VAD SZÉPSÉG

A londoni Victoria & Albert Museumban március 14-én nyílt, és egészen augusztus 4-ig meghosszabbított Alexander McQueen: Savage Beauty című kiállítása az idei londoni (és talán nem túlzás: európai) művészeti szezon főattrakcióinak egyike. Noha a V&A a világ első számú iparművészeti múzeuma, a tárlat eredeti (a mostaninál kicsit szűkebb) New York-i változata a Metropolitan Múzeumban valósult meg – fogantatását tekintve tehát egyértelműen szépművészeti kiállítás, és a továbbfejlesztett V&A-beli változat ebből az ambícióból semmit sem enged, sőt. Az Andrew Bolton és Claire Wilcox által kurált tárlat várhatóan a V&A történelmi sikereinek egyike lesz, s bár a látogatószámok majd csak utólag válnak publikussá, a New York-i több mint félmilliós látogatottság a londoni színrevitel kapcsán is prognosztizálható.

6-mcqueen-savage-beauty-16mar15-victoria-and-albert_646x430.jpg

A Cabinet of Curiosities című terem installációja, Alexander McQueen Savage Beauty, Victoria & Albert Museum, London I Fotó: Victoria and Albert Museum London

Színrevitelt írunk, mert McQueen mindig is elsősorban bemutatókban, s csak másodsorban öltözékekben gondolkodik (dacára annak az egyedülálló technikai virtuozitásnak, amit a londoni Savile Row mérték utáni szabóságaiban sajátított el tanonckorában – mielőtt a Central Saint Martins School of Design divattervező közegében az újhullámos brit divat-avantgárd impulzusaival találkozott volna a 90-es évek első felében). McQueennél a kollekciók kidolgozását megelőző alkotói folyamat kezdetén mindig a bemutatás módjának koncepciója áll, s az egyes darabok csak eme előzetesen felvázolt víziónak és üzenetnek az összefüggésében öltenek formát és testet (Sam Gainsbury, a McQueen divatbemutatók producere visszaemlékezésében ugyanezt húzza alá: a designer soha, egyetlen kollekción sem kezdett dolgozni, mielőtt körvonalazta volna a bemutatás mikéntjét). McQueen számára tehát a divatbemutató erős nézői bevonódást kiprovokáló színházi-preformatív esemény (a VOSS divattörténeti jelentőségű 2000-es bemutatóján egy bő óráig várakoztatta és provokálta a nézősereget: modellek híján a publikumnak a szembe elhelyezett tükörfalakat és ezekben önnön kétértelművé tett, felcicomázott ábrázatát kellett szemlélnie), – de az említett példán túl más alkalmakkor is, jellemzően kritikai hangütésű bemutatók során, a helyszín, a tér elrendezése, a díszletezés, a fények alkalmazása, mind-mind jelentéssel töltődtek fel. McQueen talán leginkább éppen ezzel az alkotói attitűddel vált képessé arra, hogy a divatiparnak ne csak sikeres résztvevőjévé (sőt, a bumster révén egy globális mainstream divattrend elindítójává) válhasson, hanem egyúttal a divatvilágot meghaladó, arra a saját eszközeivel kritikailag visszanyúló művésszé is.

Megítélésem szerint McQueennek a divattal szembeni ambivalenciája és kritikai attitűdje mélyén az ember szabad önmeghatározására irányuló aspirációjának kérdései állnak: az emberi test „természetes” megjelenítésének mindig szükségképpen ideologikus eszméivel és gyakorlataival szemben a testnek mint egy állandó önmegváltoztatásra felszólító instanciának a megvilágítása, más szavakkal, a létében stabil módon definiált entitásként felfogott „ember” koncepciójával szemben a mindig változó és mindig csak ideiglenes formában artikulálódó, mert a létesülés áramába, és az ezzel együtt járó hibridizációk móduszaiba vetett, két lábon járó „lény” felmutatása (McQueennek a gótikus romantikához, a Frankenstein- és vámpír-történetekhez való alapvető vonzódása közismert.)

3-mcqueen-savage-beauty-16mar15-victoria-and-albert.jpg

A Romantic Gothic című terem installációja, Alexander McQueen Savage Beauty, Victoria & Albert Museum, London I Fotó: Victoria and Albert Museum London

Hogyan lehet ezt a performatív eseményekben kibomló kritikai és emancipatórikus alkotói attitűdöt múzeumi kontextusban megmutatni? Ez volt a kiállítás kurátorainak legfőbb kihívása. A megvalósított válasz számomra tökéletesen meggyőzőnek tűnik: klasszicizáló hatású muzealizáció helyett a statikus kiállítási szituációt a lehetőségek határáig egy multiszenzoriális esemény irányába eltoló, hangsúlyosan kurátori szemléletű tárlat valósult meg (az öltözékeket elsősorban nem verbális, hanem téri, zenei, vizuális, mozgóképes és fénytechnikai eszközök interpretálják és kommentálják). A Savage Beauty így sokkal inkább a látogató zsigereire kíván hatni, semmint az intellektuális felülemelkedés céljait szolgálná – a jelentésképződést természetesen nem tiltja le, de meglehetősen egyedül hagyja a nézőt ennek kibontakoztatásával, mert elsősorban a jelenlétélményre koncentrál. Mindennek természetesen megvan az ára: az a sok-sok kulturális, politikai, történelmi (művészettörténeti) üzenet, amelyeket McQueen elrejtett kollekcióiban (az ilyesmiket gyakran szó szerint rejtegette: a korai kollekciókban hajfürtjeit dolgozta be az öltözék belső felületén elhelyezett mesterjele elemeként), a kollekciók és öltözékek messzire ágazó kontextusrendszere tehát a kiállításban nem kerül a felszínre, az intellektuális összefüggések kontúros megrajzolása elmarad (ha ez hiány, mindenképpen fontos hozzátennünk, hogy a kiállításhoz készült terjedelmes katalógus bőséges kompenzációt nyújt).

mcqueenblackduckfeathersfall2009-10_el_1.jpg

The Horn of Plenty, ősz/tél, 2009–10
Alexander McQueen Photograph © Sølve Sundsbø / Art + Commerce

A Savage Beauty tehát (kronologikus logikájú) divattörténeti vagy a divat és a társművészetek összefüggéseit tudós módon megjelenítő interart tárlat helyett (hiszen ezek is kézenfekvő kiindulások lettek volna) McQueen munkásságát egy megfejthetetlen, és éppen ezért lenyűgöző zseni csodakabinetjeként viszi színre (a kiállítás legnagyobb, központi terme, a Cabinet of Curiosities a térbeli halmozás eszközeivel a végletekig viszi ezt az érzetet). A különlegességek és csodák eme tárházában a kurátori koncepció a fenséges és a romantikus kulcsszavait hívja segítségül: ezekkel nem is annyira az alkotói karaktert, semmint inkább a (hozott élményekből táplálkozó) kurátori víziót és a megcélzott befogadói tapasztalatot artikulálja. A kronológia csak az első egy-két teremben kap némi szerepet, a művészeti kontextualizálás ügyét pedig csupán egyetlen, ám annál alapvetőbb kurátori döntés tükrözi: nevezetesen, hogy McQueen-t a Savage Beauty elsősorban nem divattervezőként, hanem a divat médiumait felhasználó képzőművészként mutatja be. Méghozzá olyan képzőművészként, aki az anyagok (hagyományos és high-tech textíliák, bőrök mellett csont, lószőr, madártoll, pillangószárny, plexi, üveg, kagylóhéj), a (viktoriánus kort és a techno-utópiákat egyaránt megidéző) formák és (a konvenciókat virtuóz módon újrahasznosító) szabászati eljárások kontrasztokkal teli, és gyakran kifejezetten felkavaró poétikus kombinációi révén egyfajta „vallomásos művészetet” valósít meg. A közvetlen élettapasztalatok, természetélmények és politikai-kulturális eszmék nyersanyagából születő, vállaltan eklektikus alkotói víziók a matéria szintjéig bezárólag járják át és telítik költészettel McQueen legsikerültebb és legemlékezetesebb kollekciót (mint az 1999 Tavaszi/Nyári No. 13, a 2001 Tavaszi/Nyári VOSS, a 2005 Tavaszi/Nyári It’s Only a Game, a 2006 Őszi/Téli Widows of Culloden, a 2009 Őszi/Téli Horn of Plenty, a 2010 Tavaszi/Nyári Plato’s Atlantis, és az utolsó, befejezteln 2010 Őszi/Téli kollekció, mely posztumusz az Angels and Demons címet kapta).

alexander-mcqueen-iconic-designs.jpg

VOSS, tavasz/nyár, 2001
Alexander McQueen Photograph © Sølve Sundsbø / Art + Commerce

McQueen mindig robbanásveszélyes materiális költészete olyan feszültségek erőterében jön létre, mint az ember és gép feszültsége (No 13.), az ember természeti és etnikai-kulturális meghatározottságának ütközései (Irere), a civilizáció és a természet összeférhetetlensége (Plato’s Atlantis), a standard emberkép és a különféle fogyatékosságok vagy szabálytalanságok ellentmondásai (No. 13), a nyugati és a keleti civilizáció ellentétei (It’s Only a Game), a kultúra tradicionalitásának és az örökséggel szembeni szabotázs energiáinak az egymásra vonatkoztatottsága (The Widows of Culloden), valamint az immanencia és a transzcendencia kontrasztjai (Dante) – ez utóbbi összefüggésében különösen is az aktualitás (a divat) aspektusának ütközése az időtlenség (a művészet) instanciájával (VOSS). A londoni tárlat – címében is egy alapvető ellentétre utalva – mindezeket a feszültségeket rendkívül impresszív módon képes kidomborítani: tematikus karakterű strukturáltsága révén az érzéki lenyűgözöttségen túl az egy óra alatt kényelmesen végigjárható anyag a visszatekintés távlatában sűrű meditációs tárgynak bizonyul, ami (legalábbis e sorok írójának tapasztalatai szerint) hónapokkal a látogatás elmúltával is tisztán és részletgazdagon jelenik meg az emlékezetben és terepet kínál a gondolkodás számára.

alexander-mcqueen-iconic-designs_2.jpg

VOSS, tavasz/nyár 2001 I Alexander McQueen Photograph © Sølve Sundsbø / Art + Commerce

Ha valami mégis szemére vethető ennek a lenyűgöző, példa értékű tárlatnak, akkor az talán éppen az utóbb emlegetett feszültségek megbékítése: McQueen a Savage Beauty nagyszerűen komponált termeiben – a szenzuális sokk első hullámainak elültével – a látogató elméjében úgy jelenik meg, mint a múzeum időtlenségében feloldódott művész. Egyfelől ez minden joggal megilleti, hiszen különösebb kockázat nélkül kijelenthető, hogy a 21. század elejének egyik legtermékenyebb és leginspirálóbb képzelőerővel bíró divattervezőjéről van szó, másfelől viszont ebben a múzeumi kontextusban sok minden elveszik abból a kulturális-politikai ágens szerepből, amit McQueen életében, évről-évre megvalósított bemutatói révén játszott, s amellyel olyan energiákat pumpált a fényűzés, a sikk és a képmutatás kliséiben toporgó divat-kultúrába, amiket az 2010. február 11. óta nélkülözni kénytelen. McQueen muzealizálása tehát egyszerre ünnep és szomorú beismerés: beismerése annak, hogy amit ő még jelenidőben tudott, azt mi ma nehezen találjuk.

Bővebben a kiállításról: vam.ac.uk »

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány