Omara emlékére
A legtöbb be nem teljesülő művet a halott művészek hagyják maguk után: s közülük is azok, akik idejekorán végzetes betegségbe esnek vagy erőszakos halált halnak. Megfosztatnak nem csak az alkotáshoz, hanem az élethez szükséges alapvető feltételektől is. Vannak, akik megfosztottságban élik le az életüket (s haláluk után még ezzel is gazdagítanak bennünket: életrajzíróik, monográfusaik ezen hiányok feltárásával kivételes pontossággal mutathatják be az őket körülvevő, vagy épp sújtó társadalmi környezetet).
A tranzitblog felhívása kicsit erre a leltározásra emlékeztet, bár itt élő emberek saját maguk mesélnek arról, milyen hiányok akadályozzák őket a munkában.
A járvány számtalan lehetőségtől fosztott meg bennünket, értelmiségi, alkotó embereket a munka terén (és itt, bármennyire is részvétlenül hangzik, el sem kezdem a dolog társadalmi, gazdasági hatásainak a mérlegelését). Én egy olyan veszteségről fogok írni, amelyet a vesztegzár alatt fájdalmas szellemi, alkotói megtorpanásként éltem meg (bár jó ideig inkább megroppanásnak tűnt).
Jól tudjuk tapasztalatból, amire Virginia Woolf réges-rég tanított bennünket, nőket, mit jelenthet nekünk a saját szoba és a (saját) pénz, miképp járul hozzá ez a fajta függetlenség az alkotókedv felszabadításához, a megszállott szellemi, művészi tevékenység alapfeltételének megteremtéséhez. Számomra hosszú idő után ez akkor következett be, amikor néhány éve, egy hosszan elhúzódó válság felszámolásaként és a kétlakiságom megkönnyítéséhez vásároltunk egy nyolcadik kerületi lakást a paloznaki családiház mellé. Jobban mondva, attól távol.
Az én kevés pénzből berendezett „luxusputrim” (ahogy Oláh Mara a hasonló eltökéltséggel vásárolt és kialakított szarvasgedei műterem házát nevezte) többnyire újra használatos, nagy gonddal szedett-vedett berendezési tárgyakból áll. A legtöbbnek jelentése is van, nem csak funkciója. A Teleki térre néző csupa ablak szobámat egy térelválasztó könyvespolc szeli ketté, ahová az összes szakkönyvemet felszállítottam, mögötte az ágyam, a Romakép Műhely bánkitó fesztiváli kinetoszkópjából lett éjjeli szekrényem, rajta üveglap alatt egy kiállítás, a „Kép-élmény” fotói, odébb a kutyám, Lizi alvóhelye, mellette az íróasztalként használt kanapém és köröttük a falon a saját-szoba kiállításom darabjai láthatók. Mindez olyan inspiratív aurát teremt, amely a kreatív vagy a tudományos írást megkönnyítheti. Vagy ha nem, legalább identitást erősít. Az sem kevés.
Az élménynek két közvetlen előzménye volt. Először a 2015-ös OFF Biennálen, a 2B Galériában rendezett Kovács Endre „Vizafogó 1968” fotókiállításon végzett munka közben tettem szert egy konkrét térhez kapcsolódó, tiszavirágéletű önazonosságra. A galéria három terme közül a legbelső egy növényekkel teli belső udvarra néz (és valamiért emlékeztetett Virginia Woolf dolgozószobájára). Itt rendeztük be Uhl Gabriella kurátorral a „kutatószobát”, ahol a kapcsolódó szakkönyvek mellett az én személyes tudásomat megjelenítő tárgyakat vitrinekbe helyeztük. A falon pedig óriási papírcsíkokra nyomtatták ki azt a tanulmányomat, amely a romaábrázolás ezen különleges példáját elemezte, összefüggésbe helyezte.
A papírtekercseket később (Oláh Norbert festő barátom bátorítására) színesre festettem, és a 2B-hez hasonlóan nagy belmagasságú szobámban, az ágyam fölött helyeztem el.
A 2B-nek ezt a szobáját nem csak a galéria többi terét is meghatározó, a kiállítások emlékét őrző kivételes aura lengi be, hanem valamiképp a galerista Böröcz László személyisége is tükröződik benne: vonásait (bár nem tudhatom, helyesen-e) ma, néhány évvel később a zsidó valláshoz is kötöm. Akkor a családi életben való egyenlő szerepvállalásra figyeltem fel.
Az önazonosság intenzívebb és hosszabb megélése egy berlini kutatómunka során válhatott valóra. A saját-szoba élményt megpecsételte az érkezésem után néhány órával, a lakáshoz közeli bolhapiacon vásárolt bordós-rózsaszínes Virginia Woolf kötet (későbbi szobám egyik alapszíne): Ein eigenes Zimmer. A munka termékenynek bizonyult: a később befejezett, bő évtizedig romaképekkel töltött kutatásom eredményének, életem első könyvének záró- és ékköve lett, megjelent németül és angolul. A másik eredmény a Facebook profilomon vezetett, fotókkal kísért posztokból álló népszerű napló lett, a kutatói meglátások és személyes benyomások furcsa egyvelege. A rövid írásokra adott elismerő válaszok rendkívüli motivációt és inspirációt jelentettek a későbbiekben, s nem mellékes módon egy jól kereshető archívumot hoztak létre, amely a kommenteket is megőrzi. Meglepetésemre hazaérkezésem után meghívást kaptam a 2B Galériában később rendezendő csoportos tárlatra, ahol ezt az anyagot igyekeztem felhasználni, installációvá formálni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. De a közös gondolkodás, és a többi kiállított munka újabb inspirációt jelentett.
A teleki téri szobámat, amit a Bauer Sándor utcanév után én „a bauernak” hívok, berendeztem saját-szoba-kiállításnak, a színes papírcsíkokra számomra fontos nőművészek képei kerültek, a legtöbb, csak letöltött fotó jelzésértékű, nyomtatott formában, saját keretezésben és néhány ajándékba kapott eredeti kép. A szöveg egyik jelentős pontján Omara miniatűrje, amit az aqb Project Space kiállításán szaggatott le a falról, s ajándékozott nekem. Ide, a Tranzit.blogra írtam róla kritikát.
Az én asszonymagányom, akárcsak Berlinben, a szabadság, a kreatív írás és kutatás tapasztalatával, felszabadító lendületével ajándékozott meg.
Nemrégiben újra kitört rajtam a kutatási láz, a bauerem, a hajdani Teleki tér 1-2. története egyre jobban foglalkoztatott. Már a lakás megvásárlása mellett is fontos érv volt annak története, amit a Budapest 100 jóvoltából megtaláltam az Interneten. Tudtam, hogy egyszer eljön az ideje annak, hogy folytassam a feltárást, s most egyre sürgetőbb feladatomnak éreztem. Az egykori „zsidó ház”, amelyet nagyrészt teleki téri kiskereskedők, libások, szőnyegárusok laktak, első emeletén működött a környék legnagyobb lakászsinagógája. Az én szobámban és az attól akkor még oszlopsorral elválasztott helyiségben, a mostani konyhámban nyílt, és a (ma három lakást magába foglaló) egész emelet hosszában helyezkedett el. A lakások előtt húzódik a gyönyörű, négy méter széles függőfolyosó, a hajdani „terelő terasz”, ahol a szertartásra érkezők gyülekezhettek, beszélgethettek.
Egy egykori szakrális térben élni egyszerre fájdalmas és felemelő. Az egyik lakás felújítása során találtak egy falfestés, egy 11. századi szefárd zsidó vallásos költemény kezdősora: Shachar avakeshkha: „Hajnalban kereslek, sziklám, erősségem”, megérintett. Az imaház megismerése utáni vágy nem kíváncsiságból fakadt, hanem érintettségből.
A számomra fontos, kedves korábbi munkakapcsolatok és a véletlen úgy hozta, hogy a Marom Egyesület ZSK2028 projektje, egyelőre lehetőségként későbbi együttműködésre, egyidőben az idei Budapest100 tervezésével rám talált. Elkezdtem ötletelni, felvenni a ház korábbi kutatóival a kapcsolatot, és egyik önkéntesükkel közösen programokat álmodni a májusi, közben meghiúsult, az utolsó hírek szerint szeptemberre halasztott rendezvényre.
Még kifüggesztettem a lépcsőházban a lakók számára a tervezetet, és a felhívást a bevonódásra. Az utolsó Budapesten töltött szombat délelőttömet pedig abban a kis zsidó közösségben töltöttem, amely fenntartja a város egyetlen még működő lakásimaházát ugyancsak a Teleki téren, az ablakomból épp a ház kapujára látok. Hozzájuk mentem a karantén előtti utolsó közösségi eseményre, a purim ünnepére is. A két szertartás közötti egyik lényegi különbség egy hozzá nem értő, a zsidó vallást igencsak felületesen ismerő számára, mint jómagam, a férfiak és nők bevonódásában rajzolódott ki. A szombati szertartáson a nők a számukra kialakított oldalsó, függönnyel elválasztott padsorban ülnek, amin a férfiak a kezdés után már nem mehetnek keresztül (eredetileg az imaházba is külön bejáraton léptek be). A purim ünnepén, amelynek lényege (az egyes jelenkori értelmezések szerint feminista) Eszter könyvének, a Megilának a felolvasása, mindenki együtt vesz részt. A rituális felszabadultság vonzalmat ébresztett bennem, a szokások, a jelentések ismeretének a hiányában fellépő el-idegenedést a közösség természetessége, nyitottsága ellensúlyozta.
Hol ülhettek a nők a bauer imaházában a szertartás alatt?
A járványhelyzet súlyosbodása, az egyetem bezárása után hazautaztam Paloznakra. Napokba telt, mire felfogtam, hosszú időre. A lányom autózott vissza a munkámhoz, a kutatáshoz szükséges könyvekért.
A családi házunkban nem saját, hanem új szobám van. A férjemmel télen felszámoltuk a nagy tetőtéri lakhelyünket, amelyben a háló részt egy óriási szekrény választotta le a dolgozószobámtól. A családi örökségként kapott díszesen faragott, súlyos ónémet íróasztal, a párjával, a szekrénnyel együtt eladásra kerül. A földszinten, egy fele akkora szobába költöztünk, aminek egészen más a hangulata. Hangsúlyos benne a háló rész, könyvek alig vannak, egy kis könyvespolc áll a fal mellett, amire versesköteteket tettem. A tornácra nyíló kiszögellésbe épp befért egy kis íróasztal, régen a nagyobbik lányomé volt. A natúr fenyőt csontfehérre mázoltam, a díszítő szegélyeket óarany akrillal festettem be. Úgy képzeltem, ha itthon vagyok, írni szabad elhatározásból, kedvtelésből fogok, a szerepzavarom enyhítésére munkát nem hozok ide.
Most a szakkönyveim a földön sorakoznak, néha véletlen felrúgom őket. Egy kivétellel, amit a márciusban elkezdett, várva-várt új kutatásomhoz olvasok lázas izgalommal, s hordozok magammal mindenhová. Jacques Derrida Az archívum kínzó vágya c. könyve korábban az archívumkutatás miatt érdekelt, ma annál sokkal többet jelent. Mint írásmű, életem egyik legszebb szellemi élménye: a szeriális szerkesztésmód, amit eddig balázs bélás filmnyelvi kutatásokban, főleg Bódy Gábor munkáiban tanulmányoztam, egészen varázslatos módon nyitotta meg számomra a Freud-archívum tanulmányozásán keresztül a zsidó vallást és identitást. Mindazt, amit eddig a soá és az antiszemitizmus beárnyékolt, a tiszta tavaszi reggelen felkelő naphoz hasonló fénytörésbe helyezte.
Ám ezen az egy dolgon (Derrida olvasásán kívül) semmi sem ment úgy, ahogy eddig. Hiába függönyöztem el magam, hogy ne vonják el a kinti történések a figyelmemet, állandó frusztráltságot éreztem, elkalandoztam, s egy ideje csak hétvégeken, ünnepeken, szünidőkben gyakorolt feleség- és anyaszerepem felülírt mindent, a szellemi munkát egyértelműen akadályozó készültségbe helyezett.
Több hetet is töltöttem el ebben a felemás állapotban, nyugalmat nem találtam, talán ha egy-egy közösségben töltött munkamegbeszélés enyhítette zavarodottságomat. Megértést és támogatást is hiába kerestem, úgy éreztem, csak magamra számíthatok. A család egyetlen szabad, a Hivatalba dolgozni járó tagja, a férj, apa, a rendeletek, a szabályok meghozója, kialakítója, akinek patriarcha szerepe újra kiteljesedett, fontosságának súlyával rám nehezedett, az újbóli (f)el-nem-ismerés a számára felfoghatatlan elnyomás, egyenlőtlenség feltépett tapasztalatát hozta meg.
Derrida nem ír a férfi/ női szerepekről, de a szövegének szőttesében fel-felbukkannak szálak, amik mentén ezek a kérdések is tovább gondolhatók. A Tóra héber szavának nőneműsége, ha utal is az asszony törvényvoltára, olvasása, betartatása férfi feladat.
Vannak a zsidó vallásnak olyan új közösségei, akik mindezt másképp látják, ha jól értem az elkülönböződést teszik rituális gyakorlattá. A Marom Egyesület által életre hívott Dor Hadas (Új Nemzedék) eredetileg az Auróra egyik termében fizikailag működő, önmagát pozitívan meghatározó, nyitott vallási közösség. A karantén kezdetekor online térbe költözött, így kaptam meghívást az első virtuális szombatfogadásra. A szertartás felépítése, a szövegértelmezések felszabadító nyitottsága, a zenekísérettel felhangzó énekek, a Zoom kis ablakaiban ülő tagjai a közösségnek megnyugtattak. Kutatói érdeklődésemben (amit mindeddig résztvevő megfigyelésként lehetett jellemezni) kiteljesedett az érintettség. A szertartás egyik pontján csendben fel kell állnunk, („a Tóra, amely a midrásokban a menyasszonyhoz hasonlatos”), a szobánk ajtajához vagy ablakához lépni, kitárni azt, miközben a beáradó szombatot menyasszonyként elgondolva fogadjuk.
Az új szoba, akárcsak a bauer, keleti fekvésű, ha az esti szürkületben kitárom az ablakot, képzeletben a napfelkeltét látom, de most a Teleki téren tőlem keletre fekvő működő imaházra gondolok. Az ablaknyitás performatív mozzanatában találtam meg, előbb röpke pillanatokra, ám az ismétlések nyomán egyre tartósabban, kiegészítésemet, nőkutatóként az önazonosságomat. A tudatom őrzi ezeket a képeket, a snapshotok alapján kirajzolódó mintázat erőforrásként szolgál.
(A karantén kezdete óta minden délben imádkozom: a Miatyánkot magyarul és németül is többször elmondom, mint hajdanán Berlinben. A különbség abban áll, hogy az ima végén az Ament a szó héber eredetéhez hűen, véghangsúllyal ejtem.)
