Gerhes Gábor, Kósa Lajos mellszobra, 2009
Kósa Lajos debreceni polgármester rendelt egy mellszobrot önmagáról, és Gerhes Gábort bízta meg a kivitelezéssel. A munkát azután a debreceni Modemben állították ki, a Kis magyar pornográfia című csoportos kiállítás részeként.
A fenti állítások nyelvtanilag lehetségesek, Noam Chomsky óta nemcsak sejtjük, hanem tudjuk is, hogy egy nyelv beszélői gyakorlatilag korlátlan számú szintaktikailag helyes mondatot képesek generálni, és szintén korlátlan számú mondatot meg is tudnak érteni. Ám az összes generálható mondat közül csak kevesebb lesz valóban értelmes, és még kevesebb állítás lesz igaz. Hogy egy mondat mitől értelmes, azt sok tényező befolyásolja. A fenti mondatok ráadásul szintaktikailag helyesek, és természetesen értelmesek, de nem igazak – és ezt nemcsak azok láthatják be, akiknek tényszerű tudásuk van/lehet Kósa és Gerhes egymáshoz bármilyen formában kapcsolható tevékenységéről, hanem azok is, akik minimális realitásérzékkel, legalább az egyikük munkásságát alaposan ismerve tekintenek a valóban létező Kósa-mellszoborra, amit valóban Gerhes készített.
Vegyük először Kósa oldalát. Vannak magyar politikusok, akikről elképzelhető, hogy annyira hülyék, hogy mellszobrot rendelnek maguknak, és azt megpróbálják kiállíttatni egy közmúzeumban. Kósa nem tartozik ebbe a csoportba. És lássuk most Gerhes oldalát: ezúton felhívom mindazokat a hazai politikusokat és közéleti szereplőket, akik vannak annyira hülyék, hogy mellszobrot csináltatnának maguknak, hogy keressék meg Gerhes Gábort, és próbáljanak rendelni nála egy önbüsztöt – vagy önbüsztkoncepciót. Akinek sikerül, annak megígérem, hogy a munka minden költségét állom.
Nem elhanyagolható még, hogy nyilván találni olyan múzeumigazgatót, aki ki is állítana egy ilyen rendelt művet, annak azonban kívülálló számára is beláthatóan elég kicsi a valószínűsége, hogy ezt a Modem igazgatója a „Kiállítás a rendszerről, amiben élünk” alcímű tárlatán megteszi.
Akkor viszont miről szól vagy inkább mit mutat a tegnapi botrány, amiről az Indexen Földes András pénteken részletesen beszámolt? Hagyjuk ki most azt a ziccert, hogy a közélet és a politika állapotján moralizálva azt boncolgassuk, vajon egy politikusnak a művészeti erőtérbe, vagyis a művészet és politika közös mezejébe kerülve miért kell ma Magyarországon úgy éreznie, hogy szükséges tisztáznia magát a kultúra kézi irányításának esetleges vádja alól, és miért hozza magát első reflexből abba a feloldhatatlanul önellentmondásos helyzetbe, hogy kézi irányítással próbálja kivédeni a kézi irányítás vádját. Inkább nézzük meg azt, hogy mi jött létre csütörtökön.
Összességében és röviden: létrejött egy kiállítás, ahol a művészeti produktum definíció szerint kortárs művészetként kezdett működni. Élni kezdett egy koncept, amelynek a megvalósult szobor a megfogható, tárgyiasult eleme. A művészet és politika viszonyára reflektáló mű azonnali direkt interakcióba lépett kontextusának összes lehetséges elemével: kirajzolta és azóta is rajzolja az őt létrehozó viszonyrendszert. A művész egy korábbi rendszert leíró irodalmi műre utaló kiállítás kapcsán azt vizsgálja, mennyiben változott a hatalom struktúrája, a hatalomgyakorlás mechanizmusa, hatalom és művészet kölcsönhatása. Létrehoz tehát egy koncepciót, ezen belül megtervez egy szobrot, hogy általa megmutatkozzon, hogyan különbözik a mai kontextus a hivatkozott Esterházy Péter-mű, a Kis magyar pornográfia születésének idején tapasztalttól. A diktatúra, illetve a demokrácia viszonyai közt alapvetően másként szólal meg, más viszonyrendszert mutat meg egy folyamatosan a köztérben élő politikai szereplő mellszobra. A demokrácia keretei között Gerhes nem rendelésre és nem is a viszony erősítésére, hanem szabad elhatározásból, kísérletként, a konkrét személyhez és a direkt referencialitáshoz kapcsolva, de egy bonyolult viszonyrendszer reprezentálására, annak vizsgálatára hozza létre egy politikus szobrát. Ha tetszik: míg az előző rendszerben a büsztkészítő számára az ábrázolandó személy képe és a mellszoborban kifejezendő viszonyok kötöttségként, elvárásként, korlátként jelentek meg, Gerhes itt kisajátítja egy közszereplő képét. Nem kérdezi meg, hogy felhasználhatja-e, hanem public domainnek tekinti. Miért is kérdezné, hiszen egy közszereplő arca abban az értelemben valóban public domain, hogy a tévétől az újságcímlapokon át az óriásplakátokig láttatják velünk, a vizuális környezetünk része. (Ebből a szempontból lényegtelen, hogy Kósáról van szó, lehetne bárki más: Gyurcsány, Orbán vagy Bajnai – persze Debrecenben azért mégiscsak Kósa.) A mű tehát létrejött, és azóta is születik a kontextusa (különösen szép, ahogy a pártok és a pártos média próbálják megtalálni a hasznos fogást az ügyön – mert számukra ez már ügy, de nem a művészet ügye: a mű számukra eltűnt, a kiállítás és a többi kiállító nem létezik). A közéleti szereplő kényszerű időugrást hajtott végre: egy korábbi művészetfelfogást – a szobor mint alkalmazott reprezentáció – a műre vonatkoztatva, s ahhoz kapcsolódóan egy korábbi hatalomgyakorlat művészetpolitikai gyakorlatát próbálta alkalmazni. Már csak azért is, mert a politikai helyzetet és a politika és a kultúra értelmezési helyzetét is jellemzi, hogy a befogadó közeg hajlamos egy korábbi értelmezési helyzetet vonatkoztatni rá, és a politika ezt is kénytelen figyelembe venni (a művészet kevésbé kénytelen, sőt éppen a művészet segíthet abban, hogy ez az értelmezési keretrendszer a politikára vonatkoztatva is megváltozzon). Hangsúlyozom: vonatkoztassunk el Kósától! Vélhetően kevés politikus tett volna másként ebben a szituációban. A mű pedig pont ezt a jelenséget vizsgálja. Nyilván éppen ez benne a szép és az érdekes: a demokrácia annyit mára mindenképpen jelent, hogy nemcsak a politika kísérletezhet az emberrel, hanem a politikus is abban a helyzetben találhatja magát, hogy valaki – adott esetben a művész – kísérletezik vele. Nem a csupaszon politikai mezőben, nem a hétköznapi politika a média eszközeivel, hanem azokat csak annyiban felhasználva, amennyiben érdekes számára – egy a politikával kölcsönhatásban létező, materiális kereteiben igen, de fogalmilag és eszköztárát tekintve nem alárendelt közegben. Figyeli, ahogy működik. Nem személy szerint Kósa, hanem a politikus és a teljes struktúra, amit egy politikus megtestesít. A kontextushoz ráadásul mára az is hozzátartozik, hogy mivel a politika számára meghatározó a társadalmi legitimáció, a művészeknek ezt kihasználva megvan az a lehetőségük, hogy közösen fellépve alakítsanak a feltételeken, követelésekkel lépjenek fel – ahogy ez Debrecenben is történt, amikor csütörtökön az összes kiállító művész közösséget vállalt Gerhessel. A mű pedig teszi a dolgát: létezik, folyamatosan kontextualizálódik, a diskurzus része lett, alakítja azt, önálló életet él.
És látjuk belőle, hogy pornográfia ma is van – csak már mások a pozíciók.
Egy szakdolgozatot lehetne írni a kérdéskőrben. És elemezni a történet hordalékát. Hogy ki és mit képes belevetíteni a gesztusba.
Kedvencem: “A dologban az a nevetséges, hogy a ,,művész” mással készítteti a szobrát. Nevetséges, hogy ő választott ki egy fotót. Egy kép alapján nem is szoktak szobrot készíteni.”
(Forrás: Index kommentek)
A tegnapi híradásokon elborzadván jó látni, hogy téma színvonalas felületen is megjelent. Remélem, az írás nem kerül címlapra és nem válik az azt 24 órában szkennelő párthű trollok martalékává.
Politikus és művészet viszonyával kapcsolatban véleményem szerint talán inkább arról van szó, hogy a politikus nem is érzékeli, hogy a művészet erőterébe került volna, hiszen a politikai diskurzust olyan esernyő-struktúrának tekinti, mely jelentőségénél és hatalmánál fogva minden más rendszert bekebelez, de legalábbis felülírja annak sajátságos működését. (Sőt, erős a gyanúm, a honi politikai kommunikáció jelenleg minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy ezt a diszkurzív erőfölényt megerősítse és fenntartsa.) Különben talán a politikusnak (esetleg tanácsadóinak) csak eszébe ötlött volna, hogy a Modem kortárs magyar kiállításaira ritkán szédeleg be csak úgy, az utcáról kritikus tömegben olyan „választópolgár”, aki Gerhes munkájában egyből (sőt, kizárólag) a kommunista diktatúra ikonografikus praxisának kritikátlan igenlését vélné felfedezni és ezáltal az ábrázoltat saját szobrának közpénzen történő megrendelésével vádolná meg. Különös, hogy Magyarország egyik legnépszerűbb politikusa, aki hazai pályán 11 éve veretlenül játszik, miért nem bízik annyira választóiban, hogy azok esetleg maguk is képesek értelmezői viszonyba lépni egy műalkotással (az meg egyenesen riasztó, hogy mennyire differenciálatlan masszaként tekint rájuk).
Anélkül, hogy a történet kis, magyar és pornográf mivoltát egy pillanatra is kétségbe vonnánk, nem árt megjegyezni, hogy vannak ennek a történetnek speciálisan debreceni aspektusai is. Noha Gerhes – igen okosan – helyspecifikus koncepcióval jött a Modembe, kívülállóként feltehetőleg mégsem számolhatott a helyi egészségtelen mediális környezettel, melybe munkája kerül. Jelesül a helyi önkormányzat és az általa tulajdonolt, közszolgáltató cégek jóvoltából fenntartott médiafelületek és annak – tkp. néhány sztárbloggerből és egy országos napilap helyi tudósítójából álló, önmagát „függetlenként” meghatározó – „heroikus ellenzéke” közötti önjáróvá vált küzdelemmel, melynek a polgármester személye, a Modem és annak igazgatója egyaránt központi toposzai. Mert onnantól kezdve, hogy a megnyitó meghirdetett időpontjában a kiállítótérben lézengő látogatókat a művészek kedvesen, de határozottan kitessékelték onnan, és hivatalos tájékoztatás híján az előtérben ácsorogva azért lehetett hallani, mi történt, a helyismerettel rendelkezők számára előre jól látható sémákba rendezve zajlott a történet. Bár az azért még engem is meglepett, hogy a „botrányról” hamarabb nyílt az indexen fórum, mintsem hogy lezárult volna az alkotóknak a polgármesterrel kezdeményezett eszmecseréje és az alkotás visszakerült volna a kiállítótérbe, vagyis egyáltalán megtekinthetővé vált volna legalább azon a késői órán még mindig a helyszínen tébláboló közönség számára. Az internetes véleményformálók pedig másnap délelőtt több száz kommentet termeltek anélkül, hogy akár csak egy fotó is elérhető lett volna a szoborról. A polgármester nyilván kottából játszott, rutinból tudta, mi fog történni (ami korántsem jelenti azt, hogy „áldozata” volna a helyzetnek, vagy eleve kényszerpályán mozgott volna, hiszen nyilván oroszlánszerepe van az automatikus sémák mentén szerveződő kommunikációs struktúra kialakításában és életben tartásában), és szerencsére a független „szabadsajtó” mellett a helyi ellenzék vezetőjében sem kellett csalatoznia, aki szürreálisan ostoba közleményében tette magáévá a kósai önbeteljesítő jóslatot. Gerhes munkája csattanós választ ad az erőtlen kurátori koncepcióban kérdésként megfogalmazott provincializmus problémájára is.
Kérdéses, hogy a nyilvánosság jelenlegi szerkezetét és működésmódját tekintve egyáltalán lehetséges-e itthon egy politikus műalkotásnak ennél kevésbé sematikus recepciója. Gerhes Gábor munkája ebben a közegben eddig annyit tudott teljesíteni, hogy mozgásba lendített egy önjáró struktúrát, de arra nem volt képes, hogy működés-mechanizmusainak bárminemű felülvizsgálatára késztesse azt.
Gulyás Gábor szerepéről is kellene elmélkedni.
Mert a kiállítás kurátoraként talán ő lehetett az, aki a legelejétől kezdve tudott a szobor tervéről, mellé állt és lehetővé tette a megvalósulást. Fizette az egészet (közpénz?), titokban tartotta hosszú ideig, és talán majd a balhét is elviszi… (?)
@elkotelezett:
Gulyás Gábor „közpénzen” (lám, a politika diskurzusa szemantikailag is elfoglalja a terepet) nem Kósa-szobrot rendelt, hanem egy önkormányzati fenntartású intézmény igazgató-kurátoraként egy kiállítást rendezett, amelyen a meghívott művészek közül az egyik – ahogy az a posztban is olvasható – szabad művészi elhatározásából egy konceptuális alkotással kívánt részt venni, melynek tárgyiasult eleme a Debrecen polgármesterét ábrázoló büszt. A művészet szabadságának tiszteletben tartása szempontjából más helyzet állt volna elő, ha a kurátor ugyanezen okból korábban utasítja vissza a munka kiállítását? Aligha, csak az a furcsa kulturális performansz maradt volna el, amivé jelen esetben a megnyitó avanzsált. Másrészt azzal kapcsolatban, hogy a kurátor mikor szerzett tudomást a nevezett szobor (miben)létéről, Gerhes és Gulyás egymásnak szögesen ellentmondóan nyilatkoztak a sajtónak. A felek etikai minősítése aligha lehet célunk, ezért teljes bizonyossággal csupán annyi mondható, hogy a két állítás logikailag kizárja egymást, ez a pont tehát további tisztázásra vár (bár véleményem szerint csak kommunikáció-etikai szempontból bír jelentőséggel). Gulyás kurátori szerepének (főként ami a kiállítás egészét illeti) részletes elemzése azonban bőven túlnőne a kommentbox keretein, ahogy annak tárgyalása is, hogy a botrány tanulsága szerint a közvéleményben milyen kurátori szerep-képzetek élnek.
Ahhoz azt hiszem kétség nem fér, hogy a „balhét” Gulyásnak, sőt, sokkal inkább az általa vezetett intézménynek kell elvinnie. Egy Kósa-szintű politikusi karriert egy ilyen piszlicsáré ügy érzékelhető mértékben nem tud befolyásolni (hatását kb. a közvélemény-kutatók által mért népszerűségi index harmadik tizedes jegyének kerekítési hibaszázalékán belülre saccolnám), feltehetőleg Gerhes Gábor szakmai megítélése sem szenved csorbát attól, hogy az index.hu és néhány regionális „közéleti” blog művészetekben kevéssé verzátus kommenthuszárai „balliberális” provokátornak nevezték, de a Gulyás által igazgatóként és kurátorként vétett szakmai és kommunikációs hibák minden bizonnyal kihatnak majd a Modem – amúgy sem egyértelműen pozitív – szakmai megítélésére.
Hacsak nem tekintjük az egészet egy kisköltségvetésű, alulartikulált, ám botrányfaktoránál fogva annál hatékonyabb gerillamarketing-akciónak, amely megint csak nem illene a kortárs képzőművészeti szcéna magát szeriőznek meghatározó intézményi szereplőjéhez.
Az a problémám a cikk általánosító beszédmódjával, hogy nem létezik egy olyan elfogulatlan pozíció ahonnan a művész anélkül jeleníthené meg a “politikát”, hogy maga is részévé (vagy akár eszközévé) ne váljék. A tárgyalt munka nem tud a “politikáról általában” szólni anélkül hogy a “debreceni politikában” állást ne foglaljon. (Hogy egy kicsit a Chomskyzás felett is méltatlankodjak: megjegyzem, hogy Chomskynak sem sikerült leírni az “általános nyelvet“.) Szerintem csak politikák és nyelvek léteznek, és ez a munka egy bizonyos politikai helyzetet lovagol meg és egy bizonyos politikai szereplőről szól. Mivel a múzeum nem “Gyurcsány, Orbán vagy Bajnai” fenségterülete hanem a Kósájé, semmilyen szempontból sem lehet lényegtelen, hogy épp az ő szobrát állították ki, hiszen így a kihívás rá vonatkozik (és nem “Gyurcsányra, Orbánra vagy Bajnaira”). Ezért tartom a cikk elméleti ambicióit egy kissé a földtől és a politikától elrugaszkodottnak. Erősebben fogalmazva: miközben a szerző egy általános érvényű következtetést próbál levonni a politika és a művészet viszonyáról, magát a mű politikumát veszti el szem elől.
@Bobby Watson:
“nem létezik egy olyan elfogulatlan pozíció ahonnan a művész anélkül jeleníthené meg a “politikát”, hogy maga is részévé (vagy akár eszközévé) ne váljék.”
A művész a napi politika szempontjából kétségkívül óhatatlanul a politika részévé és eszközévé válik, hiszen, ahogy Kricsfalusi írja kommentjében a politikus pozíciójáról és a politikus/politika önfelfogásáról: “a politikus … a politikai diskurzust olyan esernyő-struktúrának tekinti, mely jelentőségénél és hatalmánál fogva minden más rendszert bekebelez, de legalábbis felülírja annak sajátságos működését.” Ez azonban egyáltalán nem jelenti, hogy a munkával a művész szükségszerűen a napi politika valamelyik oldalán állást foglalva tekintene a tárgyára. Ez lenne a dolog lényege: az, hogy a politikára tekint, még nem jelenti azt, hogy érvényesnek kell tekintenie magára vonatkoztatva az említett esernyő-struktúra szemléleti rendjét. Ellenkezőleg: éppen annak bizonyítéka lehet a mű, hogy létezik ilyen, az adott struktúrán kívüli nézőpont, és ebből a szempontból is lehet érvényes állítást tenni a politikai összességére, egészére vonatkozóan, vagy legalább is vizsgálni azt. Sőt, relevánsan éppen nem valamelyik oldal szemléleti pozícióját felvéve lehet szólni a struktúráról. Az, hogy azután a politika hogyan használja, ki, hol mennyit ért vagy akar/tud megérteni belőle, hogyan interpretálja, mire használja fel, már a mű saját élete, az eleven, gererálódó kontextusának része. Mint ahogy az is, hogy a lokális kontextusban hogyan szólal meg, mit indít be. A művész a politikáról egy mű által megfigyelést téve politizál, de nem politikus, vagyis (ez a művész, itt, most) nem a szó napi értelmében politizál, nem célja, hogy belül kerüljön a rendszeren. És nem is látnok vagy mágus, hogy ezt az alakuló kontextust előre minden elemében felmérje és irányítani próbálja. A pozíciója tehát politizáló és provokatív (Debrecenben ezt Kósával lehet relevánsan), de a szemlélete nem szükségszerűen valamelyik odalon állásfoglaló, vagyis a politikai struktúrán belüli. A helyi recepcióról, kontextusról és átjárásokról lásd Kricsfalusi két kommentjét.
Ami a Chomskyzást illeti (Bobby Watson írja: “Hogy egy kicsit a Chomskyzás felett is méltatlankodjak: megjegyzem, hogy Chomskynak sem sikerült leírni az “általános nyelvet.”) Újraolvastam az írásomat, és kerestem, hogy hol állítom azt, miszerint Chomskynak sikerült leírnia az “általános nyelvet.” Sikerült leírnia az “általános nyelvet” vagy sem, a nyelvi kompetenciára és generativitásra vonatkozó megállapításai ettől még léteznek, és relevanciájukat kevesen vitatják. Ha Chomsky nevére itt az ugrik be, hogy “nem sikerült leírnia az általános nyelvet”, az olyan, mint amikor egy politikus értelemmel bíró és az adott esetre érvényes megállapításait azzal a — hétköznapi politizálásban már azutomatikussá vált — címkézéssel söpörjük le, hogy “dehátagyurcsányhazudik”, vagy “dehátazorbánnakbányáivannak.” Egyébként Chomskyt nyugodtan kivonhatjuk a szövegből, amit a Gerhes-mű szűletésének körülményeiről létrehozható mondatok szintaktikai helyességéről, illetve az állítások igazságértékéről írok, még érvényes marad.
B.W.: “Mivel a múzeum nem “Gyurcsány, Orbán vagy Bajnai” fenségterülete hanem a Kósájé, semmilyen szempontból sem lehet lényegtelen, hogy épp az ő szobrát állították ki, hiszen így a kihívás rá vonatkozik (és nem “Gyurcsányra, Orbánra vagy Bajnaira”).”
De igen, teljesen lényegtelen abból a szempontból, amiről írtam: nevezetesen, hogy egy politikus képe public domain, és ami által azzá válik.
Ezen kívül a MODEM csak a politika mindent automatikusan önmagáénak tekintő nézőpontjából nézve (lásd Kricsfalusi kommentje) Kósa felségterülete. Egyébként nem, hanem városi fenntartású köztér, ahol nemcsak a politikán belülről lehet megszólalni — és erre is érvényes, hogy a koncept jelentései természetesen a lokális kontextuson belül is alakulnak, illetve a napi politika értelmezési mezőiben is létrejönnek. De ez már független Gerhestől abban az értelemben, hogy a munkája ezeket kiváltja, beindítja, de nem irányítja, nincs felette kontrollja. Jó esetben azzal, hogy a mechanizmusokat mozgásba hozza, nyilvánvalóbbá, szemlélhetőbbé teszi azokat, és ezzel olyan módon és addig politizál, amennyiben segít a napi politikumtól elszakadva tekinteni a politika működésére. A mai aktuális politikai működésektől meghatározott köznapi politikai diskurzus zsákutcájából talán éppen ezáltal lehet valahogy kikeveredni.
Az ugyanakkor igaz — és ebben az értelemben valóban nem is lehet elvonatkoztatni Kósától — hogy Debrecenben természetesen egy Kósáról szóló szoborral indítja be Gerhes a mechanizmusokat, mint ahogy Budapesten talán Demszkyvel, Szegeden Botkával tehetné. A mű politikuma tehát érvényes, létező, nagyon is konkrét, de csak az egyik leírható eleme (vagy inkább hálózata) a munka kapcsolódásainak és utalásainak. Mivel ezekkel azonnal sokan és sok helyen foglalkoztak, és gyorsan elbillent a recepció ebbe az irányba, lényegesebbnek tartottam leírni olyan az aspektusokat, amikben mindez valamivel áttételesebben jelenik meg.
@Kricsfalusi:
ok, akkor arról volna szó, hogy Gulyás az elején, amikor a koncepció számára kiderült, azonnal látta a csapdát, és ő nem merte vállalni a kockázatot? Mert pontosan tudta, ez esetben az ő elutasítása jelentené a koncepció által felvetett hatásmechanizmust? Időt akart nyerni, vagy egyszerűen bízott Kósában, hogy az nem ilyen módszert választ megoldásként? Ebben az esetben a mű nem szól ekkorát (természetesen az értékéből ez semmit sem von le), de legalább ő sem lesz kegyvesztett Kósánál és debrecenieknél. Gulyás az első véráldozat a kortárs magyar művészet oltárán?
Arról semmiképpen nem lehet szó, hogy Gulyás a művész és koncepciója mellé állt? Nem akarom persze ezt a modellt erőltetni, mert részemről nem több fikciónál. Azért izgat mégis Gulyás szerepe, mert akár balek volt ebben a körben, akár hős, akár egyszerű, jószándékú kurátor, mégiscsak ő tette lehetővé, hogy a mű megvalósuljon. Azt pedig ne gondoljuk, hogy nem megvalósult művel, a puszta koncepcióval országosan ismert művésszé lehet válni, még ha egy szobor puszta konceptuális léte is mű? De úgy látom, kedves Kricsfalusi, hogy te jól ismered a helyi viszonyokat, és az esetet magát, hátha tudsz nekem valami plusz információval szolgálni. Az is érdekelne, mit gondolsz a kiállításról, mert arról sehol nem esik szó, és én se láttam.
@elkotelezett:
Ezeket a kérdéseket talán magának az érintettnek kellene feltenni, hiszen más aligha fog tudni rájuk érdemi választ adni. Minden egyéb csak fikció. Én bizonyosan nem vagyok annak megmondhatója, hogy Gulyás Gábor mit és miért csinált ebben az ügyben. A tranzitblog meg komolyabb szakmai felület annál, mintsem hogy e helyütt annak taglalásába kezdjünk, hogy adott témakörben a Krisztinában mit beszélnek. Különben is, tapasztalataim szerint az insider pletykák episztemológiai státuszuk tekintetében vajmi kevéssé különböznek az outsider pletykáktól, így forgalmazni is éppannyira érdemes őket (vagyis semennyire). Egyébként nem hiszem, hogy Gulyás ezzel bárkinél „kegyvesztett lett” volna, akinél azelőtt „kegyelt” volt, mint ahogy azt sem gondolom, hogy a kortárs magyar művészetnek létezne olyan oltára, melyen bárki véráldozattá válhatna. Az alatt, hogy ő viszi majd el a „balhét”, jómagam csak annyit értettem, hogy neki van az ügyben veszteni valója (és itt sem az állására, vagy a népszerűségére gondolok, hanem a szakmai megítélésére). Gulyás Gábor személyes sorsánál azonban engem sokkal jobban érdekel a Modem jövője, mert örülök, hogy van, és szokásom oda járni. Úgy gondolom, a Modem szakmai pozicionálásának nem használt sem a médiacirkusz, sem az, hogy arra a bizonyos tisztázó beszélgetésre, ahol a felek megismerhették egymás álláspontját és valami megoldás született (melynek lényegét én nem nagyon értem), a szobor eltávolítása és a kiállítás többi résztvevőjének befeszítése után került sor, nem pedig előtte.
„Azt pedig ne gondoljuk, hogy nem megvalósult művel, a puszta koncepcióval országosan ismert művésszé lehet válni, még ha egy szobor puszta konceptuális léte is mű?”
Ha az „országosan ismert művész” kifejezés alatt azt érted, hogy valaki a kortárs magyar képzőművészeti szcénán belül ismert és elismert alkotó, akkor aligha állíthatjuk, hogy Gerhes Gábor ezzel az alkotással vált volna azzá. Ha meg azt, hogy valamely képzőművészt Kőszegtől Záhonyig ismer a nép (már ha ilyen egyáltalán van/volt; talán Szász Endre, miután megcsinálta a Helia-D dísztégelyeket?), akkor nem hiszem, hogy Gerhes országosan ismert művésszé vált volna attól, hogy 2 napig alacsony színvonalú híradásokban és MTI közleményekben kurzus-szobrászként és/vagy provokatőrként forgott a neve (a legtöbben egy hét múlva nem Gerhes nevére fognak emlékezni, hanem kb. arra, hogy Kósa betiltatta a szobrát a pornográf kiállításon). Véleményem szerint, ha Gulyás egyszer felkérte Gerhest a kiállításon való részvételre, majd az előkészületek közben megtudván, hogy mivel akar részt venni, dialógus nélkül megtagadja a munka kiállítását, az egyrészt ugyanúgy cenzurális aktus lett volna (bár bizonyára időben alkalmat adott volna a helyzet megoldásának kigyöngyözésére), másrészt ha ez a hír valahogyan ugyanezekre a médiafelületekre kikerült volna, pontosan ugyanekkora botrány lett volna belőle.
A kiállításról valóban nem esik szó, de ami késik, bizonyára nem múlik. Ám mivel ennek a posztnak sem a kiállítás egésze a tárgya, talán maradjuk témánál, no meg a magam részéről attól is tartózkodnék, hogy néhány mondatban értékeljek egy kiállítást, reményeim szerint megteszik azt majd megfelelő helyeken és terjedelemben az arra hivatott szakférfiak és szaknők. Addig is, javaslom, menj (gyere?) el, és nézd meg magad, mindenkit szeretettel várnak.
Az indexen úgy jelentek meg fotók néhány további kiállított műről, hogy az alkotójuk neve sem volt feltüntetve. Gerhes Gábor kicsinyt eltérítette a kiállítást. Plusz, amennyit a kiállításmegnyitóról hallottam/olvastam, abból is tapintható volt a művészek (legalább egy részének) erotikus izgalma a cenzúra e remek esete kapcsán. Azért ebben is van kis pornográfia, ugye?
@kozmazs:
Köszönöm a részletes választ. Válaszom a válaszra:
Az a kérdésem, hogy elég-e egy mű “politikán-kívül-állásához” az, hogy a művész önmagára nézve nem tekinti érvényesnek a politika “esernyőstruktúrájának szemléleti rendjét”? A politika mindent maga alá vonó esernyőstruktúrája ellen a művészet mindent maga alá vonó esernyőstruktúrájával küzdeni véleményem szerint kétes hadművelet. Ebben a harcban ugyanis a művész állítólagos politikán kívüli erőssége (tudniillik, hogy ő senki pártját fogni ill. senki “pártját” támadni nem akarta, kívül akart maradni) könnyen a művész gyengéjévé válhat: a politikán kívüli üzenet csak a politikán belüli üzenetként érkezhet meg a politikán belülre, úgyhogy a művész politikán kívülisége teljesen érdektelenné válik a politika szempontjából. Vagy nem úgy áll-e a helyzet, hogy ezzel az üggyel kapcsolatban a “politikán kívüliség” csak a művészettörténészek számára téma? És mennyire vagyunk mi (művészettörténészek stb.) kívül a politikán? Példának okáért mennyire van Földes András cikke az indexen kívül a politikán? Sarkítva: Vajon nem egy avantgárd mítosz, hogy a művész megelőzi a politikát a jobb világ megteremtésében?
Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy a mű nem ért el ill. nem mozgatott meg valamit, hiszen ennek kapcsán írunk ide mindannyian. Ami miatt itt mégis kötöm az ebet a karóhoz az az, hogy Kozmazs cikkének irányával ellentétben ez az eset számomra inkább a művészet korlátairól szól, és kevésbé arról, hogy Gerhes munkája által jobb rálátásunk nyílhat a politika működésére.
@Bobby Watson:
Már csak azért sem “nyílik jobb rálátásunk a politika működésére”, mert ahhoz rettenetesen naívnak kéne lennünk, hogy ettől az akciótól (?) nyílt volna ki a szemünk…. Akinek ettől a műtől lett megvilágosodása — hát az régen rossz 🙂
A másik megjegyzésem pedig ahhoz lenne, hogy a művész — úgy általában, nem konkrétan — azt állítja, hogy senkit se képvisel, stb. Egy dolog szerintem ezt állítani, a másik pedig az, hogy ez valóban így van-e. Szerintem soha semmi sincs “magában”, jelentés nélkül, és számomra az az egyik legveszélyesebb dolog, amikor valaki ezt állítja. Mert akkor próbálja meg a saját pozícióját természetessé tenni, hogy már fel se lehessen ismerni benne a különféle motivációkat és meghatározottságokat. Szóval, minden műnek és művésznek van valamilyen célja, szándéka és jelentése, még ha ez első pillantásra sokszor nem nyilvánvaló…
@Bobby Watson:
Azt jelentené ez, hogy a művész csak valamelyik oldalt képviselve szólalhat meg? Természetes, hogy a politika így hallja, azaz a politika a politikán belül értelmezi a munkát — hogyan is értelmezhetné másként: nem is célja, hogy önmagán kívül más értelmezési keretet elismerjen. Ez azonban egyrészt nem jelenti, hogy nem létezik ilyen releváns keret, másrészt nem jelenti, hogy mindenki számára kötelezően és folyamatosan a politika értelmezési kerete alkalmazandó, harmadrészt, jelen esetben — az én értelmezésemben, Bobby Watsonéval ellentétben — éppen nem a művészet, hanem külső kritika híján önmagába feledkezett politika korlátját mutatja meg, mégpedig azáltal, hogy a mű demonstrálja: létezik a konkrét politikai azonosulástól nem megkötött pozíció, ahonnan a politikumot annak megkérdezése és szempontjainak képviselete nélkül lehet diskurzusba, megfigyelés, illetve kritika alá vonni.
Azt állítani, hogy nem létezik egy bizonyos paradigmához képesti külső pozíció, ahonnan egy rendszer érvényesen leírható, kísérlet tárgyává tehető, megfigyelhető vagy kritizálható olyan, mintha azt mondanánk: a fizikus csak belülről figyelheti meg a ferde hajítást, úgy, ha önmagát hajítja el. A kísérletező természetesen tudja, hogy rá is vonatkoznak, vele kapcsolatban is értelmezhetők a fizika törvényei, de nem azonosul a hajított testtel — adott esetben az azonosulást éppen a valamelyik oldalon való állásfoglalás jelentené.
Mindez nem azt jelenti, hogy Gerhes nem politizál, hiszen a politikáról szól (de nem a parlamentben, politikai lapban vagy politikai demonstráción, hanem egy művészeti intézmény terében, olyan terepen, amelynek megvannak a maga értelmezési keretei, és ahol nem elsődlegesen a politika határozza meg a diskurzust). Nagyon is politizál tehát, de fontos lenne, hogy el tudjuk választani egymástól a politizálás terminusnak a pártok melletti kiálláshoz köthető jelentését, illetve a társadalmi ügyekkel (jelen esetben a politika működésével) való foglalkozást és kritikai állásfoglalást.
Bobby Watson: “Vajon nem egy avantgárd mítosz, hogy a művész megelőzi a politikát a jobb világ megteremtésében?”
A művészetnek a fent leírt módon való politizáló megszólalása — egyéb lehetséges szerepei között — a politika kritikája is. Nem megelőzi a politikát a jobb világ megteremtésében, hanem hozzáteszi a magáét, jelen esetben úgy, hogy a maga eszközrendszerével a politikát reflexió és kritika tárgyává teszi, sőt, ahogy az adott esetben látjuk, reflexióra is készteti. Ahogy a művel kapcsolatba kerülő más szereplőket is reflexióra készteti (pl. művészettörténészeket, akikre B.W. utal és a közönséget, akikre B.W. nem utal).
@timár.kati: @timár.kati:
“Akinek ettől a műtől lett megvilágosodása hát az régen rossz :-)”
Ennél azért valamivel (nem kevéssel) többet állítottam 🙂
T.K.: “A másik megjegyzésem pedig ahhoz lenne, hogy a művész — úgy általában, nem konkrétan — azt állítja, hogy senkit se képvisel, stb.”
Az adott esetben sincs szó arról, hogy senkit sem képvisel. Csak nem azokat, akikről azt állítják, hogy képviseli őket: vagyis nem ezt vagy azt a politikai erőt.
@kozmazs:
A megjegyzéseim (és nem vitám) elsősorban és konkrétan Bobby Watson előző kommentjére vonatkoztak, nem a te írásodra. De ha már az került szóba, akkor ahhoz is lenne egy megjegyzésem. Szerinte a generatív grammatika nem éppen a legproduktívabban instrumentalizálható elmélet az átalad felvetett kérdés szemantikai elemzésére. Legközvetlenebbül is azért nem, mert véleményem szerint itt egyáltalán nem az állítások igazság- vagy valóság-tartalma az érdekes, sőt, az “igazság” végül is majdhogynem mindegy. Szerintem szemantikai értelemben épp az az érdekes, hogy mindenki egy forgatókönyvet játszott. Engem inkább ez érdelne, hogy hogy jöhetett ez a helyzet létre, hogy végül is mindenki hozta a papírformát.
Ui: Nagyon tetszik a Bobby Watson nickname!
@kozmazs:
Kozmazs: “Azt jelentené ez, hogy a művész csak valamelyik oldalt képviselve szólalhat meg?”
Nem: a politikán belül lenni azt jelenti, hogy a művész tudatában van annak, hogy a politika szabályai rá is érvényesek. És ennek tudatában mindent elkövet azért, hogy munkáját vagy ne lehessen besorolni, vagy csak az általa választott irányba lehessen besorolni.
Kozmazs: “Azt állítani, hogy nem létezik egy bizonyos paradigmához képesti külső pozíció, […] olyan, mintha azt mondanánk: a fizikus csak belülről figyelheti meg a ferde hajítást, úgy, ha önmagát hajítja el.”
Azt állítom, hogy művészet és politika esetében a megfigyelés kihat a megfigyelt rendszerre, sőt része a megfigyelt rendszernek, tehát jelen eset nem állítható párhuzamba a ferde hajítás példájával. Sokkal találóbb analógia volna a kvantumfizikából ismert “megfigyelő hatása” elv: “eszerint egy mérés során nem a vizsgált objektum állapotáról, hanem a mérőműszerrel kölcsönhatásba került objektumról kapunk információt.” (Forrás: nol.hu/archivum/archiv-43306).
Kozmazs: “Mindez nem azt jelenti, hogy Gerhes nem politizál, hiszen a politikáról szól (de nem a parlamentben, politikai lapban vagy politikai demonstráción, hanem egy művészeti intézmény terében, olyan terepen, amelynek megvannak a maga értelmezési keretei, és ahol nem elsődlegesen a politika határozza meg a diskurzust).”
Gerhes konceptuálisan dolgozik. A konceptuális művészet pedig éppen abban a felismerésben gyökerezik, hogy a művészeti intézmények sem kevésbé vannak átitatva politikával mint egy képesújság (Dan Graham: Homes for America) vagy egy busz-utazás (Adrian Piper: Catalysis III). Ezt a tételt illusztrálják Hans Haacke MOMA Poll vagy Manet-Projekt ’74 című munkái is. Ezért nem tartom meggyőzőnek azt az érvet, hogy a múzeum szavatolná Gerhes munkájának politikán kívüli értelmezési keretét. A konceptuális művészet éppen azon fáradozott, hogy felmutassa a művészet és a politika értelmezési kereteinek el-nem-különülését. Gerhes munkája is ezt az el-nem-különülést lovagolja meg. Ezért képtelenség, hogy kívülről mutasson rá a politika visszáságaira. Gerhes belülről ismétli meg a politika visszásságait, ezt ráadásul a politikára jellemző “fairness deficit”-tel teszi.
@timár.kati
A kommentemre adott kommenttel teljesen egyetértek. (És nem a nickname-dícséret miatt:))
Milyen ember az, aki mellszobrot csináltat magáról???Szerintem ez éppen eleget elmond magáról Kósáról is…Mi ő, talán egy újabb Julius Caesar 😕
@Kolbasz: teljesen egyetértek veled, de azt azért szeretném megosztani, hogy igenis készítenek fénykép alapján szobrokat. tudom az aktuális témához nem sok köze van – de a pontosság kedvéért ide kívánkozott.
Kósa Lajos, Debrecen fideszes polgármestere a romantikus hortobágyi rónán délceg huszártisztként poroszkál egy szép pejlovon, válláról piros színű dolmány lóg panyókára vetve, jobbjában kék színű huszárcsákó.
Körötte szürkemarhák legelnek, arrébb boldog parasztok táncolnak népviseletben, a bográcsban örömmel rotyog az étel, és még a távolban magasodó gémeskút is kifejezetten elégedetten bólogat. A polgármester arckifejezése derűs és jövőbe tekintő, akárcsak cívis társaié. Kósa huszár előtt a snájdig Pajna Zoltán alpolgármester feszít az ugyancsak huszárnak öltözött Kováts Ákos városi főépítész, valamint a helyi áramszolgáltató igazgatója társaságában, a kép középpontjában pedig kedves családja körében Boros József helyi nagyvállalkozó üldögél aranyozott rojtokkal díszített hófehér zubbonyában.
Szép az élet ezen az óriási olajfestményen, amely Debrecen legújabb szállodáját, a négycsillagos Hotel Óbestert ékesíti. A Boros Gyula veszprémi festő által készített alkotást a hotel tulajdonosa, az említett Boros József rendelte meg: meglepetésnek szánta a január 25-i ünnepélyes megnyitóra. Azt hitte, örömet szerez majd a város előkelőségeinek azzal a gesztussal, hogy olajfestményen örökíti meg mindazokat, akik sokat tettek a huszárhagyományokért, az annak idején Debrecenben szolgált Simonyi óbester emlékének ápolásáért, s magáért Debrecen városáért.
Azt nem tudni, hogy mit szólt az alkotáshoz maga Kósa Lajos, a polgármester ugyanis nem jelent meg a szálloda átadásán – annak ellenére, hogy a múlt héten postázott meghívó szerint ő adta volna át a hotelt. De talán jobb is, ha óvakodik az efféle megnyitóktól: kellemetlen perceket szerzett neki egy másik, szintén őt ábrázoló szobor is, amelyet tavaly állítottak ki a helyi MODEM galériában.
HIRDETÉS
URL
Fényképek a szálloda megnyitójáról
A szobrot annak idején sikerült pár órára eldugni a látogatók elől, a huszáros olajfestmény azonban ott lóg teljes pompájában – egyelőre nem nyúl hozzá senki. Csak azt nem értem, hogy José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke miért hiányzik róla. A szálloda felépítését ugyanis több mint 200 millióval támogatta az Európai Unió – talán Barroso „huszár” is megérdemelte volna, hogy helyet kapjon Kósa Lajos mellett.
(NOL, 2010. január 25.)