiben a gyártóit. Mivel hihetetlen komplex rendszerekről van szó, a digitális képalkotó eszközök szinte teljesen hozzáférhetetlenek és megfelelő infrastruktúra nélkül reprodukálhatatlanok. Ez különösen megnehezíti az egyedi, médiumspecifikus önkifejezést. Az algoritmusok sokaságán keresztül megtapasztalt kép – mely egy zárt, a gyártó által uralt rendszerből származik – nem kecsegtet túl sok jóval. Szerencsére vannak olyan kezdeményezések, amik szembemennek ezzel a trenddel: open source kamera operációs rendszerek, és open source kamerák.
Viskovic Jelena – Páll Tamás: Műholdkép fényértékeiből virtuális dombormű | © viskovic-pall.com
A médium lehetőségeit és az önkifejezés útjait tehát művészeknek, mérnököknek, innovációra éhes csapatoknak kell majd kikísérletezniük, mert a jelenlegi tendencia az, hogy jól kontrollálható disztribúciós csatornákba (pl. Instagram) tereljék a digitális képalkotást. Az újító szándékhoz nem elég az alapvető fototechnikai ismeretek elsajátítása, még a képek kalkulálásának tudományába vagy a mikroelektronikába is bele kellene látnia annak, aki mélységeiben is fel szeretné fedezni az ilyen típusú képalkotás lehetőségeit. Így érthető, hogy hazánkban is viszonylag kevesen foglalkoznak azzal, hogy mit is jelenthet egy digitális kép.
