Vegyük kézbe a kamerát, és fussunk vele!

„Dramaturgiai szempontom lényege, hogy ki akarom dobni a legtöbb megszokott, de nélkülözhető kényszert, menekülök a ridegségtől, de ugyanakkor nem feledkezem meg róla, hogy a film egyfajta kommunikáció” – olvasható egy Lars von Trierrel készült interjúban. Trier vállalja, hogy legalább kísérleti jelleggel másra figyel, mint amit addig megszoktunk: előtérbe helyezi az atmoszféra szerepét, francia, német és orosz elődökre hivatkozva lázad, ezt persze élvezi, kísérletezik a leleplezéssel, szakítani próbál a konvencionális filmkészítési hagyománnyal, mégis önkritikus saját kezdeményezéseivel szemben: „természetesen lehetséges, hogy én vagyok az egyetlen, aki örömét leli az ilyen dolgokban” – nyilatkozza ugyanebben az interjúban. Tehát annak ellenére, hogy a DOGMA95 Tisztasági fogadalma alapvetően technikai jellegű kitételeket tartalmaz, a koncepció valójában a játékfilmkészítés módszertani elveit érinti. Hatására élvezetes és kevésbé élvezetes alkotások egyaránt készültek, a fogadalom elemeinek szabad felhasználásával. Nagyjából így összegezném az előző blogbejegyzés (Illúzió helyett szemtől szemben) tanulságait, és innen lépek tovább: hazai pályára, a múzeumok és a kiállítások világába. Kézbe veszem a kamerát, és megpróbálok futni vele.


Lola rennt / Run Lola Run / A lé meg a Lola
Tom Tyker filmje (1998)

 

Mi a MaDok?

A Néprajzi Múzeum 2003 óta koordinálja a MaDok fedőnevű kortárs múzeumi és kutatói hálózatot, amiben kitűntetett szerep jut a minket közvetlenül körülvevő kortárs mindennapi kultúra múzeumi dokumentálásának, kutatásalapú, mégis tárgycentrikus feldolgozásának, a múzeumi gyűjtemények mai hétköznapi tárgyakkal való kiegészítésének. De ugyanilyen fontos, hogy az eredmények, a tárgyak, a képek és a történetek a látogatók számára is hozzáférhetővé váljanak, és ne csak ötven vagy száz év múlva, hanem a kutatói kérdésekkel és válaszokkal szinkrón időben. Megfigyelni, kutatni és muzealizálni a jelent (a ma dokumentálása), abban az időben, amikor mi, és nem az idő rostája szelektál. A múzeumi jelenkutatás során ugyanis nem az kerül a múzeumba, ami „marad”, hanem amit választunk. A program missziója szerint: intézményi munkamegosztásban. Ez lenne a működés ideális állapota. A mindennapi munka persze nem tükrözi ezt a harmonikus mintázatot, aminek objektív és szubjektív okai egyaránt vannak.


A MaDok-program logója
Grafika: Gerhes Gábor


A Kiállítási dominó logója
Grafika: Gerhes Gábor

A program legsikeresebb vállalkozása a Kiállítási dominó című sorozat volt, melynek során két és fél év alatt összesen 19 kiállítás készült a programban résztvevő közgyűtjemények és egy egyetemi tanszék részvételével. De nemcsak a leglátványosabb, hanem a legdrágább kezdeményezés is ez volt. Azóta is úgy emlegetjük ezt az időszakot, mint valami „aranykort”, amiben a frissen szerzett tárgyak, a kutatási témák és maguk a múzeumok is új szerepben váltak láthatóvá: a kortárs kultúrával közvetlen dialógusra lépő korszerű intézményként. Viszont annak az esélye, hogy a MaDok-program egy újabb dominó-projektet valósítson meg – a jelenlegi financiális keretek között – a nullával egyenlő. Hogy lehetne mégiscsak archiválni, dokumentálni és ki is állítani úgy, hogy a kutatómunkát és az intézményeket is láthatóvá tegyük, és mindezt költséghatékony formában, minél több helyen és időben, együttműködésben?

 

Ez nem egy múzeum?

A terv egy közgyűjteményi együttműködésen alapuló alternatív kiállítási és dokumentációs projekt Ez nem egy múzeum? munkacímen (a címhez Tihanyi Dominika: Menü Köztérhasználatra 2010-es projektje adott ötletet). A megvalósítás műfaja egy olyan alternatív kiállítás, amit érvényes műszakival rendelkező, szállítható lakókocsiban rendezünk be. A projektterv szerint a munka négy egymással összefüggő modulból áll: (1) egy mozgó, lakókocsiban megrendezett kiállításból; (2) egy kortárs tárgytörténet-archívumból; (3) egy szabadtéri fotóműteremből; (4) és múzeumpedagógiai akciókból. A projekt tartalmi váza és koncepciója a mobilitás és a mozgás kulturális meghatározottságára épül, a tárgyhasználat hétköznapi és személyes dimenzióinak, etnográfiai, társadalomtörténeti és speciális szakterületi leírásának előtérbe állításával. Tehát egyfelől mozgósítja, másfelől házhoz szállítja az elmúlt években a MaDok-programban megvalósított és témához kapcsolódó tudások egy részét, ezzel együtt pedig újra kísérletet tesz arra, hogy a programot láthatóvá és hallhatóvá tegye a közönség számára.


LEGO lakókocsi
A kép forrása: flicker.com

 

Gusztáv közlekedik

A kiállítás egy személygépkocsival vontatható lakókocsi belső és külső tereit lakja be – reményeim szerint: otthonosan. A lakókocsi az installáció tere, egyben a kiállítás első számú tárgya, amely előtörténetével és utóéletével együtt válik majd egy múzeumi gyűjtemény részévé. Nevezzük Gusztávnak, és nézzük meg, milyen, amikor Gusztáv közlekedik!


Nepp József Gusztáv figurája

A kiállítás tartalmi szerkezete John Urry Mobilities (Oxford, Polity Press, 2007) című könyvétől indul, annak 12 mozgással és mobilitással kapcsolatos fogalmát tekinti kiindulópontnak, amelyek újabbakkal bővülnek majd ki. Az alapfogalmak nagy léptékekben lefedik a mozgás és a kultúra összefüggéseit, és kellőképp tágan kezelik ahhoz, hogy a legkülönfélébb szegmensek jelenjenek meg a lakókocsiban. Urry megközelítésének lényege, hogy egy jelenséget a maga komplexitásában fejt ki: nem leegyszerűsít, hanem elemekre bont. A mobilitás kulturális dimenzióit és rendszerszerűségét változásaival és változataival együtt kezeli, miközben elmossa a határt a természet- és társadalomtudományok között. Így kerülnek egymásmellé az elemzésben olyan mobilitás-fogalmak, mint például a menekülés, az üzleti utazás, a tanulás célú „felfedezés”, az orvosi célú utazás, a katonák és a hadsereg mozgása, a nyugdíjasok migrációja, a közeli családtagokhoz irányuló „követő utazása”, a diaszpórák utazásai, a gazdagabb régiókra irányuló, elsősorban munkavállalásra vonatkozó (illegális) utazás, a turizmus, a rokonlátogatás és végül a rendszeres munkába járás. (A kötetről elemző recenzió: Bódi Jenő Paradigma a garázsból. John Urry a mobilitás változó rendszereiről. In: MaDok-füzetek 7.) De ezek a fogalmak további mentalitásokkal és esetekkel is kiegészíthetőek: mint például a tájékozódás, a virtuális utazás, a környezetbarát „zöld út”, a közlekedés és az öltözködés, vagy akár az intézmények költözése és költöztetése. Alapkérdés, hogy a sok apró változás miként hoz létre rendszerszintű átalakulást? Hol jelenik meg a változásokban a mindennapiság? Miként nyilvánulnak meg a globális áramlások és a szemtől szembe kapcsolatok összefüggései? A hétköznapi változások miként alakulnak performatív eseménnyé? És ezekben a kérdésekben tényleg csak a mozgás és a kultúra összefüggései tükröződnek? Vagy akár a közgyűjtemények mindennapi tevékenysége, kérdései és válaszai is láthatóvá válhat? A válaszok a tárgyválogatás, a prezentáció, a kapcsolódó programok és a látogatókkal kialakított személyes diskurzus során jönnek létre.  

A fogalmakhoz kapcsolódó tárgyak, mozgó- és állóképek, dokumentumok a kortárs tárgykultúra – a kutatásokon keresztül: a múzeumi gyűjtemények – részei, amelyek az installációval, illetve a használók személyes történeteivel, a muzeológusok leírásaival (azok történetté formált szövegeivel) együtt elevenednek meg. A kiállítótér (a lakókocsi) egy olyan speciális teret hoz létre, amiben egymáshoz tapad a téma az installációval. És ebbe az az üzenet is beépíthető, hogy a múzeum nem egy változatlan és statikus „valami”, hanem összerakható, mozdítható és kiegészíthető tudás – amit a projekt ideje alatt „házhoz szállítuk”. A lakókocsi mint tér továbbá kellőképpen „privát” ahhoz, hogy a tárgyak személyes történetei „otthonosan” elhelyezhetőek legyenek benne. Berendezése és installálása pedig nem kevés kihívással járó látványtervezői feladat.



Kevin Cyr: Camper Bike
A kép forrása: kevincyr.net

 

Gusztáv nyaral

Terveink szerint a lakókocsi nyáron indul a Néprajzi Múzeum elől, budapesti és vidéki helyszínek érintésével, a projektben közreműködő intézmények, továbbá nyári fesztiválhelyszínek bejárásával. Az üzemeltetésben a kiállítás megtekintése mellett fontos elem az interakció és a dokumentálás. A projekthez – az EtnoMobil kampány hagyományait folytatva – kapcsolunk egy tárgytörténet-archívumot: a mozgással, mobilitással, meneküléssel, migrációval, munkába járással, turizmussal, stb. összekapcsolódó személyes történetek és esetek gyűjtését, a történetek helyben rögzítésével, a „mesélők” írásra ösztönzésével. Az archívumhoz készül egy blog (a kiállítás mozgási naplója), ahol a történetek folyamatosan megjelennek. Így nemcsak a lakókocsi mozgása lesz követhető, hanem a téma alakulása és az archívum bővülése is. De a lakókocsit ki is fordítjuk: a történetekek dokumentálásához ugyanis kapcsolódik egy szabadtéri fotóműterem: a „mesélők” és a tárgyak közös fotózása, amit előzetes terveink alapján a Kontakt Fotóművészeti Iskola hallgatóinak segítségével üzemeltetünk helyszínről helyszínre. A részvételen alapuló látogatói aktivitásokat egészítik ki a forgatókönyv továbbgondolására épített játékos és elgondolkodtató múzeumpedagógiai akciók (a módszert Joó Emese múzeumpedagógus dolgozza ki a projekt részére, aki alkotótársként vesz részt a kiállítás létrehozásában).


A vágy titokzatos és a kiállítás első tárgya

 

Alkotói ambíciók és múzeumi Dogma-elvek

A kiállítási projekt nem kisebb tudományos és társadalmi ambícióval készül, minthogy egy alternatív kiállítással lehetővé tegye a kortárs kultúra komplexitásának megragadását, mozgatható kis térre fordítását – személyes történetek, múzeumi esettanulmányok és aktív archiválási munka egybekapcsolásával. Cél a múzeum mint gyűjtemény és kiállítótér határainak időleges feloldása, a múzeum (fizikai és módszertani) kereteinek tágítása, a látogatókkal személyes kapcsolat kialakítása, közvetlen együttmunkálkodás megvalósítása. Továbbá a múzeumban folyó, részben láthatatlan tudományos és módszertani munka izgalmas tálalása, egy mozgékony és korszerű új múzeumi műfaj megvalósítása – a részvételen alapuló művészeti tevékenység tudományos (múzeumi, kiállítási) szférához integrálásával.

De miért vezettem fel a koncepciót a játékfilmes terepről ismert (és nem keveset kritizált) Dogma-elvekkel? A megújulást az alapoknál kezdeni? Igen! A kiállítás válasza egy „egyszerű” tárgy és történet felépítés, amit egy kísérleti installációs megoldással fordítunk térre és vizuális nyelvre. Feladni az egyszerű automatizmusokat és a kényelmet? Igen! Fogni és kimenni a múzeum falai közül, utaztatni, intenzíven üzemeltetni, „élő egyenesben” közvetíteni a választott témát. Felelősségteljesen, módszeresen és kritikusan reflektálni a közvetlenül minket körülvevő világra? Igen! A látogatók közvetlen bevonásával, diszkurzív és reflexív észrevételeik gyűjtésével és azonnali bemutatásával. Új alternatívákat keresni? Igen! A nagy alapterületű, drágán kivitelezhető, majd helyszínről helyszínre költségesen újrainstallált kiállítás helyett egy kis, kompakt, mozgékony, házhoz szállítható kész mű létrehozásával. Azonosítani és kreatívan megújítani a műfajokat, melyeket használunk? Nem kerekre csiszolt, hanem komplex és bonyolult témákkal dolgozni a nyilvános állásfoglalások megfogalmazása során? Igen és igen! Nem lesz kényelmes, de egészen biztos hogy tanulságos és élvezetes munka lesz kézbe venni a kamerát és futni vele. Lehet, hogy néha majd bemozog a kép. Lehet, hogy nem lesz olyan kényes-fényes, mint egy hollywoodi nagyprodukció. Biztos, hogy nem megy majd minden elsőre tökéletesen, de nagyon demokratikus, nagyon közeli, atmoszférateremtő, barátságos, közvetlen, kísérletező munkának szánom, amiben bárki részt vehet, aki nyitott a játékra, alkotóként, nézőként vagy olvasóként egyaránt.


Lola rennt / Run Lola Run / A lé meg a Lola
Tom Tyker filmje (1998)

4 thoughts on “Vegyük kézbe a kamerát, és fussunk vele!

  1. Hát ez nagyon kedves történet, de amilyen csököttek vagyunk ( én mindenképpen ), a múzeum nevezetű intézményt nem tudjuk azonosítani egy lakókocsival.

    Erre gondolt? Mármint, hogy vannak olyan hagyomány-kötöttségek, amelyek az adott projektum nagyívű elképzeléssorát már az első pillanatban megakaszthatják?

    Maga, az e heti, egész esszévé, vagy inkább tanulmánnyá összeálló írás-sorában arra tett kisérletet, hogy a maga számára fojtogatónak tűnő múzeum-fogalmat eltávolítsa a jelenlegi értelmezési köréből.

    Egyszerű akarna lenni, de – ahogy én látom – sokkal bonyolultabb lesz – kisebb területen. Az érthetetlenség ebből következően és várhatóan megnő – mivel a kortárs kultúra egészének prezentálása mikroegységekkel vagy sehogyan sem történik meg.

    Elhiszem, hogy a nemsokára elhagyandó volt Kúria épületének sötét csöndje, amelyet csak a bevezényelt iskolások beszédétől válik olykor hangoktól átszúrttá, egy élő múzeumi szövetre vágyó szakembernek folyamatos külső- és belső sérelmet okoz.

    Elfogadom, hogy ebből a légkörből és ebből a keretből ki akar lépni.

    A kérdésem az – mivel erős fenntartásokkal viseltetek a projektummal szemben -, hogy nem célravezetőbb-e a múzeumi napi gyakorlaton változtatni, a kiállításrendezés módján, a bemutatás eszközein – az épületen belül?

    Azt hiszi, hogy ha kiviszi az “Életbe” a tárgyakat, akkor az ott változásokat idéz elő? A maga kamerájával lehet futni folyóparton, lehet futni a Népstadionban, az Alföldön – csak éppen a Néprajzi Múzeumban nem?

  2. Mindent megteszünk, hogy a márvány-palotánk merevségét oldjuk. Nem gondolunk arra, hogy el kellene hagynunk, nincs új helyünk, ez van. Sok minden elfér benne: szép régi tárgyak és a ma dokumentálása – a megtartó/megújuló etnográfia.

  3. @iparterves:
    semmi esetre sem kedves a történet! amikor szakmai munkát végzek, nem kedvesnek, hanem elemzőnek kell lennem.

    tévedés: számomra nem fojtogató a múzeum! ha az lenne, nem dolgoznék benne, hanem tanítanék. imádom a múzeumot! ami természetesen nem jelenti azt, hogy ne kritizálnám, belülről, a praxis, a nehézségek és a lehetőségek ismeretében.

    a Néprajzi Múzeum is kiváló hely a kiállítások és az alternatív próbálkozások számára, csak ez most egy másik kísérlet. ne keverjük szezont a fazonnal! és nem akarok ebből a légkörből kilépni, hanem épp azon dolgozom, hogy jó legyen oda belépni. ez nem mondd ellent azzal, hogy szeretném, ha még jobb lenne, ezért kritikát is képes vagyok megfogalmazni.

    igen! egészen pontosan azt hiszem, hogyha aktívan kimegyek, változásokat idézek elő. és erre a múzeumon belül és képes vagyok. és szerencsére nemcsak én!

    hát, ez egy ilyen világ. nehéz, de imádni való!

    köszönöm, hogy elolvasta!

  4. @Frazon Zsófi:

    Értem, vagyis próbálom.

    A “kimenetel”-lel kapcsolatos kételyeim történeti jellegűek ( megalapozottságot nem akarok írni, mert akkor számon kérheti bárki a példáimat, s most leginkább az avantgárdra mint tevékenységre, illetve a hatvanas-hetvenes évek próbálkozásaira gondolok, s nem utolsósorban a művészet demokratizálódásába vetett hitekre és az ezekre épülő működésekre ).

    Be kell vallanom, a Néprajzi Múzeumban ezer éve nem voltam, így az alternatív próbálkozásokról sem tudok.

    lehet, hogy el kell mennem?

    Amit a cikke kapcsán gondoltam, az mindössze annyi: a merevség és a mobilitás kettőssége a múzeum és a mini-múzeum ellentéte.

    A világ, amelyet imád, nem a Világ – feltételezem, hanem az a világ, amelynek kis körében él.

    Írását örömmel olvastam, mert volt benne lendület és tenni akarás.

    @falkmiksa:

    Attól tartok, hogy a merevséget a kormányzat fogja feloldani azzal, hogy a Kúriát visszaköltözteti a múzeumba.

    A kérdés az, hogy hol lesz – ha így alakul – az új márványpalotájuk?

Comments are closed.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány