Lettország állítólag egy balti, posztszovjet állam, de erről maguk a lettek nem teljesen vannak meggyőződve. Lettország, Litvánia és Észtország Rigából, Vilniusból, vagy Tallinból nézve még annyira sincs közel egymáshoz, mint Magyarország, Románia és Szlovákia. A baltic studies ugyan létező diszciplína, de a volt szovjet tagköztársaságok lakói inkább a különbségeket, mintsem a hasonlóságokat szokták hangsúlyozni. Ez a nézőpont egészen odáig terjed, hogy a közös szovjet múltról sem szeretnek különösebben beszélni. Sok lett és litván kutató számára tűnik úgy, hogy nemzeteik „közös tudatából” a szovjet megszállás ideje mintegy kiesett, mintha egy fekete lyuk tátongana a helyén, vagy mintha a történelem eme periódusa egy fekete dobozként funkcionálna, amelynek csak a bemenete és a kimenete érdekes.
Lettország Megszállásának Múzeuma, Riga
Lettország esetében a bemenet 1939-40-ben, a kimenet pedig 1989-91-ben zajlott le, Lettország azóta meglehetősen jól menedzseli nemzeti identitását, viszont egészen az elmúlt néhány évig a szovjet múltról nem volt szokás beszélni az általánosságokon és a szenvedéstörténeten túl. Jellegzetes momentuma ennek a Megszállás Múzeuma Rigában, amely gazdagon illusztrálja az elveszett, és persze virágzó lett államiságot a két világháború között, majd pedig élvezetesen beszéli el a híres „éneklő forradalmat”, melynek során a „balti népek” kivívták függetlenségüket. A kettő közötti időszakról pedig az elnyomás, a kitelepítés és az erőszakos oroszosítás képeit prezentálja. Mintha a szovjet megszállás nem is lett volna része a lett nemzeti történelemnek. Ezen a történelmi táptalajon – nem meglepő módon – könnyen megtelepedett a posztkolonialista elmélet, mely egy több mint 400 oldalas kötetben (Baltic Postcolonialism) 2006-ban angol nyelven is szárba szökkent.
Miervaldis Polis: Bronz ember, 1987-1992
A Violeta Kelertas (a chicagói University of Illinois Litván tanszékének – hoppá – vezetője) által szerkesztett kötet David Chioni Moore szinte már legendás tanulmányától indult el, amely azt vizsgálta, hogy alkalmazható-e a posztkolonializmus szempontrendszere a posztszovjet államok (Örményországtól Észtországig) leírására. A kötet egyik érdekessége, hogy a 15 szerző többsége amerikai és kanadai egyetemek oktatója, vagyis vélelmezhetően nem a balti régióban él. A másik érdekessége – saját diszciplínáik, azaz az észt, lett, litván és balti „tanulmányok” legitimálásán túl – az, hogy a címmel ellentétben a szövegek jóval szkeptikusabbak a posztkolonializmus elméleteinek „balti” alkalmazhatóságát illetően, mint az Moore alapján sejthető lett volna. Már csak azért is, mert a régió országai és népei egyáltalán nem vették át a megszállók nyelvét és kultúráját, hanem sikeresen megőrizték a sajátjukat. Legalábbis a többségében irodalmár és filozófus szerzők emellett látszanak érvelni, és – ahogy mondani szokás – hasonló tapasztalatokat szereztem magam is egy rigai konferencián, amely a Láthatatlan múlt visszanyerése projekt keretében valósult meg, amely az 1960-70-es évek lett, litván és észt művészetére fókuszál. Mégpedig e művészet arrafelé nem-hivatalosnak, illetve nonkonformnak nevezett részére, amely helyzetéből adódóan duplán nehezen észlelhető. Egyrészt ugye a perifériákon zajlott, mint mifelénk, ráadásul egy még erősebb állami kontroll alatt. Másrészt pedig abban a fekete dobozban található, amellyel a régió „népe” nem szívesen foglalkozik, pláne akkor nem, ha olyan avantgárd művészeti tendenciákról volt szó, amelyek nemcsak a Nyugathoz, de a Kelethez is kapcsolódtak.
Amy Bryzgel előadása a Recuperating the Invisible Past konferencián Miervaldis Polis Bronz
A lett művészettörténészek által szervezett nemzetközi konferencia egyik fókuszpontja érthető módon éppen a Nyugat és a Kelet képzeteire, illetve a kolonializmus különböző formáira esett, és legalább két (ha nem három) fontos tanulsággal szolgált. Az egyik a lokális és a globális viszonyrendszeréhez vezet, a másik a merev dichotómiák lebontásához, a harmadik pedig magához a vizualitáshoz. A lokális és a globális tekintetében Piotr Piotrowski és Sven Spieker is arról beszélt, hogy a posztkommunizmus és a posztkolonializmus jelenségeit is tágabb összefüggésben lenne érdemes vizsgálni. Piotrowski a post-authoritarian (kábé diktatúra utáni) ernyőfogalmát dobta be a diskurzusba, Spieker pedig a nomadizmus jelenségei felől értelmezte a kétpólusú világrendszer felbomlását, de mindketten hangsúlyozták, hogy a globalizáció korszakában a merev ideologikus struktúrák nehezen használhatók, legyenek azok akár „nyugati”, akár „keleti” eredetűek. Hasonló szellemben érveltek a lett, a litván és az észt építészet-, művészet- és társadalomtörténészek is a posztkolonializmus merev bináris (gyarmatosító – gyarmatosított) rendszereinek szükséges dekonstrukciója mellett.
Leonhard Lapin egy 1973-as nem-hivatalos kiállításon (Saku ’73)
Több olyan érdekes esettanulmány is elhangzott, amely éppen arra mutatott rá, hogy nemcsak a gyarmatosító és a gyarmatosított szerepköre értelmezhető nehezen a balti országok szovjet megszállása idején, de az is, hogy az egyes alkotók besorolhatók-e egyértelműen a hivatalos és a nem-hivatalos művészet rubrikáiba. Észtországban például kulcsfigurának tűnik ebben a tekintetben Leonhard Lapin, akinek képzőművészeti és építészeti munkásságában szervesen forrott össze a helyi tradíció és az orosz avantgárd vizuális kultúrája a legfrissebb nyugati tendenciák honosításával. Ez a „hibridizáció” az építészetben és a képzőművészetben egyúttal afelé is mutat, hogy a vizuális kultúrában még nehezebben értelmezhető a posztkolonializmus szempontrendszere az uralkodó és az alávetett szerepével, mint az irodalom területén – egy kiváló példa a gyarmatosító nyelvének kisajátítására és eltérítésére a lett Miervaldis Polis művészete. A konferencia amúgy akkor lett volna igazán érdekes, ha Victor Misianón kívül – aki az orosz posztszovjet helyzetről és a posztkommunista társadalmi vákuumról beszélt – mások is megszólaltak volna a „gyarmatosítók” oldaláról. Egyszer talán erre is sor kerül, mindenesetre a „balti” résztvevők már annak is örültek, hogy az észt, a lett és a litván kutatók nemzeti identitásuk visszanyerése után immáron újra nyitottá váltak egy „internacionális” párbeszédre.
Leonhard Lapin: Nő-Gép, 1975
