Júliusban nyílt Thomas Hirschhorn svájci származású művész Das Auge (A szem) című kiállítása a bécsi Secessionban. Az elmúlt évtizedben szenvedélyes elkötelezettsége, pavilonjai, egész tereket betöltő munkái és ideigelenes emlékművei által híressé vált művész legújabb, vörössel átitatott munkájának középpontjában a tömeggyilkosság és a fókavadászat témái állnak.
Thomas Hirschhorn: Das Auge. (A szem) 2008. Fotó: Zólyom Franciska
Thomas Hirschhorn: Das Auge. (A szem) 2008. Fotó: Zólyom Franciska
A térben lévő posztamenseken, paravánokon, tablókon és tüntető táblákon lévő sajtófotókon szétroncsolt emberi testek, kifolyt szemek, levágott fejekből ránk meredő tekintetek, halomba rakott állattetemek, körös-körül pedig vörös festékkel leöntött plüssfókák és szőrmebundák, valamint feketére festett karton-koporsók és rajtuk vörös virágcsokrok láthatók. De meghatározó a vörös szín a térbe lógatott zászlókon, a különböző folyóiratokból kivágott képeken is, sportautók, rúzsok, ruhák formájában. Az elrendezés egy gigantikus spektákulum helyszínére emlékeztet: a kirakatok és hirdetőfelületek között műanyag kertiszékek állnak, a térben átlósan elhelyezett kifutó felé fordítva. A székek háttámlájára ismeretlen, többnyire barátságosan mosolygó emberek fotói vannak erősítve. A látogatókkal együtt ők az iszonyatos történés nézői. A kifutón álarcos és állat-arcú kirakatbabák sorakoznak egymás után, nyakukban tábla. Míg némelyiken „forradalmian“ lelkesítő üzeneteket olvasunk „SZÍNT VALLANI! ENÉLKÜL IS LEHET!“, egy vérző szemű baba nyakában már elbizonytalanító az „EMBERKÉNT ÉLNI!“ felirat. Kik ezek a vörös festékben úszó szőrmebundákban „vonuló“, tüntető babák? Manökenek, ellenállók vagy egyszerűen önmagukból kifordult, elidegenedett szubjektumok? És mit néz, illetve mit lát a közönség?
Thomas Hirschhorn: Das Auge. (A szem) 2008. Fotó: Zólyom Franciska
Hirschhorn a tőle megszokott ragasztószalagok és talált hulladékanyagok (falapok, karton, stb.) mellett orvosi szemléltetőeszközöket, valamint kirakatbabák, szörmebundák, műanyag kertiszékek és (természetesen vörös) coca-cola csomagok tucatjait használta fel. Amint a tárlatot kísérő beszélgetésen elmondta, grafikusi tanulmányai után egyre inkább érdekelni kezdték a térbeli kifejezésformák, s munkáit a szakzsargonnal ellentétben nem installációknak, hanem a kollázs eszközeivel létrehozott szobroknak tekinti. A látvány meghatározó ugyan, s a vörössel egy egyértelműen kellemetlen, felkavaró intenzitást akart kelteni, saját megütközését mégis leginkább a túlzásra hajtó anyagfelhalmozással képes kifejezni. Munkáival ellenállást akar képezni, akadályt emelni a bevett gondolkodásmód és a közöny ellen. Aki a már a bejáratból látható irtózatos képek ellenére belép a Secession máskor tágas kiállítóterébe, csak a vitrineket, a székekeket és a teremben átlósan elhelyezett kifutót kerülgetve tudja bejárni a „szobor“ egyes részeit. Nemcsak a különböző anyagok, de az információk könyörtelen felhalmozása is irritáló. Akárhova is néz az ember, nem tud szabadulni az öldöklés látványától.
Thomas Hirschhorn: Das Auge. (A szem) 2008. Fotó: Zólyom Franciska
A szem, mint megtudhattuk, egyúttal a művész szeme, látásmódja (is). Azt juttatja kifejezésre, amit igazságtalannak és felháborítónak tart, annak reményében, hogy a különböző hírforrásokból, folyóiratokból és az internetről összeollózott képek segítségével mindenki számára láthatóvá válnak a jelen borzalmai. A látogatók nemcsak nézői, de a nyomasztó és borzasztó térélmény hatására részei egy megrázó élménynek.
Thomas Hirschhorn: Das Auge. (A szem) 2008. Fotó: Zólyom Franciska
Thomas Hirschhorn: Das Auge. (A szem) 2008. Fotó: Zólyom Franciska
A kiállítás virtinjein, a falakon és paravánokon csonka arcok, elégett, feldarabolt emberi tetemek képei jelennek meg. Hirschhorn mégsem tartotta szükségesnek egy figyelmeztető-tábla kihelyezését. Az egyik látogató kérdésére, hogy mi a politikája a képek felhasználásával kapcsolatban, például az emberi méltóság tekintetében, a válasz egyszerűen hangzott. Hirschhorn a képek igazságából, realitásából indul ki, abból, hogy ami a képeken látható, az a valóság és hogy ezzel a valósággal szembe is kell nézni. „TUDATTALAN TUDÁS“, olvasható az egyik tüntetőtáblán. Szótlan és főleg tétlen szemtanúi vagyunk az öldöklésnek. A tömegkommunikáció csatornáin a kegyetlenség számlálhatatlan képi evidenciáját találhatjuk, mégsem veszünk róla tudomást. Mindazonáltal problematikus a háború, a tömeggyilkosság képeinek a kiállítótérbe való emelése. Vajon valóban a Hirschhorn számára is fontos, többek között Hannah Höch vagy John Heartfield által képviselt kollázs- és fotomontázs-hagyomány radikalizálásáról van-e szó, tudatébresztő-e a képek és tárgyak ilyesfajta felhalmozása, vagy sokkal inkább az erőszak, az öldöklés spektákulumának rekonstrukciójával állunk szemben?
Thomas Hirschhorn: Das Auge. (A szem) 2008. Fotó: Zólyom Franciska
A befogadás során az érdeklődés és irtózás vetekszik egymással. Ilyen szempontból A szem sokban emlékeztet a nyugati part hírhedt művészeinek, Paul McCarthy-nak vagy Jason Rhoades-nak munkáira, de akár a bécsi akcionizmus egyes vonásaira. Lényeges és szembetűnő különbség azonban, hogy Hirschhorn munkája nem vallási vagy rituális síkon értelmeződik és nem is a személyes mitológia, illetve szimbolika eszközeivel él: sokkal inkább arra törekszik, hogy minél egyértelműbb, mindenki számára azonnal érthető legyen. Kérdés azonban, hogy a munka szó-szerintisége, illetve egyértelműsége nem teszi-e mégis lapossá az amúgy nagyon is sokrétű kollázs-szobrot?
Thomas Hirschhorn: Das Auge.
Bécs, Szecesszió, 2008 július 5 – szeptember 4.
Cím: A-1010, Bécs, Friedrichstrasse 12.
http://www.secession.at/e.html
Those who saw through the war became aware, if they weren’t already, of how much the media falsify reality. Personal participation made this awareness more vivid. To take part in a peace march of a hundred thousand people and then see it given equal-time coverage with a prowar demonstration of a few dozen is an illuminating experience — it brings home the bizarre unreality of the spectacle, as well as calling into question the relevance of tactics based on communicating radical viewpoints by way of the mass media. Even while the war was still going on the protesters saw that they had to confront these questions, and in countless discussions and symposiums on “the war and the media” they examined not only the blatant lies and overt blackouts, but the more subtle methods of media distortion — use of emotionally loaded images; isolation of events from their historical context; limitation of debate to “responsible” options; framing of dissident viewpoints in ways that trivialize them; personification of complex realities (Saddam = Iraq); objectification of persons (“collateral damage”); etc. These examinations are continuing and are giving rise to a veritable industry of articles, lectures and books analyzing every aspect of media falsification.
(…)
Regardless of their ostensibly radical messages, alternative media have generally reproduced the dominant spectacle-spectator relation. The point is to undermine it — to challenge the conditioning that makes people susceptible to media manipulation in the first place. Which ultimately means challenging the social organization that produces that conditioning, that turns people into spectators of prefabricated adventures because they are prevented from creating their own.
The War and the Spectacle, BUREAU OF PUBLIC SECRETS, 3 April 1991