Lehet hozzászokni (Szilágyi Lenke fényképei)

Írás-sorozatomban a nem társadalmi meghatározottságaira való olyan reflexiókról lesz szó, amelyek a magyar képzőművészetben, fotográfiában és általában a „közgondolkodásban” még mindig ritkának számítanak. Sztereotípia és individualitás kérdéseiről, szereptoposzokról, elvárt és / vagy internalizált megjelenésről, viselkedési mintákról, az ezekre való humoros, ironikus reflektálásról.

Szilágyi Lenke két képe talált tárgyként bukkant elém, az első nem is művészeti közegben. A Labrisz Leszbikus Egyesület Eltitkolt évek: Tizenhat leszbikus életút (2011) című kiadványát nézegettem, és ebben találtam meg a pusztán évszámmal (2006) jelölt képet, amelyet azóta szinte naponta megnézek.


Copyright: Szilágyi Lenke (2006)

A képet valami kezdetének látom. A magyar leszbikus fotográfia úttörő darabja? Bombasztikusan hangzik. Ami biztos: amit mutat és ahogyan ezt teszi, az üdítő. A humora a legüdítőbb.

Két nő áll lombos bokrok és fák között. Két olyan nő, aki identitása kifejezésének nagyon eltérő módját választotta. A baloldalon álló alak a nőiesség ikonja: szinte mindent megtett, mindent felvett, amit a társadalmi elvárások szerint egy nőnek tennie kell a testével. Testhez simuló, domborulatait jól mutató ruhái, a selyemszoknya, a harisnya, a magasító cipő, a kezében dívásan tartott vékony cigaretta, összefogott hosszú haja – mind a nőiesség megszokott kellékei. Az arcán tükröződő melankólia is megszokott a modellekről készült divatfotókon. Csak sminktelen arcának elszántan konok kifejezése teszi szokatlanná figuráját. A balján, a képen tőle jobbra álló Sz.L. alakja másképpen fejezi ki, hogy ő nő. Mert kifejezi, nem elfedi, ez nyilvánvaló. Nem azzal játszik, hogy tudjuk, hogy nő, de hangsúlyosan férfiruhát ölt, és így láthatjuk a képbe a szerepek kettősségét. Hiszen itt nem is kettősségről van szó, pusztán arról, hogy az egyik figura így viseli a nőségét, a másik meg amúgy, és egymás mellé állnak, és jól megvannak egymás mellett. Lehet hozzászokni.

Sz. L. nem fedi el nemi jelleget takaró ruhákkal, hogy nő. Nem ing van rajta farmernadrággal, hanem hangsúlyosan sajátságos, alaposan kiválogatott ruhák. Lekapott, vállra vetett bőrkabátja nem fedi el a testét. Nadrágjába tűrt pólója, a vállát kivillantó lyukakkal, szintén azt hangsúlyozza, hogy nem takarózik a ruháival. Sajátos szabású nadrágja kényelmes, van zsebe, azt hord magán és magánál, amit akar, mezítlábassága a magassarkú cipők mellett megint csak kényelmet és „természetességet” sugall.

Vagyis játszik a „természetességgel”. Kulturális toposzunk: hogy a nők „természetesen” szeretik a „nőies” ruhákat. A természettől egyébként eltávolító, lábra tapadó műanyag nylonharisnyát, a természetes mozgást gátló magassarkú cipőt. „You make me feel like a natural woman,” énekli Aretha Franklin, ahogyan Judith Butler több írásában is elemzi, igen sokértelműen. A megszólított valakitől (egy férfitól) lesz a beszélő nő? A tetszésvágytól? És miért így lesz „természetes” nő? Illetve mit jelent az, hogy „tőled úgy érzem magam, mint egy természetes nő”? Komplex, igen komplex, hogy mi azokban a szövegkörnyezetekben, képi környezetekben, amelyekben élünk, a „természetes” és a „nő”.

Szilágyi Lenke másik hasonló képe (egy fotósorozat másik eleme?) a róla készült videóban látható:

 

Az interjút Szilágyi Lenkével Najmányi László készítette, 2010. május 22-én.
További információ: http://artportal.hu/videok/najmanyi_laszlo_szilagyi_lenke_videoportreja_videobio_13
Copyright © 2010, Enciklopédia Kiadó

 

A videón 02:40-nél látszik egy másik kép: ugyanaz a modell (Kovács Ágnes Anna), aki a fenti képen is látható, most széken ül, Sz.L. mögötte áll. Páros fénykép, pár-kép. Megszokott, százéves műtermi beállítás. Ahogyan lenni szokott: a nő ül, férfi társa fölé magasodva áll. Műtermi fotó lombos fák között. De ebben az esetben a „férfialak” helyén egy nő látható. Ugyanakkor a lehető legnagyobb térfoglalás parodiszktikus terpeszében áll. Az ülő nő pedig nem néz a kamerába, hanem elgondolkodva vagy unottan lefelé, oldalra: „Oké, ezt a szerepet akarjátok? Én itt sem vagyok. Eljátszom nektek a szendét.” Ezt üzeni a testtartása.

Ahogyan Szilágyi Lenke a videofilm végén mondja: „Most van először az a lehetőség, vagy egy olyan kor, mert ugye nem mindenhol, ezt is hozzátehetjük, hogy egy nő is élhet úgy, ahogy ő akar (…).” A 20. század második felében, tőlünk alig egy-két generációnyira zajlott, zajlik ez a változás.

Szilágyi Lenke ezekkel a képeivel egy-egy idézetet mutat fel: ezt a nőképet kaptam én is, így kellett sokáig nőnek lenni, így is lehet nőnek lenni, meg úgy is, most már, ahogyan én vagyok. A képeken az ő stílusa is éppen úgy „megcsinált”, mint a másik nőé. Nem naturalizálja senki szerepeit – csak megmutatja, hogy másképpen is lehet. Nem csak a heteronormativitás kereteiben, amelyben a nőnek meghatározott szemek számára kell meghatározott ruhákat magára vennie, a családi fotókon férfi partnerrel szerepelve. Hiszen a nők és a férfiak nő- és férfi-identitása egy heteronormatív közegben az elvárások szerint magában foglalja azt is, hogy megfelelnek a heteroszexualitás követelményének. Szilágyi Lenke viszont ebből a közegből kilépve olyan képet mutat a nőképekről, a női szerep lehetőségeiről, amelyek kiforgatják a minket körülvevő képi világ nemi és nemiszerep-rezsimjét.

Ráadásul felborítja a humortalan, dühös feminista és a szomorú meleg trópusát is. Amikor magyar tanulmányokat olvasok olyan (általában nem magyar) művekről, amelyek felvetik a feminizmus, feminista megközelítésmódok kérdéseit, a tanulmányírók rendszerint vázolnak egy leegyszerűsítő álláspontot, és közlik, hogy ez „a feministák” álláspontja, de ennél a dolgok sokkal bonyolultabbak. A melegeket pedig gyakran ábrázolják olyan kontextusban, ami azt sugallja, hogy elégedetlenek és szomorúak. (Ami persze nem csoda. A heteroszexizmus elnyomása alatt nem alkothatnak a melegek egy hű de vidám kollektívát, akár történetileg vizsgálódunk, akár a jelent nézzük.) Szilágyi Lenke viszont felvillantja a történelmet és felvillantja a jelent, választásokat; ironikus-parodisztikus kritikát ad a képeivel, és remélhetőleg útjára indítja a magyar leszbikus fotográfiát, bombasztikusan hatásosan.

  • iparterves

    Miközben Emese elsírta a bánatát, a kulturális szférát vagy ötven milliárd forinttal érintő ” végleges zárolás” kezdődik.

    Az a kb. ötven milliárd forint múzeumok tartós elgyengüléséhez, szakemberek elbocsátásához, fizetésük csökkentéséhez vezet.

    A “keferágás” itt kellene, hgy kezdődjék, ha a kortárs kultúráról tetszenének beszélni.

    E szent helyen azonban eddig csak arról esett szó, hogy az állam finanszírozzon és kész.

    Minden csökkentés szemétség.

    Az új helyzethez való alkalmazkodásról nem mond senki semmit.

    Nem kellene egy, a kultúra pénzügyeihez értő szakembert is megszólaltani itt?

    Vagy úgy gondolják, hogy visszatrt a Kádár-korszak és az egyéni alkuk megkötése után kinek-kinek lesz majd elegendő pénze?

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány