Engedj be!
(Låt den rätte komma in, színes feliratos svéd dráma, 2008, rend.: Tomas Alfredson)
Ahhoz, hogy értelmiségi (takarjon bármit ez az egyébként meglehetősen szerencsétlen és definiálhatatlan jelentéstartalmú fogalom) közönség azt nyíltan felvállalva beüljön egy horrorfilmre, kell a szükséges plusz. Annak (mármint a filmnek) valami egészen különlegeset kell nyújtania vagy legalábbis a másság ígéretével kecsegtetnie. Leginkább azzal, hogy amit látunk, az nem is horror igazán, hanem valami más, vagy nem csak horror és nem csak vámpírfilm.
Az Engedj be! című svéd horror – pardon: dráma – ez utóbbit meg is teszi. Kecsegtet. Persze, lehet, hogy nem is annyira a film, mint inkább a kritikusok. Akik szerint a film pl. „…benne van a filmtörténet tíz legszebb szerelmes filmjében” (kiemelés tőlem, N.E.) (http://index.hu) „…időnként hátborzongató, sokkoló és félelmetes, de mindezeken túllépve hangulatos, intelligens, a felnőtté válás elutasításáról, barátságról és végzetről szóló meséjével a rendező megindító és irodalmi módon éleszti újra a jó öreg vámpírtematikát” (http://www.filmtett.ro) „…a tavalyi év egyik legemlékezetesebb filmjéhez, döbbenetesen gyönyörű sleeper hithez van szerencsénk, amelyet elsősorban nem is a zsáner barátainak ajánlanék, hanem azoknak, akik általában véve ellenszenvvel vagy negatív prekoncepciókkal viseltetnek a horror műfajával szemben”. (http://magyar.film.hu)
Ennyi szép meg jó hallatán gyerünk a moziba be, de ízibe’, nem kell, hogy borzongató novemberi szürkület legyen, köddel, félelmes árnyakkal, megteszi a langymeleg nyári este is, amikor mit sem könnyebb elképzelni, mint hogy vámpírok nincsenek. Márpedig vannak. És a vámpíroknarak érzelmeik vannak, vívódnak, megtartják adott szavukat, öklendeznek…reális, hús-vér emberek. Vagyis vámpírok. És a film épp erről az oldalról, a realitás oldaláról közelít feléjük, meg persze felénk is, feledve a misztikát, kulisszát, kliséket – na, jó, a kislány(vámpír) jeleskedik távolugrásban és falrafutásban is, s ha feldühítik, még sokkal inkább. De mindez elhanyagolható részletkérdés csupán, mint ahogy a vérivás (ami mégiscsak a történet központi motívuma) is, szükséges rossz csupán, a vámpír-lét kényszerű kísérőjelensége. Az alaptörténet meglehetősen banális: a 11-12 év körüli, a gyermek- és serdülőkor határát még át nem lépő Oskar (fontos, hogy a tinédzser kor kínjai, a test késztetései még nem érintették a hamvas bőrű, sápadt kisfiút) magányosan, frusztráltan tölti napjait egy vigasztalan lakótelepen. Magányának és frusztrációjának oka egyfelől áldatlan családi állapota; hisztérikus mamája egyedül neveli, a jó fej hétvégi apu alkoholizmusa pedig beárnyékolja még az együtt töltött órákat is. Másfelől ott vannak az iskolai megpróbáltatások, egy gonosz, Oskar osztálytársaiból verbuválódott galeri, akik Oskar kínzásában lelik örömüket. Ebbe a vigasztalanságba pottyan bele (szó szerint) Eli, az északi télben is lengén öltözött és mezítláb járó kislány. A film tulajdonképpen a két gyerek egymás felé közeledésének és szűzies egymásratalálásának (amihez a magyar közönség szívét melengetően, egy Rubik-kocka nagyban hozzájárul) vámpírfilm-jelenetekkel tarkított története. Ami, ha a vámpír-sztori nem lenne, valljuk be, elég szegényes lenne. Ugyanakkor a vámpír-sztori sem mozgatna meg bennünket annyira, ha nem tartaná össze a kritikusok lelkesedését kiváltó gyengéd szerelmi szál. Azonban, ha jobban megnézzük, nem is annyira gyengéd ez a szál (de legalább őszinte), sokkal inkább a ráció mozgatja, mégpedig mindkét érintett részéről. Oskarnak kapóra jön a vámpírlány társasága, majd barátsága és pártfogása, nem kínzó már a magány, és az önvédelmi technikák elsajátításában is megteszi első, bár bizonytalan lépéseit. Eli pedig? Elinek kísérőre, emberi kísérőre van szüksége a túléléshez. Emlékszünk a Drakula-filmek kötelező képsoraira, a vámpír utaztatására (adott esetben tengereken, kontinenseken át), az „eleség” felhajtására, amihez segítők szükségeltetnek. Nincs ez másképp a modern vámpírral sem, akit be kell takargatni, el kell rejteni a napfény elől, taxit hívni neki, stb. Eli nem egyedül érkezik Oskar szülővárosába, hanem egy idősebb férfival, akit több ismertető és kritika (többek között a Mancs is, ha jól emlékszem), a lány apjaként könyvel el. Ami persze, lehetetlen, hisz a vámpíroknak nincsenek „szüleik” és nem öregszenek (Eli, amióta az eszét tudja, tizenkét éves, s a lepusztult lakásban, ahol él, sorra bukkannak fel korábbi korok értékes hozadékai, ékszerek, aranytárgyak). Az idősebb férfihoz fűződő viszonya a film egésze során tisztázatlan marad, csak az önfeláldozásba torkolló érzelmi függőség nem kérdéses. Az örök kislánylétre kárhoztatott és gyerektestbe száműzött vámpírnak tehát elöregedő, immáron hasznavehetetlen kísérője elhulltával, aki vélhetőleg egy évtizedekkel korábbi terméketlen gyerekszerelem hozadéka, újabb útitársra van szüksége. Oskar az, aki boldogan feláldozza magát, s átveszi a véres szerelmi stafétát, s vele Eli utazóládáját is. Műfaját tekintve a film tehát valóban valahol a horror és a szerelmesfilm között kóricál, a társadalmi dráma és a realista próza eszköztárára és elbeszéléstechnikájára alapozva, aminek következtében sehová sem köthető. A vámpírklisék; az éhségtől vagy dühtől eltorzuló, nem emberi hang, a porrá égés, a torokharapás jó érzékkel, úgy negyedóránként kapnak helyet a filmben, s akkor is realista elemek tompítják az élüket – Eli gyomra hangosan korog, rosszul lesz a felkínált cukorkától, a gyilkos napfény a felhúzott reluxán ömlik be, és hasonlók. A néző, bár vissza- visszarántódik a valóságba, az a realista környezet ellenére azonban mégiscsak távoli illúzió, mese marad, hiszen csak a rosszak és mihasznák hullanak el, elnyerve méltó büntetésüket, a vámpírok köztünk élnek, s utazóládájuk már új kalandok felé zötyög a Stockholm-Göteborg vonalon.
