Z, avagy egy elfelejtett utópia archeológiája

A Centrális Galériában megrendezett Z Generáció című kiállítás egy grandiózus gyűjtemény pontosan és alaposan összeállított, reprezentatív kivonatát mutatja be. Andrej Szmirnov thereminjátékos-hangművész és a kiállítás kurátora, a moszkvai Theremin Központ igazgatója elmondása szerint amolyan pars pro toto ez a kollekció, hiszen a teljes anyagnak mintegy tíz-tizenöt százaléka érkezett csak Magyarországra.


Z Generáció című kiállítás | © OSA

Magának a gyűjteménynek a feldolgozása és bemutatása is sokkal inkább az újraértékelt és újraértelmezett aisthesis fogalma mentén szerveződött, semmint a kuriozitást és/vagy az eszközfetisizmust a művészettel összekeverő technokrata-spektakuláris eszmény szerint. Az 1910-30 közötti zavaros, véres, „zivataros évtizedeket” megszenvedő Oroszországban a világ más területeitől alapvetően elszigetelve működő, ebben az értelemben mindenképpen originális és utópisztikus kreativitás, innováció társadalmi átalakulást is hirdetett, nem csupán esztétikai-technológiai megújulást. A kiállítás katalógusában ezt olvashatjuk: „Miközben az alkotók éheztek és fáztak, a holnap országát álmodták meg, ahol minden más lesz – az ember tökéletes, a nyelv univerzális, a gépek meg valódiak. Ők a Z generáció. A Z betű sok szempontból a kor emblematikus jele. A ’Z’ a szikra, az energia jelképe; a rádióhullámok, a villám kisülése – a húszas években megjelenő könyveket, posztereket és festményeket díszítő állandó szimbólum. A ’Z’ ugyanakkor a kor rendbontó, vakmerő szellemét is idézi (…).”

A kiállítás az érzéki érzékelés a történelmi környezet megragadásával összefonódva, a jellemző multimediális betétek és elemek segítségével (a filmrészletek, modellek, eredeti és értelmező szövegek, hangszerek, audiovizuális-interdiszciplináris technológiák és vizuális dokumentumok hálózatban megszerkesztett összességében) a „tiszta” médiaarcheológiának – michel foucault-i értelemben vett – „mélyen rejtőző tudásformáit” tárja fel a társadalmi jövő tervezése érdekében. A médiaarcheológia számára nem csupán a múlt eleddig ismeretlen, alternatív valóságai (a múlt utópiái) válnak a jövő építőelemeivé, hanem a puszta történelmi, „pszeudociklikus időn” (a karakterében felcserélhető, kapitalista időn, a „termelési idő-áru fogyasztási álcáján” – Guy Debord) kívüli közösségi és konszenzuális tudásformák válnak megragadhatóvá függetlenül attól, hogy azok mely korban jöttek létre.

Siegfried Zielinski szerint a jelen, amelyben élünk, inkább tekinthető egyfajta előidőnek (Vorzeit), mint utókornak (Nachzeit). Nem a történelem utáni (poszthistorikus) vagy éppen posztmédia-időben vagyunk, hanem épp a kezdeteknél, olyan helyzetben, amikor nem tudjuk még merre tartunk, és hova vezet mindez. A huszadik század eleji, új valóságot alkotó orosz művészek, zenészek, építészek, költők és tudósok önnön „előidejükben” a „Jövő Művészetével” együtt a jövő társadalmát is meg akarták teremteni: a művész és filozófus Szolomon Nyikrityin Projekcionizmus kiáltványában a modernista stílusirányzatok „metaavantgárd” megalapozását adta, amikor a „módszer projekcióit”, az alkotás és a létezés miértjeit keresve test és lélek újraegyesítésére, ezzel pedig az elidegenedés felszámolására, a közösségi-társadalmi lét humanista-anarchista víziója direkt létrehozására törekedett. A Nyikrityin, Viljamsz, Lucsiskin, Anna Amhanyickaja, A. G. Bogatirjov és mások által létrehozott totális Projekciós Stúdiószínház az analógiás egyezéseken és a médiumok közötti megfeleltetéseken alapult. Szimbolikus, techno-alkimista előadásaikon pedig – amelyet a „marxista kibernetika” meghatározó képviselője, Alekszej Gasztyev által létrehozott Központi Munka-Intézetben (Centralnij Insztyitut Truda, CIT) tartottak – zajzenekart, mobil díszleteket, újfajta színházi gesztus- és mozdulatművészeti dramaturgiát, filmvetítést alkalmaztak egyidejűleg. A költő Gasztyev a sportot, a művészetet, a munkát és az interdiszciplináris módszereket az új társadalmat felépítő szintézisnek látta. „A CIT-ben folytatott fiziológiai kutatás az európai biomechanika tudományának konceptuális megközelítésén és kísérleti módszerein alapult, ahol az emberi testet az izomerő és a testsúly mechanikai rendszere reprezentálta.”

Az esztétikai-konceptuális projekcionizmus és annak a későromantikus valamint pozitivista „hagyományos” világkép ellen fellépő futurista attitűdje, társadalmi-pszichológiai anarchizmusa a lehető legtöbb és legkülönbözőbb foglalkozású, képzettségű és korú embert be akarta vonni „az eljövendő, össztársadalmilag megépített Embergép eleven modelljének” megalkotásába, és egy megvalósítható, kreatív-humánus, éppen ezért nyitott, szociális utópia működtetésébe. A kor zajzeneszerzői, mint a monumentális Sziréna-szimfóniát jegyző és a gigászi hangperformanszot Baku kikötővárosában 1922-ben levezénylő Arszenyij Avraamov, a ma már nálunk is jól ismert, világszerte popkulturális divatfigurává lett Leon Theremin, a Mechanikus zenekart egy sci-fi novellában leíró Jevgenyij Solpo, aki futurista „akadémiaellenességével” a zene elméletét és technikáit művészet és tudomány egységében kívánta forradalmasítani az általa alapított Leonardo da Vinci Társaság élén, Gyenyisz Kaufman (művésznevén: Dziga Vertov), aki mozgókép és konkrét környezeti zajok direkt összekapcsolásával kísérletezett, döbbenetesen hatásos filmeket létrehozva, vagy a később Tarkovszkij filmjeiben is használt ANSZ szintetizátort megépítő Jevgenyij Murzin csak néhány név a Z generáció látomásos és eredeti innovátor-művész-technológusai közül.

Az amplitúdó, a rezonancia és a csengés paramétereivel leírható, térkitöltő funkciójú hangot grafikus (rajzolt) hanggá alakító, azaz a hang fényből való szintetizálásának technológiáját felfedező első kultúrökológusok is Szovjet-Oroszok voltak. Pavel Tager, Alekszandr Sorin, Mihail Cehanovszkij és a „filmek periodikus hangsávja előállításának módszerére” épített eszköz, a variofon atyja, Solpo. A mikrotonális zene orosz úttörőjének, Nyikolaj Kulbinnak a kutatásai vagy Borisz Jankovszkij, a vibroexponátor feltalálójának a spektrumelemzésen, dekompozíción és újra-szintetizáláson alapuló módszere nagyban hasonlít a mai digitális technikában alkalmazott kereszt-szintézisére, ahol egy hang felhangspektrumát lecserélik egy másik hangéra, az analóg technológiák megszületésének első nagy évtizedében, az 1930-as évek derekán teljes paradigmaváltást hozott. A teret kitöltő hang a grafikus-vizuális forma- és tárgyalkotás révén az időben megtörténő multimediális mű, a film eleme és tárgya lett.

„A művész által feltalált módszer maga a cél az alkotói folyamat során” elvét hirdető projekcionistákat, a feltalálókat, művészeket és techno-forradalmárokat azonban a sztálini kor utolsó időszakára az autoriter diktatúra meghurcolta és kivégezte vagy lehetetlenné tette, ám érzéki-kognitív, esztétikai és technológiai non-esztétikai vizionárius művük most egy olyan jelen „előidejévé” válhat, ami egy emberibb világ lehetőségeinek lehet inspiratív eleme úgy, hogy közben kiutat mutat napjaink haldokló globális kapitalizmusából is.

***

 

Kiállítás címe: Z generáció
A HANGMŰVÉSZET ÉS A ZENETECHNIKA OROSZ ÚTTÖRŐI 1910-TŐL AZ 1930-AS ÉVEKIG
Kiállítóhely:Centrális Galéria
Nyitva: június 10 – július 20.

 

One thought on “Z, avagy egy elfelejtett utópia archeológiája

Comments are closed.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány