A mű és a hatalom


Gerhes Gábor, Kósa Lajos mellszobra, 2009

Kósa Lajos debreceni polgármester rendelt egy mellszobrot önmagáról, és Gerhes Gábort bízta meg a kivitelezéssel. A munkát azután a debreceni Modemben állították ki, a Kis magyar pornográfia című csoportos kiállítás részeként.

A fenti állítások nyelvtanilag lehetségesek, Noam Chomsky óta nemcsak sejtjük, hanem tudjuk is, hogy egy nyelv beszélői gyakorlatilag korlátlan számú szintaktikailag helyes mondatot képesek generálni, és szintén korlátlan számú mondatot meg is tudnak érteni. Ám az összes generálható mondat közül csak kevesebb lesz valóban értelmes, és még kevesebb állítás lesz igaz. Hogy egy mondat mitől értelmes, azt sok tényező befolyásolja. A fenti mondatok ráadásul szintaktikailag helyesek, és természetesen értelmesek, de nem igazak – és ezt nemcsak azok láthatják be, akiknek tényszerű tudásuk van/lehet Kósa és Gerhes egymáshoz bármilyen formában kapcsolható tevékenységéről, hanem azok is, akik minimális realitásérzékkel, legalább az egyikük munkásságát alaposan ismerve tekintenek a valóban létező Kósa-mellszoborra, amit valóban Gerhes készített.

Vegyük először Kósa oldalát. Vannak magyar politikusok, akikről elképzelhető, hogy annyira hülyék, hogy mellszobrot rendelnek maguknak, és azt megpróbálják kiállíttatni egy közmúzeumban. Kósa nem tartozik ebbe a csoportba. És lássuk most Gerhes oldalát: ezúton felhívom mindazokat a hazai politikusokat és közéleti szereplőket, akik vannak annyira hülyék, hogy mellszobrot csináltatnának maguknak, hogy keressék meg Gerhes Gábort, és próbáljanak rendelni nála egy önbüsztöt – vagy önbüsztkoncepciót. Akinek sikerül, annak megígérem, hogy a munka minden költségét állom.

Nem elhanyagolható még, hogy nyilván találni olyan múzeumigazgatót, aki ki is állítana egy ilyen rendelt művet, annak azonban kívülálló számára is beláthatóan elég kicsi a valószínűsége, hogy ezt a Modem igazgatója a „Kiállítás a rendszerről, amiben élünk” alcímű tárlatán megteszi.

Akkor viszont miről szól vagy inkább mit mutat a tegnapi botrány, amiről az Indexen Földes András pénteken részletesen beszámolt? Hagyjuk ki most azt a ziccert, hogy a közélet és a politika állapotján moralizálva azt boncolgassuk, vajon egy politikusnak a művészeti erőtérbe, vagyis a művészet és politika közös mezejébe kerülve miért kell ma Magyarországon úgy éreznie, hogy szükséges tisztáznia magát a kultúra kézi irányításának esetleges vádja alól, és miért hozza magát első reflexből abba a feloldhatatlanul önellentmondásos helyzetbe, hogy kézi irányítással próbálja kivédeni a kézi irányítás vádját. Inkább nézzük meg azt, hogy mi jött létre csütörtökön.

Összességében és röviden: létrejött egy kiállítás, ahol a művészeti produktum definíció szerint kortárs művészetként kezdett működni. Élni kezdett egy koncept, amelynek a megvalósult szobor a megfogható, tárgyiasult eleme. A művészet és politika viszonyára reflektáló mű azonnali direkt interakcióba lépett kontextusának összes lehetséges elemével: kirajzolta és azóta is rajzolja az őt létrehozó viszonyrendszert. A művész egy korábbi rendszert leíró irodalmi műre utaló kiállítás kapcsán azt vizsgálja, mennyiben változott a hatalom struktúrája, a hatalomgyakorlás mechanizmusa, hatalom és művészet kölcsönhatása. Létrehoz tehát egy koncepciót, ezen belül megtervez egy szobrot, hogy általa megmutatkozzon, hogyan különbözik a mai kontextus a hivatkozott Esterházy Péter-mű, a Kis magyar pornográfia születésének idején tapasztalttól. A diktatúra, illetve a demokrácia viszonyai közt alapvetően másként szólal meg, más viszonyrendszert mutat meg egy folyamatosan a köztérben élő politikai szereplő mellszobra. A demokrácia keretei között Gerhes nem rendelésre és nem is a viszony erősítésére, hanem szabad elhatározásból, kísérletként, a konkrét személyhez és a direkt referencialitáshoz kapcsolva, de egy bonyolult viszonyrendszer reprezentálására, annak vizsgálatára hozza létre egy politikus szobrát. Ha tetszik: míg az előző rendszerben a büsztkészítő számára az ábrázolandó személy képe és a mellszoborban kifejezendő viszonyok kötöttségként, elvárásként, korlátként jelentek meg, Gerhes itt kisajátítja egy közszereplő képét. Nem kérdezi meg, hogy felhasználhatja-e, hanem public domainnek tekinti. Miért is kérdezné, hiszen egy közszereplő arca abban az értelemben valóban public domain, hogy a tévétől az újságcímlapokon át az óriásplakátokig láttatják velünk, a vizuális környezetünk része. (Ebből a szempontból lényegtelen, hogy Kósáról van szó, lehetne bárki más: Gyurcsány, Orbán vagy Bajnai – persze Debrecenben azért mégiscsak Kósa.) A mű tehát létrejött, és azóta is születik a kontextusa (különösen szép, ahogy a pártok és a pártos média próbálják megtalálni a hasznos fogást az ügyön – mert számukra ez már ügy, de nem a művészet ügye: a mű számukra eltűnt, a kiállítás és a többi kiállító nem létezik). A közéleti szereplő kényszerű időugrást hajtott végre: egy korábbi művészetfelfogást – a szobor mint alkalmazott reprezentáció – a műre vonatkoztatva, s ahhoz kapcsolódóan egy korábbi hatalomgyakorlat művészetpolitikai gyakorlatát próbálta alkalmazni. Már csak azért is, mert a politikai helyzetet és a politika és a kultúra értelmezési helyzetét is jellemzi, hogy a befogadó közeg hajlamos egy korábbi értelmezési helyzetet vonatkoztatni rá, és a politika ezt is kénytelen figyelembe venni (a művészet kevésbé kénytelen, sőt éppen a művészet segíthet abban, hogy ez az értelmezési keretrendszer a politikára vonatkoztatva is megváltozzon). Hangsúlyozom: vonatkoztassunk el Kósától! Vélhetően kevés politikus tett volna másként ebben a szituációban. A mű pedig pont ezt a jelenséget vizsgálja. Nyilván éppen ez benne a szép és az érdekes: a demokrácia annyit mára mindenképpen jelent, hogy nemcsak a politika kísérletezhet az emberrel, hanem a politikus is abban a helyzetben találhatja magát, hogy valaki – adott esetben a művész – kísérletezik vele. Nem a csupaszon politikai mezőben, nem a hétköznapi politika a média eszközeivel, hanem azokat csak annyiban felhasználva, amennyiben érdekes számára – egy a politikával kölcsönhatásban létező, materiális kereteiben igen, de fogalmilag és eszköztárát tekintve nem alárendelt közegben. Figyeli, ahogy működik. Nem személy szerint Kósa, hanem a politikus és a teljes struktúra, amit egy politikus megtestesít. A kontextushoz ráadásul mára az is hozzátartozik, hogy mivel a politika számára meghatározó a társadalmi legitimáció, a művészeknek ezt kihasználva megvan az a lehetőségük, hogy közösen fellépve alakítsanak a feltételeken, követelésekkel lépjenek fel – ahogy ez Debrecenben is történt, amikor csütörtökön az összes kiállító művész közösséget vállalt Gerhessel. A mű pedig teszi a dolgát: létezik, folyamatosan kontextualizálódik, a diskurzus része lett, alakítja azt, önálló életet él.

És látjuk belőle, hogy pornográfia ma is van – csak már mások a pozíciók.

© 2022 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány