A rendszerváltás narratívái

Rendszerváltások: 1989 a globális történelemben

Mi 1989 bevett olvasata, és miért rögzült a rendszerváltás emlékezetpolitikájának ez a megszokott kerete? Mitől került végül válságba ez a narratíva, és hogyan jelent meg a 2010-es „második rendszerváltás” kormánypropagandája? Hogyan helyezheti a rendszerváltást új megvilágításba a globális történelem, és mi akadályozza egy globális nézőpontú vizsgálat elvégzését? Ezekkel a kérdésekkel foglalkozunk a rendszerváltás 30. évfordulója alkalmából indított blogsorozatunkban. A sorozat bevezetőjének első cikkében áttekintjük a rendszerváltás bevett olvasatait és azok új kihívóit, majd ezeket a bevezetőnk második cikkében globális történeti perspektívában helyezzük új megvilágításba és vonjuk kritika alá. Bemutatunk kortárs kiállításokat, tudományos konferenciákat és nemzetközi kutatóprojekteket, illetve olyan nemzetközileg elismert kutatók is megszólalnak, akikről a hazai közönség először olvashat magyar nyelven.

A bevett olvasat: 1989 és a szabadság

Tüntetés 1989. március 15-én a Magyar Televízió székháza előtt. Fotó: szeretlekmagyarorszag.hu

1989 a szovjet érdekszférából és az államszocialista diktatúrából való felszabadulás euforikus pillanataként rögzült a magyar történelemben. A rendszerváltás jelszavává a szabadság vált, amely kifejezte a forradalmi lendület sokféleségét. Kifejezte a liberális demokráciával és jogállamisággal szembeni politikai várakozásokat, a többpártrendszer és a politikai pluralizmus ígéretét, a média- és szólásszabadság demokratikus vitakultúráját, és az alulról szerveződő társadalmi mozgalmak és civil szervezetek optimizmusát az egypárt-állami diktatúra rendszerével szemben. De kifejezte a szabad utazás örömét, a gazdasági felzárkózás reményeit és a nyugati jóléti társadalmakhoz való csatlakozás izgatottságát is. Megtestesítette a kapitalizmussal szembeni elvárásokat, a „bukott” szocialista tervgazdaságtól a magántulajdonlás és a piaci vállalkozás felé tartó „piacgazdasági átmenet” szellemét. Végül a szabadság jelszava tartalmazta a „keleti” szovjet despotizmussal szemben álló nyugati demokráciákhoz és Európához való „visszatérés” beteljesítő érzését is, amely az Európai Unióhoz és a NATO-hoz való csatlakozással megvalósulni látszott.

Mindezek nyomán az államszocialista diktatúra alóli felszabadulás előhívta az államszocialista rezsimek, a rendszerváltozási utak, illetve a „nyugatosodás” és az „európaizálódás” különféle módjainak – vagy éppen elmaradásuknak – összehasonlító elemzését, a kelet-európai múlt és jövő újraértékelését.[1]


De a rendszerváltásnak ez a konszenzusos értelmezése és a „szabadság” politikai minimuma mára válságba került. A tankönyvi olvasatok fősodrából a 2008-as válság és a 2010-es „második rendszerváltás” óta különböző narratívák igyekeznek a rendszerváltás olvasatát új mederbe terelni. Ez az emlékezetpolitikai verseny a rendszerváltó generáció kiöregedésével és az 1989 után születő fiatal generáció felnövésével egyre kiélezettebbé válik.


Ugyanakkor a bevett emlékezetpolitika erősségét jelzi, hogy még a rendszerváltozás 30. évfordulóján is meglepően erős folytonosságokat mutat. Az uralkodó megközelítés továbbra is az antikommunista revizionizmusra, a diktatúra alatt szerzett traumákra, illetve az elnyomó államhatalommal szembeni ellenállás megszerveződésére és alternatív kultúrájára koncentrál. A szocialista időszak újraértelmezésében hangsúlyos a szovjetizáció és a kommunista hatalomátvétel története, a vidéki kollektivizálás és „paraszttalanítás”,[2] a polgári világ ellehetetlenítése, a megalkuvásra kényszerítő kádári konszolidáció, állami monopóliummá tett és a pártpropaganda szolgálatába került kultúrpolitika, a bürokratikus és tervdiktált „hiánygazdaság” miatti sikertelen gazdasági integráció. Ezek az olvasatok a korszak bemutatásában jellemzően az államszocialista kísérlet kudarcélményére építenek, aminek mintegy végső, totális bizonyítéka a „szabad” fejlődést gátló szocialista tömb összeomlása.

Ezt a nacionalista és antikommunista narratívát követik a kormány által 2010 után alapított emlékezetpolitikai kutatóintézetek: a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár[3], a Rendszerváltó Archívum folyóiratot is kiadó Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum (RETÖRKI) és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB), amelynek az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközponttal közösen alkotott Vidéktörténeti Kutatócsoportja (2014) több kutatást és eseményt is szervezett.

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB), a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE), a Magyar Nemzeti Levéltár (MNL), az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) és az Emlékezet és Szolidaritás Európai Hálózata (ENRS) tudományos konferenciája Rendszerváltás. A szocializmus bukása nemzetközi nézőpontból (1989) címmel, 2019. december 3-án.

Az antikommunista liberális és konzervatív olvasatokkal polemizáló posztkádárista és újbaloldali értelmezések viszont éppen a korábbi úri renddel szembeni szocialista társadalmi egyenlősödést és mobilitást, az agrárország ipari modernizációját és a munkásosztály megerősödését, a kapitalista-imperialista és faji-etnikai-osztályalapú elnyomással leszámoló baloldali rendszerkritikát emelték ki. A diktatórikus és túlbürokratizált államszocializmussal szemben álló, antikapitalista baloldal a társadalmi szolidaritás és az egalitárius munkás-önigazgatás megvalósulását remélte a rendszerváltástól.[4] Az ő olvasatukban ezért 1989 a jóléti állam szociális hálójának lebomlását, az egyszerre individualista és végül – 2010 után – autoriter neoliberalizmus társadalomromboló hatását és a nyugati tőkefüggés újrateremtését okozta. Utóbbi szempontokat a nacionalista, konzervatív és szélsőjobboldali álláspontok is osztották. A rendszerváltás baloldali olvasatával és a baloldal rendszerváltás utáni útkeresésével foglalkozott a Kérdések és válaszok a rendszerváltásról (2019) kötet, illetve a Kritikai hét eseménysorozat keretében megrendezett A baloldal rendszerváltása című konferencia is.[5] Sajnos azonban a nemzetközi perspektíva hangsúlyozása ellenére a kötet szerzőinek és a konferencia előadóinak többsége a rendszerváltást nemzetállami keretben és földrajzilag igen leszűkítve közelítették meg.

Ripp Zoltán: Kérdések és válaszok a rendszerváltásról. Budapest: Napvilág Kiadó, 2019.

A szocializmusról szóló mai vitákban és a posztszocialista átmenet értékelésében egyre több történet kerül elő az 1990-es évektől kutathatóvá váló államapparátusi és titkosszolgálati anyagokból. Egyre több információ válik hozzáférhetővé a szocialista állam és a kádári elit bel- és külpolitikai törekvéseiről, a pártállam mögötti lobbik különféle küzdelmeiről és a központosított állam bürokratikus rendszere mögötti érdekkülönbségekről, amelyek a rendszerváltáshoz is hozzájárultak.


Mindezek pedig gyakran megkérdőjelezik a „tervgazdaság”, az „új gazdasági mechanizmus”, a „legvidámabb barakk” és a „mintaszerű” neoliberális átállás leegyszerűsítő frázisait, de árnyalják a kádári „tilt, tűr, támogat” kultúrpolitikáról, az ellenállás tétjeiről és a baloldali politikai alternatívákról alkotott képünket is. A módszeresen előrehaladó digitalizálás dacára az anyagok még mindig korlátozottan hozzáférhetőek a nagyközönség számára, és a politikusok ügynökaktái máig feltáratlanok.[6] Mindeközben az érzelmekre ható populista retorikák és a politikailag rendkívül polarizált, amatőr „történészkedő” újságírás nehézzé teszik a józan párbeszédet és a múlttal való szembenézést bizalmatlanságtól széttöredezett, posztszocialista társadalmunkban.

Wartburgok hátán Gorenje hűtőgépek: az osztrák határnál várakozó bevásárlóturisták.
Fotó: kultura.hu, Magyar Nemzeti Múzeum.

Ám a kritikus szembenézés mellett az idő múlásával törvényszerűen megjelent a szocialista időszak iránti nosztalgia is: az egykori fejlődési utakon vagy az elmulasztott lehetőségeken való merengés, a mindennapi élet és a múlt megidézése, a technikai változáshoz és az egykori használati tárgyakhoz való személyes viszonyulás, vagy akár csak a múltból csemegéző kuriózumkeresés. A nosztalgikus megközelítés talán az egyik legnépszerűbb viszonyulási mód a rendszerváltás emlékezetéhez: megjelenik számtalan közösségimédia-csoportban, a rendszerváltó politikusokkal való beszélgetésekben. Ez a megközelítés látható a Magyar Nemzeti Múzeum által szervezett Közös Időnk – 1989 kiállítás részvételi gyűjtésében, amely a rendszerváltás személyes emlékezetét beküldött tárgyakon keresztül, illetve naplójegyzetekből összeállított emlékmozaikokon keresztül rekonstruálja. A kiállításhoz kapcsolódóan A nagy Gorenje-korszak 1989 címmel kerekasztal-beszélgetést is szerveztek a bevásárlóturizmus társadalmi és gazdasági hatásairól.

A 30 éve szabadon kormányprojektben szintén az ellenzéki tüntetéseken való részvétel emlékeit gyűjtötték össze, a projekt bemutatkozó filmjében pedig a zacskós tej, a felvágott, a hiánygazdaság és a disszidálás képein keresztül ábrázolják az államszocialista időket – szájbarágós klisékre szűkítve és zavarba ejtően infantilisen, a nyugati közönségnek esztétizálva, állítólag azok számára,„akik nem rendelkeznek személyes tapasztalattal a kommunista diktatúráról”.


A szocialista vagy éppen rendszerváltó nosztalgiázást gyakran behatárolja a visszaemlékezés átpolitizáltsága: a normatív állami emlékezetpolitika, a generációk közti érdekellentétek és a nyugathoz hasonlítgató önegzotizálás. Utóbbi mögött gyakran a nyugatnak mutatott kelet-európai turizmus „Trabant-nosztalgiájának”, „panelesztétikájának” és „romkocsmázásának” piaci logikája is áll.


Érd, 2017. november 5. Egy különleges Trabant Tramp gyári kabrióban gyerekek játszanak Lőrincz Péter kertjében. Hatvan éve, 1957. november 7-én hagyta el a kelet-németországi Zwickau Sachsenring autógyárát az első Trabant gépkocsi. Fotó: MTI/Mónus Márton, https://8400.info.hu/hatvaneves-a-trabant

A Capa Központban rendezett Eufória? Rendszerváltás-történetek Magyarországról művészeti fotókiállítás igyekszik pluralizálni, individualizálni, de egyúttal esztétizálni is a rendszerváltást. A kiállítás nagyban épít Nagy Piroska 1988. március 15. és 1990 májusa között készült és 2011-ben könyv formájában is megjelent fotósorozatának tematikájára, amely Az eufória évei címet viselte. Az Eufória? kiállítás a kormány emlékezetpolitikájának fekete-fehér kontrasztjával és a kelet-európai öngyarmatosító termékesítéssel szemben, de a nosztalgiával vegyesen, bevallottan posztmodern szemléletet követve személyes élményeket és érzelmi viszonyulásokat gyűjt össze. „Intenzív boldogságérzet? A szabadság mámora? Az igazságtétel ígérete? Az Európához tartozás vágyának beteljesülése? Mesterséges kábulat?” – a kiállítás célja az olvasatok párhuzamosságát fenntartva, a rendszerváltás alkotói kommentárokkal ellátott antológiájának vagy rendhagyó történelmi képeskönyvének megalkotása. Ezzel sikeresen megragadja az időszak turbulenciáját, de újra is termeli a rendszerváltás bevett keretezését, ennek átesztétizálásával pedig akadályozza a provokatív kritika lehetőségeit.

Az Eufória? című kiállítás borítóképe. Fotó: Bánkuti András: Alkony (Moszkva, 1990. november 6.)

Az eltelt három évtized alatt az elnyert „szabadság” révén eleinte mindenki számára elérhető, versengő olvasatokból álló és izgatottsággal teljes rendszerváltást viszont fokozatosan bekebelezte, kiegyenesítette és megszilárdította a nemzeti emlékezetpolitika Medúza-tekintetű kánonja.


1989 az antikommunista harcnak, a nyugati globalizáció rendíthetetlen előretörésének, az Európába való „visszatérés” sorsszerű folyamatának, a liberális kapitalista integráció elkerülhetetlenségének, vagy éppen a nacionalista szuverenitás újjászületésének „nagy történeteibe” simult.


Ezekben a kelet-európai rendszerváltók – helyi és nyugati olvasatokban egyaránt – hős szabadságharcosokként mutatkoztak. A 30. évforduló alkalmával megrendezett események többsége az egyes résztvevők, politikusok, pártok szerepével és a helyi politikai lehetőségek és tétek latolgatásával foglalkoztak, de előfeltevéseikben mindannyian valamelyik „nagy történet” elbeszélését táplálták. A tankönyvek és nemzeti megemlékezések által szentesített, leckeszerű mesék a nacionalista szuverenitásról, demokratizálódásról, liberalizációról és az uniós csatlakozásról olyan ismétlődő értelmezési sémákat termeltek újra, amelyeket aztán a politikai vezetők és a média könnyedén hadrendbe is állíthattak. A nagy várakozások, a hatalomra kerülő politikusok érdekei és a rendszerváltás kanonizált emlékpolitikai konszenzusa révén 1989 politikai tőkéje óriásira duzzadt.

 

Illúzióvesztés: kényszer- és elitvezérelt „csendes forradalom”

McDonald’s a Nyugati pályaudvarnál, Budapest, 1990. Fotó: MNM/Wágner Margit.

Vajon „alulról” vagy „felülről” jött-e a rendszerváltás? A harmadik évtized közeledtével egyre többen megfogalmazzák, hogy a rendszerváltás államilag vezérelt és a politikai elit által konstruált, „felülről” meghatározott politikatörténeti olvasatai korlátozták nemcsak az „alulról” jövő megközelítéseket, hanem a rendszerváltozás pluralitásáról és alternatíváiról való gondolkodást is. Ezek a kételyek pedig ellentmondásba kerültek azzal az olvasattal, amelyet a rendszerváltók maguk is éltettek, miszerint a politikai esemény népakaratból születő, széles társadalmi támogatottságú, forradalmi cselekvésből jött létre.[7] Sokan éppen a békés és erőszakmentes átmenet forradalmi hevületét hiányolták vagy nézték szkeptikusan, egyesek pedig a „forradalmárok” túlbecsültségét és önjelöltségét állították szembe a politikai változást valójában kiváltó gazdasági erőkkel és érdekekkel.

Ezeket a kérdéseket járja körül például az Azonnali visszaemlékező sorozata, amely a rendszerváltást átélő értelmiségieket és politikusokat szólított meg 1989 sikerességének újraértékeléséről, méghozzá a 2010-es „új rendszerváltás” fényében. De hasonló kérdéseket feszeget a Klubrádióban Szénási Sándor Szabadság, elvtársak! – Harmincéves a rendszerváltás című műsora is, amely inkább a liberális és baloldali alakokra koncentrált, valamint a Budai Liberális Klub Rendszerváltás ’30 című beszélgetései a „gulyáskommunizmustól a maffiaállamig” és a fiatal politikusnemzedék számára levonható tanulságok témáiban. Az újraértékelés témájában tartott előadássorozatot az Nemzeti Közszolgálati Egyetem őszi szabadegyeteme is a 30 éve szabadon kormányprogram keretében, habár a rendszerváltó kormánypárti politikusok részvételükkel inkább a pártpropagandának rendelték alá szereplésüket.[8]

Az elitek rendszerváltásban betöltött szerepét sokan vizsgálták, legújabban például Bozóki András frissen megjelent Gördülő rendszerváltás könyve (2019), amely az „értelmiség hosszú évtizedét”, a Charta ’77-tel való szolidaritási petíciótól a Demokratikus Charta hanyatlásáig (1994) tartó időszakot vizsgálja, és az értelmiségi csoportok folytonossága helyett inkább azok változékonyságát hangsúlyozza. Ide kapcsolódik Mink András Rendszerváltás című forrásgyűjteménye (2018) is, amely a rendszerváltás uralkodó narratívájának liberális, emberi jogi keretezésében ír a helsinki folyamat (1975–1990) kényszerétől fokozatosan kibontakozó jogállami forradalomról, ám meglehetősen nyugatorientált és érzékelhetően nemcsak antikommunista módon, hanem az utóbbi évtizedben felerősödő nacionalizmussal is szembehelyezkedve. Mink ezzel azt üzeni, hogy a rendszerváltás öröksége nem a 2010 utáni tekintélyelvű nacionalizmus, hanem a nyugati demokratikus jogrend megalapítása volt.

Bozóki, A. (2019): Gördülő rendszerváltás: Az értelmiség politikai szerepe Magyarországon, 1977–1994. Budapest: L’Harmattan. Mink, A. (szerk.)(2018): Rendszerváltás. Budapest: Osiris Kiadó.

Az elitek és a jogállamiság mellett a rendszerváltás gazdasági sikerességének kérdését tekinti át a HVG cikksorozata, amely a 1989 és 2019 közötti jóléti különbségeket statisztikai adatokkal vizsgálta a szociális rendszer, a fogyasztás és árszínvonal és a nők és férfiak közti különbségek szempontjából. A rendszerváltásról szóló közéleti vitákban megjelenik a szocialista és a kapitalista rendszerek sikerességének összehasonlítása is – így például az államszocializmus kudarcát hangsúlyozó, uralkodó olvasattal szemben egyes baloldali értelmezők szerint a szocializmus „sokkal eredményesebb volt”.


Ugyanakkor a posztszocialista átmenet elitvezérelt „nagy elbeszélései” elfedték a rendszerváltás veszteseit és a rendszerváltásból kirekesztetteket, valamint a demokratikus és piacgazdasági „átmenet” erőltetett, felemás és félresikerült folyamatát. A strukturális átállás elkerülhetetlensége pedig korlátozta a kritikai megvitatás lehetőségét. A politikai pluralizmus euforikus színfala elpalástolta azokat az érdekorientációkat, amelyek a gazdasági tétek feltételeit és társadalmi árát megszabták.


A kapitalizmusra való átállás nem igazán tette lehetővé a kapitalizmus kritikáját, amit afféle posztkommunista visszhangként, a népiek romantikus antikapitalizmusaként, vagy éppen a szélsőjobboldali „zsidózás” irracionális propagandájaként mellőztek.[9] A nyugati kapitalista minta átvételét már-már fetisizáló optimizmus és a nyugati felzárkózást előrevetítő fejlődési illúzió elfedte, hogy a „vadnyugati” – a nyugatos értelmezések szerint „vadkeleti” – privatizációt elhozó és az államot leépítő neoliberális „sokkterápia” az 1990-es évek közepére súlyos megszorításokkal – Magyarországon a „Bokros-csomag” – és korábban elképzelhetetlen mértékű munkanélküliséggel terhelt válságot idézett elő. Megjelentek a „leselejtezettek”: a megszűnő államszocialista védőháló miatt tartósan leszakadó társadalmi csoportok, elsősorban a romák.[10]

Munkanélküliség elleni tüntetés Ózdon, 1989. Fotó: MNM/Felvégi Andrea, https://mnm.hu/hu/cikk/memoar-1989-iii-resz

A gazdasági szerkezetváltás együtt járt az állami tulajdonban lévő termelés méltánytalan áron való kiárusításával, a helyi ipar és kitermelő ágazat súlyos válságával (egyébként a centrumországokkal összhangban) és a keleti piacok elvesztésével egy továbbra is protekcionista nyugati piac mellett. Eközben a nyugati – elsősorban német és amerikai – működőtőke beáramlása újrarendezte az ország tulajdonviszonyait és fejlettségi térképét. A gazdaság átrendeződött keletről nyugatra, és megjelent a külföldre való ingázás. A munkaerő-elvándorlás felerősödése, valamint az agrárexport és a vidéki élet válsága kiélezte a város-vidék különbségeket, és a versenyképességi piaclogika érvényesülésével kiújult Budapest történelmileg átörökölt túlzott központisága is.


A rendszerváltással Magyarország legsúlyosabb gazdasági válságát élte át, 1989-ben pedig Magyarország Európa legeladósodottabb országává vált.


Budapest, 1985. június 11. Willi Wapenhans, a Világbank elnökhelyettese és Fekete János, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöke aláírják a Világbank társfinanszírozásában az MNB 300 millió USA-dolláros hitelfelvételéről szóló megállapodást. Fotó: MTI/Manek Attila.

A hazai közvélemény és a nyugatiak előtt is kiderült, hogy a hosszú titkolózás és adósságkerülő ügyeskedés leple alatt a kádári jólét „gulyáskommunizmusának” feltétele Kádár hitelpolitikája volt, amely az 1970-es évektől kezdődő eladósodás révén elvezetett a rendszerváltás nyugati nyitásához és az USA geopolitikai térnyeréséhez.[11] A sietős IMF-felvétellel (1982) szemben elhúzódó EU-felvétel (1997–2004) jól jelezte a gazdasági érdekek diktálta hatalmi viszonyokat és az európaizálódás illúzióit. A világgazdasági függőség hamar megmutatkozott: 1990-ben az olajárak emelkedése miatt kitörő taxisblokád majdnem polgárháborúvá fajult.

A RETÖRKI által 2016-ban kiadott, kétkötetes Taxis „blokád” című könyv. Fotó: retorki.hu.

A strukturális válság és az örökölt eladósodás miatt létszükségletté váló nyugati hitelekkel és később Európai Uniós támogatásokkal felélesztett függő gazdasági helyzetbe került az ország, és végül a 2008-as gazdasági válság megvilágította a „szabadság” rendkívüli törékenységét és talán 1989 vágyálmának pillanatszerűségét is.


A rendszerváltásra sötét árnyék vetült: a nagy „szabadság” elnyerése ma már kevésbé egy romantikus ecsetvonásokkal megszépített forradalmi, népmozgalmi eseményként, mint inkább a politikai és gazdasági elit által levezérelt átalakulásként jelenik meg. 1989 már illúzióvesztetten, gazdasági kényszerek termékeként, egy kívülről támogatott és függő viszonyokban lezajló forgatókönyv józan realizmusában értelmezhető. A 2010 utáni illiberális rendszer kiépülésével pedig a rendszerváltás örökségeként ránk maradt „szabadság” tartalma és strukturális feltételei is alapvetően megkérdőjeleződtek. Kinek a szabadsága? Milyen szabadság? És milyen áron?


A kirekesztettek és vesztesek reprezentatív hiányát némileg ellensúlyozták a „kis történetek” elbeszélései: a személyes pozíciók megértését célzó, különböző szereplőket megszólító, a rendszerváltozást „alulról” bemutató megközelítések. A Magyar Nemzeti Múzeum és a 30 éve szabadon kormányprogram említett részvétel alapú gyűjtései mellett ilyen szellemben szervezték meg 2019. november 28. és 30. között a rendszerváltásról szóló, nagyszabású magyar tudományos konferenciát is Szegeden.[14] A konferencia a rendszerváltást „alulnézetből”, a mindennapok felől közelítette meg és a társadalmi cselekvés lehetőségeire helyezte a hangsúlyt. Többek között az ellenzéki kultúrával, a vallási közösségekkel, az autonóm társadalmi diskurzusokkal és a politikai rendszer működésének társadalmi percepciójával, a határon túli magyar közösségekkel is foglalkozott, időszámítását pedig – érdekes módon – a 1968-as „új gazdasági mechanizmus” piacosító reformjától kezdte.

30 éve történt: rendszerváltás-konferencia Szegeden – Szegedi Hírek – 2019.11.28.

A rendszerváltás képekben című filmet a Fekete Doboz készítette az 1989-90 közötti, mai életünket is meghatározó eseményekről. Ezt a filmet is megnézhették azok, akik résztvesznek a 30 évvel ezelőtti történésekkel foglalkozó szegedi konferencián. Az Szent-Györgyi Albert Agoraban három nap alatt összesen 250 előadás foglalkozik majd a rendszerváltozással, annak következményeivel, a szocialista tömb felbomlásának hatásaival.

Gepostet von Szeged Televízió am Donnerstag, 28. November 2019

 

A szegedi konferenciát kiegészítette Szolnoki József Provisorium Hungaricum: A rendszerváltás heraldikája című kiállítása, amely címerváltásokon keresztül tekinti át az ideológiai váltások történetét.

Hasonló szellemben és kérdések mentén futott 2016 és 2019 között a kulturális ellenállást és rendszerellenes alternatív kultúrát feltáró, archív anyagokat összegyűjtő COURAGE kutatási program.[13] Ennek keretében megjelent az egyes országok kontextusait bemutató kézikönyv, és Kockázati tényezők: A kulturális ellenállás archívumai címmel kiállítást is rendeztek. Ennek online változata három tematikára fókuszált:  ÜtközésekRejtekutak és Kijáratok és párhuzamos világok. A projekt az egész keleti blokk térségére kiterjedő kronológiát (1945–2017) és a gyűjtemények hálózatának térképét is tartalmazza. Ennél sokkal szárazabb, inkább dokumentációs jellegű megközelítést képvisel az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) és a Történelemtanárok Egyletének 2018 nyarán, a tüntetésekről rendezett virtuális kiállításából összeállított idővonalra épülő archívum.

A COURAGE kutatási projektben elkészült Gyűjtemények Hálózatának térképe.

A nosztalgiázással vegyesen jelentek meg különböző kiállításokban és dokumentum- vagy riportfilmekben a kulturális ellenállás legendás helyei is. A Kiscelli Múzeum bemutatta a nyugati médiában is jól ismert Fekete Lyuk „dekulturális”, társadalomból kivonuló underground világát. Az improvizatív ellenállásnak keretet adó Lyukban az összes alternatív zenei és művészeti szubkultúra és ezek nyugati képviselői egy térben működhettek.[16] A sajtó is kereste a rendszerváltás különféle alternatív olvasatait: a 24.hu portál rendszerváltás30 című rovata a kulturális ellenállás témájában összeválogatta a rendszerváltás lenyomatát a popzenében, és 1989-hez köti az ufóláz megjelenését is.

A hidegháború és az államszocializmus alatti disszidens és ellenzéki politika történetének elemzésére szakosodott Blinken Nyílt Társadalom Alapítvány (OSA) 1989: Lesz-e? projektjében kiállításokkal, konferenciákkal és blogposztokkal is készült a 30. évfordulóra. Ezek közül a bársonyos forradalomról készült Velvet Revolution 1989 vagy a Rajk László életművével foglalkozó Rajk Látvány [15] inkább dokumentarista jellegű kiállításai mellett megtalálható Szarvas Márton és Nagy Kristóf Balra át, jobbra át: Művészeti és politikai radikalizmus a Kádár-korban kiállítása is, amely az Orfeo és az Inconnu művészeti csoportok tevékenységét mutatta be (megnyitó). Talán ez a kiállítás ment leginkább szembe az előző projektek, különösen a COURAGE megközelítésével. Nem a „tisztán szétválasztható” ellenzéki és pártállami intézmények ellentétviszonyára épített, hanem a baloldali és jobboldali kritikai pozíciók összefonódásait hangsúlyozva vizsgálta a radikális, rendszerkritikus kulturális ellenállás stratégiáit és a lázadások és kompromisszumok mögötti rendszerlogikát, amely a mostani, agresszív állami kultúrpolitika alatti ellenállás lehetőségeivel is párbeszédbe állítható.

A kiállításhoz kapcsolódó téma volt az Inconnu részvétele az 1980-as évek zöldmozgalmaiban: a művészcsoport a Duna Kör számára készített olyan műveket, mint például a halálmotívumokkal dolgozó Üdvözlet a Dunakanyarból! című grafika és a Duna-Drakula plakát. A rendszerváltás jól ismert képei a Bős-Nagymarosi vízlépcső elleni tüntetések, amelyek a zöldmozgalmak és ökopolitika hazai megjelenésének hullámába kapcsolódtak – erről például Schiffer András és Lányi András beszélgettek.

A Balra át, jobbra át és a Velvet Revolution 1989 című kiállítások borítóképei. Forrás: OSA.
Az Inconnu művészcsoport tüntetésekre készült plakátjai a Duna Kör megbízásából. Forrás: OSA.

Új hangként jelentek meg a nők helyzetével, a különböző szexualitásokkal és társadalmi nemi viszonyokkal foglalkozó megközelítések és mozgalmak, amelyek az alapvetően patriarchális narratívák által uralt rendszerváltás képét kérdőjelezték meg, rámutatva arra az ellentmondásra, hogy a „szabadság” hívószava ellenére a politikacsinálást, forradalmi átalakulást és a rendszerváltást is döntően heteronormatív férfi nézőpontok uralták. A COURAGE filmfesztiválján is levetítették a Takács Mária által rendezett „Meleg férfiak, hideg diktatúrák” (2015) dokumentumfilmet (a rendezővel mi is készítettünk interjút, a filmről bővebben itt és itt). A szegedi tudományos konferencián külön szekcióval készült Acsády Judit, Balogh Lídia, Neményi Mária, Haiser Anna Klára és Elekes Irén Borbála a nőmozgalmak, nőszervezetek, női alternatív nyilvánosság szerepéről a rendszerváltásban. Ugyanakkor az antikommunista narratíván belül is fontos témaként jelent meg a nők szerepe a kommunista rendszer megdöntésében – erről a budapesti Lengyel Intézet és a Terror Háza Múzeum tartott közös konferenciasorozatot.

De a társadalmi szolidaritás gondolata új fénybe helyezi a rendszerváltás pillanatát a politikai rezsimeken átívelő történelmi folytonosságok kiemelésével is. Az antikommunista paradigmán belül például összekapcsolódik a parasztok államszocialista időszakbeli elnyomása a rendszerváltás utáni globális kapitalizmusnak kiszolgáltatott vidéki  szegények és elvándorlók sorsával. A baloldal pedig kiemeli a munkások cserbenhagyásának és a romák marginalizálásának rendszerváltáson átívelő történetét, de a történelmi folytonosság megjelenik a rendszerváltozás „szabadságából” kimaradt határon túli magyarok ügyét felkaroló nacionalista és szélsőjobboldali olvasatokban is. A határon túli történetekhez tartozóan a poszt-trianoni nacionalizmuson belüli etnikai szolidaritás int a romák rendszerváltásbeli szerepe, így például Puczi Béla híres marosvásárhelyi kiállása 1990 „fekete márciusán”, akinek emléktábláját 2017. december 10-én avatták fel.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat és a Magyar Nemzeti Múzeum időszaki kiállítása 2019. augusztus 22-től szeptember 29-ig.

Érdemes elgondolkoznunk a Budapest-centrikus, fővárosi tüntetéseket ábrázoló rendszerváltási emlékezet kritikáján is: az ellenzéki elit által kitüntetett helyek, például a Sopron melletti Piuszpusztán megrendezett Páneurópai Piknik vagy a lakiteleki ellenzéki találkozók mellett általában a vidéki, határ menti vagy határon túli, diaszpórák történeteit is jobban a rendszerváltás emlékezetébe emelhetnénk. Ezzel foglalkozott például a december 13-án megrendezett Temesvár 30: „Az út a szabadság felé” című nemzetközi konferencia, amely a temesvári forradalom kitörésének 30. évfordulója emlékhetének keretében rendezett az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az 1989-es Temesvári Forradalmi Emlékbizottság – az emlékhéten egyébként Orbán Viktor is jelen volt.[16]

Ide kapcsolódik a Máltai Szeretetszolgálat által rendezett Befogadás Napja ’89 című tárlat is a Nemzeti Múzeumban, amely a szervezet szerepét mutatta be a rendszerváltás menekültjeinek befogadásában, a zugligeti menekülttáborban és az NDK-állampolgárok nyugatra segítésében. Hasonló megemlékezést tartott a Veritas Intézet szeptember 17-én a Vöröskereszt tevékenységéről a csillebérci és zánkai menekülttáborokban, Út a szabad világba – 1989. szeptember 11. címmel. A rendszerváltáskori menekülthelyzettel pedig érdekes történelmi párhuzamot von a szintén a Máltaiak által szervezett,  2011 óta tartó szíriai polgárháborúról és menekültválságról tartott fotókiállítás.

A rendszerváltás sokféle társadalmi csoport küzdelme volt. Budapesten, 1989. szeptember 15-én a Mozgáskorlátozottak Egyesületének Országos Szövetsége által szervezett tüntetés a járdák, közutak és középületek akadálymentesítéséért szólalt fel. Fotó: MTI/Pintér Márta.

Az említett „alulnézetes” megközelítések szintén egyfajta antikommunista, liberális vagy „európázó” „nagy történetbe” rendeződnek, és bár hézagpótló jelentőségűek, de radikális, progresszív és emancipatív erejük csekély, és sok esetben kritikátlanul a rendszerváltás „bevett olvasatát” termelik újra, gyakran a támogató szervezetek politikai érdekeit és keretezéseit kiszolgálva.


Ez a függőségi viszony – akár pozitívan, akár negatívan értelmezzük – megjelenik a rendszerváltás után nyugati támogatással felépített politikai, kulturális és tudományos intézményrendszerben, a civil szervezetek megszületésében, többek közt Soros György adományozó tevékenységén keresztül is, amelynek egyébként – a 2010 utáni kormánypropagandával szemben – a rendszerváltó politikai elit is rendkívül sokat köszönhetett.[17] A rendszerváltás ismétlődő olvasataival szemben kritikusabb, talán kevésbé meghallott baloldali hangok már kiemelték, hogy a „szabadság” és a „felzárkózás” illúziói elfedték a rendszerváltás kudarcát, azt, hogy valójában nem történt meg a társadalmi felzárkózás. A „kis történetek” kételyei, a vesztesek okozta társadalmi feszültségek és a várakozások elmaradása pedig újabb igényt szült a „nagy történetek” újragondolására.

 

Rendszerváltások: 1989 és 2010

Veszprém, 1989. március 15. Transzparensekkel állnak a Hazafias Népfront, a Magyar Szocialista Munkáspárt, az állami vezetés és az alternatív szervezetek közös március 15-ei ünnepségén. MTI Fotó: Arany Gábor.

1989 mozgalmainak és megemlékezéseinek hívószava mindvégig a „szabadság” maradt: a mindenféle elnyomás alóli, történelmi felszabadulás, a hőn áhított nemzeti függetlenség és autonómia megszerzése. A korszakváltás, a „rendszerváltás előtt” és „rendszerváltás után” időszámításra való áttérés egy olyan történelmi csomópontot hozott létre, ahol


az államszocialista politikai elit narratív dominanciájával szemben lehetőség nyílt a magyar történelem „szabad” újraértelmezésére, és az 1989-es rendszerváltást korábbi rendszerváltások, nagy történelmi fordulatok és politikai átalakulások láncolatába kapcsolni.


Trianon (1920) és a Tanácsköztársaság (1919) 100. évfordulója miatt a megemlékezések egybeesése különösen alkalmassá tenné a történelmi összekapcsolódásokról és párhuzamokról való párbeszédet. Előbbi témát elsősorban a Trianon 100 kutatócsoport, utóbbit leginkább a Clio Intézet és a Veritas Intézet tevékenysége képviseli, bár meglehetősen hagyományos történeti, nacionalista vizsgálati keretben – különösen maszkulin témákra összpontosítva, elsősorban etnikai kisebbségtörténetre, politikatörténeti és hadi eseményekre, terrorra koncentrálva.[18] A történeti folytonosság és párhuzam kérdése kiállításokban is előkerült: a három köztárság eszméjének megfogalmazódását (1918, 1946, 1989) vizsgálta Mink András A köztársaság ábrándja című, OSA-ban megrendezett kiállítása, amely az államformák relativizálásával próbálta a köztársasági ideál mögé nézve újraértékelni a demokratikus rendszerváltás kudarcának történeti előképeit. Összességében az 1989-es rendszerváltás a magyar emlékezetpolitika forrásvidékévé, a nemzet genealógiájává, afféle narratív csomóponttá vált, amelyhez a párhuzamos és rivális történelmi narratívák gyakran visszatérnek a későbbi emlékezetpolitikai küzdelmekben.[19]

Mivel a rendszerváltás a szovjet blokkból való felszabadulást fejezte ki, ezért az 1945 utáni demokratikus útkeresés, de legerősebben az 1956-as forradalom igazságtételeként visszhangzott. Nagy Imrének és mártírtársainak emblematikus újratemetésével és az 301-es parcella kialakításával a rendszerváltó ellenzék saját legitimitása érdekében létrehozta 1956 mitológiáját, amely a demokratikus és hazafi forradalmár elődök visszavetítésével elfedte a reformerek különféle baloldaliságát, beleértve Nagy Imre moszkovita kommunista alakját. Ez a legitimáló mitológia önmagába fordult, amikor a 30. évforduló évében a Fidesz-KDNP kormány Nagy Imre szobrát a Tanácsköztársaság áldozatainak emléket állító, a Horthy-korszak emlékezetpolitikája részeként megszületett, „történelemhamisító” Nemzeti Vértanúk emlékművére cserélte.

Nagy Imre szobrának áthelyezése a Vértanúk teréről a Jászai Mari térre, 2019. június 5.
Fotó: infostart.hu, Domanits András.

1989 megjelent a nagy történelmi szabadságharcok, mint a török „áfium” alóli felszabadulás, a Habsburgok elleni Rákóczi-féle szabadságharc vagy az 1848-as szabadságharc örököseként is. Egyesek számára 1990 harmadik köztársasága az 1918-as őszirózsás forradalom első (nép)köztársaságának politikai ígéretét váltotta valóra, míg mások Trianon traumájának feloldását, a magyar nemzeti szolidaritást várták tőle. Sok baloldali, de liberális is, 1968 nyugati hullámához is hozzákapcsolta a rendszerváltáshoz vezető magyar utat, ugyanakkor Magyarország részt vett a prágai tavasz katonai letörésében, míg odahaza egy kompromisszumkereső, technokrata gazdasági reformmozgalom indult meg, amely 1974-re megakadt és politikai megtorlás követte. A történelmi párhuzamok már a rendszerváltáskor is megjelentek: 1848–1919–1956 sorába került 1989, Kádár volt a „moszkovita Haynau”, és az 1988-as erdélyi falurombolás kiváltotta a rendszerváltó poszttrianoni szolidaritást.

Az erdélyi falurombolás elleni tüntetés a Hősök terén 1988. június 27-én. Fotó: Fortepan/Vészi Ágnes.

A sokféle történelmi kapcsolódás ellenére a rendszerváltás olvasatát mindvégig egy „liberális konszenzus” uralta.


A „szabadság” narratíváját különböző politikai és gazdasági érdekcsoportok mozgósították a neoliberális szerkezetváltás és az EU-s csatlakozás legitimálására, amit a nyugati életszínvonal, az osztrák fogyasztás és a jóléti állam elérésének vágya is táplált. A rendszerváltás után a tankönyveket is újraíró liberális értelmezések egy „liberalizálódási” folytonosságot vetítettek vissza: az „új gazdasági mechanizmus” (1968) piacliberalizációs tendenciái, a tervgazdasággal csatázó piaci reformtörekvések, az IMF-csatlakozás (1982) és az EU-csatlakozás (2004) mind a rendszerváltáshoz vezető „liberalizálódásnak”, és az „elavult”, „pazarló” és „elnyomó” államszocializmus egyirányú bomladozásának állomásaiként értelmeződtek.

Budapest, 1990. szeptember 18. Antall József miniszterelnök és Margaret Thatcher, az Egyesült Királyság miniszterelnöke az angol kormányfő ünnepélyes fogadásán a Kossuth téren. Reagan amerikai elnök mellett a „vaslady” vált a neoliberalizmus nyugati elterjesztésének vezéralakjává, akinek elhíresült kijelentése szerint a neoliberalizmus politikájának „nincs alternatívája”. Fotó: MTI/Kovács Attila.

A rendszerváltásból profitáló, liberális gazdasági elitek narratíváját a reformszocialisták, az opportunista és reformszándékú technokraták és a rendszerváltó új generáció is magukévá tették. Az ebből képződött rendszerváltó tudás pedig egy hosszú időre visszanyúló történeti mintába ágyazódott: a szocialista időszakban, de gyakran az azt megelőző időszakban is meghatározó, harcias és kényszeres nyugathoz való felzárkózás narratívájába. Az ellenzéki tüntetéseken és kifejezetten az új generáció részéről ma is elterjedt keretezés az „európázás”: a „szabadság” vágyát megtestesítő EU-s zászlók lengetése, és a nyugati vagy európai értékek fontosságának szajkózása a rendszerváltás ígéreteinek beteljesítéséért.


Ugyanakkor 1989 hozta el nemcsak a liberalizmust, hanem a nacionalizmus újjászületését és a vallás felszabadulását is. Az utóbbi évtizedben felerősödő nacionalista populizmus megbújt a rendszerváltás „liberális konszenzusának” leple alatt,


sőt sokkal messzebbre nyúló és kiterjedtebb történeti hagyományokból táplálkozik, mint amire a kormánypárttal szembeni kritikusok – gyakran elbagatellizálva – emlékezni szoktak.

A máig élő liberális és konzervatív nacionalista olvasatok szerint a „nép saját sorsáról dönthetett”. Sokan – igen naivan – a periferizált vidék felemelkedését várták a központi, budapesti városi elittel szemben, amely máig a központosított államszocialista rezsimmel szembeni „kommunistázás” és „balliberálisozás” (olykor „zsidózás”), de a népi-urbánus ellentét hagyatékának folytonosságát is követi. A Rákosi-féle antiklerikális üldöztetés és a kádári elnyomás után 1989 utat nyitott a keresztény identitás újraértelmezése, a revansiszta antikommunizmus és a „kereszténydemokrácia” államideológiája előtt egyaránt. Ugyanakkor a nacionalizmus árnyoldalaként újra nyíltan megjelenhetett a „magyarkodó” etnicizálás, a rasszizmus, a neofasizmus és neonácizmus, a poszttrianoni viktimizáció és az irredenta radikalizmus is, illetve újjáéledhetett a Fidesz-KDNP kormány által is támogatott Horthy-kultusz, amely rehabilitációk, szoborállítások és a városi tér szimbolikus politikájában is kifejeződik.

Budapest, 1989. március 15. A Magyar Televízió épületéhez vonulnak a Magyar Demokrata Fórum, a Szabad Demokraták Szövetsége, a Fiatal Demokraták Szövetsége, a Bajcsy-Zsilinszky Társaság demonstrációján. A képen a Független Kisgazdapárt vonulása. Fotó: MTI/Krista Gábor.

A 2010 után érlelődő, autoriter politikai váltás hátterében a 2008-as válság állt. A tartós hitelfüggőség és a hőn áhított felzárkózás elmaradásának kudarcélménye erodálta a politikai elit és a nyugati eszmék legitimitását, és a konzervatív „különállóság” jogosultságérzete mellett újra előtérbe került a központi állam hatalmi szerepe is. Egyre inkább felerősödtek azok a hangok, amelyek a korábbi szovjet érdekszféra helyett új függőségekre mutattak. A kormány szerint a KGST után az EU, Moszkva után Brüsszel „birodalmi” befolyása érvényesül, míg az ellenzék a rendszerváltás „ruszkik haza” szólamait idézték Putyin geopolitikai befolyásával és a Paks2 beruházás hitelfüggőségével szemben, a kommunista-kapitalista Kína terjeszkedésével vagy a kurd genocídiumért felelőssé tett Erdoğan török elnök „illiberális” szövetségével szemben. Az IMF-hitel ünnepelt visszafizetése 2013-ban csak megszorítások árán sikerült, miközben újabb hitelfüggőség veszélye merült fel az orosz és kínai bankok irányába, elsősorban a kínai Új Selyemút és az Egy Út, Egy Övezet beruházási projektek, az orosz energiafüggőség és a külföldi – elsősorban német – tőke profit lefölözésének szorításában. A 30. évfordulóra világossá vált, hogy a rendszerváltás örökségét új, globális függőségi viszonyok közt kell újraértékelni.

2010 után a konzervatív, „illiberális” fordulat új fényben világította meg a rendszerváltás hagyatékát. A Fidesz-KDNP kormánypárt a „részleges” rendszerváltás narratíváját karolta fel, mondván a kétharmados parlamenti alkotmányozó többség lehetővé tette a rendszerváltás „befejezését” a „balliberális”, vagy egyszerűen csak „kommunista” folytonossággal szemben. A 2014-es, második kétharmados Fidesz-KDNP győzelem után Orbán Viktor kijelentette, hogy „a posztkommunista rendszer nem tudta biztosítani a gazdasági, társadalmi és erkölcsi fölényt a régivel szemben, ezért 2010-re betelt a pohár, és a magyarok újabb, második rendszerváltás mellett döntöttek”. Úgy tűnik, hogy a 2018-as harmadik választási győzelem után


a 2010-es „második rendszerváltás” olvasatát nemcsak a kormánypártiak, hanem az ellenzékiek is egyértelműen elfogadták – még ha utóbbiak rossz szájízzel is. 1989 hagyatékát pedig egyre intenzívebben mozgósította a kormánypropaganda.


Orbán Viktor 1989-es, Nagy Imre újratemetésén elmondott beszédét játsszák a Volt Fesztiválon 2019-ben. Fotó: index.hu.

Ennek megfelelően a rendszerváltó Fideszt és Orbán Viktort kiemelt hősként helyezték előtérbe a többi, akkoriban hozzájuk hasonlóan liberális vagy éppen konzervatív szereplővel szemben. A kormány által a 30. évforduló alkalmából meghirdetett 30 éve szabadon megemlékezési projekt a kormánykoalíció álláspontját kívánja hirdetni 2021-ig, többek közt köznevelési segédanyag elkészítésével és egy központi emlékmű felállításával is. Ehhez pedig 12 millárd forint költségvetéssel bízták meg a „rendszerváltozás kormánybiztosaként” Schmidt Máriát, a XXI. Század Intézet főigazgatóját és a kormánypárt egyik fő ideológusát.

A program keretében megrendezett úgynevezett szabadságkoncertek mellett a rendszerváltoztatókról megemlékező bélyegsorozatot is bemutattak az első világháború hőseiről kiállított bélyegsorozat nyomán, de ebből botrány alakult ki (Rajk László és Solt Ottilia arcképeit vissza is vonták). A szervezők továbbá szabadtéri tablókiállítással is készültek, amely európai vándorkiállítása során legutóbb Brüsszelben volt látható. Sajnos azonban a kiállítás meglehetősen elnagyolt tartalommal és igénytelen kivitelezésben követte a kormánypropaganda diktátumait, a filmhez hasonlóan kizárólag az államszocialista időszak szürkeségét, börtönhangulatát, szükségszerű meghaladottságát hangsúlyozva.

A XXI. Század Intézet által a Terror Háza Múzeumban szervezett A történelem, ami nem ér véget: Európa 30 évvel a kommunizmus bukása után című konferencián Schmidt Mária egyirányúsított olvasatban adta elő, hogy a „csodák éveként” elismerendő politikai eseményben nem a „külső tényezők” döntöttek, és nem is a nyugati értelmezők által kihangsúlyozott nyugati életmód és liberális elvek. Megkérdőjelezte a „fordulat” és a „rendszerváltás” fogalmait is, ugyanis a „nemzeti eszme vetette szemétdombra a szovjet birodalmat”: tízmilliók tudatosan véghez vitt, nemzeti, antikommunista felszabadulása volt a világ egyik legnagyobb gyarmatbirodalmától. A Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója, Békés Márton ezt a gyarmati érvelést folytatta: kelet-közép-európai gondolkodásunkat dekolonizálnunk kell az uniós csatlakozás idején is érvényesülő nyugati, gyarmati nézőpont alól, le kell számolni a felzárkózást hirdető öngyarmatosítással, és fel kell ismernünk a lemaradottak, a periféria előnyét, mivel a „kommunizmus életben tartotta a nemzet vitális ösztöneit” a nyugat káros ideológiai „vírusaival” szemben. A kormánypropaganda tehát nemcsak hazai, hanem nemzetközi színtéren is, elsősorban az Európai Uniós politikában való pozicionálásra használja fel 1989 emlékezetét.

Tállai Gábor, a Terror Háza Múzeum programigazgatója, a 30 éve szabadon című kiállítás egyik kurátora. Fotó és interjú: nullahategy.hu.
A XXI. Század Intézet által szervezett A történelem, ami nem ér véget: Európa 30 évvel a kommunizmus bukása után című konferencián beszélt Ivan Krastev, Frank Füredi, Schmidt Mária, Francesco Giubilei és Békés Márton.
Fotó és beszámoló: azonnali.hu.

A liberális demokrácia jövőképét egy „illiberális” rendszer váltotta fel, habár a kormány a munkaalapú állam gyakorlásával, a szociális ágazat további leépítésével és a tőke érdekeinek előtérbe helyezésével mégis neoliberális politikát folytatott – méghozzá nemcsak a nyugati munkaalapú neoliberalizmus, hanem ázsiai minták nyomában is: Szingapúr, India, Kína, Oroszország, Törökország, Izrael.


Az illiberalizmusban sokak számára éppen a rendszerváltás szabadságígérete kérdőjeleződött meg, de egyszerre új harc is indult a „szabadság” fogalmáért.


A rendszerváltás emlékezetéből táplálkozó kormánykommunikáció globális léptékre váltott a „szabadságszerető népek” fogalmával, amely kifejezte a nacionalista népszuverenitás védelméért folytatott harcot a globális pénzügyi tőke- és hitelfüggéssel, a fogyó magyarokhoz beérkező nem európai migránsokkal, illetve a „nagy birodalmaktól” való politikai függőséggel szemben. A „kereszténydemokrácia” nyomán a tusnádfürdői irányadásból születő „keresztény szabadság” fogalma a rendszerváltó liberális diskurzus fő fogalmát, a „szabadságot” kívánta kisajátítani és a Nemzeti Együttműködés Rendszerébe építeni. A „liberális” rendszerváltást tehát egy szükséges, de nem elégséges lépésként értelmezték át, és az „internacionalista baloldallal” szemben a „kereszténydemokrácia” felé vezető szuverenitás fejlődési útjaként határozták meg az 1945 előtti idők, de különösen a két világháború közötti Horthy-rendszer idealizálásával.

 

1989 „szabadságának” globális újraértelmezése

Az 1989 után megteremtett demokratikus jogállam rendszerében a „szabadság” különböző társadalmi csoportok számára saját piaci vagy osztálypozíciójuk előjogait képviselte. A 2008-as válság után a rendszerváltás egyirányúsított, nyugatorientált, liberális olvasatát könnyű volt a jobboldali populista identitáspolitikai diskurzusnak – a rendszerváltók legitimitását felhasználva – látszólag ellenkező irányba, az „illiberális keresztény szabadság” felé fordítania. Mindeközben csak kevesen reflektáltak érdemben a rendszerváltás „szabadsága” felett viaskodó helyi elitek által kialakított, ismétlődő klisékkel dolgozó, nemzetállami léptékben kanonizált emlékezetpolitika tágabb, globális feltételeire és összefüggéseire.


Az uralkodó posztszocialista emlékezetpolitika korlátoltságát jól demonstrálja a Memento szoborpark: a bezárt, egymás mellé halmozott, központi pozíciójukat elvesztett, és ezáltal komikussá váló hatalmi szimbólumokkal együtt a szocialista időszak és 1989 globális emlékezetét is tömlöcbe zárták.


Vajon hogyan tudnánk a kormánypárti és ellenzéki olvasatok, illetve a „kis történetek” és „nagy történetek” dialektikájából kiszabadulva a hazai pozícióinkat globális történeti megközelítésben megvilágítani? Mi mindent fednek el a nyugatot követő és olykor egyszerre a nyugattal szembehelyezkedő pozíciók az államszocialista időszak és a rendszerváltás globális beágyazottságából? Mi akadályozza ezt a globális szempontú önvizsgálatot? Ezekkel a kérdésekkel folytatjuk következő írásunkban!

A Memento Park Budapesten. Fotó: hungarytoday.hu.

 

Jegyzetek

[1] Romsics, I. (2003): Volt egyszer egy rendszerváltás. Rubicon-Ház Bt.: Budapest. Ripp, Z. (2006): Rendszerváltás Magyarországon. Napvilág: Budapest

[2] Lásd pl. Ö. Kovács József és Kovách Imre munkásságát. Ö. Kovács, J. (2012): A paraszti társadalom felszámolása a kommunista diktatúrában: A vidéki Magyarország politikai társadalomtörténete 1945–1965. Budapest: Korall.

[3] Az 1956-os Intézet kormányrendelettel való felszámolása után annak archívumát a Veritas Intézethez csatolták, ami számtalan jogutód felháborodását vonta magával, akik a politikai részrehajlások félelme miatt a felhasználási jogokat visszavonták.

[4] Krausz, T. (szerk.)(2016): Antikapitalista baloldal. Budapest: Eszmélet Alapítvány, Közép-európai Fejlesztési Egyesület. A rendszerváltás kapcsán lásd Krausz Tamás írását.

[5] A baloldali lehetőségekről lásd például Antal Attila írását.

[6] A Lehet Más a Politika huszadik alkalommal benyújtott törvényjavaslatát az ügynökök nyilvánosságra hozataláról a Fidesz–KDNP kormánypárt képviselői ismét leszavazták. Másfelől az ügynökakták feltárásával az ÁBTL mellett a NEB is aktívan foglalkozik.

[7] Sokan kiemelik például a magyar kontextus sajátosságaként, hogy a rendszerváltás a pártállam érdekei szerint és az ellenzéki pártok alacsony társadalmi támogatottsága mellett zajlott le. Tölgyessy Péter a Ludovika Szabadegyetemen tartott A rendszerváltás 30 év távlatából c. előadásában kiemeli, hogy a pártállam által jóváhagyott rendezvényeken, az ellenzéki párttaglétszám alacsony volt, az első szabad választásokon való részvétel csupán 65%-os volt (ez mindenütt 90% körüli volt, Csehszlovákiában 95%, Romániában 87%), és a pártállami vezetők akár 90 pontos népszerűségnek örvendtek, szemben a 60 pont alatti ellenzékiekkel. Tölgyessy Beteljesületlen reménység – 1989 csodája, majd kudarcba fordulása címmel február 20-án hasonló előadást tartott az Eötvös Csoport rendezvényén.

[8] A botrányos kiszólások közül kiemelendő Kövér László „a fékek és egyensúlyok rendszere … egy hülyeség” állítása és Szájer József gondolatmenete a nyugati országok Magyarországot érintő kritikáiról, hogy „az az ország, ahol először volt aranybulla 1222-ben, annak nem kell elfogadnia semmiféle leckét bárki mástól, főleg nem pár évtizede alakult országoknak a botcsinálta, és ideológiailag vezérelt, tudatlan vezetőitől.”

[9] Ebből a szempontból ikonikus Csurka István híres-hírhedt, 1992. augusztus 20-án a Magyar Fórumban megjelent írása, „Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán”.

[10] Ladányi, J. (2012): Leselejtezettek: A kirekesztett népesség társadalom- és térszerkezeti elhelyezkedésének átalakulása Magyarországon a piacgazdasági átmenet időszakában. L’Harmattan: Budapest.

[11] Mong, A. (2012): Kádár hitele: A magyar államadósság története 1956–1990. Budapest: Libri Kiadó. Földes, Gy. (1995): Az eladósodás politikatörténete 1957–1986. Maecenas: Budapest. Mihályi, P. (2013): A magyar gazdaság útja az adósságválságba. Corvina Kiadó: Budapest.

[12] A konferencia szervezői voltak a Szegedi Tudományegyetem ÁJTK Politológiai Tanszék, az MTA BTK Történettudományi Intézet, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék, az Eszterházy Károly Egyetem Történettudományi Doktori Iskola, az 1956-os Intézet Alapítvány és az SZTE ÁJTK Statisztikai és Demográfiai Tanszék.

[13] A COURAGE az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont hároméves nemzetközi kutatóprogramja (2016–2019), amelyet a Horizont 2020, az Európai Unió Kutatási és Innovációs Keretprogramja támogatta.

[14] Fekete Lyuk: A pokol tornáca. Budapesti Underground ’88–’94 című kiállítás 2018. december 18. és 2019. június 25. között a Kiscelli Múzeumban (kurátor: dr. Balla Loránd), emellett a Lyukas sztorik: A Fekete Lyuk szubjektív története c. filmriport-sorozat. A projekt keretében az egykori Ganz munkáskolóniájából kialakuló Fekete Lyuk történetéről egy előadás is megtekinthető: https://www.youtube.com/watch?v=WZk3Y1JyeOE. A „dekulturális” kifejezés Dér András filmrendező interjújából származik.

[15] Mink András által 2009-ben készített Rajk-életútinterjúból született A tér tágassága (2019) kötet, amelyről a Nyílt Társadalom Archívumban tartottak könyvbemutatót és a Klubrádióban is bemutatták.

[16] Lásd még Géczi, J. A., Laczkó, S., Sipos, J., Révész, B. (szerk.)(2017): Szeged hosszú tavasza 1989-ben és ’56: Előadások, tanulmányok, visszaemlékezések, dokumentumok. Szeged: Média-Mix Könyvkiadó.

[17] A kultúratermelés nyugati függéséről lásd: Nagy, K. (2014): A Soros Alapítvány Képzőművészeti támogatásai Magyarországon: A nyolcvanas évek második felének tendenciái. Fordulat, 21(1): 193–215.

[18] Trianon 100 Lendület kutatócsoport a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjában, http://www.trianon100.hu. A Tanácsköztársaság kutatásában kiemelhető a budapesti Clio Intézet és az általa rendezett események, beszélgetések. Krausz, T., Morva, J. (2019): 1919 Tanácsköztársaság 2019. Közép-Európai Fejlesztési Egyesület: Budapest.

[19] Ezzel kapcsolatban a rendszerváltó elitről lásd Szűcs, Z. G. (2010): Az antalli pillanat: A nemzeti történelem szerepe a magyar politikai diskurzusban, 1989–1993. Budapest: L’Harmattan.

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány