Érintettségem okán − elmélkedés Berhidi Mária művészetéről

az éles fény, mely talán égetett is,

vagy még előbb maga a gondolat,

a visszhangok faltól falig csapódva,

aztán a tömör, fekete anyag,

a szétfeszített térben az idő,

mit egy gyöngéd kéz darabokra vágott –

fájt-e akkor az Istennek vajon

világra vajúdni a világot?

(Kiss Judit Ágnes: Alapkérdés)

Ez a szöveg nem nekrológ, és nem is kiállításkritika, inkább elmélkedés Berhidi Mária művészetéről, emberségéről és közösségben betöltött szerepéről. Habár tény, hogy az apropót a 2024-es, MODEM-ben rendezett, posztumusz retrospektív kiállítása adta (Emlékezni a jelenre), de legfőképpen a műveiből sugárzó női erő inspirált írásra, amit kollégaként, avagy szobrásznőként is sajnálok, hogy ebben a formában és mennyiségben csak halála után lehetett együtt látni.

A megnyitó előtt több órát is a kisbabám nélkül tudtam tölteni a művekkel: nagyon magával ragadott az az erős és magabiztos női energia, ami mintha egy a mostaninál még erősebben patriarchális kor szélköveként maradt volna ránk örökül. Bár Mari nem vallotta magát kifejezetten nőművésznek, sem feministának, de az az erőtér, amit szobrai rezgettek be teremről teremre, egy lassú, de eltökélt és kifinomult protestálás lenyomatával ért fel.

Jó volt megmerítkezni ebben az őszinte és tiszta erőben. Kicsit ilyen sisterhood-érzésem volt, mintha összekacsinthattam volna vele virtuálisan: Mari, pontosan érzem a műveid erejét és érzelmi-fizikai terét, beszélnek hozzám, mint női kezek által készített művek a szintén női alkotóhoz, a női erőről, a női tekintetről és szexualitásról, érzékiségről; de a nem álszent, hanem valódi alázatról is, és arról az intelligens, kritikai, mégis humorral átitatott attitűdről, ami kicsit perifériára is szoríthatott, mert árnyalt és nem fekete-fehér pólusokban mérhető.

Berhidi Mária: A modell, 1976. Festett terrakotta, gipsz, szék bársony, 130 cm. Az Első Magyar Látványtár tulajdona, Tapolca-Diszel
Enteriőr az Emlékezni a jelenre (kurátorok: Süli-Zakar Szabolcs-Andrási Gábor) című posztumusz retrospektív kiállításról, MODEM, Debrecen 2024. Fotó: Vígh Levente

Mari művészete jó példa arra, hogy hogyan szólhat (alkothat) egy szobrásznő igazán a saját hangján, levetkőzve a szakma ultraférfi jellegét – akár eszköztárát, akár motívumvilágát, akár a tekintet perspektíváját. A modell című diplomaszobra (1976) remek példa erre az outsiderségre, arra, hogy mintha mindig egy lépést tett volna kifelé, hogy távolabbról nézhessen rá az alapproblémára, és az onnan látottak alapján beszéljen. A szobrászképzés hagyományosan kötelező stúdiumgyakorlata, az aktmintázás gyökere, a szép test, mint örök időre kimerevített, ideális mozdulatokból és testrészekből szoborrá komponált idea, itt kifordul önmagából: ez a női alak se nem szép, se nem kívánatos, de még csak nem is nemes márványból van faragva az anyag dekoratív, neutrális színtelenségével, hanem festett terrakotta, gipsz és kész tárgyak együttese. Nem pusztán a test szobrászi problémájaként jeleníti meg modelljét, megcsillogtatva az alkotó technikai képességeit, hanem mély együttérzéssel átlelkesíti azt: megidézi a művészeti iskolák sokszor bohókás modellalakjainak egyikét, avagy a múlékony, hús-vér test mögött rejlő egyszeri és megismételhetetlen egyén valóságát. A, vagy inkább egy modell pszichológiai portréját láthatjuk lemeztelenítve, minden furcsaságával, tökéletlenségével és egyediségével együtt. Bár az égő cigi nincs a nyilvánvalóan azt tartó ujjai között, de diplomamunkának egy ilyen szobrot csinálni felér egy olyan gesztussal, mintha a tanulmányai után Mari leporolta volna a kezeit, és azt mondta volna: rendben van, megtanultam, amit akartatok és elvártatok tőlem, amit a szakma diktál, de hagyjatok engem ezzel békén, úgyis a saját utamat járom.

Berhidi Mária: Lepke, 1988. Kvarchomokkő, fém, 45 cm. Magángyűjtemény, Palting (Ausztria)
Enteriőr az Emlékezni a jelenre (kurátorok: Süli-Zakar Szabolcs-Andrási Gábor) című posztumusz retrospektív kiállításról, MODEM, Debrecen 2024. Fotó: Koller Margit

A női tekintet (female gaze) most nagy hívószó, de amikor Mari ezeket a korai műveit alkotta, megelőzte a korát. Lepke című szobra (1988) is olyan pimaszul és női-mód finoman erotikus, ahogy a szépség könnyed metaforája és egy finoman kerekedő tompor szemmagasságban installálva összeolvad. Nem a férfi vágy tárgyaként jelenik meg, pusztán kiszolgálva azt nőként, tárgyiasítva önmagunkat, hanem mintha a szex és az intimitás nemtől függetlenül pajkos, a vágy univerzális, mindenkinek kijáró örömhimnusza szállna könnyedén tova – ha nem vörös balatoni kvarchomokkőből faragta volna alkotója.

Ezek a bátor gesztusai – mert számomra a legtöbb műve nem csupán egy újabb szobor, de egy-egy bátor gesztus, statement – nagyon erőt sugárzók voltak és biztatók, hogy csak menni kell előre, és csak azért se behódolni, kompromisszumot kötni, de mindig kicsit meghackelni azt, amit a társadalom épp alapvetésnek gondol, miközben a tudati és fizikai szabadságot korlátozzák, drótkerítésezik be valahogy, valamilyen formában.

Mari megmutatta, hogyan nem kell férfivá válni ahhoz, hogy elfogadott, kanonizálható szobrászatot végezzünk. És hogy van élet az „erős maszkulin” és az „érzékeny feminin” címkéjű művészet között. Tehát nem volt szüksége arra, hogy ha egyszer nem hagyományosan „férfias” szobrászatot művel, felcímkézze magát nőművésznek – átjárhatóvá tette, elmosta a címkéket. Azonban özvegye, a művészettörténész Andrási Gábor szerint soha nem tiltakozott az ellen, hogy művészete feminista aspektusát is észrevegyék, így talán rám se haragudna meg, ha nem tudom nem észrevenni azt, hogy helyzetéből és pozíciójából adódóan mennyire átitatja az életművet egy speciális, szobrásznői hang. A szobrászatban gyakran előfordul, hogy a műfajon kívülről érkezők (például festők) tudnak kiemelkedőt, újítót alkotni, vagy sokszor olyan nők, akik megtalálják ezt a „szobrásznői hangot” (mint Schaár Erzsébet vagy Sass Valéria), akik a szobrászok olykor kissé nehézkes közösségének perifériájáról szólnak bele a művészi párbeszédbe, mintegy szélköveiként a zsenikultuszt még mindig éltető, a patriarchátus játékszabályait követő, egymás vállát egy szűk körben veregető művésztársadalomnak.

Mari szobrászi témaválasztásaival mindig őszinte, önreflektív, bátor és kísérletező maradt, időnként már-már pimasz humorral vagy éppen sztoikus nyugalommal szemléltetve életünk mozgató erőit, mint a test örömei, az egyén és a közösség viszonya, vagy éppen az elmúlás, a halál és az emlékezés. Bennem mély tiszteletet ébresztett már életében is azzal az őszintén alázatos attitűddel, ahogyan élt és hatott a környezetére. Remélni szeretném, hogy egyszer én is felnövök ehhez, amihez még sokat kell tanulnom figyelemről, fegyelemről, mások érzékeny értéséről és segítéséről, amiből Maritól leckéket lehetett venni. Mari ugyanis nem csupán egy tehetséges művész és erős gondolkodó volt, de a művészetszervező és a fiatalokat támogató mentor-hozzáállása is jelentősen meghatározta az életét – én is így kerülhettem vele kapcsolatba. Ugyanis következetesen követte és figyelte a pályakezdő, fiatal szobrászokat, és segített bennünket a láthatóvá válás útján.

Az Óbudai Társaskör Galéria archívuma szerencsére a közeljövőben kutatható formában hozzáférhető lesz a KEMKI-ben, és egy ilyen terjedelmű és fókuszú szövegben nincs módom kitérni kurátori tevékenységére, így ehhez kapcsolódóan az egyik utolsó, a Parthenon-fríz Teremben rendezett kiállításáról szólnék inkább. Az Afurada című kiállításon (2018) ugyanis Mari nem saját autonóm műveit állította ki – megtehette volna ezt is, hiszen amikor Szabó Ádám éveken keresztül felkérte a művészeket arra, hogy kiállítsanak a szobrászoktatás fellegvárában, az Epreskertben, mindenki megkötés nélkül dönthetett a kiállítandó anyagról. Mari azonban itt is egy gesztust mutatott fel inkább: elkérte a szobrászhallgatók koszos műtermi ruháit, és kimosva azokat a galéria térben ágakból és madzagokból, kövekből a térbe feszített szárító szerkezeten kiteregette azokat. A szolgálat, alázat, gondoskodás és a fiatal generáció segítése jelenik meg ebben az akcióban: nem magáévá teszi a teret, hanem szimbolikus cselekvéssel lelkesíti át azt.

Berhidi Mária és Lovas Ilona. Cím nélkül, 2000. Installáció, részlet. Fészek Galéria ©Fotó: Rosta József

Mari művészetében újra és újra felbukkan ez a fajta széljegyzetelő magatartás. Önálló kiállításra hívják meg? Felajánlja alázatos, szimbolikus segítségét, mely két hétig útmutató gesztusként lebeg a térben. Vagy éppen a senkinek sem kellő, hulladéknak számító szélkövekből épít új egységet szobor gyanánt (ezek tér-szétfeszítő erejéről itt most nem ejtek bővebben szót). Vagy ha szinte lehetetlen szembenézni egy természeti tragédiával, akkor behozza azt egy budapesti galéria terébe rothadó halhús formájában, a szellőzőrendszerbe rejtve, hogy ha félrenézni félre is tudunk, az orrunk belefacsarodjon a történetbe (Installáció Lovas Ilonával, Fészek Galéria, 2000).

Berhidi Mária: Diószezon, 2005. Installáció részlet. Fészek Galéria ©Fotó: Rosta József

Szintén ilyen tudatos játék a határhelyzetekkel Diószezon című installációja (2005) is, ahol az öröklétnek szóló kő (mészkő és gránit) és a múlékony, fizikai élvezeteket kielégítő, finom sütemény keltek egybe. Mari e két anyagot szó szerint összesütötte, így mérve – ha akarom, háziasszonyi humorral – profán halandóságunkat az örökkévalósághoz és a végtelenséghez.

Berhidi Mária: Kő-idő, 2019. Mészkő, fotó, 4x31x65,5 és 31×65,5 cm. MODEM-gyűjtemény, Debrecen.
Enteriőr az Emlékezni a jelenre (kurátorok: Süli-Zakar Szabolcs-Andrási Gábor) című posztumusz retrospektív kiállításról, MODEM, Debrecen 2024. Fotó: Vígh Levente

A platóni abszolútum és az ideiglenesen belőle sajátját kihasító szubjektum közös síkját is ezzel a szellemiséggel teremti meg egy látszólag absztrakt mészkőszoborban (Kő-idő, 2019), amely inkább sztoikus-minimalista állásfoglalás: megfelelő távolságból szemlélve az évszázadokig eltérő nyomással, vehemenciával, attitűddel és testi adottságokkal a kőre lépő emberek mind lényegtelen különbségeikkel járulnak hozzá közösen a lét eróziójához – nemtől, bőrszíntől, kortól, rangtól függetlenül.

2024. december

© 2025 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány