2/4 Visszamentett emblémák (“Így szívtunk mi” a Vintage Galériában)


BÁLINT Endre: Így szívtunk mi/Modiano V 1967

A Vintage Galériában Bálint Endre képei láthatók május 27-ig. Bálint Endre, mint a szentendrei iskola egyik nagy közvetítője, aktívan gyakorolta magát a kollázs- és montázskészítésben. (A kettő közti különbségtevés mindig is bizonytalan volt, lásd Forgács Éva Kollázs és montázs című könyvét. Bár a szerző ott kifejti, mi alapján történhet meg az elválasztás, itt most a két forma közös sajátosságaira koncentrálok.) Bálinthoz hasonlóan Vajda Lajos is készített fotómontázsokat, mégpedig legintenzívebben a párizsi tartózkodása alatt, a harmincas évek elején. Vajda részéről mindez egyáltalán nem volt mentes a kritikai-forradalmi szándéktól, ebben követője volt a húszas-harmincas évek olyan avantgárd montázsolóinak, mint John Heartfield és Szergej Eisenstein. Egyébként Eisenstein filmjei irányították a figyelmét a montázs radikális felhívó erejére.

Az ollóval-ragasztóval készített képnek több előnye is van. Nem mellékes, bár prózai ok, hogy az alapanyagnak használt olcsó sajtótermék sokkal megfizethetőbb volt a „bohém” (értsd ’cseh’, vagyis kelet-európai) művésznek, mint a drága festék. De nézhetjük ezt a másik oldalról is: ha a világ megfosztja a dolgokat az egyszeriségüktől (Benjamin szavával: aurájuktól), és ezt többek között a képeket válogatás nélkül egymás mellé helyező tömegsajtó révén teszi, akkor erről az érzékelésben történő változásról, hogy tehát a dolgok immár nem ragadhatók meg közvetlenül, szóval erről a változásról nem lehet nem tudomást venni, és be kell építeni magába a műbe. Ilyenformán például Vajda szigetmonostori képei, bár nem tartalmaznak papírkivágást, és hagyományos festészeti eljárással készültek, elvont részleteikkel, halmazati tereikkel és „önösszeszerelő” jellegükkel nem függetlenek a kivágásos képek tapasztalatától. (És ez még akkor is bizton állítható, ha tudjuk, hogy Vajda forradalmi koncepciója a montázsról itt már kiegészült a bartóki leletmentés és kreatív átdolgozás koncepciójával.) http://mek.niif.hu/05200/05262/html/dokumentum.htm

1977-ben jelent meg a Tömegkommunikációs Központ kiadványaként a Montázs című kötet, Horányi Özséb szerkesztésében. Ebben olvasható egy beszélgetés a montázsról, és többek között Bálint Endre Montázs című művét is szóba hozzák a résztvevők. Az alakok ideogrammatikus fontosságra tesznek szert, mondják a szóban forgó képről, és a mű nem valóságos viszonyokat, hanem eszmék közti feszültségeket tükröz. Az eszmeiség, amit máshol Forgách Éva is hangsúlyoz a montázs kapcsán, valójában éppen abból fakad, hogy a montázs elemei töredékes formák, és töredékes voltukból következően, a töredékek között lévő feszültség következtében erős jelölőerőt sugároznak, értelmező olvasást kívánnak. Az eszme értelme, a kép jelentése hiányzik a képről, de hogy valami van, amit ki kell olvasni a képből, az erősen sulykolt. A kép mint véletlenszerű, önkényesnek ható elemek feszültségteli gyűjteménye, allegorikus jelleget ölt.


Bálint Endre: Montázs

Bálint Endrének, aki élete végéig művelte a papírkivágásos montázsolást, a Vintage-ban most látható húsz darab képe szintén festékes eljárással készült, bár van egy-két kollázs is a sorozatban. Merthogy sorozatról van szó, melynek első darabja ráadásul egy gépelt szöveg, egy „előszó”, ha lehet ezt mondani. Bálint itt és aztán magában a sorozatban is több „tulajdonítással” él. Az előszóban azt mondja, hogy egy bőröndben véletlenül találta az akvarelleket, melyek valaki mástól származnak, vagyis a talált mű Cervantesig visszanyúló toposzával el-tulajdonítja azokat önmagától. A sorozat egyes darabjaiban egyetlen témára, a Modiano cigaretta reklámjának témájára fűzve különböző avantgárd, nemzeti és realista stílusirányzatokat és reklámtípusokat figuráz ki. Így jelenik meg a Modiano cigaretta a „neológ-szecesszióra”, a „magyaros-organikusra”, a klasszicizáló szocialista realistára, az op artra és a Pop artra, az Est-lapok tipográfiájára, vagy az Unicum hajótöröttjére utaló kiállításban. Ezzel viszont Bálint mintegy „visszasajátítja”, fekete temetési humorán mint filteren visszaszűri többek között azokat az avantgárd stílusjegyeket, tipókat, melyeket a reklámipar magáévá tett a század során. Ez is eltulajdonítás: az eljárást másodlagos lefokozásnak nevezhetjük, az elidegenített részek el- vagy visszaidegenítésének, a festészetbe való dialektikus (kritikai) visszaültetésüknek. Huszadik századi festészeti szomorújáték a cigaretta okozta halál főszereplésével; Trauerspiel, mourning play, funereal pageant (’gyászpompa’, ’temetési szertartás’). A művek montázsszerűségéhez nem fér kétség: Bálint emblematikus jegyeket sűrít a képekben, és ezzel egyben allegorikussá is avatja őket: különböző „dolgok” halmozódnak fel a vászon felületén, mintegy rendetlen összevisszaságban, de az értő szem, melynek ráadásul az allegória értéséhez nélkülözhetetlen felirat is segítségére siet, megfejti a rejtvényeket, szinte szó szerint elolvassa az ikonografikus allegóriákat, a visszamentett emblémákat. Az már más kérdés, hogy az allegória soha nem szavatol a jelentésért, amit beleolvasunk.
Bálint Endre: Így szívtunk mi/Modiano http://www.vintage.hu/

One thought on “2/4 Visszamentett emblémák (“Így szívtunk mi” a Vintage Galériában)

  1. Azt hiszem, volt még egy roppant egyszerű oka, amiért ehhez a műnemhez közeledett Bálint Endre: tűdőbaja miatt nem használhatott a festékekhez és a festéshez szükséges oldószereket.
    Nem is igen találunk egy idő után oljaképeket az ouvre-ban.

    Matisse pedig azért (is) készített ollóval képeket, mert festeni már nem tudott.

    Jó, tudom, ezek olyan prózai okok, de hát mit tegyünk: emiatt is esett meg az, hogy a kollázs olyan mértékben vált a kső Bálint művészetében már-már emblematikussá.

Comments are closed.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány